Amikor a fák meghalnak/Védelemnyújtás

A Wikikönyvekből, a szabad elektronikus könyvtárból.
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez


Amikor a fák meghalnak

11. Védelemnyújtás

Boldi már akkora fiú volt, hogy Szala-Vátra egyedül járt le iskolába. A minden napos utat oda-vissza csaknem minden alkalommal gyalog a rövidítő ösvényen tette meg, és csaknem mindig késett is az órákról. Viszont ha még kissé bajosan is de abban az évben az ötödik osztállyal végzett. Az osztálytársaihoz hasonlítva egyáltalán nem volt lemaradott gyerek, csak kissé szétszórt figyelmű. Ugyanis, neki az esze mindig, szó szerint értelmezve, az ágak hegyén járt. Ott, kinn a végtelen szabadságban, az erdőben, ahol tökéletesen ismert is minden jelentéktelennek látszó kis ösvény és helyet. Napirenden volt mindig, hogy hol milyen gomba található és, melyik oldalban mikor melyik erdei gyümölcs érik. A tanulás épp csak annyiból érdekelte, hogy épp kitudja járni az iskolát, és mivel nagyon szeretett faragni, a fával dolgozni abban reménykedett, hogy majd asztalosként Szala-Váton a gyárban fog dolgozni.

Már épp elég nagy volt ahhoz, hogy az életük megnehezítésén fáradozó Gondnok úr tetteit kellőképpen mérlegelje. Nem volt egyáltalán agresszív természetű, de azért titokban felfogadta magának, hogy valamiként egyszer visszafizet annak az alávaló alaknak. Nem épített különös tervet, csak várta, hogy megnőjön... Aztán mivel jól ismerte Cápát is, hát tisztában volt azzal, hogy milyen szálak, hová vezetnek. Az utólag történt lepedős históriából ha többet nem is de annyit feltudott fogni, mint nővére. Tudta, hogy igazságtalanság történt és ő nem a siránkozást választotta megoldásként. Elhatározta, hogy kinyomozza, hogy mi is történt és hogyan történt. Így, hát azokban a napokban titokban, megfelelő elővigyázatossággal és álcázással intenzíven figyelte Demjén minden egyes lépését.

Kimondottan borús és esős idő volt és olyankor Demjén nem sokat járkált az épületek, mellékhelyiségek közt. Boldi azonban lopva figyelgette a földszinti iroda ajtaját. A betegek java része a szobájukban volt, a személyzet közül pedig akinek nem volt kint fontos dolga az valamerre födél alá húzódott. Jobban megeredt az eső is és egyből minden olyan kihaltnak látszott. Egyszer csak Boldi az újonnan jött villanyszerelőt pillantotta meg az esőben, amint az adminisztrátori iroda felé tart, majd aztán be is surrant oda. A gyerek nem sokat mérlegelt, hogy vajon miért mehetett be az a fiú, de amint nagy sietve Demjénnel együtt léptek ki az esőbe, hát már érdeklődve kezdte követni őket tekintetével. És amint a kanálisok felé vezető úton eltűntek a szeme elől, hát mit törődve az esővel, nyomban követni kezdte őket. Nagy szerencséje volt, amikor újból megpillantotta őket, mert épp a pompaház kis ajtaján surrantak be mind a ketten. Boldi nem sokat gatyázott, gyorsan, de azért kellő óvatossággal megközelítette a kis épületet és arra számított, hogy hátha fog tudni még hallgatózni is. Azonban nemcsak hallgatózásra adódott lehetősége, hanem tökéletesen láthatta mindazt, ami bent történt abban a szűk kis épületben. Meglehet, hogy életében még akkora meglepetésben nem volt része, amelyet ugyan kissé ijedten fogadott, de ugyanakkor mégis egy nagyon kellemes elégtételként hatott rá.

Az idegen fiú, akit akkor még személyesen nem ismert, hirtelen úgy hasba vágta azt a nyakigláb gondnokot, hogy az össze güzsörödött előtte és lerogyott a földre. A fiú arcán semmiféle izgatottság nem látszott és amikor aztán kimondott nyugalommal és magabiztossággal hozzá szólt, Boldi csak akkor lepődött meg igazán!

― Azt a lányt a gyerekkel a mai naptól fogva békén hagyod!!! ― jelentette ki nyomatékosan, de sem fenyegetően vagy figyelmeztetően, hanem csakúgy egyszerűen, mintha ez már érvénybe is lépett volna és csak épp tudtára akarja adni. És, mint akinek bőven van ideje várni, hát várt is türelmesen, amíg Demjén ki nyögődözte magát a földön és némiképp rendbe szedte magát. Amint felkászolódott a földről remegve kutatott a menekülés lehetőségére, de a kis helyiség kijárata becsületesen el volt állva. Így, hát csaknem könyörögni kezdett.

