Amikor a fák meghalnak/Amikor meghal
|
Amikor a fák meghalnak37. Amikor meghal a hűség…
Attól az esős Augusztusi délutántól számítva, amikor Tóni oly hidegen búcsúzott, Liának megkezdődtek élete legnagyobb lelki gyötrelmekkel telt napjai. Azaz, pontosabban, amikor nem kapott választ arra az oly rimánkodó, őszinte érzelmekből fakadó kérdésére. Mintha érezte volna, hogy távozó férje nagyon jól hallotta a kérdését. És az a kifejezetten furcsa rosszullét, amely egészen hazáig kísérte, időnként fel-fel újult, sőt, egyre csak fokozódott. Azt az egyet biztosra tudta, hogy mindez a Tóni után való mélységes ragaszkodása végett történik vele, de az okára pontosan azonban csak két hónapra rá érzett rá igazából. Már akkor gyanakodni kezdett, amikor hűséges barátja, Csibész kutya, akit még Tóni adott neki, nagyon lebetegedett. A hűséges öreg harcos még máskor is betegeskedett, viszont a gyógyulása érdekében Lia mindig mindent megtett. Állatorvoshoz is elhordozta, gyógyszereket is vett neki és addig ápolta, míg helyre nem jött. Tizenöt év alatti együttlétük épp elég idő volt egy életre szóló igaz barátságot kialakítani. Akkor október vége lehetett és Csibész a végnapjait járta. Ezt tudta mindenki, aki szerette és nagyon fájlalták, hogy végképp búcsút kell venniük öreg barátjuktól, aki egy az egyben már családtagnak számított. Viszont ezen kívül még volt egy elég súlyprobléma is. Liát semmiképp nem tudták megvigasztalni. Antika is már elég nagyfiú volt ahhoz, hogy felmérje azt, hogy édesanyja tényleg mekkora nagy veszélyben van. Ugyanis Lia sokszor teljesen félrebeszélt és folyton azt hajtogatta, hogy őt Tónival csakis Csibész életbemaradása köti egybe. Hisz’ a házaséletük éveivel egyidős. Tóni adta neki épp akkor, amikor egybe keltek… És Boldi hiába próbálkozott különféle magyarázatokkal, mert egyszerűen nem volt akinek. ― Lia! ― simogatta meg a nővére gyötrelmektől eltorzult arcát ― Drága szeretett Lia! Jól tudom, hogy titeket Csibésszel a sors mennyire egybekötött, de próbáld felmérni azt is, hogy a hűséget illetően az évek során Csibész Tóninál sokkal többet bizonyított és most vele együtt a hűség is meghal. Érted Lia édesem? Érted? Úgy értem, hogy a Tóni irántad való hűsége! Valamiképp túl kell tenned magadat ezen! Annyira sajnállak! És annyira szeretlek, hogy nem bírom elviselni amint így szenvedsz! Lia viszont csaknem magán kívül volt és jóformán semmit sem értett mindazokból amiket öccse vigasztalásként hozzá beszélt. Ő inkább csak a kutyához beszélt. Neki sírta el bánatát is és kérve kérte, hogy még tartson ki pár évet… Hisz’ még nem is olyan öreg… Kérdezgetett tőle, aztán felelt is helyette, ápolgatta, finomságokkal kínálgatta, de Csibésznek utoljára még a víz sem kellett. Antika és Boldi nagyon jól tudták, hogy ez már kifejezetten az utolsó stádium. Egyszerűen nem volt mit tenni. Még, ha ember lett volna akkor is számot tett volna az a szívszaggató jajgatás és őszinte siratás, amit Lia lebonyolított ott a kis szobában. Mert ugyanis a végelgyengülésben szenvedő kutya bekerült a Lia ágya mellé. És ott is pusztult el. Aztán Boldi és Antika rongyokba göngyölték, majd beletették egy zsákba és el akarták temetni a kis udvar hátsó részében. Próbáltak igyekezni, hogy megóvják Liát a végső búcsú pillanatától. Viszont még jóformán neki sem fogtak a gödör ásáshoz, amikor Lia kissé magához tért és végtelen nagy sírás közepette, határozottan tiltakozni kezdett, hogy Csibészt semmiképpen ne oda temessék el. ― Nem! Nem! … Hogy is gondoltátok? Hiszen a Szanatóriumnál fogjuk eltemetni! Boldi és Antika összenéztek. Hosszú időn keresztül már épp elégé hozzá voltak szokva a Lia különféle butaságaihoz, de ekkora lehetetlenséget azért mégsem tudtak elképzelni. És annak ellenére, hogy Boldi