Amikor a fák meghalnak/Az évek múlását követve
|
Amikor a fák meghalnak58. Az évek múlását követve
Az eltelt évek során a Dallasz-nak már csak a neve kapcsolódott valamennyire a gazdálkodáshoz, mert már egyetlen farm sem maradt arrafelé. Az egész nagy területen a Szala-Vát kanyarulatától észak felé kisebb-nagyobb cégek, különféle lerakatok, raktárhelyiségek, benzinkutak és áruházak épültek. A Tujafarm úgy a sikert mint a közismertséget illetően felvehette a versenyt még a GO-MAN céggel is. Az a kölcsönök felvételéből létrehozott jövedelemforrás, amely az Imola és Boldi életútjának indulásakor kezdetben még csak szerény megélhetést és otthont biztosított, csekély két és fél évtized ideje alatt már egy egész botanikus kertté fejlődött és többmint ötven ember szaktudását vette igénybe. Mivel az Imola és a Boldi feje fölött is elszaladt az idő, a mindennapi tevékenységeikbe kissé belefáradtan jól esett nekük is felidézni egyet-mást az együtt átélt gyönyörű pillanatokból. Úgy a nagyon régi fiatalkori szép emlékeikből, mint a csaknem harminc esztendős boldog együttlétük éveiből, amelyekben egymást támogatva kemény harcot vívtak úgy a megélhetésükért, mint a sikerükért és kreativitásukért. A helyekhez kötődő vágyódásaiknak engedelmeskedve, amint teltek az évek, hovatovább több időt tudtak szakítani a Szénégető pusztájára való látogatásokra és egyre jobban belátták, hogy az igazi értékek nemcsak a társadalmi szinten annyit emlegetett jólétben keresendők. Az ilyen alkalmak rendszerint mindig olyankor fordultak elő, amikor valamelyikük belsőjéből különféle nosztalgia érzetekkel egybekötött Anna iránt való szeretetvágy tört elő és ezek hatására már vágyódtak az úgynevezett lelki táplálék után, amelyet rendszerint Annától meg is kaptak mindig. A vállalatuk irányítását ugyanis lassan-lassan utódaiknak engedték át. Mégpedig teljes megnyugvásban, mert Antika és Boglárka a tizenhét év korkülönbség ellenére mindig nagyon jól kijöttek egymással és mindketten komoly felsőbb fokú iskolázottsággal és szaktudással rendelkeztek. Hiszen Boglárka is már betöltötte a huszonhat évet és cég irányításában való jártasságon kívül az életsorsuk alakulásának következtében még egy nagyon figyelemreméltó tapasztalatra tett szert. Mégpedig egy nagyon tragikus kimenetelű családi esemény bekövetkezte folytán, amikor Antika a boldog házasságának ötödik évében özvegyen maradt egy három éves kisfiúval. Így Boglárka ösztönösen belépett a pótmama szerepébe és sok esetben felülmúlva az anyai törődést, a gondjaiba vette a kis Norbertet és az évek folyamán megadatott neki az a lehetőség, egy olyan tiszta szeretetet nyújtani annak a gyereknek, amit annak idején ő kapott Antikától. Aztán amint telt az idő, ez Boldinak nem kerülhette ki a figyelmét és a Bogi és Norbi egymás iránt való ragaszkodó szeretetét néha a könnyeit törölgetve a Liával való kapcsolatához hasonlítgatta. Az évek teltek, és nemcsak Boglárka, hanem még Norbert is kinőtt a tini korszakból és már ő is eléggé jelentőségteljesen besegített a virágtermesztő vállalat továbbfejlődésében. Ők már egy egész más generáció elveit tartva szem előtt, a társadalmi élet küzdőterén nagy elfoglaltságban voltak és az úgynevezett lelki táplálék már keveset jelentett nekük, de azért elég jól ismerték az utat a Szénégető pusztája felé. Főképp Norbert, aki apja intelmei ellenére, már gyerekkorától fogva gyakran ellátogatott még a Tündérek kútjabeli kis házhoz is és csak ő volt a családból az egyedüli, aki tartotta a nagyapjával a kapcsolatot. Az immár ősz