Az elvarázsolt hegygerinc/Az Erdő Szellemének hívása/Találkozás

A Wikikönyvekből, a szabad elektronikus könyvtárból.
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez



Az elvarázsolt hegygerinc‎‎


Az Erdő Szellemének hívása/Találkozás


A télből a tavaszba átlépő periódusban csak a vendéglő működött, de amit a föld kezdett felszáradni és a fák is rügyezni kezdtek, a természet imádó vendégek közül néhányan Az Erdő Csendjét is felkeresték. Amint közeledett a nyár, egyre nagyobb volt a forgalom. És ráadásul Janka Interneten keresztül is komoly üzleti lehetőségeket bonyolított le. Bizonyos időpontokra beprogramozott csoportok jelentkezését várták. Viszont ehhez már ketten kevesen voltak és úgy határoztak, hogy "bővítik a személyzetet". Azonban a Janka rutinos előrelátósága folytán erre már jó előre felkészültek.

Volt a faluban egy idős asszony, Elvira néninek hívták és fiatal éveiben a városban szakácsnőként sokat dolgozott. Janka jól ismerte már gyerek korától fogva. Ez az Elvira néni egyedülálló asszonyként élt Karakóban, egészen addig, amíg a városban lakó lányától az unokája nem költözött haza hozzá. Mégpedig másodmagával. És nem kisbabával, hanem egy jóvágású szimpatikus fiatalemberrel. A lányt Annának hívták, a fiút pedig Dódinak. Ott a városban ugyanis az történt, hogy a fiatalokat mindkét részről nagyon tiltották egymástól. És ennek eredményeként, ― mivel nem volt hol lakniuk ― kerültek a Karakóra a nagymamához, Elvira nénihez, aki szeretettel fel is pártolta őket. Janka erről az esetről már akkor értesült, amikor Elvira néni a fiatalok érdekében munkalehetőség után érdeklődött tőle és meg is igére, hogy amit bővülésre kerül sor, akkor mindkettőjüket fel veszi Az Erdő Csendjébe. Aztán amint eljött a bővülés ideje, Janka egy beszélgetés során Elvira néniben is fel elevenítette a régi idők főzőcskézésekkel kapcsolatos emlékeit és így három új személyt vett fel hivatalosan a panzióhoz. Aztán a munka így nagyjából megoszlott ― főképp a csoportok látogatásai folytán ― és a Az Erdő Csendje panzió egyre jobban virágzani kezdett. Így Lénárd Domokos ― az Agy ― is szemmel kísérhette a Janka üzleti rátermettségét.

― Tudtam én már előre, hogy nem lesz itt baj! ― mondta egy alkalommal, amikor meglátogatta őket a panzióban.

― Ha van aki a dolgok mellé álljon, akkor van haladás! Ha pedig, mint ahogy itt Karakón általában szokás, hogy mindenki már előre a hasznot várja, akkor nem marad egyéb hátra, mint az irigykedés.

― Azért nagyot segítettél rajtunk és ezt nem fogjuk elfelejteni. ― mondta Damjanek őszintén

Lénárd hosszasan a szemébe nézett Damjaneknak és úgy tűnt, mintha szemei kissé meg nedvesedtek volna…

― Hátha még te is fogsz tudni segíteni rajtam egyszer! ― sóhajtotta el magát kissé lehangoltan

Jankának nagyon fel tűnt ez a kijelentés. Hogy Domi olyasmiben reménykedjen, hogy "más segítsen rajta" …? Jól értesülvén afelől, hogy Damjanek és Dragó még régebb mennyire megszerették egymást, pillanatok alatt váltott az agya.

― Hírt kaptál Dragóról? ― kérdezte együtt érzően Lénárdra nézve.

Lénárd sóhajtott egyet és szomorúan nézett maga elé.

― A tegnap beszélgettem vele az Interneten. ― mondta csendesen és arca nem árulkodott semmi örvendetes dologról

― És??? ― kérdezték egyszerre Janka és Damjanek

― Jól van, egészséges, hiányolja az Ongát, a Kormos Tetőt, a Komondort… De valahogy nem éreztem ki a hangjából semmi olyant, amitől a lelkem kissé megnyugvásra találna.

Janka és Damjanek együtt érzően hallattak.

