Amikor a fák meghalnak/A múltat eltemetve
|
Amikor a fák meghalnak36. A múltat eltemetve
Szala-Vát környékén, egészen a volt Szanatórium felé vezető úton gomba módra szaporodtak a különféle komforttal ellátott villák, viszont ezeket tulajdonosaik már nem használtak ki annyira, mint a régebbieket annak idején. A hétvégeken és a nyári szabadságolások idején a Husztik és a Telczer család ikervillája sem volt már annyira népes, mint régebb. A szülők aránylag még feljárogattak, de a fiatalok már csak nagy ritkán és akkor sem tudtak úgy igazán szórakozni, mint régebb. Ők is nagyon elfoglaltakká váltak. Artúrnak és Imolának, ha néha úgy adódott, hogy odatévedtek, már nem tették meg azokat az oly sokat érő erdei sétájukat. Ott, abban a csendes nyugalmat sugárzó környezetben is az üzlet és karrierépítő gondjaik nehezedtek rájuk. És néha, amit akaratlanul is a különféle lehetőségek közt variáltak, ha valami égbekiáltóan fontos, vagy ész-szerű gondolat, vagy ötlet villant át az agyukon, akkor rögtön csomagoltak és már úton is voltak a minél előbbi megvalósítás érdekében. Artúr az utóbbi pár év alatt figyelemreméltóan szép karriert futott be, amely folytán ő is szintén áldozatául esett a kor szellemének. Főmérnöki posztban volt a Városi vízszolgáltatásnál és munkáját, hivatását nagyon komolyan és kimondottan igazságosan vette és rendíthetetlenül küzdött a jobb életszínvonal emelkedéséért. Sokat utazott, csaknem egyfolytában úton volt és alig volt ideje még a családi életének ápolására is. Azonban ez ugyanis nem csak kimondottan a karrier, vagy a túlzott buzgósággal végzett hivatása végett alakult így. A családi életet mindennél fontosabbnak tartotta. Legalábbis a kezdet kezdetén, amikor még hitt és nagyon reménykedett abban, hogy ők ketten szeretett feleségével, a gyönyörű szép Imolájával egy kifejezetten bensőséges kapcsolatban fognak élni majd egy boldog családi életet gyerekekkel… aztán majd unokákkal együtt. Egy idő után azonban valahogy nem is jött, hogy elhiggye, viszont akaratlanul tapasztalnia kellett, hogy Imola semmiképpen nem akar megnyílni előtte. Egyszerűen nem akarja beengedni őt, a férjét a saját lelki világába. Szabályszerűen elzárkózik előle. És mindent meg is tesz, hogy ezt palástolja. Artúr valahogy olyannak képzelte el a hitvestársi kapcsolatot, hogy mindent, de abszolút mindent a felszínre hozva közösen megtárgyalva egymás iránt teljes bizalommal mindent megtesznek a jobb megoldások érdekében. De Imola mindig jól volt, őt soha nem bántotta semmi, mindenütt, mindenkor jól érezte magát és semmiféle támogatást nem igényelve teljesen panaszmentesen taszította végig magát abszolút minden adódó nehézségen. És egy férfinak nem kell egyetemet végeznie, hogy mindezt észrevegye. Oly sok közös élményről tudtak volna el-el beszélgetni, visszaemlékezve egészen a gyerekkorukra, amikor még csak nem is álmodták, hogy egymáséi lesznek… Újraélni minden kis apróságot, amely által még érezhetőbbé válna az egymáshoz való őszinte ragaszkodásuk… Emlékezni a múltra, a régire, amellyel ápolnák és értékesé tehetnék a jelent és szívük egyformán való dobbanásaival csak amúgy teremtenék vágyaik és álmaik által szült közös jövőjüket… Artúr még csak nem is sejtett semmit, hogy tulajdonképpen mi is okozhatja Imola lelkivilágában azt a zárkózottságot. Idővel amolyan halvány információként hozzá is eljutott, hogy feleségének még annak idején volt Boldival egy valamiféle kapcsolata, azt csak amolyan gyerekszerelemnek vélte és a részleteket nem is