Az elvarázsolt hegygerinc/A felejthetetlen nyár/Az első találkozás

A Wikikönyvekből, a szabad elektronikus könyvtárból.
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez



Az elvarázsolt hegygerinc‎‎


A felejthetetlen nyár/Az első találkozás

Ennek a szép erdős, hegyes vidéken szervezett kis versenynek egy szép Júniusi meleg nyári napot tűztek ki, amelynek helyek megismerésén és a tájékozódáson kívül még volt egy nagyon különleges és jelentős szerepe is. Két különös gyermek ismerkedésének voltak tanúi mindazok a fák, patakok ösvények, dombok, hegyek, amelyeken akkor végig szaladgáltak az apró, fáradtságot nem ismerő kis lábak. Az ösvényeken elrejtett különféleképpen feltüntetett utasításokat követve, különféle feladatokat végrehajtva és végül eldöntve a célhoz vezető helyes útirányt, Karakó és Jarabó két kis lakója találkozott és ismerkedett össze azon a szép nyári délelőttön ott a hegyek közt. Mindketten arról voltak nevezetesek, hogy nagyon is kitűntek a többiek közül, messze túlhaladva az átlagot.

Egyikük mindössze kilenc éves volt és a korabeliek közt a legszebb és legcsinosabb lánynak számított Karakó lakói között. De nem a túlzottan nővé való kifejlettsége miatt, hanem úgy alkatilag, mit arcvonásilag volt benne egy különlegesen "jövőbe-mutató" csodálatos jelleg, amelyet az úgynevezett "szakértők" közül már sokan felismertek és úgy emlegették, hogy amint asszonnyá érik sok férfi szív megfájdul majd utána. Hosszú barna haja, gyönyörű kék szemei, finoman ívelő kis ajkai, mosolygása valósággal ámulatot keltettek még a felnőttekben is. Nem beszélve az arányos kis formás alkatáról és kedvességéről.

Csónakos Janka, szülei egyetlen kislánya volt, de evégett egyáltalán nem volt elkényeztetve. Ugyanis az apja meglehetősen fukar ember volt, az anyjának pedig inkább a városi élet passzolt jobban és ezért legtöbbet ott is dolgozott. Viszont keresetéből nem mindig juttatott a családnak, azzal mentegetőzve, hogy nő létére nem láthassa el a családot. Így a szép kis Jankának a legtöbb a házi teendőkből és a nélkülözésekből jutott. És ha netalán szüksége volt valamire, azért nagyon meg kellett dolgoznia. És mint minden más kislány, ő is szerette úgy a szépet, mint a jót, társaságot, szórakozást, kihívásokat és ha pénzre volt szüksége, hát rá volt kényszerülve, hogy minden vakációban – és sokszor iskolaidőben is – dolgozni járjon.

A másik "nevezetesség" egy Jarabóból való tizenegy éves fiú volt, akit a határtalan harciasságáról és küzdőképességéről "tartottak nyilván". Határozottságát és bátorságát titokban még a nagyobb fiúk is megcsodálták. Nem is nagyon mertek ellenkezni vele, ha épp nem volt muszáj. Viszont néha-néha – azaz: elég gyakran – volt rá eset, amikor a nagyobbaknak, – hogy épp ne maradjanak szégyenben – hát "le kellett állniuk" vele verekedni. … És olykor-olykor az is előfordult, hogy bizony szégyenben maradtak.

Ennek a kis harcos bajkeverőnek Damján János volt az eredeti neve, de a család és vezeték neveket egybevont rövidítéssel mindenki Damjanek-nek szólította. És mindenki tudta még róla azt is, hogy nem feltétlenül csak a harccal kapcsolatos dicsőségekre hajtott, hanem akadályok, mérlegelése nélkül csaknem vakon vágott bele minden kihívásnak mutatkozó dologba. Nagyon szeretett nyerni, érezni az a dicsőséget, ami a győzteseknek járni szokott. És így volt az akkor megrendezett tájékozódási verseny alkalmakor is. A győzelem! A dicsőség! Az volt nála a legfontosabb.