végtelen türelemmel magyarázkodni próbált, Lia az elgondolásához mégis nagyon szilárdan ragaszkodott. ― De Lia! Oda nem tudjuk elvinni! Hiszen tudod jól, hogy… ― De igen! ― vágott a szavába hirtelen Lia ― Valahogy majd elvisszük! Valamit kitalálunk! Feltétlenül oda kell temetnünk! Hiszen megígértem neki, hogy a oda, a nagy cserefa alá temessük majd el, oda ahol egykor a pajtája volt! Hogy majd ott a lombok alatt alhassa örök álmát, ott, ahol született és ahol mindig olyan jól érezte magát. Biztosan tudom, hogy ott lesz a legjobb neki! … Liának ez a kissé már nem egészen ép ésszel meggondolt ötletéhez való ragaszkodása öccsének és fiának kimondottan nagy gondot okozott. Főleg, amikor már végképp meggyőződtek róla, hogy semmiképp nem akar kitérni ebből a lehetetlenségből. Mind a ketten nagyon is tisztában voltak azzal, hogy Lia számára még csak a volt Szanatóriumhoz látogatni is veszélyt jelent. Hiszen egy éve, amikor együtt arra jártak Lia a múltat fájlalva csaknem rosszul lett akkor és még azután is egy jó ideig az ott átélt érzelmek hatása alatt volt. És a tudat alatt azért is tartózkodott mindig attól, hogy újra lássa azokat a helyeket, amelyek valamikor számára magát az életet jelentették. A kihalt környezet az elmúlást és bizonyára valamiképp a belőle való élet kihalását juttatta az eszébe. Az ottan megélt boldog pillanatok, amikor még szerelmesen járt ott végig, amikor még a jelenben érezhette maga mellett férjét, annak szeretetét, hűségét. Az állat tetemét egy nejlon zsákba csomagolták, majd ráhúztak egy tiszta szövött zsákot, amelyet gondosan bekötöttek, aztán megvárva a reggelt, az egész napot a temetés lebonyolítására szánva, csomagjukkal üggyel bajjal felszálltak a városi buszra és kicölönköltek a Szala-Vát felé vezető országút mellé. Ott aztán alkalmira várva sikerült leinteniük egy teherautót, amely Szala-Vátra vitte őket és csak akkor kezdődtek el az igazi nehézségek, amikor az autóból kiszálltak. Ugyanis a nyári szezon végén már jórészt lecsökkent a turistaforgalom és a Szanatórium felé vezető út már nem volt annyira forgalmas, hogy olyan könnyedén alkalmit kaphattak volna. Vártak egy jó darabig, de a szerencse semmiképp sem akart kedvezni. Így hát egy fél órai várakozás után úgy döntöttek, hogy ― régi szokásuk szerint ― gyalog a rövidítésen vágnak neki az útnak. Egyetlen szerencséjük volt, mégpedig az, hogy nagyon szép idő volt. Épp a hegyi ösvényen felfelé való gyalogláshoz való. Boldi a csaknem negyven kilós terhet a hátán cipelve rugaszkodott neki a hegynek, de alig haladtak harminc-negyven métert, feladta. Megálltak és két hosszú karót vágtak és azokra kötözték fel a kutya gondosan becsomagolt tetemét. Majd Antikával ketten közös erővel azon vonszolták felfelé. A szintén zsákba csomagolt kis lapáttá alakítható ásót Lia vitte. Egyáltalán nem volt könnyű kifelé haladni, de végül is nagy nehézségek árán felértek a csaknem romban álló épülethez, amely már hét éve volt teljes elhagyatottságban. A kijavítási munkálatok még abban az évben tervbe voltak véve, de valamilyen okokból kifolyólag csak különféle rendezkedésekig, építkezéshez való előkészületekig értek el és a renoválást, az átalakítást bizonyára a következő évre halasztották el. Ugyanis a nagy épület valami luxusszállodává lesz majd átalakítva. Így az egész környezet még mindig élethűen tükrözte az elmúlás szomorúságkeltő hatását. Még Boldi és Antika is érezték azt a rájuk nehezedő nyomottságot, amely a felnőtt gyomok és az imitt-amott omladozó falak közül feléjük áradt és az eltaposott múlt emlékei bennük is megmozdított valamit. Amint lopva Liára tekintgettek, némi elégedettséggel állapították meg, hogy továbbra-is el van a Csibész elvesztésének fájdalmával ami a múlt emlékeihez való visszasóvárgástól