Amikor a fák meghalnak/Amikor a fák meghalnak/A fenyő/Élet és halál

A Wikikönyvekből, a szabad elektronikus könyvtárból.
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez


Amikor a fák meghalnak

59/4/2. Élet és halál


Tóni a temetőtől a város végéhez vezető kb. négy-öt kilométeres útszakaszt gyalog tette meg. Mégpedig azért, mert hazafelé már nem szeretett volna gyalogolni és ami kevés pénze volt, azt az alkalmi utazás ellenértékéhez tartogatta. Így amíg a Szala-Vát felé vezető útra ért, és amíg ott sikerült leintenie valamit, addig bizony sok idő eltelt és már dél jóval el volt múlva, amire kisvárosba ért.

Ott, aztán amikor kiszállt az autóból, nem a Bérc oldala felé vette az útját, hanem épp ellenkező irányba, a szemközti hegy irányába, ahol a város temetője volt. Lola volt eltemetve oda és vele is el akart beszélgetni. Azaz, amikor a sírhoz ért, azzal kezdte, hogy megígérte neki is, hogy hamarosan találkozni fognak és amikor aztán a búcsúzkodásra került a sor, megköszönte néki azt a jóságát, hogy azok közé a ritka személyek közé tartozott, akik életben képesek voltak őt igazából szeretni. … És aztán amikor tényleg búcsút vett hajdani barátnőjétől és kifelé indult a temetőből, a kapuban még visszafordult és egy röpke gondolatban – vagy mint az Égiekhez címzett utolsó földi kívánságként – megjegyezte magának, hogy mivel a fia Lia mellé semmiképpen sem temettetné el, hát akkor bizony az lenne a legjobb, ha majd oda kerülne a lombos fák alá, ahol a Lola sírhantja van.

A halálgondolatok nyomása alatt indult neki a hegynek. Lassan ment, időnként meg-megpihent, mert elégé el volt fáradva és ahogy egyre jobban közeledett otthonához, annál többet kezdett gondolkodni az életen. Az ő leélt életén. Amely tulajdonképpen milyen hamar lepergett! Akárcsak egy film. Egy rémfilm. Amelyben a mindig oly megfélemlítést keltő főhős végül megbűnhődik. … És aztán … szembenéz a halállal.

Ezek a gondolatok nem szűntek meg még akkor sem, amikor hazaérkezett és a kutyákat kiengedte a ketrecükből. Sőt! Amint leült a ház előtti kispadra, egyre csak fokozódtak és csakugyan mintegy filmként peregtek le a különböző epizódok az életéből. És csodák csodájára, egy idő után már nem uralták azok a kimondottan a bűntudatkeltő érzések! Lassan-lassan egy olyan állapotba hajszolta bele magát amelyben már egyáltalán nem bánta azt a sok harcot, amelyet az élete során sikerült véghezvinnie. És úgy érezte magát, hogy volt értelme harcolni és ha újra kellene élje az életet, bizony nem adná fel akkor sem! Újból végigharcolná! … Csak… azért mégsem épp úgy! Mert azért volna amit másképpen csinálna. Egészen másként. Mert már tudta, – mert ott üldögélve a késő délutáni napfényben megtanulta, hogy csak azért érdemes harcolni, aminek értelme van. … Egy olyan asszonyért például amilyen Lia volt …! A jólétéért, hogy boldog lehessen, hogy ő is érezhesse, hogy igazából él!! … Hogy ne csak egy álomvilágban kelljen megélnie azt, amiről egykor egy ígéretet tettek neki. … Hogy a Tündérek kútját ne csak a halála előtti pillanataiban élje meg mintegy látomásként!

És, amint ott üldögélt, a meghajlott nap fénye beragyogta a háza elejét és ettől egyszeriben olyan jól érezte magát. Végignézett az egész terepen, amely az évek során annyira a szívéhez nőtt. Nagyon boldog volt és egyben nagyon büszke is, hogy gyerekkori álmát tényleg sikerült véghezvinnie. Ott lakni a Tündérek kútjánál! Micsoda érzés!!! … És ezt eddig hogy nem érezte??? … Az alatt a – csaknem harminc év ottlét alatt?

A halálgondolatok teljesen szétfoszlottak, hiszen az életre koncentrált. És amint szétnézett azon a csodálatos helyen, az ő otthonának táján, hát elégedettséggel szemlélhette, amint szeretett asszonya épp a tűzhelynél tevékenykedik… bizonyára a vacsorát készíti, mert már ott az idő. Milyen kecsesen, fiatalosan mozog, amint tesz-vesz, néha a kutyákkal is beszélget… beszalad a házba, aztán kijön, újból a tűz mellett van… Kavarja az ételt és amint felemeli a fejét kedvesen rámosolyog… Aztán újból beszalad a házba… és kijön… De akkor már valahogy nem Liát látja! … Hiszen… ez nem is Lia! Hanem Lola! … De hát…(?) Lola már rég meghalt! … És Lia is!? … És aztán… még ami a legelképzelhetetlenebb: Saját magát is látja, amint fiatalon vágja a fát, éleszti a tűzet, kiabál a kutyáknak… Azok pedig vonyítanak. Egyre erőteljesebben vonyítanak. Nem tudja csitítani őket… Aztán már nem látja sem Lolát sem Liát. Sem önmagát. Azaz, amint fiatalon jön-megy, fát vág, tűzet éleszt. … Hanem látja öregen. … Ülve ott a kispadon, hátát a ház oldalának vetve és a kutyák körbeveszik… És vonyítanak veszettül! … És ő már képtelen fegyelmezni őket…



◄--- Előző lap:Egy végső próbálkozás                      ---► Következő lap:Az utolsó lelki barát