A zene története/Középkor/A hangjegyírás alapjai

A Wikikönyvekből, a szabad elektronikus könyvtárból.
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
A zene története

A hangjegyírás alapjai

A hangjegyírás alapjai[szerkesztés]

1000 körül egy GUIDO nevű arezzoi (Arezzói Guido)szerzetes vetette meg a mai hangjegyírás alapjait. Eltűnnek a neumák és a szótagok is a vonalközökből, és helyettük hangjegyeket írnak nemcsak a vonalközökbe, de a vonalakra is. Bevezetik az F és C kulcsot. Ezek a kulcsok akárhol elhelyezkedhettek. A hangjegyek négyszög alakúak voltak, értékükre is utaltak. A négyvonalas rendszer szilárdult meg. Ma is 4 vonalon írják a gregorián dallamokat.

A gregorián zene un. nagyritmusban van. Gyökere a beszéd természetes ritmikai folyama. A ritmikus alapegység a taktus (érintés) volt - egy normál lélegzet idejű. Ezt először longa-nak, majd brevis-nek nevezték. További felező osztások útján következtek: semibrevis, fusa, semifusa, minima, semiminima. Ezeket az osztásokat prolatio-nak nevezték. Volt prolatio maior és prolatio minor, aszerint, hogy 2 vagy 3 részre tagolódott egy egység. A mű ritmikus tagolódása rendszerint hármas osztású volt. Ez a hármas tag volt a tempus perfectum (tökéletes időbeosztás) - a Szentháromság visszatükröződése.

A középkori hangjegyírás nem ismerte az ütemvonalat, nem volt rá szükség, mert a szöveg adta a lüktetést. Ezért folyamatosan írták. A tagolódást jelek mutatták a sor elején. ∅ = tempus perfectum, vagy integer valor notarum - hangjegyek változatlan időbeli értéke; C= tempus imperfectum, {C=brevis az alapütés}. Tempójelzés nem volt, a brevis egy tactus, ezt osztották szükség szerint, így meg lehetett állapítani a tempót. (A tempójelzést csak 1600 körül vezették be.) A tempus perfectum volt az alapdallam, ennek augmentációi és diminuciói- (nagyobbítás, kisebbítés) a kísérő páros (proportio dupla) vagy páratlan ütemű (proportio tripla) variációk.

Ennek szemléltetésére Pierre de La Rue (1452. k. Tournai-1518. Courtrai) franko-flamand zeneszerző Missa L’homme armé művének rövid részletét hozom példaként. (Mise a Fegyveres ember kezdetű dalra.) La Rue Szép Fülöp, majd Ausztriai Margit szolgálatában állt, később Cour ertraiban kanonok volt. Néhány más műve: Beate Virginis; Puer natus; Sexti.* [1] Ez volt a menzurális jelzés.

A gregorián írásnál volt egy másik gyakorlat is. Arezzoi Guido után négyes vonalrendszerbe írták a dallamokat. A szüneteket vonással"|" jelölték. Alapjául szolgált a „pater noster” kimondásának ideje. Ha a függőleges vonal csak egy vonalat metszett át, „pa”, ha kettőt, „pater”, ha hármat, „pater no”, ha négyet, akkor pedig „pater noster” kimondásának ideje a szünet mértéke.

Arezzoi Guido a himnuszok között talált egy Szent Jánosról szólót (*egyes kutatók szerint ő írta ), melynek minden sora egy hanggal magasabban kezdődött: c d e f g a. E sorok első szótagjai után adta e hangoknak az ut re mi fa sol la elnevezést. Ez egy hexachord, középen félhang-távolsággal, tehát 1-1-1/2-1-1. A himnusz mai vonalrendszerben és hangjegyekkel leírva: A hangsor hetedik hangja a szent nevének kezdőbetűi - SJ=si

Zenetörténeti példa-4.jpg

Ha a gregorián ének ambitusa ennél nagyobb, akkor ezt a sort transzponálták. A „c”-ről induló hangsor neve hexachordum naturale, a „g”-ről induló hexachordum durum. Ha „f”-ről indul, közbeesik a „h” - tritonus-, ilyenkor leszállították, ennek neve hexachordum b-molle (lágy b). Ha erre nem volt szükség, b-durum nevet kapott és feloldójellel jelölték. A lényeg a szerkezet azonossága volt. A scholaban így tanította ezt Guido, más iskolák is átvették.

Az idők folyamán más hangnemek is kialakultak: eol a-tól a-ig, ion c-től c-ig. Mindegyiknek volt „hypo” skálája is. Ez nem egyezik a dúrral és a mollal, mert csak finálisuk volt, dominánsuk nem.

Miután a hangnemi rendszer kialakult, a Guido-féle rendszert kezdték megváltoztatni. Ut helyett do-t mondtak. A fent feltüntetett si is ekkor valósult meg. Ez mind csak a diatonikus zenére jó. (A ma használatos szolmizáció Gibelius-tól - 15.sz. - ered, sol=so, si=ti, kromatizálásnál felfelé „i”, lefelé „a” magánhangzót iktattak be, így lesz pl. mi-ből ma, fa-ból fi.) Dirigálásnál mindig a brevist ütötték doronggal vagy coturnus-szal. Guido előtt hangnemekben gondolkoztak, G. után hexachordokban, később ismét hangnemekben.

  1. P. de La Rue később élt, de a felhozott példa megfelel a fent leírtaknak.

◄--- Előző lap:Középkor-Gregorián                             ---► Következő lap:Középkori többszólamúság