Amikor a fák meghalnak/Amikor a fák meghalnak/A gyertyán/Boldi második

A Wikikönyvekből, a szabad elektronikus könyvtárból.
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez


Amikor a fák meghalnak

59/2/3. Boldi második eltűnése


Boldi a villámötletként született hegyi túra megtétele után jobban kezdte érezni magát lelkileg. Már nem viselkedett olyan lehangoltan és nem is volt annyira magányos. Lassan kezdett visszaszivárogni beléje az életkedv és időnként rávette magát, hogy ha már nem is gyalogszerrel, de legalább az autójával újból ellátogasson az erdő egyre jobban sárguló lombjai közé. A Tündérek kútjánál tett látogatásait Antika ugyan nem nagyon pártolta fel, de ennek ellenére mégis kifejezetten jól érezte magát amint el-elbeszélgettek ott a kutyák sokaságában magányosan élő sógorával.

Boglárkának és Antikának a rohanó hétköznapokban összezsúfolódott problémáik ellenére mégis sikerült megnyugvással zárniuk az évet, mivel a Boldi állapota már nem okozott lelki gondokat nekük. A jövőt illetően pedig optimista nézeteket vallva abban bíztak, hogy úgy a cégük továbbfejlesztésével kapcsolatosan, mint a családi életük kiegyensúlyozottságában majdcsak megadatik mindaz, aminek majd igazából örvendhetnek. Mert ugyanis úgy Boglárka, mint Norbert, a jövőjüket illetően mindketten komoly családalapítási lépések előtt álltak. Boglárka a cégüknél egy csaknem tíz éve ott dolgozó mérnökemberhez készült férjhez menni és Norbert is egy jól megalapozott párkapcsolat házasság formájában való folytatását tűzte ki célul maga elé az elkövetkezendőkben.

Azonban bármennyire is sikerült nekik szeretetben és egyetértésben az épp alakulófélben lévő nagycsaládi körben eltölteniük az év végi ünnepeket és újult erővel a jövőjük felé tekinteni, az életben adódó nemvárt események mégiscsak keresztezték a számításaikat.

Minden a Boldi második eltűnésével kezdődött. … És aztán sok idegeskedést átélve végül az előkerülésével ért véget.

A nagy lendülettel megkezdett év elején csaknem teljesen feledésbe merült az a röpke ijedelem, amelyet az elmúlt év őszén a Boldi elkóborlásakor éltek át. Boglárka, Antika és Norbert, mindannyian megvoltak a hétköznapjaikban adódó problémáikkal, így egyiküknek sem tűnt fel az, hogy Boldi úgy két-három hétre visszatekintve újból egyre kevesebbet jár el hazulról és kissé lehangolttá vált. Panaszkodni egyáltalán nem panaszkodott, sőt, némiképp próbálta még álcázni is hangulatát.

Boldi abban az évben még nem járt a Bérc oldalába a kiszáradt juharfához. A nagy hó és a hidegek végett folyton csak elhalasztódott a zarándoklat. Mert ugyanis a kiruccanása óta a már csaknem programszerűen végzett erdei látogatásokra lelkileg annyira ráhangolódott, hogy már zarándoklatnak nevezte azokat. Rendszerint autóval járt, de csak a Szálloda parkírozójáig. Aztán onnan teljes túraöltözetben tényleg zarándokolt, mert csaknem egy szuszban járta végig a helyeket a Tündérek kútjától a Szénégetőig, majd aztán a Bérc oldalában roskadozó fákig. Közben folyton próbálta tökéletes értelmét venni az Anna lelki táplálékként szolgáló szavainak. "Nem lehet leragadni az életünk szebbnek, jobbnak ítélt periódusaiban! Mindig más és más feladatok várnak ránk! " – Igen. Ezt sikerült is belátnia. Akkor. Viszont még néhány hónap elteltével sem jött rá arra, hogy tévesen. Mert ugyanis mivel valamiként ráérzett az Anna által oly sokszor emlegetett fákkal való bensőséges kapcsolatra, ő egy idő után azt tekintette feladatául, hogy csaknem szertartásszerűen eljárogasson az elvesztett párja kiszáradt fájához. És mivel ennek megvalósításai nem ütköztek semmiféle akadályokba, hát kifejezetten egyensúlyban érezte magát. Egészen addig, amíg be nem köszöntöttek azok a csikorgó hidegek és egy magafajta elvárosiasodott öregember számára egyszerűen járatlanná vált az út. A Bércre ki, a zarándokhelyre.