― Gondoltam még arra is, hogy ha leszerel, akkor ha értem nem is, legalább ezért a helyért… vagy talán érted… ― nézett szembe keservesen Damjanekkal ― Érted itt marad. És…idővel… ― nem tudta tovább folytatni, mert elakadt a hangja. Mindketten vigasztalni kezdték és Damjanek ígéretet tett, hogy ami tőle telik mindent meg fog próbálni, csak egyszer kerüljön haza az a gyermek.

Aztán Damjanek beszélni kezdett arról az időről, amikor ők ketten Dragóval a Basán több mint egy évet éltek együtt és előhozódott a "menyasszony" is.

― GRÉTA??? ― kérdezte óvatosan Janka ― Grétának hívják azt a lányt? És te őt szedted ki annak a Csizmareknek a keze közül?

― Igen. ― mondta Damjanek teljes komolysággal. ― Ő volt az. Dragónak a menyasszonya. És ő is épp olyan komolyan beszélt erről a spirituális jegyességről, mint Dragó.

― És most hol lakik? ― feszegette a kérdést továbbra is Janka

Damjanek sóhajtott egyet és arca nagyon szomorúvá vált.

― Nem beszéltem róla, mert csak fájdalmak elevenedtek volna fel. Árván maradt és utána sokat kerestem…

― Az utóbbi perverz partnerem, akit megerőszakolt, az is egy Gréta nevű lányka volt és szintén árva… Szőke, különös szúrós kék szemekkel…

― Jaj Istenem! Janka! ― Damjanek csaknem sírva fakadt. ― Ő volt az!!! ― Látszott rajta, amint a fájdalomtól eltorzul az arca. Majd nagy pöröly szerű öklét összeszorítva meredt maga elé. Janka arra gondolt hirtelen, hogy ha Alex előtte lenne, biztosan egy ütéssel szét zúzná a fejét.

― Istenem! Hogy micsoda emberek tapodják ezt a földet? Drága kicsi Gréta!! Istenem, én is hibás vagyok, hogy nem harcoltam eleget érte…! ― ő sem bírta tovább sírás nélkül…És Janka csendesen azt jegyezte meg, hogy milyen különös nap ez! Mintha a kemény fiúk "síró napja lenne"…? De ettől a gondolattól eltekintve mindkét alkalommal ő is teljesen együtt érzett mindkét férfi lélekből fakadó megnyilvánulásával.

Másnap reggel, Janka ezt-azt hagyakérozott Elvira néninek és a fiataloknak, aztán sebtében bepakoltak a BMW-be és elindultak, hogy felkeressék a több mind 200 kilométerre fekvő Ladó család házát.

Délfelé érkeztek meg arra a helyre, amelynek viszontlátása Jankában meglehetősen sok vegyes emléket ébresztett fel. A ház, amelyben közel hét éven keresztül a korszellemnek megfelelő rohanó életet élt, nem sok változáson ment keresztül amióta nem látta, de az udvar elrendezése bizonyos változtatásokon ment keresztül. De ezúttal számára nem a nosztalgikus emlékek felelevenítése volt a fő cél, figyelme inkább a Ladóék háza felé irányult. Náluk sem a ház, sem az udvar a két év alatt nem sokat változott. A fontos kérdés az volt, hogy még vajon Ladóék laknak-e még benne és ha igen, akkor mi van Grétával? A másik házban lakókkal kapcsolatos kérdést is meglehetősen fontosnak tartotta, mivel nagyon nem szeretett volna egy Alexal való találkozást. Damjanek végett.

