Amikor a fák meghalnak/Amikor a fák meghalnak/A juhar/Megbocsátás

A Wikikönyvekből, a szabad elektronikus könyvtárból.
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez


Amikor a fák meghalnak

59/1/2. Megbocsátás


Boldiék mindannyian kissé megnyugodtak és Imola felépülésében már jobban bízva hagyták el a kórtermet. Azonban sürgősen dönteniük kellett afelől, hogy a továbbiakban ki fog maradni Imola mellett. Mert ugyanis, hiába, hogy egy korszerűsített, komoly kórházban voltak, azért még mindig szokásban volt az, hogy a problémásabb helyzetekben egy közeli hozzátartozó a beteg mellett marad. Boldi is nagyon szívesen maradt volna, viszont női kórteremben férfiaknak nem volt engedélyezve betegápolás. Így Boglárka a nagymamával egyezkedvén arra a megállapodásra jutottak, hogy miután Imola kikerül a lábadozóból, akkor majd ketten felváltva lesznek mellette.

A műtét utáni úgynevezett kritikus helyzet csupán szűk három napot tarthatott, mert azután Imola a helyzetéhez képest jól kezdte érezni magát. Ellegetni is kezdett, már felkelt, sétálgatott, fogadta a látogatókat… és teljes mértékben bízott a felépülésében. Aztán a beszélgetések során az is kiderült, hogy azokat a búcsúzkodásokat illetően a professzornak végül is igaza volt, mert ugyanis Imola tényleg semmire sem emlékezett vissza, hogy "ébredése előtt" hogyan viselkedett és, hogy miket mondott. És a továbbiakban már az életben való továbblépésekről beszélgettek, nem sokat foglalkozva olyan dolgokkal, amiket "nem kell figyelembe venni".

… És – Júlián kívül – tényleg egyikük sem vette figyelembe, az akkor elhangzottakat. De az ő esetében egészen más volt a helyzet. Neki nagyon is fontos dolgok történtek akkor… Amikor lánya megbocsátott neki! … Amikor oly szép simogató szavakkal mondotta ki, hogy 'édesanyám!!!' … És… és nem emlékszik!? … Hát Anna becsapta volna őt? … Hogy nem részletezte kellőképpen a dolgok kimenetelét? – De most már hiába. Történt, ahogy történt. Már nincs kire vagy mire várnia! Lépnie kell!

Nem esett pánikba, hiszen már kellő önbizalommal rendelkezett, mert amint józanul felmérte a dolgot, megállapíthatta, hogy azok a tudattalanból feltörő hozzáintézett szavak nagyon is őszinték voltak és Imola a lelke mélyén tulajdonképpen már rég megbocsátott neki.

Boglárkával úgy intézte a közös ápolást, hogy legtöbbet ő volt Imola mellett és idős asszony létére olyan energiával feltöltődötten járt-kelt a kórházban, hogy mindenki csak csodálkozott. Sőt, még finom figyelmeztetőket is kapott a túlhajszoltság megelőzését illetően. És az életében az egyetlen nagy fontosságú célja megvalósítása érdekében való lépésére – a nagy bocsánatkérésre, vagy: a végső próbálkozásra – épp akkor szánta el magát, amikor – egy kifejezetten jóleső érzés közepette – Imola is leszólította, hogy vegyen visszább a lendületéből, mert nem lesz jó vége.

Júlia könnyekkel telt szemekkel állt lánya ágya mellett és akaratlanul egy nagyon, de nagyon régi emlékkép tárult fel előtte. Valamikor, amikor még fiatal volt, ugyanígy állott a lánya betegágya mellett a kórházban… És… valahogy akkor minden olyan másképp volt…

― Tudod… ― lépett közelebb Imolához és tenyerét kissé félénken az arcához érintette ― Ezelőtt… pontosan novemberben lesz harminckilenc éve, hogy szintén ekkora… Sőt, jóval nagyobb lendülettel próbálkoztam megtenni mindent, hogy minél hamarabb elhagyhasd a betegágyadat. És minél egészségesebben, úgy testileg, mint lelkileg! … És …és valamiként ez mégsem sikerült! Istenem! … Mégsem sikerült! … Pedig mennyire szívemből akartam, hogy az életben boldog lehess! Hidd el nekem édes gyermekem! … Tudom, hogy mekkora nagyot tévedtem akkor! Ennél súlyosabbat anya nem véthet lánya ellen, de annyi sok éven át bizony meg is bűnhődtem érte!

A valódi érzelmeket igazoló szavak jöttek volna magukról, de mégis elakadt a hangja, nem tudta folytatni tovább. A lényeget – a bocsánatkérést – már nem tudta kimondani, de nem is nagyon volt rá szükség, mert Imola könnyekkel telt szemekkel ölelte magához. Egy ideig hangtalanul ölelkeztek, majd kis idő után mindkettőjükből feltört a zokogás.


