Amikor a fák meghalnak/Az otthon
|
Amikor a fák meghalnak57. Az otthon a Tündérek kútjánál
Tóni amíg napi lelkigyakorlatait végezte, ideiglenes szálláshelyet kapott az Anna kunyhójának padlásán. Viszont, mivel már az ősz vége felé jártak, napról, napra jobban rá volt kényszerülve, hogy nemcsak más szálláshelyet, de megélhetést is keressen magának. Ezzel kapcsolatosan csak kifejezetten Szala-Váton puhatolózott, mert egyáltalán nem volt számításában nagyvárosi életet élni tovább. Egyszeriben elege lett abból, egy egész életre. Anna biztatására – és az odaadással végzett lelkigyakorlatok hatására – aztán végül is úgy döntött, hogy a lelke mélyéből fakadó titkos vágyának valóra váltásával is megpróbálkozik. Hiszen nap mint nap egyre jobban kínozta az a már gyerekkorában megfogant gondolat, amely a Liával való egyé-válásuk után már kettőjük közös álmává vált: A Tündérek Kútjánál való családi otthon létrehozása. Ha már sajnálatos módon a családinak immár semmiképpen sem nevezhető, de – már csak a Lia emlékére is – magát mint az otthont szerette volna megvalósítani ott. Ennek érdekében egyáltalán nem kalkulált helytelenül, amikor épp ott, az annyira áhított területen lakó mindenki által Öcsi bácsi-ként ismert idős szeszbajnokkal is felvette a kapcsolatot. Öcsi bácsi, csaknem egész életét – többé-kevésbé – ott élte le azon a helyen. Valamikor, még a fiatal éveiben a Szívkórháznál dolgozott kazánfűtőként, de az idők változásával párhuzamban ő is változott és egyre jobban átadta magát az alkoholfogyasztásnak. Azóta csak amolyan alkalmi munkákból élt és csak tengődött. Tóni már gyerekkorától fogva ismerte az öreget és mivel múltjáról is sokat tudott, hát bizony nemhiába lépett kapcsolatba vele. Mert ugyanis azzal is tisztában volt, hogy a lerobbant életvitele ellenére Öcsi bácsi egy jómódú birtokos családból származott és tulajdonképpen jogosan lakott azon a területen, amely mások számára mindig tabunak számított. A környékbeli helyeket a nagypénzű emberek össze-vissza harácsolták és villákat építtettek maguknak, de egyedül a Tündérek kútja melletti részeket egyszerűen senki sem merte megvásárolni, mert mindenki jól tudta, hogy területek telekkönyvezésével nagyon össze volt ott gabalyodva minden. Mert ugyanis az örökösök a sok egymás közti hercehurca közepette nem nagyon tudtak semmiféle tulajdonjogi dokumentumot felmutatni. Így, annak ellenére, hogy talán a legcsendesebb helynek számított a környéken, mégsem mertek arra a helyre építkezni. Tóni, mindezekkel már nagyon régóta tisztában volt, de ő rá sem hederített a telekkönyvezések rendezetlenségére. Ő egy az egyben azért karolta fel azt a tengődő öreget, hogy általa valamiképp felvehesse a kapcsolatot a rokonságával. Abban egyeztek meg tulajdonképpen, hogy eltartja az öreget, az pedig annak ellenében szállást ad neki. Aztán a jövendőbeliekkel kapcsolatosan a Tóni további kalkulációi szerint megszületett egy pontos magyarázat is: Majd lesz valahogy! – Hiszen van épp elegendő letétpénze ahhoz, hogy egy kis területet meg tudjon majd vásárolni magának! Mivel a sors Artúrral is újból összehozta, hát erről a Szala-Váton és környékén mindennaposan szóba-hozott területvételek felől kapott ő megnyugtató jellegű véleményeket is. ― Nem támogatnám az ötletedet, ha nem