Mindkét ház lakói távol voltak, csend vett körül mindent. Mivel Jankának fogalma sem volt, hogy Ladó melyik iskolában tanít és az árvaházakat sem akarta végig járni, hát nem maradt más megoldás hátra mint, hogy várjanak, amíg Ladóékhoz valaki hazakerül. Kissé izgatottá vált, még ha csak arra gondolt is, hogy ha netalán a másik házhoz kerülne haza, például Alex. Mert abszolút nem tudott felőle semmit, hogy mi történt vele, mennyire ítélték el, vagy egyáltalán ítélték-e el ― mert amilyen "nagykutya" volt ez is elképzelhető volt. Mindannak ellenére, hogy erről ugyanis már otthon is szó esett, azért nem volt teljesen biztos abban, hogy Damjanek miként nyilvánulna meg, ha csakugyan ― Isten is őrizzen ― összetalálkozna Alexel, mert még mindig elég felkavart állapotban volt a történek miatt. Igaz, hogy felkavartsága leginkább önmaga felé irányul, amiért "nem vigyázott arra a drága kicsi leánykára", de azért aggódott, mert nagyon is jól ismerte. És bár mennyit fejlődhetett, bár milyen "mesteri szintet" érhetett el az idők folyamán, az általában jól bevált közmondás jutott az eszébe: "A kutya a szőrét elhullassa, de a szokását nem!" De szorongása nem sokáig tartott, mert egyik távolabbi házból kijövő ismerős arcú suhanctól érdeklődve megtudta, hogy Ladóék igenis itt laknak, Gréta náluk van és az "Alex házában" már egy éve, hogy új szomszédok laknak. Aztán e jó hír hallatára Damjanek elment, keresett egy virágüzletet és egy nagy csokor virágot vett. Ugyanis sok mindent tudott a kicsi Grétáról, többek között azt is, hogy mennyire szereti a virágokat. Csak épp a "kedvenc" virágját nem tudta. De a csokorban volt ott nagyon sokféle virág és reménykedve, hogy majd a kedvence is bele került, alig várta, hogy már átadhassa.

Már lehetett két órája, hogy vártak ott a kapu előtt, amikor Janka már messziről megismerte a Ladó autóját, amint befordult az utcába. Meglepetésükre egyedül volt. Amint kiszállt a kocsiból kissé kutatóan mérte végig a BMW-t, majd indul volna kaput nyitni, de hirtelen visszapillantott és még egyszer jól szemügyre vette az autót. Hisz' ismeri valahonnan…de honnan? Aztán Janka hangját meghallva egyből beugrott. Egy pillanatig nagy megképedéssel, megmerevedetten bámult rá volt szomszédjára, majd hirtelen tenyérrel homlokon vágta magát.

― Istenem! Janka! Bocsáss meg! Alexal kapcsolatos rossz emlékek villantak át az agyamon. Hiszen te ott hagytad azt a disznót. Azt az alávalót!

― Végleg! ― mondta Janka egyszerűen, amint mindketten kiszálltak az autójukból

― És bemutatom azt, akihez igazán tartozok. ― mutatott Damjanek felé

A két férfi kezet fogott és bemutatkoztak egymásnak. Aztán néhány találkozásokkor megszokott "etikett" kérdések után Janka óvatosan megemlítette jövetelük célját. Ladó kissé megképedve invitálta be őket, még az autóját is a kapu előtt hagyta.

― Ön rokona Grétának? ― fordult aztán Damjanek felé, amikor már a terasz kis-asztalánál egy-egy üdítő mellett üldögéltek.

― Nem vagyok rokona, csak nagyon közelinek érzem hozzá magamat és látni szeretném. ― mondta Damjanek

Ladó zavart lett hirtelen és nem tudta, hogy milyen értelemben lehet "közeli" Grétához ez az ember…(?)

― Bocsánat, de ezt hogy értsem? Ismerőse tetszik lenni? ― tett fel zavarában egy meglehetősen buta kérdést is.

― A megismerkedésünk pillanatában csaknem gyermekemnek éreztem. ― mondta Damjanek.

― Megmentette, az első erőszaktól. ― segítette ki Janka.

― Ja' igen, hisz' említett is egy nevet… Bocsánat, már el is felejtettem a nevét…

― Damjanek.

― Igen. Damjanek. Csakugyan. Így említette ő is… De kár, hogy másodszor is nem volt a közelben kedves Damjanek úr!

― Igen! Nagyon nagy kár! Nem győzöm hibáztatni magamat azért, hogy nem harcoltam eleget, hogy magamhoz vehessem.

― És… Most csak látni szeretné? ― kérdezte ijedt kételkedéssel Ladó.

― Természetesen Ladó úr! De most már semmiképpen sem harcolnék azért, hogy olyanoktól szakítsam el akiket ő is szeret!

Ladó szemmel láthatólag megkönnyebbült, de kis idő múlva azonban újból gondterhelté vált az arca.

