Címerhatározó/Bakfark címer

Ch

Hat. kulcsok

EGY (I.)

OSZ (I.)

Mutató

---

---

Ez az oldal a Címerhatározó kulcsának részeként a Bakfark család címerével foglalkozik.

---

Ch→

Bakfark Bálint 1553-as lyoni lantkönyvének címoldalán a Bakfark család címere, valamint a mecénás lyoni érsek és a zeneszerző portréja látható.

++++++++++

István Homolya: Valentine Bakfark, Lutenist from Transylvania. Corvina Könyvkiadó, Budapest, 1984. 245 1. (Recenzió)

Az 1960-as évek végétől „reneszánszát éli" a reneszánsz zene, s nemcsak a nagy európai országokban, de Kelet-Európában is sokirányú erőfeszítések történtek a 16—17. század zenei örökségének újrafelfedezésére és népszerűsítésére. Magyarországon ugyancsak megjelent néhány szakmunka és számos lemez, melyek e feladat elvégzésére vállalkoztak. Sajnos azonban igazán eredeti és nagyformátumú zeneszerzővel e korszakból csak eggyel rendelkezünk, igaz, hogy Bakfark Bálint (1507—76) kivívta az akkori Európa legfényesebb udvarainak csodálatát is. Annál indokoltabb, hogy tevékenységének népszerűsítését és értékelését a magyar kutatás végezze el, vagy legalábbis abban jelentős részt vállaljon. Ennek a várakozásnak tesz eleget Homolya István monográfiája, mely a modern Bakfark-kutatás fontos állomásának tekinthető.

Mivel az itt ismertetendő mű változtatást nem eszközlő angol fordítása az 1982-ben megjelent magyar eredetinek, s már az megkapta a kritikai méltatást, a könyv szakmai vonásainak értékelését mellőzzük, pusztán a szerkezet, az érintett témák áttekintésére, illetve az angol változat formai sajátosságainak felsorolására szorítkozunk.

Az első fejezet Bakfark életével foglalkozik, s alapos levéltári kutatások alapján, valamint az addig ismert adatok újraértékelésével minden eddigi munkánál teljesebb pályaképet rajzol fel. Igyekszik pontosan megállapítani például Bakfark nemzetiségét (erdélyi szász származású volt, de magyarnak vallotta magát), mely azért problematikus, mert a szerző életének különböző korszakaiban más-más nevet használt. Homolya István a történeti névtan eredményeit segítségül hívó fejtegetése szerint a bakfark szót a magyarok használták gunyoros megjelölésként a szász nemességre, szemben a székely arisztokratákat megkülönböztető lófő titulussal. A greff cím viszont a szászok között jelentette ugyanazt, amit a székelyeknél a lófő. Az nyilvánvaló, hogy Bakfark szász származású volt, de hamar asszimilálódott, s I. (Szapolyai) János magyar nemességet is adományozott neki. Lantműveinek első jelentős kiadásában, a lyoni tabulatúrában ennek megfelelően is nevezi magát: Intabulatura Valentini Bacfarc transilvani coronensis (1553). Időközben azonban Lengyelországban telepedett le, s éveit megosztotta a lengyel királyi udvarok, Vilnó és Krakkó, illetve a porosz Albert herceg königsbergi székhelye között. Mikor második gyűjteményes kötete megjelent Krakkóban 1565-ben, itt a Bakfark-Greff nevet használta: Valentini Greffi Bacfarci Pannonit Harmoniarum musicarum. A kettős névvel nyilván hangsúlyozni akarta, hogy nemessége nemcsak új keletű, érdemeiért adott, de szász ősei okán régi, születésétől örökölt is. Homolya szerint erre azért volt szüksége, hogy Lengyelországban nemesi birtokot kaphasson, s ezek szerint a Greff változat „nem egy új név volt, hanem régi neve németre fordítva, s ezt használta élete hátralévő részében, melyhez a Bakfarkot csak azért toldotta, hogy azonosítani lehessen a már akkor Európa szerte híres zeneszerzőt". Az utókor mégis Bakfarkként őrizte meg, s már halála után néhány évvel is csak e néven hivatkoztak rá.

Az életrajzi fejezet azonban Homolya István könyvének csak kis részét teszi ki. A következő rész már a reneszánsz zenetörténet világába vezet át, a 16. század lantzenéjének sajátosságait tárgyalja. Az áttekintő-ismertető jellegű fejezet vázolja föl azt a kultúr- és zenetörténeti összefüggésrendszert, melyben a könyv legvaskosabb és a tudományos eredmények szempontjából legjelentősebb témája, Bakfark Bálint műveinek részletes elemzése kerül kifejtésre. Homolya Bakfark életének állomásai szerint (francia és lengyel korszak), ezeken belül pedig műfajok alapján (vokális modellek, intabulatúrák és fantáziák) adja a pályaképet.

Az utolsó fejezet Bakfark zenei örökségével foglalkozik. Végső értékelése józanul mértéktartónak tűnik: „Bakfark műve nem tartozik a kor legnagyobb alkotásai közé, hiszen a 16. század zenei csúcsai nem a hangszeres zene kategóriájában születtek. Történeti értéke mégis jelentős, s nemcsak azért, mert az egyébként másodlagos jelentőségűnek tartott zenei kifejezésmódban kiválót alkotott, s nem is csak azért, mert teljesítményével a kelet-európai, illetve magyar zene először ért el európai színvonalat. Igazi jelentősége abban áll, hogy az általa művelt hangszeres zenében olyan művészi színvonalat teremtett, melyet eddig csak a vokális zene ért el, s az instrumentális polifónia általa megmutatott tökélyével a zenetörténet következő állomását előlegezte."

A könyv külön erénye a nagyszerű kivitel, s a példásan felszerelt „apparátus", mely a külföldön megjelent könyveknek természetes sajátja, magyar tudományos kiadványok azonban csak ritkán ékeskednek vele. Az érdeklődő külföldi olvasóknak fontos kulturális információt jelent a jól válogatott képanyag, a szakembereknek pedig a bibliográfia, diszkográfia, zenei konkordancia, a Bakfark-életrajzi és kortárs zenetörténeti kronológia, valamint a névmutató könnyíti majd meg a munkát.

Mindenképpen elmondhatjuk, hogy a Corvina kiadó fontos tette volt e könyv angolul megjelentetése.

(Szőnyi György Endre, Hungarológiai Értesítő 1986. VIII. évfolyam 3—4. szám, 204-205.) [1]

• Irodalom:

Király Péter: Bakfark Bálint adománylevele. Magyar Zene, 1987., 28. évf. 1. szám 88. - 100.[2]

• Külső hivatkozások:

Lásd még:

• Címerhatározó