lennék tisztában a környékbeli terület-telekkönyvezésekkel kapcsolatosan. ― mondta bizalmasan Artúr az egyik délután Tóninak, amint a Szénégető pusztáján épp halat sütöttek az Anna kunyhója előtt. ― Ha sikerül felépítened a házat, ― folytatta Artúr ― azt tulajdonképpen bárki előtt törvényesen is a tiednek mondhatod! … A terület jogi elrendezését pedig, azt egyszerűen csak várnod kell! – Azaz, amíg sor kerül rá! Ha egyáltalán megéred azt, hogy tényleg kitisztázódjanak azok az összegabalyodott telekkönyvek. Tóni, mint aki a tények állását illetően már addig is valamennyire témában volt, vigyorogva bólogatott Artúr felé és jóleső érzéssel várta a bővebb véleménykifejtéseket. ― Még a múltrendszerben épített villák területi dolgai sincsenek elrendeződve itt az egész környéken. Egyesek csak hiszik, hogy azok a bizonyos kézzel írott "hivatalosnak" nevezett papírjaik tulajdonjogi bizonyítékként szolgálnak! … Azonban mindezeknek a különféle perek és tárgyalások általi kitisztázására, az egyik közeli ügyvéd barátom szerint még ötven év is kevésnek bizonyulna. Úgyhogy… biztatni nem akarlak, mert épp biztonságosnak azért nem mondható a dolog… De hát tulajdonképpen az életben mire lehet mondani, hogy tényleg biztonságos! ― Az én házamat is már annyiszor le akarták bontani. ― szólt közbe Anna is, amint ott tevékenykedett a tűzhely körül ― Mert valamiképpen az sem törvényes, hogy épp itt van (?). De én soha nem estem pánikba ettől! Mert mindig figyelembe vettem azt a Nagy Igazságot, hogy az Ég alatt mindennek és mindenkinek megadatik mindaz, amire szüksége van! … Csak sokakkal épp az a baj, hogy nem tudják eldönteni, hogy tulajdonképpen mire van szükségük! Azaz, hogy mire nincsen szükségük! Mert folyton az ego veszi át a főszerepet és megteremti azt a bizonyos többletet, amit az ember az életben általában képtelen megvalósítani. ― Ez a ház, ott azon a helyen nem az egómnak kell Anna! ― mondta Tóni érzelmekkel telten. ― Szegény megboldogult Lia emlékére akarok egy otthont berendezni oda. Mégpedig úgy, amint még hajdanán ketten elterveztük. Úgy is mondhatnám, hogy a kettőnk álombeli otthonát szeretném megépíteni ott a Tündérek kútjánál. … Csak sajnos immár nélküle… ― Segítsen az Isten tégedet ebben Tóni! ― mondta Anna és ez valahogy olyan meglepően hangzott, mert "az Istent" nem nagyon volt szokása emlegetni. És maga a hanghordozás is annyira más volt, mintha a jókívánság közé valamiféle jóslat, vagy jövőbelátás is lett volna rejtve. … Vagy valami titokzatos misztikus erő (?). ― Köszönöm Anna! ... Köszönöm! … ― hálálkodott őszintén Tóni és keblére ölelte a nőt. … Az Anna akkor elhangzott jókívánsága, ugyan kissé misztikusan csengett be a Tóni fülébe, de valójában csak akkor gondolkozott el rajta mélyebben, amikor három évre rá újból ott, a Szénégető pusztabeli kis kunyhó előtt, ugyancsak hárman, csak erről a Tündérek kútjánál való otthon megteremtéséről beszélgettek. Ugyanis az alatt az idő alatt sok minden történt. Öcsi bácsi meghalt, Tóni automatikusan átvette a lakóhelyét, kitakarított és átrendezett mindent… Majd néhány fajtiszta kutyakölyök összevásárlása révén egy elégé figyelemreméltó kutya-tenyésztődét hozott létre, amelynek szerény jövedelme kielégítette a megélhetőségi igényeit. És közben felvette a