Amikor a fák meghalnak/Előzmények-ként
|
Amikor a fák meghalnakElőzmények-ként: A VÉGA javasasszony úgy állott az öreg erdeifenyő tövénél, mint amikor egy természetbúvár valamilyen különlegességgel találja szembe magát az erdőben. Azonban, akik már a régebbi időkből ismerték, vagy csak hallottak róla, azok nagyon is jól tudták, hogy csupán csak beszélget azzal a kiöregedett vén fával. Mert meglehet, hogy már régebbről nem találkozott a fa emberével – azaz, a fa lélektársával – és így a fa lényétől próbált tudakozódni felőle. A helybéliek előtt egyáltalán nem számított újdonságnak ez a furcsaság, mert az idősebbek még ennél több hihetetlenségeket is szoktak rebesgetni arról az erdőben lakó különleges asszonyról. Ugyanúgy, mint annak az öreg fenyőnek az emberéről. Róla is különbnél-különb történeteket lehetett hallani ott abban az erdőalji kisvárosban. A fa embere úgy hetven év körüli öregember volt, de lehetett idősebb is annál, mert tartása, járása mintha kissé meghazudtolta volna a korát. Mindenki Kutyás Tóni bá' ként emlegette és mivel kissé magányos ember volt, nem nagyon voltak barátai. Csupán kutyái voltak, és azokkal élt fent az erdő alatti tanyáján, egy meglehetősen vadregényes helyen, ahová az égvilágán nem jár senki. A külvilággal való kapcsolódásra csupán szerény megélhetősége késztette valamennyire, amely többnyire abból állott, hogy kutyákat fajoztatott, nevelt és különféle célokra kiképezett, majd eladta őket. Viszont, bármennyire is egy furcsa és zárkózott ember volt az öreg, jellemében mégis hordozott egy fajta titokzatosságot, amely némileg felkeltette a helybéliek érdeklődését. Már csak azért is, mert tudták róla, hogy jóban van a hegyekben élő javasasszonnyal és időnként még fel is járogat hozzá. Egy idő után különféle titokzatos – vagy annak tűnő – dolgok is elterjedtek kettőjük különleges kapcsolatáról, viszont pontosan senki sem tudott semmit, hogy tulajdonképpen milyen okkult praktikákat vihetnek végbe ott fent éjjelente a tűz mellett. Egész pontosan azt sem tudta senki, hogy honnan került az öreg a környékre. És, hogy mikor, arról is csak annyit, hogy még a turistaforgalom virágzása előtt. Vagy épp annak kezdetén? … De egyesek szerint még hamarább. Sőt, még olyanok is akadtak, akik szerint az öreg ott, a környéken kezdte meg az életet. Az idősebb emberek pedig – úgy harminc évre emlékeznek vissza, amikor hihetetlenül nagy port vert fel még a tehetősebb emberek körében is, amikor egyszerűen csak neki sikerült megvásárolnia azt a mindig is tabunak számító telket ott fent ahol azótától is ott lakik a kutyáival. Egyszóval kissé zavaros dolgok terjengnek az öreg múltjával kapcsolatosan. Azt beszélték róla, hogy valamikor hajdanán, amikor még fiatal volt, egy kimondottan erős, energikus, harcos típusú ember volt és egyáltalán nem riadt vissza még a verekedésektől sem. De az idő múlása azonban a változások egész sorát hozta el számára is. Nagyon lecsendesedett öregember lett belőle, már nem foglalkozott senkivel csak az erdőt járta a kutyáival. Időnként erdei virágokból kis koszorúkat készített és a hegyaljában húzódó temető egyik sírhantjára szokta azokat gondosan ráhelyezgetni. Egyesek szerint az anyja van ott eltemetve, mások szerint viszont, azokkal a saját kezűleg készített kis csokrokkal eljárogatott még egy másik sírhanthoz is, egy nagyon messzi temetőbe. Mert ugyanis beszélték még azt is róla, hogy valamikor asszonya is volt neki, aki a húsz kilométerre fekvő nagyváros egyik temetőjében nyugszik már nagyon régóta. Efelől az állítás felől még az is megerősítést kapott, amikor egyesek a tanyája felé járván hallották, amint az öreg esténként nemcsak a