― Ellenkező esetben mindkét kezdet el fogom törni! ― folytatta Tóni és amint jól szembe nézett vele, abból az ijedt, meglepett, sunyi képéből mit olvashatott ki és mit nem, aztán egyszeriben mintha csak meg gondolta volna magát. Egy hirtelen mozdulattal elkapta a Demjén csuklóját, aztán még egy mozdulat, aztán egy ordítást követően már reccsent is a csont és Demjén újból a földön hevert. De ezúttal már ordítva a fájdalomtól.

― Ez csak előleg! És gondold meg jól a dolgokat! ― vetette oda még Tóni és különösebb sietség nélkül kilépett a barakkból. A történtek Boldit annyira váratlanul érték, hogy hirtelen el sem tudott menekülni. Csak nézte a nagy tagbaszakadt fiút és arckifejezése leplezetlen hálálkodásról árulkodott.

Tóni egyáltalán nem számított tanúra, de azért nem lepődött meg annyira, amint a gyereket észrevette. Tudott róla, ismerte a nővérével együtt mindkettőjüket, sőt, még szánalmas életsorsuk felől is épp elég jól tájékoztatva volt. Tudta jól hogy egy nap majd el fog jönni az ideje hogy személyes kapcsolatba is lépik velük és az adott lehetőségnek, még meg is örvendett. Kissé kutatóan nézett a fiúra, majd a lehető legbiztatóbb hangnemben szólt hozzá.

― Aztán, ha az a másik megjön, akkor szólsz nekem. Jó?

Boldi egy nagyon furcsa pillanat átélésével küszködött. Mint érzés, teljesen idegen volt számára, hogy valaki a pártjára áll és csak állt szótlanul. Gyomrában, majd mellkasában különös kavargások közepette szemei megteltek könnyel és hiába, hogy nem akarta, de elkezdett sírni. Tekintetét azonban nem vette le Tóniról. Tóni pedig már egészen tökéletesen érezte, hogy nemhiába kapta azt a kifejezett lelki indíttatást, hogy azoknak a szerencsétlen, kitaszított árvának a pártjukra álljon. Amely aztán egy teljes megtorlási akcióvá formálódik. Közelebb lépett a gyerekhez és a továbbiakban való támogatásnyújtását érzékeltetve átölelte a vállát. Kifejezett szánalmat érzet irántuk és ezt követően olyan indulatok környékezték, hogy alig tudta fékezni magát, hogy ne lépjen vissza és ne rakjon rá Demjénre még egy rendet. De aztán megvigasztalódott, amint arra gondolt, hogy a következő szarházi bizonyára már nem fogja ennyivel megúszni.


Ezt követően, Demjént a sorsára hagyva, a csaknem teljesen átázott lombok alatt egy kerülő utat téve vissza sétáltak a mosókonyhához, ahol aztán Boldi alig tudta türköztetni magát és fojtott indulatokkal próbálta ismertetni Liával a történteket. Mivel az izgatottságtól kissé érthetetlenül fogalmazott, hát Tóni, hogy elkerülje a lány ijedelmét, semmi bevezető nélkül röviden bemutatkozott és azt is közölte, hogy e védelem nyújtást Artúrral közösen határozták el.

― Ezen túl bármilyen panaszt, bárkinek nyugodtan elmondhatsz! És attól a vitéz "Cápától" sem kell félnetek. Csak épp kell tudjak róla, amikor ide fog jönni. Addig, amíg el nem intéztem, ne nagyon járkáljatok másfelé! Én ugyanis mindig itt leszek a közelben.

Ez a kis figyelmeztető Liára kész törvényként hatott, amelyet semmiképp nem szabad áthágni. Még, hogy ők járkálnának... másfelé... Hisz' az utóbbi időben örvend annak, hogy él..! De egyszeriben egy olyan furcsa érzés hatotta át, amely folytán semmiképp nem érezte magát biztonságosabb helyzetben. Sőt! Még mintha még úgy tűnt volna, hogy jobban félne. Nem bízott az idegen fiúban. Csak néhány napja látta felbukkanni, fogalma sem volt róla, hogy ki az, mi az, honnan jött... És... miért ajánlotta fel a segítségét (?). Neki. És aztán amikor még később tudomást is szerzett arról, hogy milyen komolyan elbánt Demjénnel, amint a későbbiekben az a begipszelt kar is élethűen igazolt, hát egyre jobban kavarogtak az érzések a biztonság érzetet illetően.

Tóni az érzelmi oldalról nem volt épp oly kőkemény, mint a külső megjelenését illetően és épp elégé felmérte, hogy egy olyan félelemben, bizonytalanságban tengődő lánynak nem könnyű ám csakúgy, olyan egyszerűen a bizalmába férkőzni. Így, mindig igyekezett is a háttérbe maradni és ha kommunikálásra volt szüksége, azt inkább Boldin keresztül intézte el. Ennek eredményeként aztán napról, napra egyre jobban össze is barátkoztak a gyerekkel.