kapcsolatot az Öcsi bácsi rokonaival is és megvásárolta tőlük a terület egy részét. Aztán közel másfél évig még ott az Öcsi bácsitól örökölt putriban lakott, de amint a Liával együttesen megálmodott szerény kis ház is felépült, azóta ő is annyi év után végre egy emberibb körülményeknek megfelelő otthont mondhatott magáénak, amely egy teljesen ismeretlen, de kifejezetten jó érzés volt számára. Kemény munkájának eredményeként telve volt önbizalommal, jól érezte magát azon a kifejezetten szép, kissé vadregényes helyen – hiszen mindig is odavágyott – viszont boldognak igazán mégsem vallhatta magát. Miután minden nehézséget végigharcolt az otthonteremtés érdekében, csak akkor döbbent rá igazán arra, hogy abban a gyönyörű környezetben mégis amolyan félemberként végzi napi tevékenységeit. Hiába, hogy a kutyakölyköket is beleszámítva nap, mint nap több-mint húsz "lélek" vette körül, mégis nagyon úrrá lett rajta az a bizonyos hiányérzet. … Amelynek – saját belátása szerint is –valamiképp korábban kellett volna kopogtatnia a lelkiismeretében és lelke semmiképp nem akart megnyugvásra találni. Időnként eljárogatott Argóba a Lia sírjához is. Ott elmondta neki, hogy közös álmukat egyedül valósította meg… És, hogy mennyire fájlalja, hogy azt csak egymaga élvezheti. … Azaz: egyáltalán nem tudja élvezni a szeretett drága jó asszonya nélkül! A temetőben tett látogatásaikor rendszerint nagyon kiborultan tért haza és olyankor mindig a Szénégető pusztájabeli kis kunyhónál keresett a vigasztalást. És keserűséggel telten még azt is megkérdezte Annától, hogy azelőtt három évvel nem-e túl enyhére szabta a bizonyos vezeklését? ― A kegyelmet a Fentiektől megkaptad! ― jelentette ki Anna határozottan. ― Vagyis: az újjászületésed lehetőségét! ― Kegyelem… Újjászületés… De mindezekkel mihez kezdjek, ha továbbra is bűntudatban élek! ― tárta szét a karjait Tóni. ― Cselekedj valami magasztosat! Amivel egyensúlyba hozod a lelkedet! ― mondta csakúgy Anna, mint amikor valami teljesen magától értetődik. ― De mit tegyek Anna? ― kérdezte amolyan könyörgésre fogott hangon Tóni. ― Ehhez magadnak kell megtalálnod a lehetőséget. ― De hogyan? ― Bizalommal! ― mondta csendes magabiztossággal Anna ― Ősbizalommal! ― De miben, kiben bízzak? Ki mutatja az utat nekem? ― Maga a sors mutatja az utat! A sorsodba bele van írva, hogy mikor mit kell – vagy kellene – tegyél! Csak éppen észre kell venned azt! … Mivel Tóni jórészt szomszédságba került Annával – na és Artúrral, hát az idő folyamán sikerült megtanulnia építő jellegűen is értelmezni a tőle kapott bölcs tanácsokat. Így nem feledkezett meg a Fentiektől kapott kegyelemről sem, és kellő türelemmel – ami nagyon nagy szó volt az ő esetében – bevárta, amíg sorsának alakulása tényleg rávezette arra, hogy mit kell tegyen. Azaz, jobban mondva sikerült neki a más sorsának alakulása által megoldani a saját problémáját. Mindezt ugyan nem tudatosan végezte, csupán az Annától tanult bölcs tanácsot követve és az érzéseire hallgatva használta ki az adott lehetőségeket. Azonban mindezek megvalósításának kezdetén nem kimondottan örömteljes pillanatokat kellett megélnie, mert ami a nagy változtatás érdekében való lépésre rákényszerítette, az bizony egy nagyon szomorú hírrel kezdődött, amelyet mobiltelefonján keresztül