Amikor a fák meghalnak/Megoldhatatlan

A Wikikönyvekből, a szabad elektronikus könyvtárból.


Amikor a fák meghalnak

10. Megoldhatatlannak tűnő helyzet

Artúr azon a nyáron az utolsó előtti iskolai évét fejezte be, Zita pedig a Gyógyszerészeti főiskola második évét. A családi tervek szerint a Szívkórháznál a vakációjuk első részét töltötték és nemcsak Artúrnak volt elégtétel, hanem Zita is örömmel látta viszont mindazokat az oly sok szép emléket felidéző helyeket, ahol gyerekkorát töltötte. Annyira mégsem volt otthonos mint Artúr, de azért valamennyire neki is sikerült baráti kört kialakítania a kórháznál régebb dolgozó orvosok, asszisztensek között. Hiszen néhány év múlva már kollégákként is elbeszélgethetnek. Ezen kívül még szüleivel ő is eljárogatott a Telczer családhoz is, és a doktornőtől tudta meg, hogy öccse mennyire értékelni való erényekkel rendelkezik. Mert ugyanis csak a történtek után figyelt fel mindenki, hogy Artúr egy kimondottan védelemre szoruló szerencsétlenül járt testvérpár érdekében tette meg, amit tennie kellett.

Azonban Artúr, mindazok ellenére, hogy egyre többen megdicsérték, ― Liához és Boldihoz hasonlóan ― mégsem érezte magát biztonságban. Akarata ellenére egyre több rémhíreket hallott a Cápa kifejezetten félelmet gerjesztő tetteiről és képességeiről. Józan fejjel fel tudta mérni, hogy az effajta mende-mondáknak még csak fele sem fedi a valóságot és hiába próbálta ezt magával elfogadtatni, mégis az emberi természet, az emberi természetnek is maradt és egy folytonosan szorongást idéző nyugtalanító gondolat folytonosan kísérte, főként, ha az erdőben egyedül bóklászott.

Egyik délelőtt, kedvenc helyein sétálgatott, a Szanatórium környékén. Már csaknem ösztönösé vált, hogy főként azokon a helyeken sokkal óvatosabb volt, mint bárhol. És nem is alaptalanul rögződött bele ez az óvatosság, mert ennek köszönhetően ő vette előbb észre az ösvényen felfelé haladó Cápát. Elégtételt érzett magában, hogy sikerült ébernek lennie, de azt nem tudta biztosan, hogy Cápa vajon őt vette-e észre. Nem a kifejezett másik embertől való félelem okozta a szorongást benne, hisz' józanul is meg tudta gondolni, hogy a találkozást illetően mennyiféle variáció létezhet. Jól tudta, hogy közbe jöhet az is, hogy időközben megbékélt, vagy per pillanat nincs hangulata akcióba lépni, vagy el is szaladhatna előle... Viszont ezt semmiképpen nem szeretné ― és lehet, hogy nem is tudná megtenni ― hogy egy olyan alávaló senkiházi elől féreg módra meneküljön el. Inkább üsse félig agyon, de még akkor sem! És! Máskülönben neki is ott van a két keze, meg a két lába! Igaz, hogy ezzel kapcsolatosan nem sok esély adna önmagának, de azért megfordult ez a gondolat is a fejében. Hogy önmagát próbálja bátorítani, nem indult más, biztonságot ígérő irányba, hanem kissé fentebb kapaszkodott egy ágas-bogas, fás helyre és ott elhelyezkedett. És várt. Ő maga sem tudta, hogy mire, de várt. Közben különféle gondolatok cikáztak a fejében és akarata ellenére nagyon el kalandozott.

Valós helyzetérbe csak akkor zökkent vissza, amikor ágak reccsentek meg a léptek alatt. Valaki nem az ösvényen jár! Villant át egy rutinos megállapítás, amely már régóta bele idegződött az agyába. Hirtelen fordult egyet a gyomra az izgatottságtól. Hát mégis, mégis?? A Cápa!? ... Aztán mélyen szembenézett a közeledő alakkal.