A pompaházban történt események azonban valamiként mégiscsak kiszivárogtak, de csak amolyan titokzatos, homály födte módon. A hallásokból és a törött karból következtetve konkrétan azért senki sem tudta felelősségre vonni az újonnan jött fiút, mert a történtekről Demjén is meglehetősen kitérően hablatyolt össze-vissza. Esetleges félelmében, hogy még a fenekét sem fogja tudni majd meg törölni, vagy pedig még arra is gondolt, hogy valaki tényleg ennek a tyúknak a pártjára állt. És... bizony, megállapítása szerint a dolgok még visszafelé is elsülhetnek, főképp ha minden kiderül. (!)

A Cápa is még aznap értesült a dologról, de valamiképp mégsem rohant fel azonnal a nagybátyjához. Amikor ott a nyári kertben legelőször szembenézett azzal a mukival, aki épp az ellenségével sörözgetett, hát akkor már elég nemtetszését fejezte ki azzal az alakkal szemben. Egyszerűen nem tetszett a megjelenése. Titokban azt várta volna el, hogy kifejezetten elkerülve a tettlegességet, csak kimondottan az ő jól megalapozott tekintélye, és hírneve egyszerűen meghátrálásra kényszerítené az ellenfelet. Mert megítélése szerint Artúr után automatikusan már Tónit is annak tekintette. Hisz' volt ám neki is annyi praxisa, hogy pontosan kiérezte, amint róla is épp eleget beszélgettek. És már azótától nyugtalanította őt valami. Hiába érdeklődött ― természetesen burkoltan, ― hogy ki az a pali, honnan került ide, mit keres itt... és honnan ismeri Artúr? Aztán, amint értesült arról, hogy az ürge villanyszerelőként fel került a Szanatóriumhoz, hát akkor már egyszerűen szorongás fogta el. Viszont balsejtelmet egyáltalán nem közölte nagybátyjával. Sőt, még ha ő próbálta volna felhívni az ő figyelmét, akkor még meg is játszotta volna magát előtte. Aztán, amikor be is következet az, amitől oly nagyon tartott, hát egyszerűen leblokált. Nem kimondottan az irháját féltette, mert tényleg egy elég kemény kiedzett fiú volt akinek csakugyan volt jártassága a közelharcokban, hanem inkább az egyéniségét, az idők folyamán kialakított tekintélyét érezte nagy veszélyben és ebből kifolyólag vált tanácstalanná. Hisz' környezetében lévők valamiképp fel néztek rá és egyesek már kíváncsian várták is, hogy "Miként fogja a Cápa majd elintézni azt az idegent, aki a nagybátyja kezét eltörte?" Mivel mindezt a közhangulatból épp eléggé kiérezte, hát semmiképp nem toborozhatott embereket csak kimondottan egy ellenség ellen. Mert Artúrt sem ő, sem más nem számította olyan ellenségnek, akivel ölre kellett volna menni. És, hogy ő egymaga vágjon neki, hát épp elégé bizonytalan volt. De hát nem volt más választása, ha késve is, de fel kellett mennie.

Demjén Imre, amint meglátta közeledni unokaöccsét, azt sem tudta, miként kezdjen bele a lebeszélő magyarázatába, mert ugyanis megfogadta a Tóni utolsó szavait és épp elégé el is gondolkozott a dolgokon. Felmérte, hogy milyen következményekkel járna, ha az ügy még jobban fokozódna. Ő sem kimondottan a testi fenyítést tartotta a veszélyesebbek, és még az egyéniségen esett csorbát sem, hanem attól félt, hogy kitudódik, hogy miként élt vissza az adminisztrátori tisztség hatalmával. Izgatottsággal vegyült félelemmel ecsetelte az unokaöcsnek, hogy semmi értelme annak, hogy összecsapjanak... És Cápa ennek titokban még örvendett is, de azért kellőképpen megjátszotta a felháborodottságot.

― Hogy én meghátráljak egy ilyen jött-ment előtt? Úgy szét verem a képét, hogy többé nem lesz ember belőle!!! ...