kutyáihoz beszélget, hanem még valaki máshoz is… Mintha valaki épp a közvetlen közelében tevékenykedne… (?) … És ekkor sütötték ki azt, hogy Tóni bá' olyankor "bizonyára az elhunyt asszonyához beszél." Azonban mindezek mellett Tóni bá' nemcsak kimondottan az erdők és temetők magányában kereste a lelke megnyugvását, mert időnként azért a vendéglőhöz is lejárogatott. Esténként egy-egy pohár vörösborra, vagy sörre, de előfordult az is, amikor napközben is ott kíváncsiskodott az arra járó turistavendégek között és sokszor csaknem szánalmat keltve leselkedett egy legújabb típusú sötétkék Land rover után. Mert ugyanis a fiáé volt az az elegáns luxusterepjáró, de a közelséget illetően az öregnek mégis csak az autó időnkénti simogatásából jutott ki, mert a fia általában, még csak tudomást sem szerzett az apja jelenlétéről. Sőt! Olykor, amikor meglehetősen sietős volt a dolga még goromba megjegyzésekkel is illette a körülötte tébláboló öreget. A helybéliek közül – és az arra járó kirándulókról nem is beszélve – senki sem tudta, hogy a fiúnak tulajdonképpen milyen múltra tekint vissza az a kifejezett ellenszenve amelyet minden egyes találkozásuk alkalmával az apja felé mutat. Úgy általánosságba véve mélyen elítélték a fia viszonyulását és csak keveseknek jutott az eszébe feltenni azt a kérdést, hogy vajon mi is lehet az oka annak a kifejezetten elutasító viselkedésének? A fiú, ugyanis már túl volt az ötvenedik életévén, a nagyvárosban lakott és úgy a család- mint vezetéknevet illetően egy az egyben az apja nevét viselte, de kora ellenére a közeliek mind Antikának szólították. Sikeres cégtulajdonosként különféle üzleti ügyek lebonyolítása közben fordulta meg magát ott azon a felkapott szórakozási lehetőségekkel ellátott környéken. Csaknem minden héten arra járt és, ha netalán az apjába botlott, – márpedig mindig belebotlott – az valósággal idegesítette. De olynyira átnézett az öregen, hogy sokszor még csak arra sem méltatta magát, hogy nemtetszését szavakban kifejezze. Tóni bá' pedig semmi neheztelés nélkül, minden egyes találkozásukkor a reménykedő arcán bujkáló jóindulatú mosolyával próbálta megtörni fia keménységét. Tóni bá' bizonyára nagy fontosságot tarthatott a fiával való minden egyes találkozásra, viszont azt ugyan nem lehetett tudni, hogy minden egyes alkalomkor milyen lelki fájdalmakkal küszködött. Azonban volt még valami, ami az elhidegült lelkű fia viszonyulásán kívül még jobban bántotta az öreget. Volt Antikának egy Norbert nevű fia, aki már gyerekkorától fogva kifejezetten ráhangolódott a nagyapjával való – többnyire kalandos – együttlétekre. Apja tiltásainak ellenére a suhanc korban lévő nagyvárosi fiú a szülői szigor kijátszását kész kihívásnak tekintetve mindent megtett, hogy továbbra is fenntarthassa azt a nagypapával való bensőséges kapcsolatát. Különféle ürügyekkel eltávozott hazulról és néhány baráttal összeszervezkedve csaknem rendszeresen eljárogattak a nagypapa tanyájára. Tóni bá' nak ugyan, akkor is fájt a rokonságból való teljes kitaszítottság, de azonban mégis boldog pillanatokat élt meg az unoka társaságában. Azonban az már régebb volt, amikor a fiúk unszolására olykor még a nyelve is meg-megeredt az öregnek és kalandos múltjáról mesélt nekik ezt-azt. És akkor még talán egy kicsit boldognak is érezte magát. Főképp, amikor a fiúk azon kezdtek tanakodni, hogy miként tudnának egy könyvet írni az ő életéről. Az öreg előre csak legyintett és kinevette őket. ― Éppen ti tudnátok az én életemet megírni? ― Én az irodalmi olimpiászokon minden évben figyelemreméltó helyezéseket szoktam elérni Tóni bácsi! ― jelentette ki komolyan és nem kevés büszkeséggel Norbert