Általánosan véve "lovagias" volt, nem nagyon volt szokása a játékszabályok áthágása, viszont itt ezen a kis versenyen valami mégis azt súgta neki, hogy lépjen át egy apró kis szabályon és a maga egyéni érdekére törekedve egyedül tegyen meg egy bizonyos távot, amely a dicsőség útján kellő lehetőségeket kecsegtetett feléje. Az úgynevezett "csapatszellemet" félre tolva a kis vitéz Damjanek egy kulcsfontosságnak számító utasítást megtalálásának reményében egyedül pásztázta végig a Tündérkert keletre és nyugatra eső pontjait is. És nem beszélve a legtöbb "pontot" (dicsőséget ) jelentő elrejtett kis zászlócskák megtalálása… Hisz' ezért is ment egyedül… Nem gondolván arra, hogy a dicsőséget érő, de jelentéktelen kis tárgyak helyett egész más valamivel találkozik majd ott. És a célorientáltságtól annyira el volt vakítva, egyáltalán nem is véve tudomást arról, hogy milyen csodaszép helyeken jár. Nem először járt már a Tündérkertben, nagyon jól ismerte az egész gerincet és belülről sok mindent megmozgatott, amikor az erdő simogatását érezte, de akkor a dicsőségvágy uralkodott a belső érzéseken.

A szép kis Janka a keleti oldal felől közelített a Tündérkert felé. Szintén egyedül volt ő is, de nem szabályszegésből, vagy különös egyénieskedés végett, hanem csupán csak azért, mert kissé lemaradt a csoportjától és mintegy rövidítésként átvágott egy kis tisztáson. Így találkozott össze az "ellenséggel".

Damjanek a dicsőség reményében izgatottan kutatott minden rejtekhelynek vélt bokrot, a fák- és levek közt, a földön kutatva végig minden, kis zugot, de sikertelenül. Amikor a kislányt megpillantotta, hirtelen az merült fel benne, hogy megelőzték.

Az ellenséges csapat! És méghozzá egy lány! Micsoda szégyen!! És ezzel a kudarccal egyáltalán nem érezte jól magát a lány társaságában. Nagyon felmérgelődött de legjobban saját magára haragudott és nem állta meg szó nélkül.

― Na örvendhetsz most! Csak a szerencséden múlott ! ― szólt rá kissé kellemetlenül hangzó szavakkal a lányra, mert arra gondolt, hogy már "elzsebelte "előle az "értéket."

― Minek kell, hogy örvendjek? ― kérdezte őszinte csodálkozással a lányka és rávetette kék szemeit a fiúra.

Az meg kissé zavartba jött, nem is a kék szemektől, hanem az villant meg hirtelen az eszében, hogy nem látja a lánynál a zászlót, amellyel ez esetben biztosan dicsekedne, hisz a lányok mind ilyenek…

― Semminek! ― vágta rá feleletként és arra gondolt, hogy nem fésülte át kellőképpen a terepet. Már az újabb lehetőség reményében indult volna is, de Janka nem volt ám olyan buta lány, amilyennek ő a lányokat mindig is elképzelte.

― Itt keresel te zászlókat?? ― szólt utána kifejezetten csodálkozva ― Hiszen még a szabályokat sem ismered?? ― tért át kissé gúnyolódásba.

― Milyen szabályokat? ― kérdezte kissé bizonytalanul a fiú.

― A zászló elrejtések csak az Onga lábától nyugatra vannak! ― magyarázta a lányka

― Ez itt még a Tündérkert! Ha nem tudnád!

Ez a felvilágosítás némi megaláztatottságot keltett a fiúban és ismét csak önmagára haragudott, mivel már többször is megtapasztalta, hogy nem mindig szokott kellőképpen figyelni a kihívások feltételeit illetően. Legtöbbször, amikor fontos információkat érő dolgokat magyaráznak, ő már az elért célt látja maga előtt és ezért nem tud kellőképpen odafigyelni.