hajú Tóni ugyanis csupán csak vér szerint tartozott a családhoz mert az Antika fáradhatatlan közreműködései által az idők folyamán a szív szerinti rokonság ápolása még csak szóba sem jöhetett. Azonban a rokonságból nem csupán Tóni volt az egyetlen kitaszított. Még volt egyvalaki, akit ugyan befogadott a nagy család, viszont az érzelmek szintjén valami mégsem nem volt rendben, amitől nagyon-nagyon sokat szenvedett. Életében elkövetett legszörnyűbb vétkét már a hosszú évek során bizonyára le vezekelte és már számtalanszor esedezett a bűnbocsánatért de lelki feloldódást ennek ellenére sem tapasztalt az egyetlen lánya részéről, aki ugyan nem fáradozott annak érdekében, hogy Tónihoz hasonlóan teljesen kitaszítottá tegye a családból, viszont az édesanya iránti szeretetet másnak tartogatván, meglehetősen hidegen és tartózkodóan viselkedett vele szemben. Telczer Júlia valahányszor visszaemlékezett, mindig fájó emlékként nyilallt bele a szívébe, amikor annak tudatnak a szomorú megtapasztalására jutott, hogy hozzá, mint édesanyához viszonyítva, a lánya lelkében mennyivel jelentőségteljesebb szerepet töltött be az egykori nevelőnőjének a személye. Amikor néhány éve Imola a Bea néni elvesztésekor csaknem teljesen összeomlott lelkileg. Júlia annak ellenére, hogy sokak által egy elégé irigylése méltó kort ért meg, csak maga tudhatta igazán, hogy mit jelent a kitaszítottságból eredő lelki szenvedés. Mint minden és mindenki, az idők folyamán nagyon sok változáson megy keresztül, hát a sors épp úgy hozta, hogy egy meglehetősen fordított helyzetbe kerülve a beteg és gyógyító szerepek felcserélődtek és Júlia a már kibírhatatlan lelki gyötrelmeire annál az egykori csodabogárnak számított kislánynál próbálkozott vigaszra találni, akit valaha ő is segített és próbált gyógyítani. A Szénégető pusztájára a nagymamát Boglárka vitte fel az autóján és ott aztán úgy a múlt, mint a jelen dolgairól bővebben elbeszélgetve meg is kapta Annától a szükséges kezelést. Ennek hatására csodálatos módon megváltozott és a nyolcvan éves beteges megtört öregasszony egy kifejezetten felélénkült nagymamává változott át. Boglárka, amint a rejtett dolgokat jól áttanulmányozta, arra a megállapításra jutott, hogy a nagymama betegesen csupán csak azért érte meg azt a magas kort, mert az édesanyja még nem bocsátott meg neki. Azaz: a továbbiakban már semmiképp sem számít meghalni addig, amíg lánya az ellene elkövetett súlyos vétkét nem bocsátja meg neki. Mert ugyanis Júlia nagyon bízott Annában, aki azt mondta neki, hogy meg fogja érni azt, a pillanatot, amikor Imola végképp megbocsát neki. Azonban Anna ehhez az oly hitelesnek hangzó jövendöléshez nem fűzte hozzá azt, hogy Júlia mennyire lesz majd boldog, amikor ezt a pillanatot megéri! ― Pedig ő nagyon jól tudott mindent. És éppen ezért, mintha a lehetetlennel akarna szembeszállni, magához hívatta Boldit. … Az évek múlására fittyet hányva a Villámlások hegye még mindig fáradhatatlanul a kiépített külváros keleti részét kémlelte, de a Pici-tanyáról már nem nézett vissza rá senki oly nagy szeretettel és vágyódással, mint valamikor régen, mert már nem lakta senki azt a helyet. Mivel az idők folyamán sokat változott minden, Artúr hivatalosan megvette az egész telket, de már csak az olyan kivételes ritka alkalmakkor tartózkodott ott, amikor különféle ügyes-bajos hivatalos elintéznivalói akadtak a városban. Mert ugyanis mint nyugalmazott gépészmérnök, megengedhette magának, hogy hátramaradt éveit teljes mértékben szeretett asszonya oldalán élje azon a