firtatta egyáltalán. ― Hisz’ Imola ― szokása szerint ― amúgy sem beszélt volna róla! És Bolditól érdeklődni még csak meg sem tért volna az eszében és máskülönben is már hosszú évek óta nem is találkozott a fiúval. Kivéve azt a röpke kis üdvözlési jelenetet, amikor nemrég a sétahajón összefutottak. De azt leszámítva talán még tíz éve is van annak, hogy igazából, mint barát a baráttal elbeszélgettek. És a többiek, akiket az utolsó tíz évben szintén csak akkor látott…? Akikkel valamikor még együtt szőtték az álmaikat és bíztak abban a reményben, hogy valamiképp majd az erdő szelleme élteti fogja majd őket. Akkor, amikor együtt azt a közös vonzást érezték oda, azokra a helyekre, ahol egykor annyit bóklásztak és még csak elképzelni sem tudták, hogy egykor majd mennyire hűtlenekké válnak az egész környékhez. Abból a rövidre szabott véletlen találkozásból semmiképpen nem derült ki, hogy, hogy kit hová sodort az élet, ki miként viszonyul azokhoz a régi szép emlékeket felölelő gyönyörűséges helyekhez és ki mennyire képes el nosztalgiázni a régi szép időkön. Egy dolgot azonban biztosra tudott. Mégpedig azt, hogy egy valaki ott messze fent a Szénégető pusztáján még mindig végtelen kitartással éli a természettel való harmonikus életét. Igaz, hogy sokszor a már túlzsúfolt hétköznapok gondjai végett már nem olyan sokszor jutott az eszébe az a lány, akit valamikor édes húgaként szeretett, de valamiképp még mindig foglalkoztatták a vele történt dolgok. Volt periódus, amikor az általános közvéleménnyel egyetemben még ő is elítélte azt a lányt és csak egy könnyűvérű, felelősségtudat hiányában szenvedő éretlen nőszemélyt látott benne. Aztán volt olyan időszak is, amikor végtelen szánalmat érzett az iránt a kitaszítottá vált szerencsétlen árva lány iránt. De mindezek ellenére a köznapi tevékenységek annyira túlsúlyba kerültek, hogy egyszerűen még az Imolához kapcsolódó érzései is kezdtek alább hagyni. Szeretni, azért szerette, nagyon is szerette a feleségét, csak valamiképp már kissé reményt vesztve bánatba burkoltan mintegy ellensúlyozásként csaknem fejest ugrott a karrierépítésbe. Amit tett, továbbra is csak érte tette, de már nem volt képes álmodozni afelől, hogy ők ketten teljes lelki összhangban éljék az életüket. Fájt, továbbra is szüntelenül fájt a közös lelki egyensúlyuk hiánya, de a mindennapi élet forgatagában elvegyülve munkájához tartozó feladatok megoldására koncentrálva csaknem feledésbe merült, hogy neki még bánata is van. És ha időnként mégis az eszébe jutott, akkor még mélyebben vetette bele magát a hivatásába, hogy majd aztán még magasabbra emelkedhessen a társadalmi ranglétrán. Ennek érdekében mondott le a Pici-tanya nyújtotta békés környezetről, ahol még valamelyest, még ha távolról is, de tarthatta a kapcsolatot a Bérccel, a Villámlások hegyével és sikerült egy végtelenül zajos környezetben gondokat véve a nyakába főmérnöki tisztségbe emelkednie.
Aztán, hogy abban a bizonyos főnöki rangban a szép, fiatal és okos Imola időnként mennyire ábrándozott el mindazokon a (felejthetetlen) csodás pillanatokon, amikor még egy meglehetősen alacsony társadalmi rétegből való fiú szerető karjaiban fogadkozott, hogy az életben senki, és semmi el nem tudja őket választani egymástól. (??) Ezt ugyan csak ő tudhatta egyedül. Viszont azt is már nagyon rég jól tudta, hogy az új életét megkezdve az úgynevezett boldogsága csakis attól függ, hogy mennyire mélyre képes eltemetni a múltat. És a siker, a szép karrier ebben nagyon sokat segített neki.
|