― Jól ismerem a helyeket és tudom, hogy mi hol van! ― szólt nyersen a fiú és feleletet nem várva futó lépésben az Onga hegy irányába indult.

Damjanek, immár a szabályok felől felvilágosítva, kissé feldúltan, csaknem egészen az Onga lábáig szaladt, majd megállás nélkül nagy lihegés kíséretében aránylag rövid időn belül sikerűt is elégtételt szereznie magának. De valamiképp, főként a verseny végeztével mégsem érezte igazi győztesnek magát, mivel különválva nagy bután egész más helyen hajkurászta magának a dicsőséget és végül a rivális csapatbeli lánytól kellett útbaigazítást kapnia, hogy valamiképp megszerezze magának azokat az elrejtett kis zászlókat. Valahogy nem érzett igazi győzelmet. És valahol, már "automatikusan" várta is a belső érzéseihez hasonló leértékelő véleményeket, hisz' figyelmetlensége miatt egész figyelemre méltót tévedett.

El telt egy nap, kettő… és sehol semmi! Baklövése nincs szóvá téve! Nem árulta el a lány. Hisz' ha szólott volna valamit, az nyomban kiderült volna. Ez biztos! Ez még egy furcsa érzés! És sehol semmi! Nincs szóvá téve! Nem árulta el őt a lány. Ez még egy furcsa érzés! Egy lánynak tartozni azzal, hogy… tulajdonképpen mivel is…? Ő nem szeret tartozni senkinek semmivel!!! Elérte a dicsőséget, és mégsem! A lány "jóvoltából"! Hát ez kudarc! Ez valódi kudarc! De vajon Ki az a lány? Hogy senkinek nem szólt… De vajon senkinek? Nem-e mégis elfecsegte már és szintén csak az ő butaságán múlik, hogy még nem tud róla…(?) És nem-e még azt is elhíreszteli, hogy a hegyet sem ismeri…? Ami nem igaz, mert nála jobban az osztályban senki sem ismeri azt a környéket, amelyet oly kimondhatatlanul nagyon szeret.

De a versenyt követő napokban nem csak kimondottan ezek a problémák kínozták a kis vitéz legénykét. Tetszett-nem-tetszett az élete folyamán a kudarcokkal is néha szembe kellett néznie és ezzel kapcsolatosan mindig kellőképpen tudta is regenerálni magát. A nagyobb problémát az apjával való rossz viszonya okozta. Sehogy sem talált az élettel kapcsolatos elgondolásuk. Nem kimondottan az esett rosszul neki, hogy apja egyáltalán nem értékeli az ő "teljesítményeit", hanem egyszerűen ellenezte minden harciassággal, fizikai erővel szerzett elismeréseket. Az utóbbi időben az okozta a legnagyobb gondot neki, hogy apja intellektuális beállítottsága révén kimondottan a tanulmányi előmenetelek érdekében nagyvárosi iskolába akarja őt beíratni, mégpedig hamarosan. És ez kész katasztrófa! Mert mivel szabad idejének jelentősebb részét a hegyekben való bóklászásokkal töltötte, az idők során annyira hozzánőtt az erdőhöz, az egész táj, a szülőföld jellegzetességéhez, hogy a hegyek nélkül nem is tudja elképzelni az életet. És azt a hülye életet sem, amelyet az apja szánt neki. Hogy az első mindig csak a tanulás, az előrehaladás legyen és még az sem számít, ha netalán a fizikai képességeket illetően gyenge marad, hisz – az apja hülye feje szerint – nem az erő a fontos, hanem az ész! A mai ember a képességeit nem az erejével, hanem az eszével, tanultságával, műveltségével kell elérje! És egy másik nagy marhaság: Hogy aki a nyers erőt használja, az egy bunkó paraszt és azt le kell nézni, mert annak csak a két erős keze van, meg a buta feje. És mindezeket az apja a folytonos veszekedések árán akarja betölteni az ő fejébe!

