Amikor a fák meghalnak/Amikor a fák meghalnak/A fenyő/Az utolsó lelki barát

A Wikikönyvekből, a szabad elektronikus könyvtárból.
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez


Amikor a fák meghalnak

59/4/3. Az utolsó lelki barát


A nap sugarai már elhagyták a Szénégető pusztáját. Enyhe szél fújdogált, itt-ott a fák lombjai némán bólogattak és az esti csendben. Anna a háza előtti kispadon ült. Egyedül, magányosan, de mintha várna valamire. Valamire, aminek hamarosan meg kell történnie. De nem mintha épp azt várta volna, hogy megtörténjen, mert valójában lelke mélyén jobban szerette volna be nem teljesülni azt az elkerülhetetlen sorspillanatot. Szomorú volt mert azok a fák, akikhez mindig oly nagyon közel érezte magát, azok mind meghaltak. Mennyire szerette volna mind maga körül érezni szeretteit! … A már elhunyt szeretteit… De hiába! Ez az élet rendje. Minden ami van, az él, s virul egy bizonyos ideig, aztán egyszer elmúlik. Megszűnik. Minden megszűnik egyszer.

A Bérc mögött lebukó nap sugarai még javában beragyogták a Villámlások hegyét, amikor a Tündérek kútja felől meghallotta a kutyák vonyítását. Már akkor tudta, hogy utolsó rokonának bekövetkezett a vég. – Mert a második generációban lévő szerettei már egy teljesen más világban éltek, másképp gondolkoztak, másképp viszonyultak az élethez és… valamiként már nem érezte bennük azt kitartó ragaszkodást, amit azokban, akiket lelki szinten már kislánykorában kiválasztott. Akik lényével néha pótolni tudta azt a magányt, amelyre életsorsát illetően ítéltetett. Számára a Tóni halálával lezárult valami az életében. Tóni volt az utolsó, akit még teljes szertartásossággal el kellett búcsúztatnia.

Már az Esthajnalcsillag megjelent az égen, amikor magához vette a viharkabátját és elindult a Villámlások hegye felé vezető ösvényen. Annak ellenére, hogy már sötétedett, nem vitt semmiféle világítószert magával. Az utat már annyira jól ismerte, hogy tényleg bevált az a mondás, hogy akár bekötött szemmel is képes tájékozódni. Anna mivel életét ott élte le az erdőben, sokkalta otthonosabban mozgott mindenfelé, mint egy otthonában sötétségben maradt városlakó, amikor nemvárt módon elveszik a villanyt. A hold fénye nem sokat segített, de ösztöneire bízva magát, tökéletesen kiigazodott és jóval éjfél előtt már kiért a hegyre. Ott aztán különösebb ceremónia nélkül meggyújtotta a magával vitt vastag gyertyát és a Szent Helynek nevezett kerek kőlapra helyezte. Ott ugyanis egy katlanszerűség volt, védve a széltől és némiképp még az esőtől is. A kőlap alatt egy vájat volt, a vájatban egy gondosan elhelyezett urna, az urnában pedig – a Boglárka és Antika jóvoltából – az Artúr hamvai.

Annának az évek hosszú során már sikerült egy fajta szertartásosságot kidolgoznia, amelyet mindig a Teremtés mantrájával kezdett és … azzal is fejezett be. Amely sokszor eltartott akár egy egész napig is. Bármilyen problémával – azaz, szava járása szerint: feladatmegoldással – kényszerült a Szent Helynek felkeresésére, mindig ezt a kifejezetten jól bevált módszert alkalmazta. Testi-lelki szenvedésekre egyaránt.

Az elmúlás gyászos megélésének pillanataiban az OM mantra végtelennek tűnően hosszan tartó rezgése már többször is annyira betöltötte a Szenvedések hegyét, hogy a Hegy Szellemének vibráló jelenléte megadta a kellő segítséget a lelki kötődések feloldásához és utat nyitott az elengedés megtapasztalásában. És az évek hosszú során Anna végigcsinált minden egyes búcsúztatót. A magára hagyott szomorúfűz halálakor… Az évek múltán őt követő kecses juhar halálakor… Aztán a hűséges gyertyán halálakor… Majd aztán a tölgy… az az oly szorosan a lelkéhez kötődő tölgy… Majd végül az az egykor oly délceg erdeifenyő… Mind-mind megkövetelték azt az egyéniségében kialakított szertartásosság lebonyolítását ott azon a Szent Helyen, a Szenvedések hegyén.


A Villámlások hegyén való búcsúszertartást követően néhány napon belül a Szala-Vát hegyalji temetője egy újabb lakóval bővült. Az Égiek valamiként meghallották Tóninak a temető kapujában tett – utolsó – kívánságát és Norbert közvetlenül a Lola hamvai mellé vett sírhelyet a nagyapjának és oda temettette el.

A Rusznák család életében pedig visszamenőlegesen az apa-fiú viszonyt illetően a kör nem zárult le, mert Norbert ugyanis amint már egy külön családban érezte magát, határozottan fel is lépett az apja érvei ellen. A nagypapa temetkezésével kapcsolatos segítségnyújtását pedig egy az egyben visszautasította. Azt vetette az apja szemére, hogy: Ha éltében nem voltál képes tisztelni, holta után már teljesen fölösleges! Antika pedig csupán annyi vigasztalást kapott Annától, hogy azért a megvalósítatlan belső indíttatása végett ne aggodalmaskodjon, mert az apja úgy is tudja, hogy megbocsátott neki.



És a Szala-Vát pataka továbbra is némán kanyargott el Argó mellett. A Dallasz mellett, a Pici-tanya mellett… Magával hozta az Anna fájdalmát, üzenve az egész környéknek, hogy mily nagy gyászban van, mert halnak a fák az erdőben… Viszont az öreg fenyő halálát azonban már teljesen fölöslegesnek tartotta hírül adni, mert az emberét arrafelé nem sokan ismerték. … És akik ismerték, – az unokáját kivéve – nem szerették.



◄--- Előző lap:Élet és halál                      ---► Következő lap:A vadcseresznye