Farkasordító hideg volt azon a reggelen amikor a vastag jégréteggel borított Szala-Vát pataka mellől Boldi kifejezett vágyódással tekintett a távoli hegyek felé. A hőmérő mínusz huszonhét fokot mutatott, de ezt Boldi valahogy mégis figyelmen kívül hagyta és kemény önmarcangolások közepette folyton csak azon rágódott, hogy már csaknem két hónapja annak, hogy nem sikerült véghezvinnie zarándokútját. Az ebből kifolyólag adódó gyengeségérzetét azzal próbálta kiegyenlíteni, sőt! Egy az egyben letiporni azt és egy nagyon meggondolatlan vállalkozás tervének kidolgozásába fokozott bele. Abból a megélt eseményből következtetvén, hogy nem is olyan rég egészen elfogadhatóan sikerült az annyira vágyott helyekre elgyalogolnia, hát egyszerűen nem érezte annak akadályát, hogy télnek idején, csaknem a legnagyobb hidegben induljon el – az immár feladatául kapott zarándokútjára.

Kifejezetten ésszerűen felmért mindent és annak függvényében készítette elő az útravalókat. Öltözék, élelem gondos kiszámítottsággal És a szép őszi időben megtapasztalt zarándoklásokat véve alapul még a különböző pontok megtételének idejét is kiszámította hozzávetőlegesen.

Mivel szerettei közül már mindenki megkezdte a napot, hát Boldi ismét egyedül indult útnak. Direkt módon átvágott a patak jegén és mivel a mezei utakat hó borította, úgy toronyiránt célba vette a Villámlások hegyét, mert a tiszta időben látni lehetett azt.

A mélyről fakadó belső indíttatástól annyira felpörgetett állapotba került, hogy egyáltalán nem érzett sem hideget, sem fáradtságot. Hideget nem is érezhetett, mert a hóréteg alatti járatlan terepen haladva épp elég belső hő termelődött. Viszont a bokáiban való fáradtságot, azaz a bele-bele nyilalló szúró fájdalmat egy idő elteltével már annyira intenzíven kezdte érezni, hogy kénytelen volt némiképp tájékozódni és járhatóbb terepet választania a további gyalogláshoz.

A hólepte mezőn keresztül bukdácsolván a feladatául kitűzött cél elérésére koncentrálva még azt is elfelejtette megállapítani, hogy mennyire különbözik a téli túrázás a kellemes száraz időben való gyaloglástól. Azonban bármennyire is elszántan menetelt, mire a hegyeket elérte a nap már a valahonnan a Villámlások hegye felül sütött le rá. Azaz, már elég jócskán eltelt az idő és a fáradtságot is tagadhatatlanul érezte már. De a mély belső indíttatás hatására nem állt meg. Számításai szerint még napvilág ki kell érnie a Bérc oldalába. Annáékhoz csak visszafelé jövet számított bemenni. Azaz bekérezni éjszakára hozzuk és csak a nap terhét letéve számított telefonálni szeretteinek. Telefonját előrelátó megfontoltságból kikapcsolta, mert meglehetősen zavarónak érezte volna, ha Boglárkáék folyton a szándékáról való lebeszélésekkel próbálkoztak volna. És másképp sem pazarolhatta beszélgetésekkel az idejét addig, míg úti célját százszázalékosan el nem érte. Az annyira megkésett zarándoklat megtétele volt számára a legfontosabb.