Nagy elkeseredettségében tanultak ismételgetése helyett el-el szökött az íróasztal mellől és a hegyekben, a szeretett, imádott hegyekben kapott menedéket, hogy kellőképpen kisóhajtozhassa bánatát.

A kis ösvényen a Kormos Tető felé tartott, elnézte a pásztorkunyhókat, az előttük füstölgő tűzhelyeket és arra gondolt, hogy az ott tartózkodó pásztorfiúknak bizonyára nincsenek olyan gondjaik, hogy nemsokára majd elszakítják őket a fáktól, a pataktól, az erdőtől, a hegyektől…

Egyre felfelé haladva elérte az Onga csúcs lábát, majd kis kihívást érezve erőltetett léptekben indult hegytető felé. Kissé kifulladva a megerőltetéstől, de boldogan ért a tetőre. Ott állt a hegy legmagasabb pontján, de ez nem volt elég. Volt ott még a csúcstól egy kelet irányába eső vékony kis sziklapárkány, amelyet a Boszorkány Sziklájának hívtak.

Egy régi időkből származó monda szerint élt valamikor az Onga körül egy gyönyörű szép boszorkány, aki arról volt nevezetes, hogy nagyon meg tudta babonázni az arra járó férfiakat. Szemei olyan különleges észbontó erőt sugároztak, hogy amint ránéztek, egyből tündérnek látták és nyomban beleszerettek. És ezt, hogy be is bizonyítsák neki, a boszorkány "kérésére" kimásztak a kis párkányra alávetették magukat a mélységbe. És testük ott roncsolódott szét a Túr-Turi mentét szegélyező hatalmas köveken. Még azt is beszélték, hogy sok-sok idővel, miután a boszorkány ideje lejárt, a "szellemének" még akkor is hatalma volt a különös szikla fölött. Mert azután is sok szerelmi csalódott fiatalember vetette le magát onnan a mélybe.

Damjanek bármikor erre járt, mindig kihívásnak tartotta és soha nem is mulasztotta el, hogy ki ne másszon erre a kelet felé kiugró kis sziklapárkányra és onnan nézzen farkasszemet az alatta tátogó szédítő mélységgel. A korabeliek közt nem sokan voltak, akik ki mertek volna mászni (hacsak nem voltak reménytelenül szerelmesek) erre a helyre, mert annyira veszélyes volt, hogy egy téves mozdulattal végzetes lett volna a próbálkozás.

Onnan az egész tájon szétnézve ismét eszébe villant, az a fájó, kínzó gondolat, hogy mindezt már az ősztől fogva nem fogja látni. A szülőfaluját, Jarabót, a mélységben a Túr-Turi nagy sziklákkal kísért kanyarulatait, nyugat felé a Hammas patak mentén a hegy aljában elterülő Karakót, a szomszéd falut… dél felé a Kormos Tetőt, a kis ösvény kezdetét, amely fokozatosan lefelé lejtve el-el bújik a fák között, de eltart egészen a gerinc kettéválásáig, a Sóhajok Völgyéig. Sőt, még ott is tovább folytatódik. Valamikor, a régiek ott járogattak fel a temetőbe és onnan fel az egész gerincre, de ma már annyira benőtték a fák, hogy teljesen járatlanná vált az az út.

Jó is a többi gyereknek, akiket otthon nem kínoznak annyira a tanulással, akik szabadon választhatják meg, hogy mik akarnak lenni, mivel szeretnének foglalkozni az éltben és (otthon) békén hagyják őket… Nem nyaggassák folyton azzal a hülye tanulással amely egy idő után annyira keretek közé szorítja az embert, hogy még saját igazi lényéről is megfeledkezik. Elveszíti belső identitását mert a rákényszerített információk halmazának elsajátítása szerint kezdi értékelni önmagát. És a végén még csakugyan el is hiszi azt amit az apja minden áron bele akar tömni a fejébe, hogy az ész a fontos, az intellektus, a műveltség… És ha aztán ezt el találja hinni, akkor épp, hogy nem tudja majd megállapítani, hogy mi is az a Tudás. Mi is az igazi Műveltség.