egy üzenet formájában kapott meg. Ugyanis egyik volt bunyós haverja közölte a szomorú hírt, hogy Laci bácsi szívinfarktusban meghalt. Mindamellett, hogy útjaik már három éve különváltak, Tóni lelkileg valahol még elégé mélyen ragaszkodott az öreghez. Főképpen, miután arról a kissé lehangolóan hangzó sorstársasságról is sikerült tudomást szereznie. … Hogy ők ketten mennyire hasonló életformát éltek… És még, hogy valamikor még egy nőt is szerettek… Azaz… jobban mondva mindketten ugyanazt a nőt taszították el maguktól! … Pedig, az igazat megvallva, az a nő bizony több szeretetet érdemelt volna. Bármelyikük részéről! … Lola, Lola! Szegény jószívű Lola! Micsoda nő volt? Istenem… És mi lett belőle? Milyen szerencsétlen életkörülmények közt tengődik szegény?! … És őt az a nő valamikor igazán szerette!!! Ez bizony nagy szó volt. Mert Tóni amint kezdte sorba venni, hogy az életben kik is voltak, akik őt igazából szerették, hát bizony azoknak a neveit az egyik kezén megszámolhatta. És, amint tényleg számodolni is kezdte őket, hát szomorúan állapította meg, hogy élete során csupán öt emberrel sikerült olyan formában kapcsolatba lépnie, hogy azok képesek legyenek szeretni is őt. Sorjába véve: Feri bátya, Lola, Lia, Artúr, Anna. Ennyi! És nyomban fel is tette magában a kérdést, hogy vajon miért is alakult ez így??? … Ki a hibás ezért? Hogy őt az életben csupán ez az öt ember tudta őszintén szeretni??? Tóni tudta erre a választ. Nagyon is jól tudta, csak nem akart a részletekbe bonyolódni, mert épp nem szeretett volna sírva fakadni. Ehelyett inkább azon kezdett gondolkozni, amit Annától hallott utólag. Hogy sorsa alakulásában észre kell vennie, hogy mit tegyen. Felmérte, hogy akik már nincsenek az élők soraiban, azoknak sajnálatos módon már csupán csak az emlékeiket őrizheti, viszont akik még életben vannak, azokkal bizony ápolnia kell a kapcsolatot! Mégpedig tiszta szívből és teljes odaadásból! Hisz' egyedül nem ember az ember! Annak ellenére, hogy a Laci bácsi haláláról megkésve kapta a hírt és tisztában volt azzal, hogy a végtiszteletadásról elkésett, másnap reggel mégis autóba ült és útnak indult az országhatár irányába. Azonban még csak esze ágában sem volt átlépni a határt. Igaz, hogy ott adatott meg számára az a lehetőség, hogy egy olyan karrier építésére, mely által végre emberhez méltóan jól megalapozhatta magát, de ettől eltekintve semmi kedve nem volt viszontlátni az úgynevezett anyaországot. A régi emlékképekből szőtt gondolatok vezérlése folyamán lelki megnyugvása érdekében megszületett az az elhatározása, hogy felkarolja az immár támasz nélkül maradt Lolát és úgy az anyagi támogatás, mint egy őszinte baráti kapcsolat fenntartása folyamán fogja megköszönni neki azt a szeretetet és melegséget, amelyet egykor tőle kapott. Amint a határátlépő előtti butikoknál lelassított, egyszeriben egy fajta szorongásérzet környékezte meg és amikor a kávézó előtti parkírozóban kiszállt az autójából, egy olyan fajta furcsa érzés fogta el, mint amikor azelőtt három évvel a Lia új lakhelyét keresve a fájó valóság halványan kezdett kibontakozni előtte. … Izgatottsága ellenére azért úgy futtában mégis sikerült megállapítania, hogy ebben a rohanó korban nemcsak egy határátkelőhely melletti, de még egy közönséges országút