egyik barátja, akit köpcös alkata végett Dagi-nak szólítottak. ― És azt gondolod, hogy ez már elégséges is ahhoz, hogy könyvet írjál? ― kérdezte Tóni bá' még mindig nevetve. ― Nem! ― felelt a fiú komolyan ― Ennyi ugyan még nem elégséges ahhoz, de itt van Norbi, aki majd segít az adatok pontos összegyűjtésében és kiigazodásában, majd aztán még Brúnó is besegít a meglátásaival és fantáziájával… ― nézett a mellette kucorgó napbarnított arcú suhanc barátjára Dagi. ― Meg aztán Tóni bácsi sem szűkölködik az elbeszéléseiben! ― tette még hozzá a gyerek. Tóni bá' csak bólogatott, legyintett még egyet, majd fáradt arckifejezéssel a fák magas koronái felé bámult. ― Az én életem leírása egy elégé durva kivitelezésű elbeszélés lenne! Vagy könyv, regény, vagy amit akartok írni … Az egy rakás szerencsétlenség lenne! És… túlságosan egyhangú. Mert csupa agresszió, duhajkodás, verekedés… Mégpedig: A semmiért! ― Tóni bácsi! ― nézett szembe az öreggel Dagi ― Én nem akarok nagyoskodni, de ha előttem lenne mindaz ami megtörtént, bizonyára ki tudnék hozni belőle valami építőjelleget! ― Építőjelleget!? ― nevette el magát keserűen az öreg ― Építőjelleget csak úgy tudnátok összehozni, ha azoknak az élettörténeteit is belefoglalnátok, akiket én szerettem… És aztán akiket az idők folyamán annyira elhanyagoltam, hogy… Itt elakadt a szava az öregnek, mert sírhatnék környékezte. Fejét lehajtotta és csendesen bólogatott magában. Majd kis idő múlva keze hátával megtörülte könnyes szemeit és egy nagyot sóhajtva felállott. ― Hagyjunk békét az egésznek! ― legyintett egy nagyot a kezével, és elindult lassan a kutyák ketrecei felé. ― Nem érdemes foglalkozni vele! Viszont a gyerekek egyáltalán nem hagytak békét! Együttesen úgy határoztak, hogy amit elterveztek, azt már véghez is viszik. Norbert – minden feltűnőséget kerülve – majd a rokonság körében érdeklődi fog és akiktől egyszer lehetséges, adatokat gyűjt össze. Aztán a többi már az irodalom szakos Daginak a dolga lesz. Na és még ott van az álmodozó beállítottságú Brúnó! Akit sokszor alig lehet leállítani úgy a megtörtént, mint a kitalált életepizódok elragadó elbeszéléseiben. És… a fiúk tényleg nekiláttak a tervük megvalósításához, viszont – főképp a legelején – az induláskor nem ment az épp olyan könnyen mint ahogyan azt ők elképzelték, de amikor már Norbert innen-onnan elégé tekintélyesnek tűnő adatokat összegyűjtött, hát akkor már volt amiben válogatniuk. Azonban a nagy nekilendülésüktől számítva eltelt jó pár év és a kalandvágyásukhoz szorosan kapcsolódó irodalmi tevékenységük fokozatosan abbamaradt. Talán még tizenöt év is eltelt, hogy még csak említést sem tettek afelől az oly nagy lendülettel megkezdett irodalmi mű felől. És annak a vadregényes kis tanyának az emléke is nagyon a háttérbe került. Már annak is volt legalább öt éve, hogy Norbert sem látogatott fel a nagyapjához. Az élet más kreativitási lehetőségeket kínált fel nekik és úgy a tanulás, mint a munka és a karrierépítés – és nem utolsó sorban az ösztönökből fakadó másik nem iránti érdeklődés – területein próbálkoztak. A szórakozási lehetőségeik kihasználásával kapcsolatosan azonban időnként bizony meg-meg fordulták magukat ott a környéken, amely az utóbbi években egy egész luxuskörülmények közé sorolt kikapcsolódást, szórakozást biztosító központtá vált. És a nagyvárosban már csaknem divattá vált, hét végeket és különféle rendezvényeket ott megszervezi az alig húsz kilométerre fekvő jól menő Jázmin vendéglőben. Egy alkalommal a három gyerekkori barát – már meglett férfiakul – nemcsak egy akármilyen közönséges rendezvény alkalmával találkozott össze ott a Jázmin vendéglőben. Egy olyan nap volt