Hisz nem volt ő rossz tanuló! Mindaddig, amíg nem volt erőltetve, hogy a "Jóknál is jobb legyen!" Ez volt aztán a tetőfok! Amikor az apja azt jelentette ki, hogy az ő fia kell legyen a mások példaképe! Természetesen a tanulásban. Harmadik osztályos koráig az osztályban a legjobb tanuló volt. És ez nem volt elég. Még több kellett Apának. Azt mondta, hogy ez csak egy gyenge falusi színvonal. És egy évre rá kisütötte azt, hogy a "városi" színvonal fogja meghatározni a fia tanulmányi eredményeit.

Bánatába mélyedve ereszkedett le a tetőről és a Karakói rész felé kanyarodva a Tündérkert irányába tartott. Valahányszor erre járt, mindig megnyugtatólag hatott ez az öreg fák lombjai által árnyékolt puha pázsitos, apró kis bozótos hely, amelynek számos kis titkos ösvénykéje mind-mind különleges buja magányos és melankóliát keltő helyekre vezet. Amikor még kisebb volt és a Tündérkertben járt, mindig valahol a mesék világában, "Meseországban" képzelte magát. Titokban azért mindig is vágyott a csodás érzések, megvalósítások határtalan átélésére. Egy realitáson túli másik világ kapuján való átlépésre, amely varázslatos harmóniájával kielégíti majd az apaszthatatlan vágyakat.

Átadta magát annak a csend nyújtotta érzésnek és próbált nem gondolni a folyton visszatérő zavaró gondolatokra. Ez némileg sikerült volna is, de hirtelen újból egy olyan látványban lett része, amely ismételten a bánatával kapcsolatos fájó érzést csal ki belőle. Egy fiatal lucfenyő árnyékában azt a kislányt pillantotta meg, akivel néhány napja csak itt és csak ezen a helyen a versenykor találkozott. És nem az előző napok gondolatai elevenedtek fel benne, hogy vajon a lány beszélt-e róla kapcsolatosan valamit, hanem arra gondolt, hogy bizonyára ő, – a kislány – még nagyon sokáig élvezheti majd e táj minden meghitt varázslatosságát. Mindamellett, hogy – a siker iránti heves vágya közepette is – a lány szépségét már az első találkozáskor felmérte, mégsem volt épp olyan hangulatban, hogy mindezeket a gondolatait – fájdalmait – bárkivel is megossza. De mivel az ösvény feléje vezetett, akarva-akaratlanul arra tartott és nem érdekelte már, hogy a lányka mond-e valamit, vagy sem a versennyel, vagy egyéb dologgal kapcsolatosan.

