Amikor a fák meghalnak/Egy nehéz élet

A Wikikönyvekből, a szabad elektronikus könyvtárból.
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez


Amikor a fák meghalnak

6. Egy nehéz élet kezdete

De tulajdonképpen mi is történt abban a hegyalji kisvárosban? Mindaz, ami Artúr füléig jutott, minden épp úgy történt. Az előzményekből csak annyit, hogy a férfi részegen egy kimondottan agresszív ember volt és nagyon sokat bántalmazta a családját, amit az asszony egy idő után már nem volt képes tovább tűrni. És férje egyik kifakadása során, egy óvatlan pillanatban megtette. Szíven szúrta az emberét és az egyből meg is halt. A leánygyereket Emíliának hívták és Liának szólították. Tizenkét éves volt akkor, kisöccse, Boldizsár pedig négy éves. Rokonságuk pedig egy eléggé széthúzó, szedett-vedett társaság volt. A két gyerek sorsát illetően a sok húza-vona után aztán egy olyan döntés született, hogy Liát az apai nagynénje magához veszi, viszont a kis Boldi – mert így becézték a kisfiút – magától érthető módon állami gondozásba került.

A kis Liát az élet nehézségei rávezették mindazokra, amiket egy szegény sorsban tengődő kislány akarva-akaratlanul megtanul, hogy érvényesítse magát. Vagy, hogy átvészelje a sok megpróbáltatást. A szükség arra is rávitte, hogy kora ellenére mosott, főzött, takarított, az öccsét gondozta… épp csak, hogy pénzt nem keresett a család részére.

Nem azért, hogy szülei kifejezetten jól bántak vele, de azért szülőként szerette őket és az elvesztésük nagyon mélyen megérintette. Aztán még ráadásul az öccsétől is szétszakították. Ennél fájdalmasabbat bizonyára el sem tudott volna képzelni. Hogy ne láthassa nap, mint nap azt a – legtöbbször maszatos – kis arcocskát, amelyet mindig ő mosdatott és csókolgatott. És, hogy nem hallhatja a hangocskáját, nevetését… sírását… és kinek fogja a gondját viselni? … És kik viselik ezen túl gondját annak a szegény fiúcskának, és hogyan fognak bánni vele…? Az, hogy az elkövetkezendőkben ő kinek, vagy kiknek kell majd gondját viselnie, az már akkor el dőlt, amikor Eta nénje oly nagy szeretettel magához vette. Nagynénje tisztában volt a lányka képességeivel és kimondottan nagy hasznot látott abban, hogy a két Boldival hasonló korú kislányát majd a Lia gondjaira bízza. (A kisfiú sorsa már nem érintette, hisz’ semmi hasznot nem látott abban, hogy őt is magához vegye.)

A család, amíg egyben volt, egy szerencsétlen kis bérházban laktak Szala-Vát felső részében. A tragédia megtörténte után nem sokkal, a hátramaradt szerény anyagi javak lassan-lassan a rokonság körébe felszívódtak és a házba más bérlő került. A kis Boldi a Szala-Vát gyerekotthonába, Lia nővére pedig fent a Szanatóriumnál az egyik személyzeti lakásába került, ahol a nagynényjéék laktak. Ugyanis már évek óta ott laktak, mint alkalmazottak. Eta nénje mosónő volt a férje pedig a karbantartásnál dolgozott.

Azokban az időkben a Szanatórium a virágkorát élte. A tüdőbetegek kezelésére az ország leghíresebb betegellátó központja volt. Mivel egy-egy kezelés lefolyása hónapokig eltartott, a kivételesen kemény téli időszakokat leszámítva mindig folyamatos aktivitás ment végbe. Az orvosokat és asszisztenseket is beleértve úgy nyolcvan százaléka az ott dolgozóknak ott is lakott. Konyha, étkezde, mosoda, sport pálya, bolt is volt odafenn és a kisebb gyerekek számára még óvoda és iskola is. A Szívkórházhoz viszonyítva a betegkezelés legalább háromszorosan intenzívebb volt akkor.