kimondottan szeretett környéken, ahová életén keresztül mindig is vágyódott. A Szénégető pusztáján is furcsa-módú változások történtek, mert a terület mint puszta, egyes részeken a kisebb-nagyobb bozótok elterebélyesedése végett zsugorodott, más helyeken pedig a turizmus folyamatos fejlődése során úgynevezett erdőtisztításokat végeztek és ezek folytán növekedett. A pusztáról való kilátás is nagyot változott, mivel úgy a közeli, mint a távoli hegyek öreg fái helyett már csak vékony összekuszált sűrű és rendezetlen bebokrosodott részek mosolyogtak vissza a simogató tavaszi napsugárnak. A patak medrétől nem messzire húzódó kis kunyhó sok-sok tavasz eljövetelének tanújaként, több mint két évtizeden keresztül otthont biztosítva Annának, már megtette a maga szolgálatát és mivel az idő fogai mélyen beléje rágtak, lakóháznak már rég nem volt beszámítható. Anna és Artúr már csak amolyan lomtárnak használták, mert tőle az alig pár méternyire fekvő takaros kis faházban laktak, amelyet már több mint huszonöt éve építettek maguknak. Nem épp egy elpuhult városlakó megítélése szerinti összkomfortos villával talált, de az erdővel és fáival harmóniában élő lélekpár számára teljes egészében biztosította az otthon melegét, még a kimondottan zord fogcsikorgató telek idején is. Artúr a társadalmi pozíciója folytán szerzett befolyásaival élve, még annak idején hivatalosan is elrendezett minden házzal és telekkel kapcsolatos ügyes-bajos dolgot. Az ezekből adódó bonyodalmak során pedig egyáltalán nem törődve a közvélemény megítélésével, papírok szerinti formaságoknak is eleget téve, polgárjogilag feleségül vette szeretett Annáját. Mindketten nagyon jól tudták, hogy úgy az otthonukkal, mint az egybetartozásukkal kapcsolatosan végigjárt ceremóniák csupán csak az amolyan laikus elme szerint megítélt biztonsággal szolgálnak, mert ugyanis a Lét-ben egyszerűen nem kaphat helyet semmiféle stabilitás. Nem létezhet olyan, mint teljes biztonság! Mert az egész teremtett világ, amelyben élünk, egy folytonos átalakulás és minden folyamatosan változik. És ami változik, az semmiképpen sem lehet stabil. Ők ketten a több mint huszonhét évi együttlétük során csupán a jelen pillanatokra koncentráltan mindig a legmagasztosabb dolog fenntartására törekedtek, hogy időtlen időkön keresztül – közelségben, vagy távolságban – tiszta lélekből szeretni tudják egymást. Hozzuk hasonlóan, légvonalban mintegy kilométernyi távolságban ugyanolyan erdei otthont teremtve, ugyanúgy próbálta szeretni egymást két sokak által kitaszított lélek, akiknek csak földi életük állomásain végighányódva sikerült egymásra találniuk. Igaz, hogy jó pár éve már csak valahonnan a távolságból gyakorolhatták az egymás iránti szeretetüket, mert ugyanis egy szép őszi délután Lola eltávozott az élők sorából. De mivel Tóni az évek során bizonyos értelemben már Anna tanítványának mondhatta magát, hát némiképp vigasztalást próbált nyújtani neki az a tudat, hogy a szeretet gyakorolható az időtlenségben. Azonban bármennyire is fejlődőképes tanítvány volt, azért még egészen nem volt tisztában azzal, hogy majd ott a szeretet gyakorlását illetően tulajdonképpen milyen formában fog viszonyulni a Lola és a Lia lényéhez. (?) Mindannak ellenére, hogy Tóni elégé rendszeresen látogatott fel a Szénégető pusztájára, azért mégsem tartozott az olyan fajta emberek soraiba, akik az amúgy divattá vált ezoterikus életformát annyira majmolják, hogy megfeledkeznek a gyakorlati életről. Így a realitásban élve nagyon is fel tudta mérni, hogy az a tizenhat hosszú