― Hát őszintén mondva mi sem szeretnék elveszíteni, de tetszik tudni nagyon egy furcsa kislány és egyre gyakrabban azzal "ijesztget", hogy nemsokára el fog jönni az ideje annak, hogy elhagyjon minket… Azt mondja, hogy ő már nagyon rég "el van jegyezve"… És, hogy nemsokára "utána fognak jönni". De feleségemmel ugyebár ebből nem sokat értünk. Néha kissé hihetetlennek tűnő dolgokat beszél, de az az igazság, hogy azért valamiképp mégis félünk, hogy egyszer tényleg el fogja vinni valaki.

Ladó elhallgatott és a szemeit kezdte törülgetni, majd csaknem ijedten kapta fel a fejét amint autó zúgást hallott elcsendesedni a kapu előtt.

― Meg is jöttek! Már elnézést de feleségem nem szeret kinn parkolni… ― mentegetőzött és már ment is kaput nyitni.

Jankát és Damjaneket ismét csak meglepetés érte, mert a kocsiból csak a Ladó felesége, Elena szállt ki. De mivel Ladó arcán evégett nem látszott semmi feltűnőség, hát ― kissé csalódottan ― de természetesen vették, hogy Gréta még nem érkezett meg. Viszont efelől Ladó, még a bemutatkozásokat megelőzően néhány szóval meg nyugtatta őket, hogy Gréta is azonnal itt lesz. Ugyanis a szomszédból el vannak utazva és addig minden nap Gréta gondoskodik a kutyájukról. Amint Elena is értesült arról, hogy Jankáék látogatása kimondottan Gréta miatt van, hát lelki érzékenysége végett csaknem pánikba esett.

― De hát Grétával kapcsolatosan hivatalosan is el van intézve minden… ― nézett csaknem könyörgően Damjanekre.

Aztán Damjanek épp úgy mint Ladót, meg nyugtatta, hogy tulajdonképpen ő rosszat nem akar senkinek, főképp azoknak akik Grétát ennyire szeretik, de viszont gondolt arra, hogy a vakációban esetleg lehetőséget adnának Grétának, hogy újból láthassa azokat a helyeket, ahol kislány korát élte. Aztán közben meghallották nyílni a kaput és hirtelen nagy lett a feszültség.

Már többször fordult elő, hogy Ladóék látogatókat fogadtak, de Gréta még soha nem volt annyira izgatott, mint akkor. Lassan, óvatosan közeledett a feljáró lépcsőjéhez és amint elsőnek Jankát észrevette, rögtön megállt. Különös, nagyon különös dolgot érzett. Természetesen nyomban megismerte a volt szomszéd nénit, de nagyon feltűnt, hogy még soha nem érzett ekkora meleg kisugárzást belőle.

― Kezét-csókolom. ― köszönt illedelmesen.

Janka megdöbbenten vette észre, hogy két év leforgása alatt a "kis" Gréta mekkorát fejlődött. Egész nagylány lett belőle. Arca, szemei csak azok a különlegesek ― sőt még különlegesebbek ― alkata inkább vékony de erős és szívósságról árulkodott. Ránézésre csodálatosan vonzónak és főképp különlegesnek hatott.

Amint a lány feljebb jött a lépcsőn és amint Damjaneket is észrevette, egyből megtorpant. És úgy nézett feléje mint akinek látomása van. Aztán amikor Damjanek felemelkedett a székről, lassan elindult feléje. Óvatosan előre haladva szemét le nem véve Damjanekről. Majd amikor közel ért hozzá mindkét karját feléje nyújtotta. Két tenyere inkább fölfele nézett, egész tartása olyanszerű volt, mint amikor Jézust szokták ábrázolni hívó mozdulattal a képeken.

― Damjanek. ― suttogta halkan. És oly simán, csendesen, de forró szeretettel ölelkeztek össze, hogy körülöttük mindenkinek megtelt könnyel a szeme. A Ladó házaspárt mélyen meghatotta, hogy még létezik rajtuk kívül valaki, aki olyan kimondottan szereti Grétát, Janka pedig Damjanekhez hasonlóan szintén valamiképp a Dea lelkét vélte kisugározni a Gréta lényéből.

― Tudtam, hogy el fogsz jönni! ― jelentette ki örömteljesen Gréta Damjanekre nézve.