Lia addigi élete folyamán vagy két alkalommal járhatott a Szanatóriumnál és azon az esős szomorú délutánon, amikor oda került, még nem gondolta, hogy fiatal éveinek jelentős részét majd ott fent fogja leélni azok között a nagy hegyek között. Attól eltekintve, hogy Eta nénje elsősorban azért vette magához, hogy hasznát is vegye, sokkal kevesebb feladat hárult rá, mint amennyit a családi háznál kellett végeznie. Ott ugyanis, főként az utóbbi két évben a házi munkát illetően csaknem mindent ő csinált. Az anyja egyfolytában csak túlórázott, az apja pedig java részét el itta annak a pénznek, amit az anyja fáradtságosan megkeresett, az otthoni munkát pedig ― beleértve a Boldi nevelését is ― a kislánynak kellett elvégeznie. Az új helyen főzni nem kellett, mert mindannyian a kantinban étkeztek, mosókonyha is volt, a takarítást és más házi teendőket illetően pedig Eta nénje nem volt túl pretenciós. Sőt! Köznyelven még úgy is lehetne mondani, hogy: koszos. Liának csupán a két unokahúgának kellett a gondját viselnie. Így hát az új családban „könnyebb” lett a dolga. Csak épp olykor volt kimondhatatlanul szívszaggató, amikor a kislányokat ápolgatva folyton az járt az eszébe, hogy az ő drága kis öccsének vajon most ki viseli gondját és hogyan bánnak vele..? Vajon mennyire van elkeseredve? Vajon mennyire érzi egyedül magát? Nem-e beteg? A szülei is hiányoztak, még a részeges apja is aki sokszor meg is verte, de legjobban akit igazából a szívén hordott az Boldi volt. Az ő drága kis öccse. … És a kislányok amikor afelől érdeklődtek, hogy miért sír annyit, még azt sem volt akinek el panaszolja bánatát. Eta nénje nagyon bízott abban, hogy „majd megszokja”, Sanyi bácsi pedig egy rendkívül zárkózott és mogorva ember volt, aki nem sokat beszélgetett.

Edit négy éves volt, Sári pedig öt. És azért volt velük amit foglalkozni napestig, és néha még iskolába is el járni. Nagyon szeretett volna lemenni a városba, kisöccse után érdeklődni, találkozni vele, de hiába kérte heteken keresztül a nagynénjét, hogy erre lehetőséget adjon, az folyton azt vette, hogy még elér, vagy hogy a gyereknek csak rosszat tesz, ha felkeresi, mert bizonyára eddig már megszokta az új környezetet. Aztán, amikor már látta, hogy a lány nem tágít, akkor ígérgetni kezdett de az csak nagy későre vált valóra. Aztán, amikor a lány azzal a kéréssel fordult nagynénjéhez, hogy néhány napra fel hozhatná-e Boldit, hát az nagyon kifakadt és azt vette oda, hogy épp elég neki egy gyereket a nyakába vennie, többről még csak szó sem lehet. Annyit azonban Lia kiharcolt, hogy havonta legalább kétszer találkozhatott kisöccsével. Legtöbbször gyalog tette meg az erdő között rövidítve azt a három-négy kilométeres utat és mindig össze csukogatott neki valami apróságot. Ha néha valamilyen finomsághoz volt szerencséje, akkor arról inkább lemondott, hogy Boldit örvendeztethesse meg vele.

Lia egyáltalán nem úgy nevelkedett, hogy különleges igényei lettek volna, de azért épp úgy, mint hasonló korabeli kislányoknak, hát neki is voltak azért vágyai, álmai. És ahogy telt az idő és egyre mélyebben kapcsolódott már ahhoz a csodás környezethez ott fent a simogató, csendes lombos erdő között, vágyai megvalósításait mindig csak álom szinten kellett megélnie. Számára csak kimondottan a képzeletben éltek mindazok a kedvtelések amelyek kortársai számára mind-mind magától érthetőeknek tűntek.