A kislány a fa tövében állig felhúzott térdekkel szomorúan üldögélt. A fiú közeledtére ráemelte tekintetét, de egyáltalán nem lepődött meg. Csak épp tudomásul vette, hogy ott áll előtte, majd és visszaeresztette fejét a térdére. Damjanek amint közelebb ért észrevett annyit, hogy amint felpillantott a kék szemek nedvesek voltak és arra következtetett, hogy a lány sírt. Általába véve nem sokat elemezte a lányok könnyeinek eredetét, lenézett mindenkit, aki sírt. Viszont nem felejtette el, hogy már jó néhány nap telt el a verseny óta és mégsem indult el semmiféle pletyka a történtekkel kapcsolatosan. Arra gondolt hirtelen, hogy ha csakugyan szóvá tett volna valamit, az eddig – több mint egy hét alatt – bizonyára ki is derült volna. Tehát a lány nem beszélt a tévedéséről (és csalásáról). Épp ezért egy olyan hirtelen elhatározásra jutott, hogy "elnézően" fog viselkedni a lány sírdogálását illetően, sőt, esetleg megpróbál kissé gyöngédnek, megértőnek mutatkozni iránta. Megállt a kuporgó kislány mellett és próbált átérző lenni helyzete iránt. És közben még jobban tudatosította magában, hogy bizony nagyon csinos és szép kislány és ami az érzést –"átérzést" illeti, annyit akarata ellenére megállapított, hogy "mennyire kellemes a lány közelében lenni!"(?) És hamarosan azt is megtapasztalta, hogy ilyen esetben milyen automatikusan és könnyedén rá lehet hangolódni egy vigasztalásra. De azonban fogalma sem volt, hogy kesergésének mi lehet az oka, de már saját bőrén tapasztalta, hogy mit jelent bánatosnak lenni. Ezt ― a még ismeretlen okot ― próbálta átérezni és csak úgy magától jövően, megkérdezte, hogy miért sír. A lány nem felelt rögtön, csak a fejét emelte fel és csakúgy magában bosszúsan bólogatott. A fiú mivel nem sokat értett ebből, kissé felkapta magát és már bánta is, hogy kérdezett. Ugyanis azonnali felelet várt volna el "az ő kérdésére". Lehet bármilyen szép is ez a lány, de hát mit gondol? Ő csak úgy egymagában beszél…? – Hisz' vigasztalni akarta…! Büszkesége már hajtotta volna is tovább, de amikor a lány egy nagyot sóhajtva ráemelte a szép szomorú szemeit, mégis valami maradásra kényszeríttette. A szép kék szemek kisugárzása egy olyan minőségi tapasztalatot villantottak meg a belsejében, amely azt sugallta, hogy két ember közt a kommunikálás nem mindig csak kérdések és feleletek által történhet.

Így hangulata visszaformálódott az előbbi elhatározásához. Leült a lány mellé és várt. Magáévá tette a dolgot, hisz' ő sem volna képes csak úgy egyből beszélni a saját problémáiról. Sőt! Még az is meglehet, hogy ilyen esetben még ingerültté is válna…(?)… Csakhogy ő semmiképp nem sírna!!! És erre nagyon is büszke volt. Tulajdonképpen csak a lányok sírnak és a gyáva férfiak, akiket semmiképpen nem lehet igazi férfiaknak nevezni. De hát a lányoknak meg lehet bocsátani. Főképp ennek a kislánynak, aki még csak nem is árulkodott és … még hozzá olyan szép is…és olyan kimondottan kellemes itt ülni mellette…

A kislány még sóhajtott egyet, majd maga elé nézve kissé megkeményített arckifejezéssel, mintegy lázadó jelleggel, mintha csak önmagához beszélne megszólalt.

― Egy szép napon majd elköltözök otthonról! ― jelentette ki, mintha ezzel akarna bosszút állni valamin, vagy valakin.

A fiú, ott mellette üldögélve eltűnődött ezen a kijelentésen. Elköltözni… Hisz' ő is elköltözne valahová, hogy ne hallja már többet az apja kimondottan "a javára szolgáló" korholásait…– Ez jó is volna. – De hová…? Tette fel önmagának a kérdést és mintegy tapasztalatcserére számítva már kérdezte is a lánytól.

― Hogy hovááá? ― kérdezett vissza a kislány és csodálkozva meresztette rá szomorú szép szemeit. "Hogy a fiú még ennyit sem tud".

― Hát ide! A hegyek közé! Itt sokkal szebb és jobb, mint odalent. Itt szabad vagy, itt örvendhetsz, itt érezheted a fák simogatását, a napfényt, a patak hangját, a madarak énekét…!