Időközben a Tujafarmon dolgozók megszakították a munkálatokat és az elegánsan berendezett kis étkezdében az ebédjük elfogyasztásához készülődtek. A pontosan betartott program szerint a munkásoktól kezdve a tisztviselőkig és tulajdonosokig mindenki elfoglalta a helyét az asztalnál, csupán a Boldi széke maradt üresen. A Boglárka kérdezősködni kezdett utána és rövid időn belül kiderült, hogy édesapját aznap senki sem látta. Miután telefonon keresztül nem tudott kapcsolatba lépni vele, nyomban az ebéd elfogyasztása után Norberttel és Antikával kutatni kezdtek utána és nem kis szorongással állapították meg, hogy ez alkalommal is szintén gyalog mehetett el valahova. Aztán, mivel tél volt és hó borított mindent, hát a lábnyomok szerint egyáltalán nem volt nehéz megállapítaniuk, hogy Boldi ismét hegyi túrára indult. A dolog egyértelmű volt. Viszont a szorongásérzet és az aggodalom ekkor Boglárkában már csaknem a tetőfokra hágott, hiszen hóban, járatlan utakon, a nagy hidegben való több mint huszonöt kilométeres túra nem egy öregembernek való! Ezúttal már tudta, hogy hová kell telefonáljon és Artúrt felhívva sírva könyörgött neki, hogy valamiként mentsék meg az édesapját. Boglárka a megmentést emlegetve az Anna képességeire gondolt, mert tökéletesen felmérte, hogy hamar sötétedik és pusztán nyomok szerint keresve nem maradt már semmi esély. Ettől eltekintve azonban halasztva minden tevékenységet, elindultak az egyik terepjáróval a mezőn keresztül vezető nyomok szerint, de hamarosan be kellett látniuk, hogy azok szerint lehetetlen tájékozódni, hiszen itt-ott szekérnyomok, traktornyomok és Sőt, még más lábnyomok is keresztezték a mezei utakat. Így azt vélték a legjobb megoldásnak, hogy felmennek a Szénégető pusztájára és onnan majd az Anna segítségével hátha valamiképp rátalálnak Boldira.


A tervéhez még mindig oly hűen ragaszkodó Boldi nagyon jól ismerte a helyet. Valamikor. De azóta felejtett, öregedett… és a terep is változott és a nagy hótól annyira más volt minden, hogy egyszerűen képtelen volt pontosan tájékozódni. Fogalma sem volt, hogy melyik hegy oldalában vergődik. Ösztönszerűen a tető felé kapaszkodott, hogy ott aztán majd kellőképpen betájolhassa magát. Nehezen haladt kifelé, de nemcsak a hó végett, hanem az alatta lévő ágak-bogok, gödrök is elégé jelentős akadályoknak bizonyultak. Így, elégé sok időbe telt, míg fáradtan kivergődött a tetőre és ott szétnézhetett. Sikerült is kellőképpen felismernie a szomszédos hegyeket és tökéletesen tisztában volt azzal, hogy hol van, de mivel már a sötétség kezdett rászállni az erdőre, be kellett látnia, hogy zarándoklata végcélját másnapra kell elhalasztania. Így az útiterv is megváltozott. Elővette a telefonját és Artúr barátját hívta fel, bejelentkezésképpen, hogy náluk szeretné tölteni az éjszakát. A beszélgetés során többek közt még arról is értesült, hogy szerettei nagyon aggódnak miatta, de ő fölényes nyugalommal jelentette ki Artúrnak, hogy legfentebb egy óra leforgása alatt ott lesz náluk. Hiszen bármennyire is kifáradt, már csak lejtőre kell haladnia tovább. Immár tökéletesen tisztában volt azzal, hogy az általa jól ismert Nurmó csúcsáról tájékozódik és arra számított, hogy a tetőről leereszkedve majd a völgyben a Galócás patakának folyása épp a Szénégető pusztájára vezeti el.


A Boldi és Artúr telefonbeszélgetése óta már rég eltelt egy óra. A Szénégető puszta béli házban egyre-másra ideges kézmozdulatokkal pityegtették a telefonokat, de teljesen eredménytelenül. A jobbik esetben még arra gondoltak, hogy Boldinak hátha sikerült újból elveszítenie a telefonját és csak azért nem tud válaszolni a hívásaikra. Azonban ez egy nagyon vékony vigasz volt, amely semmiképpen nem oldhatta fel belső szorongásérzetüket. Boglárka, Antika és Norbert fokozatosan kezdték elveszíteni a reményt a és szorongásérzetük is egyre jobban fokozódott, amikor még Anna sem tudott konkrét tanáccsal szolgálni. Sőt! Annyira furcsán viselkedett, hogy egy az egyben a frászt hozta rájuk. Antika attól a pszichés nyomástól kimerülve a hangját felemelte Annára és úgy követelte, hogy legalább szóljon már valamit.

― Amit nem tudok, arról nem beszélhetek. Sem nektek, sem másoknak. ― felelt Anna csendesen.

― De hát azok a híres fák mit mondanak ilyenkor? ― fortyogott tovább Antika ― Vagy azok sem tudnak semmit?