Azért titokban már el is döntötte, hogy majd amint szó kerül a dologról, hát "csak a nagybátyjára való tekintettel nem intézte el azt az alakot." Azonban önmagának mégsem tudta olyan könnyen bemagyarázni, hogy miért is nem veri szét a másiknak a képét! Kimondottan egy letört állapot lett úrrá rajta. Valahol azért szerette volna megmutatni, hogy tulajdonképpen mire képes. Azon gondolkozott, hogy ha valahol távol egy kimondottan eldugott helyen lennének, ahonnan az összecsapás végeredménye semmiképp nem kerülne felszínre, ott semmi probléma nélkül ki is állna. Hisz' őt sem akármilyen fából faragták...! És ekkor jött rá hirtelen egy nagy alapigazságra. Amelyre nem hiába intik az embert. Hogy az elismerést, a dicsőséget nem szabad kikövetelni! – Ha az évek folyamán nem akart volna mások szemében mindig naggyá válni, hát nem jutott volna ide. Hogy saját igazi képességit egyszerűen ne merje kipróbálni! Milyen szép is lett volna, ha csendben meghúzódva gyakorolt és edzett volna. Mások csak annyit tudtak volna róla, hogy egy ambíciós ember, aki sokat edz. Senki nem tartotta volna hírnevesnek, elitnek... legjobbnak. Akitől természetesen mindig nagy elvárások is vannak.

Amint így magában filozofálgatva a fák között lassan lefelé haladt, egyszer csak valami azt súgta neki, hogy figyelik. A hirtelen érzés folytán nyomban egyet fordult a gyomra. "Gyomorideg."― állapította meg rutinosan. Már számos alkalommal volt része ilyenben. Hisz' még a nagy versenyzőknél is gyakran előfordul. Csak mintegy figyelmeztetőként egy nagyon fontos gondolat villant a tudatába. Hogy ez alkalommal nem verseny előtt áll!!! ― Ez lenne az az oly sokat emlegetett éles harc, amelyre sokan néha egy életen keresztül készülnek. (Anélkül, hogy igazán sor kerülne rá.) ... És hiába, hogy magában már csak azt döntötte el, hogy kiállna ha így, meg úgy... egyszeriben egészen másképp alakult a helyzet. ... És hogyan alakult? Hiszen az erdő között vannak mindketten. Sehol senki aki látná őket, aki a küzdelem végkimeneteléről árulkodhatna... Hisz' itt az alkalom! ... De azért mégsem érezte magában a megszokott magabiztosságot.

Tóni csak azt várta, hogy ellenfele kiérjen a Szanatórium területéről. Aztán abban a reményben, hogy ha már valaki akkora nagy harcos hírében áll, hát kell legyen benne annyi méltóság, hogy amint észreveszi őt... hát... "csaknem fognak kergetőzni...?"

― Nálunk itt az a szokás, hogy bármilyen tökös idegennek ellátjuk a baját, ha nem fér a bőrében! ― vágta oda kihívóan Cápa, amikor Tóni már közel ért hozzá.

Tóni azonban már különbnél különbféle bunyókban vett részt és volt ideje megtanulni, hogy a sok beszéd, szegénység. Tudta, hogy csak kimondottan ahhoz kell igazodni, amire már jó előre felkészült. ― Mégpedig arra, hogy "a másik szarházi nem fogja csak annyival megúszni..."

Így, hát elégé illetlenül még csak nem is felelt a Cápa fenyegető szavaira, hanem egyből nekirontott, aztán néhány kemény térdrúgásokkal fűszerezett ütések után leverte ellenfelét a földre. És még ott sem hagyta békén, hanem tovább rugódta, de kifejezetten mindig a vesék tájékát vette célba. Egészen addig, amíg a nagy hírnévnek örvendő bajnok teljesen eszméletlenül hevert a fák között. És, mivel szólni már nem volt akihez, hát egyszerűen otthagyta és mint aki jól végezte dolgát visszament a Szanatóriumhoz.


Állítólag az alaposan helybenhagyott Cápát a nagybátyja közreműködésével a szolgálatos nővérek és orvosok vették elsősegélybe és még ha akaratlanul is, de az incidens tanúit lettek. Így a helyzet kissé bonyolódni kezdett és Artúrnak komoly erőfeszítésekbe került, míg ténylegesen sikerült elsimítania a dolgokat és amire egyszer csak magyarázatot lehetett kapni azt kellőképpen meg is találja. Bátran vállalta a szülei részéről való megrovásokat, hogy ennyire lealacsonyító módon holmi verekedésekbe keverte magát és mindent megtett, hogy a dolgok elsimuljanak. Mert ugyanis voltak már neki olyan befolyásos ismerősei is az egészségügynél, és kiváltképpen a Szanatóriumnál, akik még értékelni is tudták, amint véglegesen pontot tett a már régebbről megkezdett ügyének a végére. Igaz, hogy a bonyodalmak végkimenetele meglehetősen hosszasra nyúlt és csak hajszálon múlott, Tóni nem vesztette el a villanyszerelői állását. Végül is Artúr aztán teljesen megnyugodva, tiszta szívvel foghatott neki a tizenkettedik osztály elvégzéséhez.


◄--- Előző lap:10. Megoldhatatlannak tűnő helyzet                 ---► Következő lap:12. Úgy-e eljössz még? I.