Damjaneknak mindez nagyon is meggyőzően hangzott, de valahol valamilyen fajta hiányosságot érzett magában, amiért ő még nem foglalkozott ezzel a gondolattal. Vagyis soha nem gondolt a felvállalásra, hogy elszökjön otthonról és itt éljen, ahol ő is olyan kimondottan jónak és szépnek talál mindent. Valahol érezte, hogy azért itt bizony sok jó és kényelmes dolgot nem kapna meg. Hiába, hogy otthon az apja uralkodik, de azért a szükséges dolgokkal is ellássa mindig. Anyagi szempontból soha sem szenvedett hiányt és titokzatos módon felmérte azt, hogy bizony itt az erdőben ― akármilyen szép és jó ― sok minden olyanra volna szüksége, amit csak kimondottan az apja támogatásával kaphat meg.

― De hol laknál és miből élnél meg?

A lány ahogyan rá nézett, olyan kifejezés volt a szemében, amely azt sugallta, hogy lány létére, mégis sok mindenben tapasztaltabb a két évvel idősebb fiúnál. Akinek mindig mindene meg volt és soha nem szenvedett hiányt semmiben és fogalma sincs arról, hogy mit is jelent a nélkülözés.

― Tudok ám én dolgozni és főzni is, ha kell! ― mondta dacosan ― Mindig meg dolgoztam én mindazokért amiket kaptam!

Kissé megállt és könnybe lábadt szemekkel tette hozzá: És azokért is, amelyeket nem kaptam meg!

― Miket nem kaptál meg? ― kérdezte tétován a fiú, mert fogalma sem volt, hogy miről beszél a kislány

― Most utólag például egy cipőt! ― felelt mérgesen a lány ― Egy olyan terepjáró cipőt, amelyben itt az erdőben kedvem szerint járhatok! Amelyre keményen rá is dolgoztam és mégsem kaptam meg!

― Nem értem. ― mondta a fiú ― Miért kellett rádolgoznod egy cipőre?? …És miért nem kapod meg?

― Te ezt nem is értheted! ― vágta oda a lány kissé ellenszenvesen ― Te bizonyára mindig minden megkaptál otthonról és fogalmad sincs arról, hogy mit jelent, ha valamit akarsz azért épp úgy mint a felnőtteknek meg kell dolgozni. És aztán elveszik a pénzedet. "Kölcsönveszik" … és abból aztán nem látsz meg soha egy vasat sem. És maradsz a semmivel. Vagy legfentebb némi aprópénzzel, amire csak édességet vehetsz.

― Otthon nem vesznek neked cipőt? ― kérdezte csodálkozva a fiú

― Nem. ― mondta mélyet sóhajtva a kislány, majd mintegy beletörődéssel folytatta

― Mert anyunak is és apunak is kevés a fizetése és szegények vagyunk.

Damjanek már elég nagyfiú volt ahhoz, hogy felmérje azt, hogy ez az eset a lánynak is épp olyan problémát jelenthet mint neki az apjával való civódások. Csak épp nem tudta eldönteni, hogy melyikük helyzete a súlyosabb. Vajon ő mit csinálna a lány helyzetében? Itt élhetne nyugodtan, önfeledten járhatná a vidéket, tanulhatna úgy ahogyan épp ő akar, de ott volna a nyakán a sok nélkülözés. Nem mindig enné azt amit épp megkíván és néha meg kellene dolgozni azért, ha valamit akar magának. Viszont, hogy elvegyék tőle azt, amire ő rádolgozott, azt el sem tudta volna képzelni. Annyiból azonban kissé megnyugodott, hogy nem csak egyedül neki vannak megoldatlan problémái és kezdte észrevenni, hogy az élet valójában egy harc, amelyet ha tetszik, ha nem, végig kell küzdeni. És ha egyszer küzdelemről van szó, akkor az őt mindig a lehető legmagasabb szinten érinti. Úgy érezte, hogy hirtelen egy olyan fajta erőt kap, amellyel majd végig harcolhat az élet bármilyen nehézségein. És legelőre az a célkitűzés lebegett előtte, hogy igenis az erdő, a hegyek, ez a gyönyörű vidék "visszaszerzése" egy létfontosságú kérdés minél előbb megvalósul számára. Már nem volt bánatos, de azért a kislánnyal való beszélgetés során ő is elmesélte, hogy apja miként akarja őt megfosztani a szíve leghőbb vágyától és azt is, hogy mekkora harci kedvvel indul neki a rá váró kihívásokra, amelyeken szerre végig tapos, hogy majd elérhesse végső célját: Otthont érezni itt az erdő közelében, ezen a gyönyörű elvarázsolt vidéken.