Anna még csak jelét sem mutatta, hogy hatott volna rá ez a gúnyolódás. Végtelen komoly tekintettel nézett végig a társaságon és tisztában volt azzal, hogy mind az ő határozatát várják.

― Csak annyit tudok mondani, hogy nagyon rossz előérzetem van! De ez nem jelenti azt, hogy nem indulunk a keresésére.

― De hogyan? ― kérdezte csaknem sírva Boglárka ― Hol keressük?

― Szólnunk kell Tóninak. ― jelentette ki Anna, mire Antika heves tiltakozásba kezdett.

― Ha az én megérzéseim már nem segíthetnek, a kutyák ösztönei hátha majd pótolják!? ― tromfolta le Anna csaknem szigorúan.

Aztán Artúr telefonált Tóninak és rövid időn belül már szervezetten lámpákkal felszerelkezve két kis csapat indult el a Boldi keresésére. Artúr, Antika és Boglárka a Szelek pusztájához vezető úton, a Nurmó és a Galócás közti részen a patak mentén felfelé indultak, Anna és Norbert pedig Tónival a Csontok völgyénél találkoztak, majd aztán az Anna előérzetét követően, ők hárman és még a négy kutya, a Bérc pataka mentén lefelé vették maguk elé az utat.


Boldi miután az irányt kiválasztotta magának, a fáradtsága ellenére már lendült is lefelé a lejtőn. Legszívesebben egyenesbe vette volna az utat, de mivel már csupán a fehér terep nyújtott némi tájékozódási lehetőséget, egy párszor el is vágódott a gödrös, hirtelen meredek szakaszoknál, így hát némiképp rákényszerült, hogy kisebb kerülőket tegyen. Bukdácsolva haladt a nagy hóban és maga is nagyon elcsodálkozott, hogy amióta kénytelen volt lemondani úti céljáról már nem fűti belülről annyira a zarándoklatláz és úgy testi, mint lelki hozzáállást illetően mennyire megváltozott. És már nem képes annyira Imola lényére összpontosítania!? … Már az is tudatosult benne, hogy mennyire elfáradt és érzi a hideget is. Sőt! Egészen beleremegett, hogy mennyire hideg tud lenni!!! – Hiszen eddig nem is érezte!? … És a fáradtságot sem és azt sem, hogy valahol megütötte a térdét!? Mégpedig elég komolyan. … És érezte, hogy fáj. De ezek mind csak azután tudatosultak benne, amióta csak a Szénégetőig kell eljutnia. (!) … De bárcsak már lenne ott! … Hiszen… hiába, hogy már csak lejtőt kell mennie, de már meg unta azt a nagy hóban való küszködést. Főképp ebben a fogcsikorgató hidegben! … Tényleg jó volna már legalább a Galócás patakát elérnie! Onnan tovább hátha valamivel könnyebb az út!

Boldi csak remélte, hogy majd egy járhatóbb terepen folytathassa az útját, de az a huzamos lejtő, amely nagyon kimerítette, semmiképp sem akart elfogyni. Hol van a patak? – Tette fel magának a kérdést. Hiszen itt kell lennie! Miért nem ért le még a hegyről! Már sötét volt, alig látott valamit. Csak annyit tudott, hogy még mindig lejtőn halad.

Egy adott pillanatban, amikor csúszva-mászva összegabalyodott valami hó alatti száraz ágakkal, egyszer csak megszólalt a telefonja is. Annak ellenére, hogy folyton mozgásban volt, kegyetlenül érezte a hideget. Végigtapogatott magán, a telefont keresve, de amire nagy nehézségek közt sikerült a zöld gombot megnyomnia, már csak a sípszót hallotta. Pedig a telefon eléggé huzamos ideig szólott. A visszahívási művelettel próbálkozott, de kezeit annyira áthatotta a hideg, hogy már jóformán nem is érezte, hogy egyáltalán tart-e valamit a kezében. Képtelen volt telefonálni.