Úgy tűnt, hogy a fiatal ember, aki közeledett, kissé bizonytalanul tanulmányozta a fa mellől felugró Artúrt és amikor előtte megállott, még akkor is elégé gyanakvónak látszott. Azonban egy külső szemlélő számára a látszat nagyon megtévesztő volt. Mert belsőleg nagyon is biztos volt és épp ennek a belső bizonyosságnak köszönhetően tudatában át is suhant egy régi emlék. Amikor nem messze attól a helytől még gyerekekül találkozott azzal az arccal, azzal a tartással, amely csupán annyiban változott, hogy kissé megemberesedett. Tisztán visszaemlékezett még arra is, hogy amikor előtte fel tűnt előtte az Artúr alakja, mennyire megörvendett neki, majd aztán miután rá ismert egy fajta nemtetszés lett úrrá rajta. Most azonban kifejezetten megörvendett, hogy viszont láthatja azt a régi barátot, aki még annak idején gyerekkorukban kisegítette őt egy meglehetősen kínos helyzetéből mégpedig anélkül, hogy tudott volna róla. ... De hát annyi idő eltelt már azóta... Azóta őt már nem nagyon kell kisegíteni az erdőben, mert nagyon jól megtanult tájékozódni... és élni is ott. Nemhiába töltött egy teljes évet az erdőn egy huzamban. Ott élt, ott dolgozott, ott idéződtek fel fokozatosan az erdővel kapcsolatos gyerekkori emlékei és ott szerette meg egyre jobban az erdőt, ott vette észre, hogy valamiként ő is az erdőhöz tartozik, mert az erdő egy óriási nagy érték mindazok számára, akik megérzik a benne rejlő hívást és egyre jobban szomjúhozzák a benne való feloldódást, a vele való egyé válást. És ezért is jött el ide erre a gyönyörű helyre, amelyet még csak össze sem szeretne hasonlítani a zajos szülővárosával, ahol felnőtt. És aki előtte áll, az is valamiképpen az erdőé! Épp úgy mint ő! Ez így van! Ezt valamiképp tudja biztosan! És Tóni, amint Artúrt megpillantotta, elsődlegesen nem a nővérével kapcsolatos emlékei elevenedtek fel benne, hanem valamiféle megmagyarázhatatlan belső indíttatás által az, hogy ő tulajdonképpen Artúrral tartozik valahová, nem és Zitával...

Artúr, amint felismerte a feléje közeledő Tónit, egyből egyfajta örömmel vegyült biztonságérzet fogta el. Örvendett annak, hogy viszontláthatta azt a barátot, akit egykor példaképének tekintett és akinek még csak a hírét sem hallotta évek óta. Aztán a biztonságérzet annak lehetett köszönhető, hogy Tóniban mindig azt az egyéniséget vélte felismerni amely a sajátjában valamilyen okokból kifolyólag mindig a háttérbe volt szorítva. És ezt követően a biztonságérzet visszavezethető az adott valós helyzetére.

Örömüket mindketten csak nagyon későre tudták szavakba foglalni és akkor is csak akadozva görcsösen indult meg a beszélgetés fonala, de aztán fokozatosan belejöttek ellőre a régi közös emlékeiket fel elevenítve, majd aztán egymás életfolyamatáról érdeklődve, magukról is meséltek egymásnak. Artúr kifejezetten kalandosnak ítélte meg a barátja megtett pályafutását és némiképp még restellte is, hogy az övé annyira száraz, hogy még egy kis kiszínezéssel sem lehetne egy lapon emlegetni a Tóniéval. Viszont Tóni egyáltalán nem látta már annyira dicsőségesnek azt a megtett életutat, amelyről sok korabeli fiú Artúrhoz hasonlóan ítélkezne. Ő maga tudta a leg pontosabban, hogy mit akart attól a meglehetősen kalandos élettől és, hogy végeredményben mit kapott. Igaz, hogy az ami lendületbe hozta és aminek köszönhetően vágott bele az ismeretlenbe, az nem volt más, mint az elkeseredés és a szabadságvágy, de viszont már néhány hónap leforgása alatt szerzett tapasztalat folytán megtanulta azt, hogy bizony mennyire is szükséges az életet irányítani. És hét évre visszatekintve csalódottan kellett megállapítania, hogy bizony ő nem jól irányította az életét. És ez a csalódottság csakis kimondottan az ő lényére vonatkozott. Önmagában, önmaga belső erejében csalódott. Már röviddel az indulás után elrontotta. Saját feje után profilt változtatott. Lehetett volna belőle egy jó idomár... De még csak egy rossz erőművésznek sem sikerült lennie. Aztán, amikor otthagyta a társulatot, akkor sem jól döntött. Pedig lépéseit illetően még figyelmeztetve is volt. – Janek... Micsoda barát – és tanító volt ...! ... Aztán Lola..!? ― Őt hová is tegye? Hisz' ártani azért mégsem ártott neki! Önszántából tartott vele amikor közösen hagyták el a cirkuszt...(!) - És még, amikor megcsalta, még akkor sem! Hisz' (akkor még) néhány szexuális kapcsolaton kívül egyéb nem volt köztük. Nem esküdtek hűséget egymásnak... Akkor, azzal a bunyóval ő maga csinálta a bajt magának. Aztán az a miatta megélt lelkifurdalások, a folyton bűntudatkeltő állapotok, melyek végett nem tudta szeretni azt a végtelenül tisztességes, szép (hozzá illő) lányt.(!) Aztán ismét, a választás. A döntésnél csúszott el újból. Belekerült egy szedett-vedett, faragatlan durva emberek társaságába, és szokásaikat átvéve több mint egy évet csaknem vademberek módjára ledolgozott. Csaknem a semmiért. Mert keresetéből nem sokat tudott felmutatni. Bár mennyire is távolra estek a pénzköltési lehetőségektől. - És, ha akkor az után a förtelmes bunyó után való menekülés alkalmával, ha ne tévedjen be oda abba a kis füstös kocsmába... És nem hallotta volna meg ott azt kifejezetten lélekmarcangoló kis éneket... Amely hatására aztán döntött. És haza jött. És... miután "szerencsésen" haza is ért, hát újból, csak fájdalommal találta szembe magát. És minden megélt keserűségért valahol önmagát is hibáztatta.