az, amely számukra mindig emlékezetes maradt. És nemcsak azért mert a Norbert esküvőjét megünnepelni gyűltek össze, hanem mert még sok más minden történt azon a napon. És azt követően is. ... Tóni bá' talán már el is felejtette azt, hogy egykor az életéről még regényt is akartak írni. Sok idő eltelt azóta. … És oly kevésszer látta szeretett unokáját. Pedig ő volt az egyetlen a családból, aki még tartott hozzá. Aki szerette őt. A többiek… azok, még csak szóba sem álltak vele… Már évek óta ezeken kesergett és amikor a központban lődörögve felfüllentette, hogy legközelebbről kinek tartják az esküvőjét ott a Jázminban, hát akkor a szíve egyet nagyot dobbant. – Végre! Ünnepre is készíthet csokrot! Nemcsak a temetőbe! Hiszen az utóbbi időben kész szakemberré vált a különféle levelekből, virágokból való csokrok készítésében. Azonban ahhoz a csokorhoz már egész másképpen kezdett neki. Az már ünnepre kellett, nem pedig a sírra! A cserefa vastag kérgét szív alakra faragta és abba ágyazta bele a fenyőlombokat és a különféle díszítőelemekként szolgáló leveleket és majd csak mindazok után a virágokat. Közvetlenül az esküvő előtti napon több mint öt órát foglalatosodott az elkészítésével. Azaz, csak amolyan szimbolikus ajándéknak szánta, mert a valódi, ami – az ő szemében – egyben értéknek is számított, az egy kimondottan jópofa labrador kutyakölyök volt. De azt csak a későbbiekben számította átadni Norbertnek és hitvesének. A csokrocskával pedig mintegy meglepetésként szeretett volna kedveskedni. Ami aztán sikerült is. Mármint maga a meglepetés. A mulatság megkezdését követően, amikor Tóni bá' egy pincérlánytól beküldte a csokrot, az akkor pillanatnyilag kellemes meglepetésnek számított, mert miután Norbert értesült afelől, hogy kitől van, hát annyira elérzékenyült, hogy önvádaskodások záporát zúdítva magára meleg szeretettel beinvitálta a nagyapját az ünneplők közé. Annak ellenére, hogy Tóni bá' az ünnepre a legjobbik ruhájába öltözött, – tehát ünneplőben volt – megjelenésével valamiként mégis feltűnést, kirívóságot keltett. Sokan a tájékozatlanabbak közül csak találgatták, hogy ki lehet ez a fura öregember, míg aztán rövid időn belül teljesen fény derül arra, hogy nem más, mint egy hívatlan vendég. ― A fiad esküvőjén az apád hívatlan vendég !!! ― vetette oda epésen Norbert az apjának, mert a rokonság közül végül is Antika volt az, aki lépésre kényszerült és egy az egyben kiutasította az öregapját a teremből. ― Ezt a témát egyelőre most lefagyasztjuk! ― jelentette ki határozottan Antika a fiának. ― Ünnepelni jöttünk! És mivel az öreg is bele akart szólni a beszélgetésbe, Antikának elfogyott a türelme és a biztonságiakat odarendelve kivezettette velük az apját a teremből. Tóni bá' a különféle bocsánatkéréseivel nem sokra vitte, mert a kemény kezek szorításában egyre jobban felgyorsulva haladt a kijárat felé. Aztán, amikor már kint voltak, még akart volna valamit mondani, de a legények, hogy elhallgattassák, hát – mivel már úgy sem láthatta senki – egy erőteljes lökéssel adva lendületet az öregnek, a szó-szoros értelemben kidobták a vendéglő kapuján. Amint Tóni bá' egy pocsolya közepében landolt, nemsokára utána az oly nagy szeretettel elkészített kis csokor is szintén ott kötött ki mellette a sárban. Ez már nem a kidobó legények érdeme volt, hanem az Antikáé, akit ugyanis a fia nem értett meg és azért teljes egészében nem fagyasztották le a témát. Sőt! Norbert olyasmivel fenyegette meg az apját, amitől Antikát kirázta a hideg. ― Úgy tudd meg, hogy az apádhoz való viszonyulásodat majd vissza fogod kapni! ― emelte mutatóujját Norbert az apja orra elé ― Mégpedig tőlem! A saját fiadtól!