mintha némiképp elterelte a figyelmét. Aztán különösebb gond nélkül rendeződött minden. Miután kiértek oda a nagy cserefához, amelyet terebélyes bozót vett körül, kissé megszusszantak, majd immár a bozótban kiásták a sírhelyet. És, amikor bele helyezték a kutya testét a gödörbe, csak akkor kezdődött el az igazi hadd el hadd. Akárcsak egy temetésen. Hiszen valójában temetésen is voltak. Lia ismét nagyon kiborult. Csaknem teljesen kiakadt. Össze vissza zagyvált mindent, de végül is következtetni lehetett rá, hogy a hűséges kutyája elvesztése tulajdonképpen milyen érzelmekkel megfejtett információval szolgált neki. Ő volt ― Csibész ― aki mindig jóban, rosszban mellette volt. Hosszú időkön keresztül együtt tanulták a várakozást. Várni, folyton csak várni. Amiből Lia élete során nagyon kivette a részét. És, amikor valamiként bekattant neki, hogy ez ― az örök várakozás ― egész élete végéig el fog tartani, hát kissé megzavarodott az elméje. Aztán amikor visszafelé támogatták, amikor csakúgy végignézett mindenen. Már rég, hét éve, de annál sokkal többnek tűnt, hogy egyszer már elbúcsúzott attól a helytől. Valamiképp már akkor azon az esős délutánon tudta, hogy többé már nem fog lakni ott azon a helyen… És ott a fia és az öccse közt támolyogva ez még jobban megerősítődött tudatában. Csaknem belehasított a gondolat, hogy tényleg mindennek vége már. És párhuzamosan futott végig az agyán az a gondolat is, hogy a Tündérek kútja melletti kis otthonuk tulajdonképpen nem más, mint egy álomkép. Egy soha meg nem valósulható álomkép. Soha! És, mindezek után már Tónit sem fogja látni már SOHA! Egyszeriben valahogy, annyira elbúsulta magát, hogy már élni sem akart tovább. Teljesen kiakadt. Boldi nagyon is jól felmérte nővére állapotát, de mégis azt találta a legjobb megoldásnak, hogy kimenjenek Annához a Szénégető pusztájára. Hátha a lány valamit tud segíteni rajta. A rövidítőt választották … és megállapításuk szerint ― mármint a Boldi és Antika állapíthatott meg, mert Lia teljesen megzavarodott ― Csibész tetemét felvinni sokkal könnyebb lett volna, mint Liával kiérni a pusztára. Teljes szélsőséges állapotban, hol végtelen nagy lendülettel rugaszkodott neki a hegynek, hol pedig teljesen elerőtlenedve esett össze. Aztán sírt, nevetett, rémképeket látott, Csibészt hívogatta a fák közül, aztán Tónit is maga mellett látta… Mindhármuknak kész kimerültség volt az egész út kifelé. Dél már el volt múlva és a fáradtság végett Lia is nagyjából le volt csendesedve amikor megérkeztek az Anna kis háza elé. Amint jóleső érzéssel letelepedtek a ház előtti kis padra, fél perc sem telt bele és a patak medre felőli lombok közül már meg is jelent Anna, nagyon gondterhelten és kifejezetten szomorú arccal. A fejét kissé ingatva közeledett feléjük és egyenesen Liához ment. ― Ó Istenem, úgy örvendek, hogy jöttetek, de mégis nagyon, nagyon elkeserít, hogy ilyen állapotban kell téged lássalak! Kimondottan Liához intézte első szavait, aztán egyenként megölelte, megpuszilta őket. Liát a sírás környékezte és úgy nézett Annára, mintha valami nagy-nagy titok megfejtését várná. Pedig nem is olyan rég, ő valamit már egész pontosan megfejtett magában, de mégis… valami reménysugár, vagy épp a nagy reménytelenség csillant meg a könnyekkel telt szemeiben. Anna hallotta a hang-nélküli kérdést és ugyancsak hang-nélkül válaszolt. Két tenyerébe fogta a Lia sápadt arcát, egy darabig mélységes együttérzéssel mélyen a szemébe nézett, majd keblére vonta a Lia fejét. Lia kissé magához tért, de a teljes reménytelenség érzete egyáltalán nem múlt el. Továbbra is csak könnyezett és mintha komoly tudatossággal próbálta volna felfogni jelenlegi állapotát, helyzetét. Aztán Anna Boldihoz fordult és mintha Lia nem is lett volna ott, csak