Amint telt az idő és növögetett, lassan kezdett nővé fejlődni örömmel vett volna fel ő is szebb, mutatósabb ruhákat amelyekbe szebbnek, magabiztosabbnak és talán még boldogabbnak is érezte volna magát, de ez még csak szóba sem jöhetett. Folyton ócska, kikopott, elnyűtt holmikban járt. Igaz, hogy nyilvánosabb helyekre nem nagyon járt ― azon kívül, hogy öccsét rendszeresen látogatta ― de azért már abban a korban volt, amikor már kiérezte azt a bizonyos lenézettséget, amely közvetlen környezetéből feléje sugárzott. Ebből kifolyólag kissé feszélyezetté vált és nem is nagyon tudott barátkozni. Ha néha sikerült is közelebb kerülni valakihez a korabeliek közül, annak a barátkozásnak az elválás vetett véget, mert hozzá hasonló korúak nem voltak az alkalmazottak gyerekei között, akik ott is jártak iskolába és többet tartózkodtak volna ott fenn. Az iskolában a tanítás kimondottan alacsony színvonalú volt, hisz csak megoldásként szolgált azok számára, akik hosszabb kezelésre szorultak. A tanulmányi eredmények végett Lia csak azért nem kellett évet ismételjen, mert az osztályok egybe voltak vonva és közösen folyt a tanítás, aztán nem sokat számított, hogy az adott időben valaki épp melyik évi anyagból mit tanult meg és mit nem.

A kényszer arra is rávitte, hogy vagy a konyhán, vagy a mosodában dolgozzon, ha némi pénzecskére szüksége volt. Ez akkor kezdődött el, amikor Eta nénje néha nem érezte jól magát és helyettesítette. Eleinte nem sok haszonnal, de aztán amint lassan belerázódott és megtanult egyet, mást, akkor elfogadták, eleinte mint helyettesítőnek, aztán majd úgy alakultak a dolgok, hogy abba hagyta a tanulást és végleges helyet kapott a mosodánál. Ekkor már tizenhat éves volt és abban az évben külön is vált Eta nénjétől és családjától. Aztán nemsokára a már nyolc éves Boldit is magához vette és oda abba az "iskolába" íratta be, ahol négy évet ő tanult. Egy szűk egyszobás "lakrész" volt az otthonuk, de Boldinak az is százszor jobb volt, mint ott az árvaházban. Hivatalosan ugyan még nem lehetett elintézni a gyerek nevelését, mivel még Lia is kiskorú volt, de a főkönyvelőnő valamennyire szívén viselte a szegény kitaszított lány sorsát. Lia ugyanis, ha panaszkodott, hát időnként csak Elvira néninek tudott és aztán Elvira néni közbejárt, hogy Boldit magához vehesse.

Annak ellenére, hogy tizenhat évesen nem volt semmi szórakozási és ismerkedési lehetősége, Lia nagyon boldog volt abban az időben. Kifejezett öröm volt számára gondját viselni Boldinak. Nem kimondottan a szó valós értelmében, mert a gyerek nagyon is önálló volt, csak némi probléma volt, mert ott az árvaházban, abban a szétszórtságban, nem sok fegyelmet és felelősségtudatot tanult. Nem volt rossz gyerek, csak kissé szétszórt és kimondottan szabadságra vágyó. Amelyet aztán szerivel meg is kapott. Lia nem is testvérként, hanem inkább anyaként szerette és a szerény lehetőségeihez képest mindent megtett, hogy a gyerek lehetőleg semmiben ne érezzen hiányt. Azonban az, hogy "semmiben", az egyszerűen lehetetlen volt számára és így a többit aminek szükségszerűen el kellett maradnia, azt szeretetével pótolta.

Boldi amint nőtt és ismerkedett az erdővel, ki is használta a lehetőséget, hogy a friss levegőn lehessen. Néha olyan messzire el-el kóválygott, hogy Lia csak szörnyülködött, amikor tudomást szerzett róla, hogy merre, milyen messze járt. Mert ugyanis még medvék is járogattak imitt-amott az erdőben. De a fiú annyira otthon érezte magát a nagy hegyek között, hogy egyáltalán nem félt. Rövid időn belül tökéletesen kiigazodott az erdei ösvényeken és egyre jobban megszerette az egész környéket. Olyan érzéseket tapasztalt, amelyek kifejezett lelki vigaszként hatottak rá és ezt feltétlenül meg kellett osztania szeretett nővérével is. Időnként Liát is rávette, hogy együtt lehessenek tanúi a suttogó lombok csodás beszédének, tanításainak és közösen érezhessék magának az erdőnek a simogatását. És mivel egész kiskoruktól fogva egyiküknek sem volt semmi fajta simogatásban részük, egymás ölelő karjaiban megélhették, amint körül öleli őket az erdő és a fák átható szeretete.


◄--- Előző lap:5. Lelki gondok a jómódban                 ---► Következő lap:7. A kalandos élet