― Te panaszkodsz, hogy neked nem volt meg a kellő erőd, hogy szembe szállj a szülői merevséggel. Na hát én épp elégé szembe szálltam! ― mondta Tóni szomorúan Artúrnak, amikor már Szala-Vát egyik szórakozóhelyének teraszán sörözgettek. Ugyanis, Artúrnak az idők folyamán némiképp már sikerült bátorságot szereznie, a baráti társaság megválasztásával kapcsolatosan.

― És nem vagyok őszinte, ha azt mondom, hogy nem hiányoztak. Ezt úgy tudd meg Artúr! Igaz, hogy nem értük és nem senki emberi lélekért jöttem ide haza... De ezt lehet neked nem is kell fejtegetnem erősen, hogy mit jelent, amikor számodra a legkedvesebb hely után vágyódsz.

― Igen. ― mondta Artúr ― nagyon is jól tudom, hogy mit jelent. Annak ellenére, hogy még soha nem voltam olyan nagyon távol itthonról. De tudd meg, hogy gondolatban csaknem az egész világot bejártam és hidd el, annyira élethűen éltem azokat az általam szerkesztett ideákat, hogy tudom, hogy mit jelent a honvágy, a ragaszkodás oda, ahhoz a helyhez... ― elmosolyogta magát és kijavította az utolsó szavakat

― ... Ehhez a helyhez! ― nyomta meg jobban a hangját és újból rektifikált ― Oda ne!!! ― mutatott fel a Csonka bérc irányába.

A két fiú egymásra mosolygott de egyikük sem szólt. Tekintetüket mindketten a hegyek, majd lassan az egész környező táj felé vetítették és úgy tűnt, hogy a további kommunikációjukban valószínűleg már mindketten szavak nélkül is tudnak boldogulni.

― Ez az egy vigaszom van, látod-e! ― szólalt meg kis idő múlva Tóni.

―… Hogy mindezeket láthatom és az övéiknek mondhatom magamat. Mert, tudod én immár senki másénak nem mondhatom magamat! Hisz'... tudod, mi történt Feri bátyámmal... aztán, még ami szintén kimondottan fájó... Hát Hajnalka meg sem akar ismerni!... Tudod, apám... Ő, az a rendes, tisztességes, megbecsült ember, aki teljesen ellenem nevelte azt a leánykát. Azt nevelte belé, hogy neki többé nincs testvére. És meggyőződhettem, hogy tényleg így is van. Számára én már nem is létezek. Mostohaanyámtól pedig soha nem vártam szeretetet, – habár mégis idáig még ő volt a legrendesebb velem szemben … Apámmal pedig helyre szerettem volna állítani a dolgokat… De, hát nem kell különösképpen nyomozást indítanom, hogy tulajdonképpen mi is történt Feri bátyámmal! ... És mindezek után már sem az eszemmel, sem a lelkemmel még a holta után sem tudok megbocsátani neki.