A megbocsátást követő napokban aztán végképp feloszlott minden aggodalom. Imola szemmel láthatóan egyre jobban érezte magát, mindenki boldog volt és várta, hogy minél előbb szabaduljon a kórházból. Boldi kimondottan megnyugodott és az élete legkényesebb problémája megoldási lehetőségének döntésében való kegyes irányításért nem győzött hálákat adni az Istennek. Azonban határtalan örömében, amikor mindezek felől az Imolát meglátogató Artúr barátjának is beszámolt, mégsem tapasztalt semmiféle lelki együttérzést. A szokásos etikett-szerű beszélgetések lebonyolítása után Artúr ugyanis kifejezett diszkrécióval egy bizalmas beszélgetésre hívta félre Boldit.

― Nagyon zavar egy dolog. ― suttogta nem kis aggodalommal ― Valamiért Anna nagyon magába zárkózott. Nem akar beszélni még nekem sem. Nem tudom, mi lehet az oka, de semmiképpen nem örvend, hogy Imola állapota javul! Valami nincs rendben… Beszélned kellene az orvossal!

Boldit ugyan kissé elgondolkoztatta barátja észrevétele, viszont aggodalmát mégsem vette annyira komolyan, hogy a professzornak tüzetesen elmagyarázta volna a dolgokat. Arra számított, hogy miután Imola kikerül a kórházból, a teljes felépülése érdekében pár napra, vagy talán egy-két hétre felmennek a Szénégető pusztájára Annához és Artúrhoz és ott aztán majd minden megoldódik úgy ahogy kell.

Azonban ennek a tervnek a kivitelezésére sajnos már nem kerülhetett sor mert a kibocsátás napján, amikor már a hivatalos formaságok is el voltak rendezve és épp ültek volna be az autóba, Imolát egy hirtelen rosszullét fogta el, amely folytán sürgősen visszakerült a kórházba.

Boldi és Júlia csaknem sokkot kapva topogtak a sürgősségi osztály várótermében, ahol orvosok és asszisztensek hada rohangált körülöttük és aggódó kérdéseikre folyton csak kitérő válaszokat löktek oda nekik. "Nem tudom. "… "Nem tudunk még semmit."… "Még nincs eredmény." … Mind csak ilyen feleleteket kaptak. Azonban Boldinak vészjósolóan szorult össze a szíve, amikor már olyan feleletek is jövögettek, hogy: "Nem mondhatunk még semmit."… Vagy: "Nem szabad nyilatkozzunk."…

Aztán, úgy fél óra – vagy talán csak egy annyinak tűnő idő után, maga professzor jött velük szembe, arcán mélységes együttérzéssel és rövid halk szavakkal kijelentette, amit ki kellett jelentenie:

― Őszintén sajnáljuk: Meghalt.

Erre Boldi és anyósa amint ott az eredményre várva egymást támogatták, a hír hallatára egyszeriben mindketten a földre estek és az elsősegélynek immár az ők részükre kellett akcióba lépnie. Boldit rövidesen sikerült magához téríteniük, viszont az idős doktornő teljesen kiakadt, sőt, még az élete is nagy veszélybe került.

...


Anna a Csonka bérc oldalában előrehajló juharfa törzsére rátette a tenyerét. Utolsó beszélgetésük alkalmával útravalóval látta el hű barátját. Tudta, hogy az Imola halála után a fa még néhány napig élni fog, de az esetleges háborgások elkerüléséért már nem számította többé megközelíteni. A fákból ugyanis későbben szokott távozni a lélek és az alatt az úgynevezett búcsúzkodási idő alatt, hogy azt az ideiglenes otthonnyújtást kellőképpen megköszönhesse, végtelen csendre és magányra van szüksége.

Anna nemcsak azt tudta, hogy a juharfa tavasszal már nem fog rügyet hajtani, hanem még azt is, hogy a mellette mindig oly hűségesen álló gyertyánt nagyon meg fogja gyötörni társa elvesztése és rövidesen már nem fogja tudni kellőképpen tartani magát.

Könnyes szemekkel búcsúzott mindkettőjüktől és nem lefelé vette útját, hanem az épp nyugovóra készülő nap irányába fennebb kapaszkodott a Bérc távolba néző csonka ormolya felé. Aztán amint felért, egy kidőlt fának törzsén megpihenve várta be a naplementét, hogy lélekben végképp Imolától is elbúcsúzhasson. >Amire az őszi nap aranyló korongja a távoli hegyek mögé bukott, az Imola teste már a föld alá került. És az Argói temetőben annak az élete végét járó szomorúfűznek lombjai immár nemcsak a Lia sírhantjára borultak rá… Már az Imola fájdalmai is megszűntek. Így már ő is végképp megpihenhetett Lia mellett.


A Szala-Vát pataka némán kanyarodott el a Dallasz mellett, csupán halk csobogásával próbálkozott hírül adni az ott élőknek, hogy halnak a fák a Bérc oldalában.



◄--- Előző lap:Búcsúzás                      ---► Következő lap:A gyertyán