év mennyire egybekötötte őket az egymás iránti szeretetnek a közelségben való gyakorlásában és, hogy bizony mennyire egyedül maradt a bánattal és a keserűséggel. … Az élettapasztalatok mind azt igazolják, hogy a bánat és keserűség orvoslására egyszerűen lehetetlenség jólét és elégedettségérzetet segítségül hívni. Viszont fordított helyzetben egészen másként áll a dolog, mert a jólétet és boldogságot a keserűség és bánat képes egyik pillanatról a másikra ketté törni. Úgy általába véve a Boldi keserűsége még annak idején egy kifejezett örömérzettel cserélődött fel, amely sok-sok éven át végig is kísérte, hiszen szíve választottjával úgy az anyagi, mint lelki területen egy kifejezetten kiegyensúlyozott és boldog családi életet élhettek. Antika fia Norbert, annak ellenére, hogy egy kimondottan felelősségtudatos, dolgos gyerek volt és nagyon sokat segített a farmon, mégis különös kedvtelései közé tartozott Szala-Vát környékén bóklászni. Főképpen a Tündérek kútjánál, a nagypapánál, de gyakran feljárogatott a Szénégető pusztájára is. Így, egy szép tavaszi napon Anna épp tőle küldött üzenetet Boldinak, hogy minél előbb keresse fel, mert egy nagyon fontos közölnivalója van számára. Boldi, megkapva az üzenetet, amint autójával felfelé csörtetett a Galócás pataka mentén, még csak nem is gondolta, hogy az élettel szembeni meglehetősen tartós boldogság és elégedettségérzete mennyire szerte fog foszlani és, hogy mit jelent újból megtapasztalni a szorongást és a fájdalmat. Még akkor sem, amikor teljesen tudatosult benne, hogy Anna egy elégé intimnek számító dologról kimondottan négyszemközt akar beszélni vele. ― Az Imola állapotáról van szó Boldi. ― mondta Anna kissé lehangoltan és Boldinak csak ekkor villant be a helyzet komolysága. ― Milyen értelemben? ― kérdezte ijedten. ― Egy nagyon rossz indulatú csomót rejteget a bal mellében. ― Hogy…? … Hogy értsem, hogy rejteget?... ― kérdezte értetlenül. ― Szó szerint. ― mondta Anna komolyan ― Tud róla, de rejtegeti. Azaz nem akar beszélni róla senkinek! Ami még jobban fokozza a feszültséget, amely a daganat javára dolgozik. Boldit e hír csúfosan fejbe-kólintotta. Az évek folyamán sikerült Annát és képességeit jól megismernie, így hát tisztában volt azzal, hogy nem szokott alaptalan dolgokat beszélni és a kétely gondolata még csak meg sem tért a fejében. ― És… rákos… daganat?... ― nyögte ki a kérdést. ― Egy olyan élősködő, amely veszélyezteti az életét. ― hangzott a pontos és keményen csengő válasz. Boldi elméjében annyira felpörgetődtek a gondolatok, hogy teljesen összefolyt a múlt a jelen és a jövő. A sírás környékezte. Térdei reszketni kezdtek, megfogózott, hogy el ne essen és óvatosan leült az épp közelébe lévő fatönkre. Aztán könyörgő könnybe lábadt szemekkel Annára nézve halkan megkérdezte: ― Meg tudod gyógyítani? ― Elsősorban neki kell eldöntenie, hogy tényleg meg akar-e gyógyulni. ― mondta Anna határozottan. ― Viszont a titkolózása nem erre vall. Ezért szóltam neked. Ezt közösen kell meg beszéljétek. ― De hát nem értem Anna! Nem értem, hogy egyáltalán miért nem szólt eddig róla…? ― sírta el magát Boldi panaszosan. ― Tudod, a betegség mindig onnan ered, hogy az élet folyamán valamit, vagy valamiket nem vállalunk fel. És talán olyan dolgok felnemvállalásáról lehet szó, amelyekről nem szívesen beszél senkinek. ― De hát soha nem voltak titkaink egymás előtt Anna! ― Az emberek még saját maguk előtt is rejtegetnek titkokat Boldi. Mégpedig olyan dolgokat, amelyekről nagyon jól tudják, hogy miként kellene építőjellegűen