Mindezeket Tóni még akkor részletezte, amikor Artúr még csak nagyon keveset beszélt magáról. Legfontosabb problémájáról csaknem meg is feledkezett, hisz' nagy öröme telt példaképének tekintett barátja kalandjait hallgatni és itt-ott a részletekbe bele kérdezősködni. Aztán a továbbiakban úgy adódott, hogy már Tóni is megsokallta a lelki dolgai feltárását és már épp témát akart váltani, amikor a kis terasz fellépőjén egyszeriben Cápa jelent meg és jó élesen végig mérte mindkettőjüket, aztán lassan tovább indult és nem messze tőlük helyet foglalt egy asztalnál. Eltekintve attól, hogy Artúr még nem beszélt róla, Tóni rendelkezett ám már annyi rutinnal, hogy az effajta háttérbe tolt ellenszenvet egyből felismerte a számára vadidegen fickó viselkedéséből és nyomban következtetett is, hogy bizonyára Artúrnak komoly problémái lehetnek. Semmi teketória nélkül már kérdezett is.

― Nem szeretnélek téged is belerángatni ebbe a dologba. ― adta meg a választ Artúr.

― De, hát biztos vagy benne, hogy meg tudod oldani? ― kérdezte Tóni.

― Hát, azt nem tudom, de meg nem hátrálok, az biztos! ― jelentette ki Artúr, de olyan hangsúllyal, mintha burkoltan mégiscsak igényelné a Tóni támogatását. Tóni ezt észre is vette és kissé elgondolkozva jól a szemébe nézett a barátjának.

― De hát tulajdonképpen miről van szó? ― kérdezte aztán.

― Nem akarok hősnek tűnni, de épp olyanokon segítettem, akiknek ez az alak épp ártani akart. És ártani akar a mai napig is.

Aztán szóra szó és még ha kissé vontatottan is, de Artúr belekezdett és végülis részletesen ismertette a történt eseményeket Tónival. Elmondott minden apró részletet, egészen onnantól, amikor még Lia és Boldi árván maradtak és fel kerültek a Szanatóriumhoz. Aztán amikor a Cápa figyelemreméltó önvédelmi praxisokban való jártasságát kezdte emlegetni, Tóni jóformán meg sem hallgatta. Az utóbbi hét év alatt, ahol megjárta magát, ott össze is szedett némi tapasztalatot a különféle leszámolási, megtorlási, bunyós akciókkal kapcsolatosan és az előbbi röpke pillanat alatt épp elégé jól felmérte Artúrnak azt a kifejezetten veszedelmes ellenségét.

― Láttam én már karón varjat épp eleget! ― legyintett egyet a kezével ― Az ilyenektől egyáltalán nem kell félni. Bizonyára te is el tudnád intézni, de mivel egy ilyen kimondottan ganéj alak, hát majd én el látom a baját. De nem úgy ám, mint ahogyan az önvédelmi gyakorlásokon szokott az lenni!

Artúr azt sem tudta, hogy egyszerűen örvendjen-e, vagy pedig a túl bonyolódásnak induló helyzeten kezdjen sajnálkozni. Hát ennyire alakult a helyzet? És kezdte magát nem egyedül érezni. Jó érzés volt. És örvendett, hogy Tóni ott, abban a távoli kis kocsmában meghallotta azt a haza hívogató éneket. És biztos volt abban, hogy Tóni ― hisz' már csak ránézéssel is látszott rajta, hogy ― el fogja intézni Cápát. Mégpedig becsületesen! ... És legalább vége lesz az egésznek. És Lia és Boldi is végre megnyugodhatnak. ...