Amíg odabent szólt a zene, perdültek a táncban, Tóni bá' a kapu előtt közben felkászolódott valahogy a sáros földről, a hóna alá vette azt a szétroncsolódott "esküvői ajándékot" és elindult az erdő felé. Olyan elanyátlanodottan vánszorgott felfelé az ösvényen, mint akit jól elvertek. Az élete során ugyanis többször adódott, hogy elverték, de bizonyára egy alkalommal sem zúdult rá akkora nagy fájdalom, mint akkor. Aztán az esküvő további részében nem adódott különös probléma, minden az elvárások szerint zajlott és felületesen megítélve úgy nézett ki a dolog, hogy a vőlegény és az apja közt tényleg lefagyasztódott a téma. Azonban virradatkor, amikor már minden véget ért és a vendégek az éjjeli mulatás utáni már a fáradtságot érezve szállingóztak kifelé a vendéglőből, egyesek – de főképp a környékbeliek – nagyon elcsodálkoztak. Hiszen nem éppen egy hétköznapi eseménynek voltak tanúi, mert ugyanis a javasasszonyt látták állani ott nem messze a kijárat kapujától. A javasasszonyt az úgynevezett törzsvendégek közül többen is ismerték, vagy legalábbis hallottak róla. És habár sokan nem tudták pontosan, hogy hol lakik és tulajdonképpen mivel is foglalkozik, de azt mindenki tudta róla, hogy nem szokott egyáltalán lejárni az erdőről. … És akkor, ott közvetlenül az esküvő befejezése után, ott állt a jövő-menő emberek közt, némán és rendkívül fegyelmezetten. Attól eltekintve, hogy várakozásának nyomós oka volt, viharvert arca egyáltalán nem árulkodott semmiféle izgatottságról vagy feszültségről. Szikár, csontos alkata és egész tartása tényleg hordott magában valamiféle titokzatosságot. És amint néha megvillantotta azokat a kissé furcsa állású smaragdzöld szemeit, valahogyan a rábámuló emberek körében a kíváncsiságon kívül még némi tiszteletparancsolóságot is keltett. Norbert, az új ember, amint észrevette, ő is megrökönyödve bámult rá és kis idő múlva egész közel lépve hozzá csaknem felelősségre vonó hangnemben szolt rá. ― Anna! ― szólította meg a legtermészetesebb egyszerűséggel az asszonyt ― Te hogy kerülsz ide!? ― és faggatni kezdte, hogy mi járatban van és miért várakozik ottan. A körülöttük lévők kissé megrökönyödve néztek össze, amint Norbert csakúgy közvetlenül a nevén szólította és méghozzá le is tegezte a javasasszonyt, viszont azt már nagyon senki sem hallhatta, hogy ott ketten ők mit susmotyoltak, csak azt, amikor az asszony végül egy olyan kijelentéssel zárta le a beszélgetést, mint amikor egy szigorú anya szól a fiához. ― Majd mindent meg fogtok tudni a maga idejében! ― jelentette ki szárazon és úgy nézett Norbertre, mint aki már végképp lezárta a témát.
Akkor ugyanis az esküvőn történt események hatására a három gyerekkori barátban valamiként ismét felébredt a félbeszakadt műalkotásuk folytatása iránti vágy és úgy határoztak, hogy előkeresik azokat az innen-onnan összekapart kéziratokat, információkat és megpróbálnak újból munkához látni, hogy tényleg megírják az öregember élettörténetét. Magát a kivitelezést leginkább Dagi vállalta fel, mert az idő folyamán ugyanis már kisebb-nagyobb sikerélményekkel is rendelkezett az írás területén. Azonban ez a hirtelen felkapott lendületük is hamar tovaszállt. Azaz inkább úgy lehet mondani, hogy nagyon elhúzódott, mert amikor tényleg komolyan nekifogtak a történet megírásához, akkor már nagyon sok idő eltelt. Már Tóni bá' rég nem élt akkor, amikor Norbert, Brúnó és Dagi újból összefutottak és újból szó került arról az írásról és aztán tényleg elhatározták, hogy megírják azt az élettörténetet, amelyben végül is nagyon sokat segítettek Norbertnek a nagyapja egyes szavaira való visszaemlékezései, amikor az öreg azt emlegette, hogy a leghitelesebb információkért jobb, ha a javasasszonyt keresik fel. Így, aztán némi időt szakítván egy szép napon tényleg elkészült az az oly nagyon régen megkezdett irodalmi műalkotás. De azonban miután az idők során úgy a kapott információkat, mint a szereplők jellemét újraelemezték, a történet mondanivalója automatikusan megváltozott és aztán "Egy vén kalandor élete" helyett teljesen egyöntetűen egy egész más címet adtak neki.
|