Amint a kesztyű felhúzásával küszködött, hirtelen arra a megállapításra jutott, hogy bizony elég nagy bajban van. Hiszen alig tudta valamennyire felhúzni a kesztyűjét és a megindulás is szörnyű nehezen ment. Tájékozódásképpen annyit tudott csak, hogy lefelé kell tartania és amint a patakot eléri, balra. Aztán már onnan lesz valahogy. Viszont lassan-lassan már egy olyan állapotba jutott, hogy arról már fogalma sem volt, hogy hogyan. … Aztán a telefon újból csengett. Első hallásra még nem volt biztos, hogy tényleg szól-e, vagy az előbbi csengés vibrál be a fülébe. Aztán miután rájött, hogy nem hallucinál, újból tapogatni kezdett a szerelék után. Tisztában volt azzal, hogy a hívást fogadni csak egy gombot kell megnyomnia. De azzal már nem, hogy kellő időben meg tudja-e nyomni azt. … És bizony nem tudta megnyomni azt az egy gombot a második alkalommal sem. Telefonálással már nem próbálkozott, mert amúgy is rengeteg időt vesztett a sok bogzódással. …

Aztán amint tovább vergődött, valamiként tudatosult, hogy vége a lejtőnek és kiért a fák közül. Ez egy kis reményt, sikerélmény adott neki és nekilendült, kereste a patakot. A hidegtől valóságosan fájdalom nyilallt a fejébe és kis fénynyalábokat kezdett látni maga körül, de ettől eltekintve még tudta, hogy bal felé kell tartania.

Boldi amint leért a Nurmóról, egy kis idő után a fenékig lefagyott patakra is rátalált és valamiként sikerült a szembe lévő hegyről is tudomást szereznie. Ott, a sötétben, azon a zord helyen ugyanis ő arra következtetett, hogy a Szelek pusztája felé vezető útra ért ki, a Galócás pataka mellé és a szemközti hegy a Galócás. Azonban nagyot tévedett, mert a tervbe vett útiránytól csekély kilencven fokra tért el és az északi irány helyett a nyugat felé vergődött ki a Csontok völgyébe. És a patak, amelynek annyira megörvendett, nem a Galócás pataka volt, hanem a Bérc pataka. Így Boldi utolsó erejét összeszedve a Szénégető pusztájától egészen más irányba indult el. A Bérc patakán lefelé, amely aztán a Szala-Vát patakába ömlik bele. Hiába, hogy ott nőtt fel azon a környéken és jól ismerte a helyeket, de ő már túl volt azon, hogy ezt megállapítsa. És amúgy is sötét volt. Örvendett, hogy vajmi keveset lát maga előtt.

Boldi hihetetlen módon szedte össze erőtartalékait és körülbelül egy órai gyaloglás, azaz, inkább amolyan bukdácsolás után elérte a Szala-Vát patakát. … És, csak akkor lepődött meg igazán! A Szénégető helyett az összeömlésnél kötni ki!? … Hát… ez aztán végképp betette a kaput neki. Már teljesen elveszettnek érezte magát és úgy tűnt, hogy épp ebből kifolyólag valamiként egy más létsíkra került. Viszont még mindig érezte a hideget is és az is tudatosult benne, hogy valaminek a végéhez érkezett. Hogy valamit befejezett.

De mit fejezett be? Minek érkezett el a végéhez? … Hisz' teljesen észnél van! Mozogni már nem képes, de gondolkozni igen! … És akkor, ott a fagyos földön fekve a hidegtől bénultan tört rá egyből a halálfélelem. Nem! Nem akarja még befejezni! Ez félelmetes! … Nagyon félelmetes! Jó volna visszamenni! De hová? …Nincs segítség, egyedül van, mozdulni sem tud! Még ennyire soha nem érezte egyedül magát és nagyon félni kezdett. És nagyon felpörgetődtek a gondolatai. Annyi minden végigfutott az agyán, hogy az hihetetlen. Hiszen az egész egy tévedés csupán! – Nyilallt bele a tudatába a fájdalmas, de egyben ijesztő valóság. … Hát tévedésből is meghalhat az ember? Hát ez egyszerűen nem lehet igaz! … Nem kellett volna útnak indulnia, de hát ki hitte volna, hogy ilyen nagy hideg van? … Az Imola fájához akart elzarándokolni. … Vajon találkozik-e Imolával? … És Boglárkát… Istenem Boglárkát már soha többé nem fogja látni… Antika… Norbert… szerre peregtek le előtte szeretteinek képei.

Aztán egy bizonyos idő múltán már elfakult minden gondolat, minden kép, és csupán csak az maradt meg a tudatában, hogy sötétség veszi körül. De valamiképp már nem azt a sötétséget látta maga körül amely már oly régen ellepte a Csontok völgyét, hanem egy egész más fajta sötétség borult rá. És valahonnan egyszeriben megérezte, hogy amikor meg fog virradni, akkor már minden egészen másképp lesz mint volt.