menti vendéglátó egység is szükségszerűen rákényszerül különféle modifikálásokra, változásokra. Azelőtt három évvel nagyon nem volt rászorulva, hogy különösebben rögzítse a hely apróbb részleteit, úgyhogy bővebben a különbséget nem tudta felmérni, de annyit azért nyomban észrevett, hogy hátul a dróthálós kert mellett már nem volt ott az a kopott lakókocsi és azt a lángossütő butikot sem látta sehol. … Istenem! Megint későre jöttem? … Mi történhetett? Hol lehet Lola? … Kiment volna a Laci bácsi temetésére és még nem jött volna vissza? … De hát a lakókocsi? És a butik? Hisz' egyik a szállása volt, másik meg a munkahelye?! Egy ideig csak álldogált tanácstalanul és kissé elgyengülten őrlődött magában, de aztán erőt véve magán bement a bárba és érdeklődni kezdett. Ott aztán amint a Lola nehezebb sorsba való csúszásáról értesült, már nagyjából egyensúlyba is jött. Sőt! Már boldog is volt, amint a pontos címét is megadták neki. "Úgy három-négy kilométerre innen, a folyó partján…" – De ezt az információt is csakúgy félvállról dobták feléje, hisz' aki Lola után érdeklődik, az sem állhat sokkal előbb nála. Mert ugyanis abban a környezetben nagyon kevés figyelmet tulajdonítottak egy amolyan éhbérért gürcölő öregasszonynak. Azonban mivel Tóni életén keresztül nem sok igényt tartott a pontos információkra, lendült is nyomban és, hogy biztosabb legyen a dolgában, már az első mellékúton le is tért és azon döcögött el a folyóig. Ott aztán amint továbbhaladt azon az egyre visszataszítóbbnak tűnő helyen, itt-ott elszórtan lakásoknak nevezett kócerájokat fedezett fel, amelyekben szeméttel összevegyülten emberek tengődtek és még csak nem is gondolta volna, hogy mennyi társadalom peremére kitaszított család tengeti az életét arrafelé. Megállapítása szerint már négy kilométernél többet is haladt a folyó mentén, de azt a csúf sötétkék lakókocsit, amelyet egyébként elégé jól megjegyzett magának, azt nem látta sehol. Az arrafelé lézengőktől próbált érdeklődni, de nem sok sikerrel, mert ahányat megkérdezett közülük, annyifelé beszéltek. Már arra gondolt, hogy a folyó kanyarulatainál, a lombosabb helyeket nem vette elégé szemügyre és épp vissza akart fordulni, amikor egy nagy lombos fa alatt észrevette azt az ütött-kopott hálókocsit, amelyet Lola otthonának mondott. Egymagában szomorkodott a sárgult levelek közt, közelében nem volt semmi ami hajléknak, vagy esetleg táborhelynek nevezhető lett volna. Tóni csaknem száz-százalékra biztos volt abban, jó helyen jár. Megközelítette a hálókocsit, megállította a motort és kiszállt az autóból. Izgatottságérzet fogta el, mert annak ellenére, hogy szép kellemes őszi délután volt és kint egyáltalán nem volt hideg, a kocsi ajtaja mégis csukva volt. Arra gondolt, hogy Lola valamerre úton lehet, vagy talán alszik. … Vagy talán… (?) … Csaknem betegen fekszik? … Hisz' ha otthon tartózkodna, bizonyára még kíváncsiságból is kinézett volna a kis-ablakon, amely egyáltalán nem árulkodott semmiféle bentről való leselkedésről. Viszont e logikai eszmefuttatástól eltekintve, amint egész közel ért, óvatosan megkopogtatta az ajtót. Előre még nem tudta eldönteni, hogy azt a bentről jövő enyhe motoszkálást tényleg hallott-e, vagy csak úgy tűnt neki, de aztán később, amikor már egészen tisztán újból