Attól a naptól fogva, amikor oly kimondottan jóleső érzéssel visszaköltözhettek a kazánház melletti kis szobájukba, Liának és Boldinak mégsem volt egy nyugodt percük. Hiába, hogy Demjén úr a nyilvánosság előtt a félreértésért még bocsánatot is kért tőlük, azért az irántuk való ellenszenvét mindkettőjükkel rendíthetetlenül éreztette. Egyre fokozottabbá váltak a mindennapos megtorlásnak szánt kötekedő, nem tetsző jellegű megnyilvánulásai. Szabály szerint el akarta üldözni őket onnan, csak nem volt ahová. Már gyanakodni kezdett, az unoka öcs biztató jellegű Liával kapcsolatos információiban, de ez nem sokat számított. Bosszúvágyát abból táplálta, hogy a buta liba miatt a vezetőség nagyon megbélyegezte őt és még büntetést is kapott. Természetesen az Artúr közbelépéséről is tudott, de vele már nem tudott szembeszállni és nem is tartotta volna olyan jó ötletnek. Hisz' az apja is a nagykutyák közé tartozik. Eltiporni pedig csak a gyengébbeket és a tehetetleneket lehet! És az ebben való öröme csak fokozódott. És ebben egyre jobban kifinomodott a praxisa, hogy mindezt kifejezetten burkoltan is tegye, mintha csak kimondottan a kötelességét végezve tenné. És, egy idő után már annyira kiművelte ezt a tudományát, hogy teljesen biztonságban érezte magát. Artúrt az unoka öccsére bízta, aki hűségesen épp elég gyakran fel látogatott hozzá és be segített úgy a gondosan kitervelt akciók burkolásában, mint közvetlen kivitelezésükben. És ezekben a kimondottan megszervezett és élvezetet nyújtó tevékenységekben annyira elvakult, hogy még csak nem is álmodta volna, hogy a buta liba miatt még lesznek ám nehéz pillanatai.

Azon a napon, amikor a suhanc megjelent az irodájában, még kissé fel is lélegzett. Hisz' már ideje volt, hogy végre egy villanyszerelőt küldjenek és ne a Szívkórházhoz kelljen folyton telefonálgatni, ha valami baj van! A Szanatóriumnál a személyzet bővítése egyáltalán nem volt gyakori eset, de viszont már évek óta villanyszerelő hiányában szenvedtek. Igaz, hogy általában mindig került valaki, aki megoldotta az adódó problémákat, de az utóbbi időben egyre többször kellett a Szívkórháztól fel hívatni villanyszerelőt.


A nap az égen már jócskán meghajlott és Liának már nagyon rég lejárt volna a munkaideje, de arra még csak gondolni sem mert, hogy másnapra halasztja azoknak a szobáknak a kifertőtlenítését. Jól tudta, hogy másnap is elérne, hisz' még nincsenek bejelentkezők sem, de nem mert ellenszegülni az adminisztrátor parancsának, mert amúgy is nagyon nagy baja van vele. Panaszra pedig senkihez sem mehet, mert saját maga alatt vágná el a fát és ezúttal tényleg menesztenék úgy a munkahelyről, mint a szállásról. A napokban végtelen szomorúsággal azt tapasztalta meg, hogy ez a Demjén nemcsak gonosz, hanem kimondottan egy ravasz és agyafúrt ember is. Különféle fondorlatosságokkal úgy hozta össze a dolgokat, hogy egy egész rend lepedőnek, huzatokkal együtt nyoma veszett, amiből aztán természetesen egy nagy felhajtást is csinált. Igaz, hogy csak neki és kifejezetten titokban, mert volt annyi jóindulatúság benne, hogy ne jelentse az ügyet és szép szavakkal próbálkozva javasolta a lánynak, hogy gondolja meg a dolgokat jól és minél előbb szolgáltassa vissza az ellopott holmikat. Lia nem volt épp annyira buta, hogy ne tudta volna az igazságot, de mégis, csak a sírásával volt képes védekezni.

― Azt hiszed, hogy a vezetőség hülye?! ― sziszegte halkan Demjén ― Amint kitudódik, mindenki tudni fogja, hogy kiknek van kulcsuk ahhoz a teremhez. És mikor történt a lopás és ki volt akkor itt jelenleg...

Mert ugyanis még két személy volt bejáratos a raktárba, de azok a lopás idején eltávozáson voltak.

...Aztán eltelt néhány nap és a lepedők nem kerültek meg. De nem azért, mert Lia nem adta vissza azokat, hanem... mert tulajdonképpen el sem voltak veszve. Csak hát Lia úgy általánosságban véve egy kissé rövidebben gondolkozott és ő úgy tudta, hogy Demjén egyszerűen csak rá fogta az egész lopás dolgát. És abban a tudatban élt, hogy bármikor bejelentheti a felettes szerveknél és aztán kitudja, mi történik majd vele... és Boldival (?).


◄--- Előző lap:9. Félelem, vagy bátorság?                 ---► Következő lap:11. Védelemnyújtás