Beszélgetésük során rá jöttek, hogy mennyire közös az álmuk, mennyire egyformán vágyódnak e vidékhez és "szülőhelyüknek, Édes Otthonuknak tekintik a természetet. Különleges módon arra is ráéreztek, hogy ez az egész hely ahol eddig felnőttek, valamiképp sokkal többet jelent mindkettőjük számára mint csupán "szülőföld." Ezen az érzésen kívül még más, nagyobb fajta vonzalmat is éreztek az egész gerinc és a rajta elterülő erdők, fák, bokrok, lombok iránt… És aztán erről a különös belső érzésükről kezdtek egymásnak mesélni.

Lassan megindultak és egymás mellett sétálva össze kóborolták a helyet, majd fent a Medvekőnél megállapodtak és gyermeki fantáziával kezdtek álmodozni mindarról ami mindkettőjük számára létfontosságú kérdésnek számított.

Azt is eldöntötték, hogy az erdőben számos olyan kis kunyhó van, amelyben épp megférnének és el lakhatnának benne. A sok "válogatás" után eldöntötték, hogy legmegfelelőbb "lakás" egy kimondottan gyönyörű helyen, a Komondor Pusztáján lévő kis ház lenne: a Bolond Sári háza. És vajon Bolond Sárit miképpen lehetne rávenni, hogy átengedje nekik a lakhelyét…?

A felnőttektől mindketten nagyon sok mindent hallottak már a Komondor Pusztáján egymagában élő bolond öregasszonyról, a Bolond Sáriról, de "élőben" még egyikük sem találkozott vele. Ugyanis – főleg az idősebbek szerint – egyáltalán nem is volt tanácsos vele foglalkozni, mert a különböző "szaktekintélyek" szerint ez a Bolond Sári "az Ördöggel járt". És mindezekről már számos esetben sokan meg is győződtek, amikor puszta megjelenésétől csakúgy egyből elapadt a juhoknak a tejük. Vagy ahol eljárt az erdőben, az onnan gyűjtött (ehető)gombáktól, gyümölcsöktől mind betegséget kaptak az emberek. Vagy ha valaki mégis valamiképp kontaktusba került vele, azzal mindig valami nagyon szörnyű dolgok történtek…

De amint azt szokás azt emlegetni, hogy a gyerekek nem mindig hallgatnak a felnőttek "bölcs" és óvó szavaira, hát ők csak tovább álmodoztak, és álmodoztak a szép napsütésben egész estig de végül is az erdőben való lakhellyel kapcsolatos "problémájuk" megoldatlan maradt. Annyira nagyok voltak már ahhoz, hogy ezt "csak olyan egyszerűen el is tudták volna dönteni".

Már a Nap az égen lefelé hajlott, amikor észbe kaptak, hogy mennyire eltöltötték az időt, de nem neheztelt egyikük sem, sőt megállapították, hogy mindkettőjük számára mennyire sokat jelentett ez az együttlét és elhatározták, hogy amint lehetőségük adódik itt a Medvekőnél fognak még találkozni. Időpontot egyeztettek, majd búcsút vettek egymástól és aztán lefelé indultak a hegyről. Egyikük kelet felé, a másikuk a lenyugvó Nap irányába tartott. Janka a Hammas patak medrét vette célba, hogy aztán azon átkelve még naplemente előtt Karakóba érjen, Damjaneket pedig ott lent a hegy aljában a Túr-Turi várta és azon átgázolva, hidat sem használva Jarabó felé tartott.



◄--- Előző lap: Két falut összekötő hegygerinc                 ---► Következő lap: Bolond Sári kunyhója