hallotta, csak akkor villant át az agyán, hogy Lola valószínűleg félelmében nem mer életjelt adni magáról. … Hiszen erre nem is gondolt! … Szegény Lola! ― Lola!? ― szólt minél megnyugtatóbb jellegűen ― Tóni vagyok! … "A Kis Erőművész!" Egy kis idő elteltével Tóni lelkét hirtelen egy fajta beteljesülés és örömérzet járta át amint már egy az egyben hallhatta a bentről kiszűrődő, immár palástolatlan neszeket, de amint a kis műanyagajtó kinyílt és félelemmel telt, sírástól kikarikásodott szemek meredtek rá, egyből egy olyan szánalomérzet fogta el, hogy csaknem bűnbánóan borult a sápadt arcú öregasszony nyakába. És amint ott, azon a magányos helyen összeölelkeztek, arcukon a fájdalom és az öröm könnyei épp úgy vegyültek össze mint az első – véletlen – egymásra-találásukkor. Aztán amint végre szóhoz jutottak, Lola beinvitálta abba a végtelenül szerény otthonába Tónit, aki nyomban egészségi állapota és életkörülményei felől kezdte faggatni. ― Nem akarok panaszkodni Tóni! ― mondta Lola szomorúan ― Igaz, nincs is akinek. Hiszen már a tavasz óta kitaszítottak ide, erre a nyomorult helyre… Állítólag itt még maradhatok… Viszont a mostani világban – úgy-e –minden terület vagy magánterület, vagy bérbe vett terület és nem lehet tudni, hogy melyik pillanatban taszítanak valamerre tovább. ― A butikok mellől toloncoltak el idáig? ― hüledezett Tóni. ― Igen. Az is magánterület és a különféle átalakítások végett löktek tovább. … Egy másik magánterületre. Aztán onnan egy másikra…és így tovább, amíg ide kerültem! És reszketve várom, hogy vajon mikor taszítanak tovább. ― És miből élsz? ― tette fel Tóni a legfontosabb kérdést és megérezte, hogy a felelet majd egyenesen rávezeti a jövetele céljának ismertetésére. ― Hát… ― sóhajtott Lola ― … Azt csak én tudom. … Hogy miből és, hogy hogyan!
― Annak ellenére, hogy nem érdemelte meg, én mégis őszintén szerettem! ― mondta Lola a szemeit törülgetve. És Tóni amint összecsukta a szemeit, érezte, hogy könnyek szivárognak a szempilláin keresztül. Liára gondolt. Ő is szegény ugyanezt mondhatná! "Annak ellenére, hogy nem érdemelte meg, én őszintén szerettem!" – Sőt! Ezt még ki is egészíthette volna: "Épp annak lettem az áldozata, hogy képtelen voltam nem-szeretni!" Lola teljesen tisztában volt azzal, hogy mindezek után már nem számíthat még azokra az időnkénti nagyon csekély segítségnyújtásokra sem és valószínűleg ebből kifolyólag annyira kifakadt, hogy Tóni amint hallgatta egyszer csakúgy spontán módon villant az eszébe, amikor egy alkalommal Anna a bizonyos észrevétel-ről tett neki említést. … Hogy az élethelyzetének alakulásában a változásokat ő magának kell észrevennie! Hogy jövőjének formálódását nagymértékben az ő döntései és főképp az észrevételei határozzák meg! És miközben Lola az anyagi támogatáson kívül elégé kihangsúlyozottan az egyetlen utolsó lelki-támasza elvesztését is siratta, hát Tóni észre is vette, hogy tulajdonképpen mi is volna a legmegfelelőbb lépése az elkövetkezendőkben. Az a merész gondolat ugrott be neki hirtelen, hogy megosztaná a Tündérek kútjánál való otthonát azzal a sors-gyötört szerencsétlen öregasszonnyal, akivel tulajdonképpen valaha még szerették is egymást. Eltekintve attól, hogy Lola el volt a saját problémáival, azért még a találkozásuk elején egy