A zene története/Középkor-Gregorián

A Wikikönyvekből, a szabad elektronikus könyvtárból.
A zene története

Középkor

A kereszténység elterjedt, Nagy Konstantin államvallássá tette. A pogány szertartások helyébe egységes zenei stílus lépett, amit minden keresztény országban használtak. A római birodalom kettévált. A Nyugatrómai Birodalom központja Róma, a Keletrómai Birodalom fővárosa Bizánc.

Bizáncban külön udvari zenekar alakult ki. Itt jött létre a korai kétszólamúság. Ez a császári udvar zenéje. Kétféle formája:

  1. Parafonia (kvintpárhuzamokban halad),
  2. Izon (felső szólam a dallamot, alsó pedig az alaphangot énekelte). A többszólamúságot mégsem innen számítjuk, mert nem terjedt tovább.

Bizáncban volt ezüstorgona – protothauma (főcsoda). A császári palotában szólal meg parafónia és izón formájában. Protothauma ezen kívül csak a bazilikában volt. Az orgona innen terjedt el. Knnstantinos Kapronymos (V. Konstantin) a 8. században Kis Pipin nek küldött protothaumát, ő a templomban helyezte el. Így lett templomi hangszer. Bizánc egyházi zenéje megegyezett a kereszténységével.

Gregorián

A kor első századaiban alakult ki a gregorián. Dallamait, szövegeit Nagy Szent Gergely (590-től 604-ig volt pápa) gyűjtette össze, kódexekbe íratta és a Szent Péter-bazilika oltárához láncoltatta. Cantus gregoriánum. Nevezték cantus firmusnak is, amely annyit jelent: odaerősített – láncolt – dallam.

A gregorián több nép – latin, görög, szír, egyiptomi, zsidó - zenéjéből olvadt össze. Ez a zenetörténet első klasszikus stílusa. Klasszicizmus=a forma és tartalom egyensúlya, összefoglal addig szétszórt törekvéseket, jelenségeket. Itt a sok népzene lett közös.

Négy főhangneme: dór, fríg, líd, mixolid. Nem egyeznek meg a görögök hasonló elnevezésű hangnemeivel. A gregorián dór d-től d-ig, a fríg e-től e-ig, a líd f-től f-ig, (Dór-fríg csere.) a mixolid g-től g-ig halad felfelé. Az ima alulról száll fölfelé, a gregorián-melódia emelkedő.

Fentiek az autentikus hangnemek. Voltak olyanok is, melyek az alaphangnál 4 hanggal lejjebb ereszkedtek – pl. dór a-tól a-ig, záró hang d. Ezek a plagális hangnemek. Minden skála alaphangját finális-nak (záróhang) nevezik. A másik főhang a domináns, a dórban, lydben, mixolydban az 5., a frigben a 6.hang. Ha e-től számítjuk, ez a ’c’ hang a ’h’ helyett, mert a h és f között tritonus hangköz lép fel, diabolus in musica (ördög a zenében). A domináns hangon lehetett recitálni. Ilyen plagális hangnem pl a hypofrig – c-től c-ig, alaphangja e. Ezek az egyházi hangnemek, modusok, modális hangnemek. Ezeket számokkal jelezték, az autentikus hangnemeket páratlan, a plagális hangnemeket páros számokkal.

Kétféle éneklési mód volt:

  1. Recitálás (jelentése a latin „cito” igéből ered, melynek jelentése: mozgat, idéz, hangoztat; de összefüggésben van a repercussion=visszaverődés szóval is, mert egy hang sokszor ismétlődik) a domináns hangon történt, vesszőnél, pontnál a recitáló hangot elhagyták, és vagy flexa-t (hajlítás) alkalmaztak, vagy mondat végén a finálisra ugrottak.
  2. Széles melódiákban való dallamépítés. Így az előadás igen változatos volt.

A responzóriumban előénekes és szóló váltakozik, az antifónában két kórus válaszol egymásnak. Papok és kántorok (cantores), vagy a cantores két részre oszlik. A szöveg ritmikus próza, a dallamritmus szabad, szokásos ütemekbe nem lehet bepréselni. Csak Ambrus püspök – Milánó, 339-397 - idejében énekeltek hymnus-t, ebben a szöveg már vers. Időmértékes verslábak szerint megy. Ambrus vezette be a szillabikus verset, melyben a szótagszám szerint rímelve írtak. Ezeknek az ókeresztény himnuszoknak nagy jelentősége van.

Szillabikus verseknél az egyes sorok azonos szótagszámúak, így több vers énekelhető egy dallamra. A megzenésített első strófát heirmos-nak (mintastrófa) nevezték. A mintastrófák gyűjteménye a heirmológia. A himnuszok egyes részei után következik a iubilatio (ujjongás). Egy szótagra több, néha 15-20 hang – melizma - is eshetett, ez volt a kolorálás. Ezt rendszerint szólóénekes énekelte, legtöbbször az alleluja (dicsérjétek) szóra hangzott el. A kolorálás más műfajokba is átkerült, pl. a misék egyes tételeibe.

Miután a iubilációk túlzottan elszaporodtak, az egyház úgy próbált segíteni ezen, hogy a dallamok alá új szöveget íratott. Az így előállott műfaj a szekvencia – valamely motivum más-más hangfokon való többszöri ismétlése -, a gregorián-zenében a mise változó énekeinek egyike. Ezután a szekvencia is nagyon elterjedt, ezt úgy szabályozták, hogy csak 5 szekvenciát engedélyeztek.

A szekvenciákhoz hasonlók a tropus-ok. (Kolorált dallam minden hangja alatt külön szöveg-szótag van.) A tropus olyan gregorián-műből származik, amelyben jubilálás volt. A szöveget úgy írták alá, hogy összefüggésben legyen a régi művel, illetve annak szövegével.

Az énekesek a gregorián dallamokat Rómában, az énekiskolában tanulták, melyet Gergely alapított. Aachenben, Párisban, Santiago del Compostellában, St. Gallenben is voltak ilyen énekiskolák. Ez utóbbiban működött Notker Balbulus - dadogó Notker - (840.k.-912.), a szekvencia-irodalom legjelentősebb képviselője. Kezdeményező szerepe mind az egyházi énekirodalomban, mind elméleti téren vitán felül áll.

A tanulás főmódja a memorizálás volt. A szöveget leírták, a dallamot pedig a kántor éneklése után hallásból tanulták meg. (*Más leírásokban olvasható, hogy ez a tanulási mód annyira hosszú időt vett igénybe, hogy a szükséges repertoár megtanulása 10 évig is eltartott.) Később áttértek a dallamok írásbeli rögzítésére. Ezzel vette kezdetét az európai hangjegyírás. A kántor a levegőbe kheironimikus jeleket rajzolt, ezek emlékeztették az énekeseket a dallam emelkedésére, ereszkedésére. Ezeket a jeleket vetették először papírra, így kódexekbe leírva neumáknak (a dallam irányát mutató jelzések) nevezték. Kísérleteztek a vonalrendszerrel is, de a vonalak száma nem volt meghatározva. Általában 4-6 vonalat használtak. A finálist piros, a dominánst zöld vonalra írták.


◄--- Előző lap:Római zene                             ---► Következő lap:A hangjegyírás alapjai