Ezekre a szavakra Ladó csaknem feljajdult. Nem tudta, hová tenni a kijelentés értelmét, arra gondolván hirtelen, hogy "utána jöttek". Hisz' Gréta már többször emlegette… És ez (?) az ember lenne a "jegyese"? Hiszen Janka direkt kihangsúlyozta, hogy a férfi hozzá tartozik…? De már annyi furcsa hihetetlen dolgokat művelt ez a leányka, hogy minden elképzelhetetlen dolog valódiatlanságában már kezdett kételkedni.

Gréta bármennyire is Damjanek hullámhosszára volt hangolódva, azért kellőképpen "értesült" a Ladi ijedtségéről.

― Most nem fognak elvinni! ― nyugtatta meg kissé feléje fordulva ― Még, nem!

― A tegnap tudtam meg, hogy nem kellő időben jöttem el hozzád. ― mondta bocsánatkérően Damjanek.

― Semmi baj édesem. Semmi baj. Minden rendben van. Nem kell tenned semmit! ― nyugtatta Gréta Damjaneket.

Damjanek meghatottságában még a virágcsokorról is megfeledkezett. Akkor vett tudomást róluk, amikor Gréta felemelte a csokrot az asztalról.

― Köszönöm! ― emelte magasba, mint amikor koccintás helyett a poharat emelnek

― Épp a kedvenc virágaim! Boldog vagyok, hogy tudtad!

― De hisz' épp, hogy nem tudtam! ― lepődött meg Damjanek.

― De igen! ― intett a fejével magabiztosan Gréta ― A Tudatalattidban!

Aztán odament Jankához és megölelte őt is.

― Nagyon örvendek, hogy találkoztunk! ― mondta a nyakát ölelve és megpuszilta. Janka nagyon meg volt hatódva és eleredtek a könnyei. Amint magához ölelte a lányt érezte, amint valamilyen különös vibráló melegség járja át a torkától a szívéig …és onnan még lejjebb a hasa aljáig… aztán visszafelé ismét a szíve körül…aztán mintha valamiképp feloldódna az egész testében… Vitathatatlanul érezte, hogy "kapott valamit" attól a lánytól. De abszolút nem volt tisztában azzal, hogy: mit?


Aztán amikor elkezdődtek az egymást tájékoztató csevegések, különböző információk cserélődtek ki és nagyjából kezdtek tiszta képet látni egymás felől, sőt még mások felől is. Rájöttek, hogy valamennyiük sorsa mennyire összefüggésben áll egymással. Damjanek - Janka, akkor Janka - Dragó, akkor Damjanek - Dragó, Gréta - Damjanek, Gréta - Janka és végül ami még nem teljesedett be: Gréta - Dragó.

Gréta ha Dragóról esett szó, komolyan figyelt, de nem a tini lányok közönséges kíváncsiskodásával "itta" a bizonyos róla szóló információkat. Minden szempontból kialakított Dragóval szembeni állásfoglalását teljes magabiztosság uralta. Természetesen nem látta maga előtt sem a Dragó, sem más életének múltját, jövőjét de mégsem érte semmi váratlanul, bármilyen események felől szerzett tudomást. Mindig úgy fogadott mindent, mintha már "látott volna olyant" vagy "élt volna át hasonló pillanatot". Aztán amikor estére jutva eljött a búcsú pillanata épp oly természetességgel köszönt el Damjanektől és Jankától, mintha csak az emeleti szobába mennének fel éjszakára. Minden lényét áthatotta az a magabiztos, másképp meg-nem-történhető eseményeket türelemmel váró misztikus kisugárzása. És amint azon a délután közös sorsuk folytatását amint kovácsolták, ennek átéléséhez Gréta lényének kisugárzása abszolút bizalmat ― és erőt ― adott mindegyiküknek. És mindannyian őszinte hálát adtak annak a napnak az eseményei beteljesüléséért. Senki sem volt szomorú, mindenki reményteljesen nézett a jövőbeli események felé. Leszámítva Grétát. Aki nem reménykedett és nem is hitt. Hanem mélyen magában hordozta azt a bizonyos ősbizalmat, amely által egyszerűen tudta, hogy mindig csak az válhat igazán valóra, ami meg van írva a sors könyvében. — És ő mindazt, ami a sors könyvében írva volt: Elfogadta.



◄--- Előző lap:Az Erdő Csendje Panzió                 ---► Következő lap:Átfogó szeretet