gyors logikai eszmefuttatás épp elég volt ahhoz, hogy megállapíthassa, hogy az elválásuk után Tóninak valami mégsem úgy sikerült, amint remélte. Éppen ezért kissé tartózkodóan fogadta a Tóni ajánlatát. ― Hát, nem is tudom, mit feleljek erre a túl nagylelkű ajánlatodra Kis-erőművész. Ha teljesen őszinte akarok lenni hozzád, meg kell vallanom, hogy ha nem lennék ilyen kitaszított helyzetben, bizony nem fogadnám el. Hiszen ami köztünk volt … az már nagyon rég volt. Azóta sok minden változott. Viszont… mivel az én életemben a ami változott… az… ― elakadt a hangja és csak bólogatott lehangolóan, majd hamarosan újból könnyekkel teltek meg a szemei és újból elsírta magát. Tónit a nő őszintesége egyáltalán nem zavarta, hisz' ő nem egy párkapcsolat létrehozásával egybekötött lehetőséget ajánlott fel. Csupán, csak nem felejtette el azt, hogy az a nő tényleg őt valamikor mennyire tudta szeretni és az idők folyamán megpuhult lelke valahol ragaszkodott ahhoz a jóleső érzéshez, hogy valaki őt szereti. ― Sokszor elfog az önsajnálat és olyankor nem vagyok egyébre képes, minthogy magamat sirassam napestig. És ez annyira kifáraszt, hogy egyszerűen még élni sincs kedvem. … Tóni amint vigasztalta Lolát, hirtelen ötletének megvalósításában reménykedve őszinte szeretetből fakadóan magához is ölelte. Lola felsóhajtott és aztán mintha már elege lett volna a siránkozásból, megtörölte a szemeit, de valamiként monológját még képtelen volt befejezni. ― Tudom! Nagyon is jól tudom, hogy ezt a tengődő nincstelen életet, csakis önmagamnak köszönhetem! Hogy ide jutottam, ezért senki más nem hibás! Még Laci sem! … De hát, tudod, hogy szokott lenni! Az ember mindig mást, másokat hibáztat azért, ha elront valamit. És én ami a legfontosabb, épp azt rontottam el: az életemet! … Tóni mély részvéttel hallgatta és nem felejtett el igazat adni Annának, amikor azt fejtegette neki egy alkalommal, hogy mindenki felelős a saját életsorsáért. Hát, tényleg így van! … És nemcsak Lola, hanem ő is …!!! ― Most, már nagyon jól tudom, hogy miben, hol és hogyan hibáztam. ― folytatta tovább Lola. ― Mire kellett volna több figyelmet szenteljek, hol kellett volna több felelősségtudattal éljek és milyen életformát kellett volna kialakítanom magamnak, hogy szervezettebben élhessek… Lola elhallgatott és búsan bólongatott magának, Tóni is hallgatott, csak maga elé nézett és még mindig azokon az alapgazságokon gondolkozott, amelyeket az előbb a Lola szavai támasztottak alá. ― Hát, igen! ― törte meg aztán a csendet Lola kissé fellélegezve ― Számomra a rossz felé változott minden és… őszintén megköszönöm, hogy rám gondoltál… és, ha tényleg nem leszek terhedre… Tóni hirtelen felugrott ültéből. ― Tényleg? ― vágott a szavába türelmetlenül Tóni és örömében majdhogy ölbe nem kapta Lolát.― Eljössz velem Lola? ― fürkészett boldogan a nő szemeiben ― … És… mindketten újból kezdenénk az életünket! ― Jaj, az én életem… Tóni! … Hiszen azt már nem lehet újrakezdeni!!! ― Tudom Lola! ― mondta Tóni ráérezvén az igazságra ― Ez így igaz, de ne szó szerint értelmezd, hanem úgy, hogy ami az életünkből mindkettőnknek hátramaradt, azt lehetőleg szeretetben éljük le! Így értettem! … És Lola ismét könnyezni kezdett. De ezúttal már valahol öröm és a megnyugvás könnyeit potyogtatta.
|