viszonyuljanak hozzá, de mégsem tudják igazából rászánni magukat a változtatásra. Már több rendben beszéltem neked az ego-énről és az önvaló-énről. Az önvaló, az a tiszta énünk. Az úgynevezett Isteni Én. Viszont ez az Isteni Én hiába vágyódik a jó felé, a hasznos felé, mert az ego-én folyton elnyomja. Erre szokták mondani tévesen, hogy "az ember harcol önmagával." ― És azért hangsúlyozom ki, ― folytatta Anna ― hogy ezt közösen kell megbeszéljétek, mert ti ketten nőként és férfiként – két félként – alkossátok az egészet. Boldi csak ült semmibe meredt szemekkel a kis fatönkön és nem tudott szólni. Egyszerűen képtelen volt felfogni, hogy az ő szeretett Imolája halálos beteg. Anna még elmondta neki, hogy mivel nem csupán egy amolyan hétköznapi betegségről van szó, a lehető legjobb megoldás az volna, ha közmegegyezéssel úgy döntenének, hogy a megszokott társadalmi életformájukat feladva a nyarat a Szénégető pusztáján töltenék és a fák gyógyító energiájában bízva mindketten alávetnék magukat a kezeléseknek. ― Miért mondod, hogy mindketten? ― kérdezte csodálkozva Boldi. ― Ha az egész-nek az egyik fele beteg, akkor már nincs teljes harmóniában. Ha Imola beteg, az azt jelenti, hogy akkor te sem lehetsz egészséges. … Anna a különleges képességei révén jórészt belelátott sokak lelkének rejtett zugaiba viszont mindig szem előtt tartotta a személyes intimitás törvényeit is. Senkinek, senkiről nem tett említést mások betegségeinek lelki okairól. Még szeretett párjának, Artúrnak sem. Mindamellett, hogy számos esetben a gyógyításokat közös erővel vitték véghez, Artúr mindig csak amolyan asszisztens szerepet töltött be. Sokak lelki traumáit átélve ő is sok tapasztalatot szerzett, de igazán nem a mások belsejébe való betekintés érdekelte különösen, hanem a lélekben való fennebb emelkedés, azaz, a spirituális önfejlesztés, amelyből az évek hosszú során szeretett hitvesétől sikerült is kapnia bőven. Annak idején, amikor még fiatalok voltak, az erdő fái előtt tette azt az ígéretet Annának, hogy képes érte bármit felvállalni. És ezt sem a fák, sem Anna nem felejtették el és csaknem egyesült erővel próbálták egyengetni az Artúr útjait, hogy kellőképpen megkaphassa a mindennapi lelki táplálékát, ami azzal kezdődött, hogy sem testben, sem lélekben nem hagyták elpuhulni. Már a kapcsolódásuk kezdetén is csak amolyan látszatként nézett ki úgy a dolog, hogy Artúr új életformát váltva a hétköznapi terheket a városban hagyva hétvégi kikapcsolódásokra járogat fel a kis boszorkányához a Szénégető pusztájára. Az ő esetében a látszat nagyot csalt. Mert Anna sem önmagának, sem Artúrnak nem engedte meg a kényelmet. Nem volt helye ott reggeli lustálkodásoknak, lakomáknak, mert már napkelte előtt elkezdődött úgy a test, mint a lélek megtisztítása. A testi felfrissülés – az időjárástól függetlenül – a kis-patakban kivájt göbében, a léleké pedig legtöbbször az öreg nyírfa alatt. Artúrnak az Anna iránt érzett szeretete folytán sikerült megtalálnia a lélekben való fejlődésének útját, de az utat járva néha el-elfogyott a türelme és különféle kérdésekkel gyötörte Annát. Azaz, csak gyötörte volna, mert Anna mindenre nem adott választ. " Vannak olyan kérdések, amelyekre magadnak kell megtalálnod a választ! " ― mondotta. Aztán amikor Artúr valamiben elakadt, – egy kis csalással – megtanulta "önmagának " feltenni a kérdést. Azt kérdezte: "Vajon Annának erről mi a véleménye?" … És egy idő után eléggé jól beváltnak minősült ez a technikai módszer, amelyet egy gyakorlatban átélt helyzet is hűen bizonyított.