hozzá beszélt. ― Nem tudok tenni érte semmit Boldi. ― jelentette ki mély sajnálattal. ― Átmenetileg tudok segíteni rajta, de az csak annyit jelent, mint egy fájdalomcsillapító. Ami csak a betegség tünetét képes megszüntetni, de az okát nem. A Lia esetében az okot maga a sors kezeli. Az elkerülhetetlen sors, ami már meg van írva. És erről ti is meggyőződhettek, ha majd a Csontok völgyén ereszkedtek le és a Szala-Vát patakja és a Bérc patakja összeömlésénél meglátjátok a magányos szomorúfűzfát. A Lia fáját. Biztos vagyok benne, hogy nem kell semmi magyarázat, hogy mindent megértsetek! Aztán Anna elhallgatott, elfordult tőlük és a levelüktől megfosztott kopár fák égbenyúló ágait kezdte nézni. Csend lett egy kis ideig, egyikük sem szólt. Lia csak bánatosan maga elé nézett, mintha csak azon törte volna a fejét, hogy egyáltalán bele lehet-e törődni azokba a további rá váró szenvedésekbe, amelyeket a sors keze az élete során neki szánt. Boldi könnyezni kezdett, majd később fejét a karjára hajtva a kis asztalra borult és sírt. Antika is átérezve édesanyja élethelyzetének végtelen tragédiáját, ő is keserves könnyek hullatása közepette Boldival együtt elsírta magát. Aztán kis idő múlva Anna puliszkát főzött és egy kis maradék hallal, meg túróval megették. Aztán Liával ketten be vonultak a kunyhóba és csak egy olyan negyed óra múlva jöttek ki. Anna szelíd nézésével végig simogatott mindannyiukon, majd barátságos, ne kifejezetten komoly hangon megszólalt. ― Nagyon szeretlek titeket és örvendenék, ha minél gyakrabban jönnétek, de most megkérlek, hogy induljatok, mert nem akarom, hogy lássátok azt, hogy, majd milyen állapotba kerülök! ― A Csontok völgyén ereszkedjetek le és ne feledjétek megnézni a fát! ― hívta fel a figyelmüket a legfontosabb dologra. Aztán a búcsúzkodások után, még halkan Boldi után szólott. ― Minél együtt érzőbbek tudtok lenni vele szemben, annál többet tudok segíteni rajta.
A Csontok völgyén valamikor szekér út is vezetett felfelé egészen a Szénégető pusztájára, de mivel már nagyon rég nem járták, hát néhol csaknem teljesen összeszűkült az út, és elég járatlannak bizonyult. De mivel lefelé kellet tartani, hát nem volt annyira vészes. Annak ellenére, hogy már nagyon rég nem jártak arrafelé, egész jól kiigazodtak, hiszen teljesen lehetetlen lett volna eltévedni. Jól tudták, hogy ha az összeömléstől kelet felé tartanak, akkor valamiképp egy járt ösvény vezet ki egészen a főútra, amelyik Argót és Szala-Vátot köti össze. Nagyon csendben, teljesen szótlanul haladtak, hiszen Lia már nem okozott nehézséget, mert egészen helyrejött és eltekintve attól, hogy nagyon szomorú volt, normálisan viselkedett. Igyekezni azért ösztönösen igyekeztek lefelé, mert talán már négy-öt óra is elmúlhatott és jól tudták, hogy hamarabb sötétedik, mint nyáron. Azt is tudták, hogy az útra kiérve számíthatnak alkalmira is. De előbb meg kell találniuk a Lia fáját! Amikor már elérték a Szala-Vát patakját, kissé meglepődve tapasztalták, hogy az idők folyamán nemcsak olyan bozót nőtte változások mentek végbe ott azokon a helyeken, hanem furcsa módon még a Bérc patakjának medre is egy egész más irányt váltott amint beleömlött a Szala-Vát patakjába. A régi patakmeder elárvultan, két széltében bebokrosodva még mutatta azt az irányt és még egy idegen szem előtt is egyértelműen igazolta volna magát, hogy egykor ott még valamikor tiszta erdei víz csörgedezett, de azonban már száraz lábbal is lehetett járni benne. Boldi és Antika jól emlékezetükbe vésve Anna útmutatásait, feszülten figyelték a terepet és azt az egyetlen szomorúfűzfát keresték, amely az összeömléstől, azaz a régi patak medre szerinti összeömléstől visszafelé az első szomorúfűz. És némi figyelőzés után egyértelműen meg is találták a