Amikor a fák meghalnak/Amikor a fák meghalnak/A juhar/Búcsúzás

A Wikikönyvekből, a szabad elektronikus könyvtárból.
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez


Amikor a fák meghalnak

59/1/1. Búcsúzás


Imola szervezetét a műtét – nem beszélve az altatásról – épp elégé igénybe vette, hiszen már ötvenhat éves volt, de a professzor szerint egyáltalán nem volt ok az aggódásra, mert minden a legnagyobb rendben zajlott és az ébresztésnél sem adódott semmiféle komplikáció. Azonban, amikor közvetlenül a műtét után Boldi a lábadozó szobában viszontláthatta, mégis nagyon megijedt. Fogalma sem volt, hogy miként nézhet ki egy műtőből érkező beteg. Még az orvos megnyugtató szavai sem értek el kellő vigasztaló hatást, mert amikor mobiltelefonján az érdeklődő Artúr hívását fogadta, sírva panaszkodta, hogy "Imola úgy néz ki, akárcsak egy haldokló!... " – És … Imola szegény, tényleg úgy is nézett ki, mint egy haldokló.

Tulajdonképpen Boldinak nem is az tűnt fel, hogy "hogy néz ki" szó szerint, mert a professzor lépten-nyomon információk halmazával látta el őket, hogy mi-miként-hogyan szokott lenni közvetlen az operáció után… Mitől annyira gyenge… miért viselkedik annyira szokatlanul… miért van láz… stb. … Mindezeket megértette, viszont avégett nem volt képes rendbe hoznia magát lelkileg, mert Imola azzal a gyenge el-el csukló hangjával egy az egyben elkezdett búcsúzkodni mindannyiuktól.

― Mindig így szokott lenni. ― nyugtatta meg a professzor az Imola ágya körül álldogálókat. ― Nem kell figyelembe venni amiket most mond! Nincs tudatában, hogy miket beszél. Még nincs felébredve rendesen.

És ekkor csaknem hátborzongatóan hatott, amint az orvos szavát megcáfolva Imola közbeszólt:

― De igen… ― nyögte gyenge elereszkedett hangon ― Hallok jól mindent… Tudom, hogy mind itt vagytok körülöttem… És kérlek bocsássatok meg nekem… Nem akartam rosszat egyikőtöknek sem…

Az orvos csak mosolyogva ingatta a fejét és csendes vigasztalással – immár halkabban – megismételte, hogy nem kell figyelembe venni amiket beszél, és aztán elhagyta a kórtermet.

Ott voltak "mind" a búcsúzkodó Imola ágyánál: Boldi, Boglárka, Antika, Norbert és Júlia. Ha nem motyogta volna egyre azokat az alig érthető szavakat, inkább halotthoz hasonlított volna mint élőhöz. Érintésre dermesztően hideg volt, arca viaszfehér és szemhéjai pedig hátborzongatóan zártak, akár a halottnak.

― Boldi… Boldi… Gyere közelebb … ― szólt esdeklően, de jóformán még a szája sem mozgott.

― Drága jó emberem… férjem… társam… Sokszor feltör bennem, az a rég ellened elkövetett hűtlenségem… Istenem!... És te meg tudtál nekem bocsátani!…

― Ugyan Imola! ― képedt el Boldi, Imola hideg kezét simogatva ― Miket beszélsz? …

― … Annyi sok éven keresztül ilyen jó tudtál lenni hozzám… ― folytatta Imola ― Bocsáss meg nekem Boldi! … És kérlek vigyázz Boglárkánkra! Kérlek vigyázzál rá! Egyengesd helyettem is az útjait!

Boldi képtelen volt visszatartani könnyeit, csupán feltörni akaró zokogását sikerült visszafojtania.

― … Boglárkám, édes Boglárkám… Te is bocsáss meg nekem, ha vétettem ellened… és vigyázz Apucidra! …

Júlia is a rokonság többi tagjaihoz hasonlóan nagyon izgatottá vált, úgy a kapott benyomástól, mint lánya konkrét szavaitól, azaz: azoktól a folytonos bocsánatkéréseitől. Hiszen neki kellene bocsánatot kérnie! … És Imola meg is kellene bocsásson!... Hiszen éjjel-nappal folyton a fülébe csengettek annak a táltos lánynak a szavai: " Nyugodjon meg doktornő! Addig nem fog meghalni, amíg Imola meg nem bocsát! " – És ott, abban a végtelenül összekuszált állapotban, lánya elerőtlenedett hangját hallgatva, elméjében hirtelen egy meglehetősen kényes kérdés fogalmazódott meg. Hogy e megbocsátással nem–e majd végképp lezárul köztük a kapcsolat?… Nem-e épp halála előtt fog megbocsátani Imola neki?!!… Istenem!!!… CSAK EZT NE!!!

Imola a búcsúzkodásban épp Antikánál és Norbertnél tartott… hogy ők is bocsássanak meg neki és, hogy őket is csaknem gyerekeiként szerette mindig… ― Ekkor Júlia csaknem önkívületbe esve térdre rogyott az Imola ágyánál és imára kulcsolt kezekkel kezdett el rimánkodni… Hol az Istenhez – hol Imolához? …

Antika és Norbert, már-már azt hitték, hogy nyomban rosszul lesz és felemelték a földről, majd csillapítani próbálták. Az ágyban fekvő Imola, az orvos állítását megcáfolva nagyon jól hallott mindent és tudta, hogy mi zajlik körülötte.

― Hát persze, hogy megbocsátok édesanyám! ― mondta halk vigasztaló hangon. És Júliát már-már az ájulás környékezte, hisz' csaknem harminc éve nem hallotta lánya szájából elhangzani ezt az oly jólesően simogató szót: Édesanyám!

― Hiszen mindannyian vétkeztünk és mindannyiunknak szükségünk van bűnbocsánatra! … És arra, hogy bárhová kerülünk, továbbra is érezhessük egymás szeretetét! …

Ekkor halkan nyílott a kórterem ajtaja és két ápolónővér lépett be különféle perfúziós zacskókkal. Mindketten bizonyára tájékozottak lehettek az előbbi felfokozott beszélgetésekről, mert csendes figyelmeztető hangnemben felszólították a rokonokat, hogy immár hagyják pihenni a beteget, mert nagyon nagy szüksége van rá.

El is csendesült mindenki a kórteremben, még Imola is elhallgatott, mintha neki is szólt volna az előbbi felszólítás. A két ápolónővér megjelenése és természetes viselkedése némiképp eloszlatta a gyászos lehangoltságot és mindannyian szedelőzködni kezdtek, hogy tényleg pihenni hagyják Imolát. Ekkor, abban a nagy csendben, amint a nővérek nekiláttak a perfúzió előkészítéséhez, egyszer csak Imola kinyitotta a nagy kék szemeit és félelemmel telve lassan körbenézett maga körül. De úgy, mint aki épp abban a pillanatban tért magához. Aztán miután tudatosította, hogy kik vannak körülötte, lehunyta a szemeit és csendben maradt. Állapota nem sokat változott, de azonban már mégsem úgy nézett ki, mint egy haldokló, mert a már csak a szuszogásáról megítélve is tényleg egy pihenő betegre hasonlított.



◄--- Előző lap:A juhar                      ---► Következő lap:Megbocsátás