És ott feküdt Boldi egyedül, a fagyos csendben, a nagy hóban, nem messze attól a helytől, ahol valaha a Lia fája élt valamikor.


Talpas, a hatalmas kaukázusi juhászkutya ugatni kezdett. A gazdája pontosan értette, hogy mit akar közölni. Hisz' már több mint tíz éve voltak jó barátok és az alatt az idő alatt bizony bőven volt idejük összeszokni a kommunikálást illetően is.

― Megtalálta. ― bólintott hátra élénken a közvetlenül a nyomában lépkedő Anna felé Tóni.

Anna épp csakhogy rápillantott a sötétben és nem szólt semmit. Folytatta tovább az útját. A mögöttük haladó Norbert, egy hirtelen fiatalos mozdulattal elébük szökkent és megiramodott az ugatás irányába.

― Talpas! Talpas! ― kiabált eszeveszetten. Majd, egy jó ötven métert haladva, még a sötétben is elégé jól ki lehetett venni a halvány fehérségben nyüzsgő pontokat, mert ugyanis a Talpas hívására a másik három kutya is odaért a hóban fekvő Boldihoz. Norbert, amint nagy lihegve közeledett, már nem a Talpas, hanem a Boldi nevét kiabálta, és felindultságában alig tudta visszatartani a sírást.

― Bátya! ― világított a lámpával a hason fekvő ember fölé és óvatosan rázogatni kezdte ― Bátya! … Jól vagy? … Szólj már valamit! …

Aztán, mivel Boldi nem szólt, eszeveszetten elkiáltotta magát, hogy csakúgy csengett belé az egész völgy.

MEGTALÁLTAAAAM!!! … Gyertek gyorsan!

Anna és Tóni, a korukat meghazudtolva csaknem megfutamodtak a nagy hóban és rövid időn belől a helyszínre is értek. Tóni amint odaért, nyomban Boldi mellé térdelt és nagy lendülettel súrolni kezdte, de alig fogott hozzá, egy különös érzés hatására tanácstalanul visszanézett a mellette álló Annára, aki egy kísértetre talán jobban hasonlított akkor, mint egy emberre. Tóni kissé meg is borzongott.

Közben Norbert is fennhagyott a noszogató élesztési eljárásokkal és hirtelen ő is ráhangolódott arra a kifejezetten furcsa állapotra. Mind a ketten Annára vártak, hogy tegyen már valamit, ami feloldja azt az ijesztő hatást, amitől egyszeriben mindkettőjüket, egyfajta félelem fogta el. … Attól a kifejezetten zord környezettől… a hidegtől… a természet kegyetlen pusztító erejétől… a haláltól…

Egyikük sem volt képes elemezni, hogy tulajdonképpen mi is történt velük.

― Elkéstünk. ― mondta Anna csendesen, és már nem volt annyira kísérteties a jelenléte. Sőt! Attól eltekintve, hogy végtelen szomorúság ült az arcán, Tóni és Norbert tévedhetetlenül érezni kezdték, hogy fokozatosan egy különös melegség járja át testük minden porcikáját. Kissé mintha megnyugodtak volna ettől és mindketten úgy néztek fel Annára, mint akik valami csodára várnak.

Azonban a csoda elmaradt, mert egy kis idő elteltével kábultságukból az Anna végtelen szomorúság-teljes szavai ébresztették fel őket.

― Telefonáljatok!


A Szala-Vát pataka a Csontok völgyéből hozzászegődött testvéreivel együtt-érezve folydogált csendesen. Argóba érve némán kanyarodott el a Dallasz mellett és a vastag jégréteg alatt mély gyászt hordozva adta hírül a környékbelieknek, hogy az a gyertyánfa a Bérc oldalában a tavasz eljöttekor immár nem fog új rügyet hajtani.
A tujafarmon pedig… mint ahogyan a Szala-Vát pataka sem állhat meg, hát ott sem állhat meg az élet. A régit mindig új váltja fel… És Boglárka, Antika, Norbert, már nemcsak Liához és Imolához járogatnak ki a temetőbe… A halottak napján való megemlékezésekkor immár három gyertyát gyújtanak…



◄--- Előző lap:Élettapasztalatokról való beszélgetés                      ---► Következő lap:A tölgy