kihalt árok mellett szomorkodó magányos fát, amely valamikor sokkal jobban érezhette magát ott közvetlen a ráérősen kanyargó patak mellett, de azonban amióta elpártolt tőle ez a számára nap mint nap, erőt és biztonságot nyújtó életet adó mindig magában megújuló tiszta víz, azóta egyre fájdalmasabban mutatja ki magából azt a végtelen elhagyatottságot amellyel egész élete végéig szembe kell majd néznie. Amint rátaláltak arra az egyetlen szomorúfűzfára, csendben, csaknem szertartásosan megálltak előtte és csak nézték, nézték, mintha azt várták volna, hogy megszólaljon. Közelíteni egyikük sem közelített hozzá, mert Anna a fa megérintését nem ajánlotta, főleg Liának. Mert ugyanis ― tapasztalata szerint ― nem minden esetben képesek segíteni a fák. Sőt! Néha, különleges esetekben még olyan is adódhat, hogy ártanak. És… a Lia esete, bizony épp elégé különlegesnek számított. Mivel Boldinak az utóbbi idők folyamán többször volt lehetősége, Anna tanításait hallgatni, hát némiképp részesült egy fajta kiképzésben, a különféle absztrakt fejtegetéseket illetően is. Lia tanácstalanul Boldira nézett és halkan megkérdezte. ― Anna azt mondta, hogy nagyon könnyű lesz megérteni, de én nem tudom, hogy mit kell megérteni? Boldi nem felelt azonnal. Egyik karját a nővére vállára tette és úgy látszott, mintha gondolkozna. De egyáltalán nem gondolkozott. Sőt! Valamiképp már megtanulta Annától, hogy a különféle érthetetlennek tűnő, misztikus töltettel rendelkező dolgoknál, jelenségeknél elsősorban inkább az adott pillanatban jelentkező érzelmi benyomásokra próbáljon figyelni és csak miután tisztán ráérzett a lényegre, csak azután forduljon az ész és a logika segítsége után. ― Lia! ― fordult szembe nővérével és két tenyerébe fogta az arcát. Nagyon komolyan és nagyon szomorúan nézett a szemébe és érződött, hogy a magyarázat közben keresgéli a megfelelő szavakat, hogy valamiképp a kissé butácska Lia is megérthesse a fa üzenetét. ― Gondolom, még visszaemlékszel, hogy régebb itt a fa előtt folyt el a patak. Lia némán bólogatott miközben feszülten figyelt. ― A víz, a fa mellett. Érted? … És a fa számára mit jelent a víz? Lia csak nézett kissé bután és jó nagyra meresztette a szemeit. Boldi felelt helyette. ― Az életet Lia! A fa növény, és a növénynek vízre van szüksége, ahhoz, hogy éljen. Igen? ― kérdezte végtelen türelemmel Boldi és még időt is hagyott neki, hogy kellőképpen felfoghassa a magyarázatot. ― És régebb a fa nagyon boldog volt, mert ott volt mellette a víz. A patak… Az élet. ― De ez régebb volt. Most már valamiképp elpártolt a víz a fától. … És a fa szomorú lett. ― És ez a te fád Lia! A te lelkednek a társa… ezt már tudod úgy-e? Hisz’ Anna már magyarázta ezt neked! Lia bólogatott és továbbra is feszülten figyelt. ― És az idő folyamán mellőled is elpártolt az, aki számodra az életet jelentette… Éppúgy, mint a patak, a víz a fa mellől… Lia amint végre felfogta a fejtegetést, egy rövid időre még lélegzeni is elfelejtett. Megkövülten bámult bele a semmibe. Boldi és Antika kissé megijedtek, arra gondolván, hogy újból kezdődik minden előlről, de azonban Lia mégsem esett vissza abba fertelmes állapotba, hanem épp, hogy csak csendesen sírdogálni kezdett. ― És… ― folytatta tovább Boldi, de immár ő is könnyekkel telt szemekkel ― És itt ez a patak… – ez a rohadt patak – többé már nem jön vissza a fához! Érted Lia édesem? Érted? … Istenem, annyira sajnállak, hogy megszakad a szívem! Sírva ölelte át az immár zokogó nővérét. Antika pedig mellettük, könnytől csillogó szemekkel ugyan, de végtelen keménységet erőltetve az arcára, összeszorított állkapcsokkal ― és öklökkel, ― valahová a messzeségbe nézve, csakúgy titokban önmagának mintha egy végtelenül nagy fogadalmat tett volna… - Valamivel kapcsolatosan…
|