Amint ott dolgoztak, egy bizonyos idő elteltével egy hatalmas robbanást hallottak, amitől belerezgett az egész épület. Mindketten nagyon megijedtek és a menekülés reményében ösztönösen a kis-ablakhoz ugrottak. Ott, aztán az események már pillanatok leforgása alatt követték egymást és pánikszerűen villant az agyukba, hogy teljesen elzáródott a visszavonulásuk útja. Mert ugyanis a kis ablak hirtelen úgy kezdte okádni a füstöt, hogy csaknem megfulladtak. Védekezésképpen húzódtak volna, de nem volt ahová, mert az egész erkély nem volt nagyobb két három négyzetméternél. Rövid időn belül mindketten tikácsolva estek el. A gomolygó füstben már alig lehetett látni és csupán csak a belső gabalyodásukat érzékelvén, a külsőre ügyet sem vetve, az Artúr agyában többek közt megfogant az a kérdés is, hogy "Vajon eljött volna a Vég?!" … Azonban mivel az életösztön intenzíven működött benne, figyelmét semmiképp nem kerülhette el az az egyedüli menekvési lehetőséget mutató korláthoz hegesztett vaspánt, amely a szomszédos épületbe nyúlt át. Ezt észlelvén, megemberelte magát és feltápászkodott a betonról, majd két kézzel belekapaszkodott a korlátba. Már vonszolta is volna fel magát, de még abban a felpörgetett zavaros állapotban is egészen beleborzadva mérte fel, hogy kész öngyilkosság ráállni arra a szédítő magasságban libegő fémpántra amely a két egymástól úgy öt, hat méternyire tornyosuló épületet kötötte össze. Hiába gomolygott körülötte az egyre jobban fullasztó füst, valahogy mégsem jött, hogy rászánja magát arra kifejezetten veszélyes, de ugyanakkor az egyetlen menekvési módra. Érezte, hogy nincs elegendő lelkiereje, hogy megtegye. … Ott kell elpusztulni! … Nincs megoldás… Mindennek vége… Már Annát sem láthatja többé!!! … De hiszen még nagyon sokszor szeretné látni! … Az ő Annáját, az ő drága Annáját! … És hirtelen átvillant az agyán az a már annyira megszokott önmagától való kérdezés: "Vajon Anna mit tenne ebben az esetben? " … És abban a förtelmesen összekuszált zavaros állapotban Artúr egyszeriben érezni kezdte az Anna lényét. Ott, abban a gomolygó füstben és már-már csaknem kibírhatatlan hőségben megjelent Anna. Ott volt! Azaz, Artúr épp ott látta a szomszédos épület kiugró peremén, amelyhez az a félelmetes magasságban imbolygó vaspánt másik vége hozzá volt hegesztve. … És Anna egy az egyben tudatta is vele, hogy tulajdonképpen mit kell tennie. ― "Gyere!" ― szólt biztatóan miközben feléje nyújtotta a kezét. Artúr Anna hívó hangját hallván kissé megbátrodva kapaszkodott fel a vaspántra, de amint egyensúlyozva felállott, térdei reszketni kezdtek és nem mert elindulni. Már-már csaknem visszaugrott a füsttömegbe, amikor újból meghallotta az Anna biztatását. ― "Ne félj! Biztos vagyok benne, hogy meg tudod tenni! Lépjél csak bátran!" … És Artúr lépett. Tekintetét azokra a varázslatos smaragdszemekre irányította és lépett. Egyet… majd még egyet… aztán továbbra is az Anna szemeibe nézve hármat, négyet… és már kész is volt a varázs! Ott állt boldogan a másik oldalon Anna mellett. ― "Tehát: Meg tudtad tenni!" ― mondta Anna, azonban arckifejezése valamiképp nem árulkodott semmiféle elégedettségről. Artúr már boldogan meg akarta köszönni a segítségét, de ekkor Anna egy furcsa kéztartással visszafelé mutatott az erkélyhez hasonló perem felé, ahol a fiú feküdt a betonon. ― "Őt is meg tudod menteni!"― mutatott rá a fiúra ― "Ebben is biztos vagyok!" Artúr visszanézett a füstfelhőben fekvő tehetetlen gyerekre, majd vissza az Anna misztikusan villogó szemeibe. … És, mintha valamiféle hipnotikus sugárzás általi varázserőt kapott volna immár semmi teketória nélkül visszalépkedett a vékony vaspánton, nem törődve a fullasztó hőséggel és a füsttel, leugrott az erkélyre, úgy átalvetősleg a nyaka köré vette a fiút, felkapaszkodott vele a vaspántra, felállt és tekintetét újból az Anna szemeire irányítva semmi nehézség nélkül átlépdelt a másik oldalra.
Aztán, amikor a Szénégető pusztájára sietve a részletek bő kifejtésével újságolta el a történteket és őszinte köszönetét fejezte ki a kellő pillanatban kapott segítségért, Anna legelőre csak annyit mondott: ― Máskor a saját erődből érvényesítsd magadat! Majd aztán később, amikor már különféle lelki benyomások erősítették meg egymásoz való tartozásukat és már nem a mester beszélt a tanítványához, hanem a nő a szeretett párjához, akkor már a smaragdszemek sarkából könnycseppek is szivárogtak és Artúrt őszinte szeretettel ölelő női karok fogták át és a könny az ő szeméből is kicsordult, amint e szavakat hallotta: ― Tudd meg, hogy én is átéltem a helyzetedet és lélekben tényleg ott voltam melletted!
|