Ugrás a tartalomhoz

Wittich Zsuzsanna írásai/Ady vers Bözsikével

A Wikikönyvekből, a szabad elektronikus könyvtárból.

Ady vers Bözsikével


Ady vers Bözsikével[szerkesztés]

Bözsikét a sors, a történelem szele, meg Isten akarata vetette Franciaországba. Valaha fiatal lányként, urasági cseléd volt Magyarországon, aztán egyszer csak Francia országban találta magát, egy paraszt gazda feleségeként.
- Nem volt sok különbség,- mondja nevetve. – Sokat kellett dolgozni, nehéz munkákat! – mutatja erős kezét, karjait. Most 83 éves, világa a TV-től a verandáig terjed. Lábai korábban jól helytálltak a munkában és talán még annál is jobban a bálban. Most erős karjaira és megmaradt egyik lábára támaszkodva ügyesen pattintja át magát a kerekesszékből a nagy fotelbe. Az egyik szekrény mögötti sarokból egy műláb kandikál elő, de rá se bír nézni. Én sem. Legelőször azt hittem, valami betörő féle, jót nevettünk rajta később…
- Legalább kipihenem magam! – Nevet megint. Jobb is, hogy így fogja fel. Csak a jó oldalát nézi az életnek. Szép nő lehetett valaha. Nagy, derűs szemek, vidám belenyugvás. Csodálom érte.
A gyerekei felnőttek, jómódúak. Bözsike is szép környezetben él. Gyerekei felfogadtak hozzá egy magyar anyanyelvű társalkodónőt, aki ez esetben én voltam. Hamar összebarátkoztunk.
- Nem bánod, ha tegezlek?- kérdezi már az első napon.
- Nem bánom, de akkor én is tegezlek téged.
Kiszámítjuk, mennyi a korkülönbség, megállapítjuk, hogy nem sok – mi az a húsz év! – miért is ne tegeződnénk? Beszélgetünk, magyar nótákat énekelünk, meg is tornáztatom kezeit, vállait, karjait legalább, miközben a tavaszban gyönyörködünk a verandáról.
Miről beszélgessek vele? – tűnődöm néhány nap után. Hat elemit végzett odahaza. Az énekhangja még most is egy élmény. Szívesen hallgatom, de már mindent elénekeltünk, a cserebogár, sárga cserebogarat, a bányász himnuszt, templomi énekeket, volt nekem egy imakönyvemet, és sok mást, számomra ismeretlen bonyolult dallamokat, nehéz szövegeket is.
Felajánlom, hogy olvasok valamit.
– Ott vannak a könyveim, a tükör alatti szekrénykén. – mondja.
A tükör alatt néhány magyar nyelvű könyv szerénykedik. Biblia, Imádságos Könyv, Tutsek Anna: Cilike Mint Asszony, és még egy kövér szürke kötet. Megnézem közelebbről. Nem akarok hinni a szememnek: Ady Endre Összes Versei.
- Olvassak ebből?- kérdezem.
- Ady Endre? Nem is tudom, honnan került ez ide. De én nagyon szeretem a verseket! Az iskolában is jó tanuló voltam! Sok verset megtanultam. Tudtad te, hogy Ady Endre világhírű?
Tudtam. Megörültem. Adyt olvashatok fel valakinek! Ez nagyszerű! Egyedül is lehet verseket olvasni, de ha felolvassuk valakinek, és lehet róla beszélgetni, az aztán az igazi!
Először keresgélem az ismertebbeket, a régi irodalom órákon tanultakat. Eszembe jut a gimnázium, ülök a padban, én vagyok az osztályban a sztár, legalábbis az irodalom órákon.
Igen így volt. De Bözsike nem díjazza a disznófejű nagyúrról szóló verset. Az „ Az Idő Rostájában” már jobban tetszik. Az „Elbocsátó, Szép Üzenet” kapcsán megbeszéljük hogyan volt Ady Lédával, és más nőkkel, meg a szomorú betegségét és halálát. Bözsike előbb huncutkodik – úgy kellett neki – de aztán mégis megsajnálja.
- Isten a bírája mindnyájunknak. Bizony, így van. Nem ítélkezünk.
Milyen bölcs öreg néni ez a Bözsike, a maga tanulatlanságában! – gondolom magamban.
Lapozgatok. Rábukkanok egy versre, amit addig nem ismertem. „Az Élet Vőlegényei”. Ez majd biztos tetszeni fog neki, mert vőlegény is van benne… Meg hát nekem is felkelti az érdeklődésemet. És nem is hosszú…
- Elolvassam ezt? Az a címe, Az Élet Vőlegényei.
- Olvasd.
- „Az Élet Vőlegényei.

Mi nem vagyunk ifjak, se vének
Az Élet vőlegényei vagyunk.”

- A Bibliában ez úgy van, hogy Krisztus a vőlegény. Az első áldozók pedig a Krisztus menyasszonyai. Én is az vótam! Azt láttad vóna, milyen szép ruhám vót! –Elmegy az emlékkel térben és időben visszafelé. Aztán megint itt van. – Te hiszel Krisztusban?
- Igen, igen. Emlékszel, Bözsike, arra a példabeszédre a 10 szűzről? Tudod, akik majd mennek a vőlegényt fogadni. Bözsike nem nagyon emlékszik, de várakozásteljesen hallgatja, ahogy én mesélem.
- Öten vettek olajat a lámpásba, hogy felkészülten elébe mehessenek, ha majd jön a vőlegény váratlanul valamelyik éjszaka, de a másik öt szűz halogatta. Lusták voltak olajat venni.
- Igen, - merül fel Bözsike emlékezetéből is a jelenet - és aztán kérték, hogy adjanak nekik emezek. Hát mért nem vettek maguknak, nem igaz?
- Hát ez az! De Ady itt saját magát hívja vőlegénynek. Meg minket is. Figyelj, folytatom.

„Oda se nézünk ezer évnek,
Dacos és keserű vőlegények.”

- Mi meg húsz évre mondtuk csak, hogy semmi az!
- Húúú, Bözsike, érted ezt? Oda se nézünk ezer évnek! Hát ki mond ilyet, Bözsike!? Ilyet csak az mond, aki az Örök Életben hisz. Vagy abban, hogy mindig újra megszületik.
- Az is Örök Élet, hát nem? – kérdezi a beleegyezés hangján. Bözsike tájékozott ebben a reinkarnáció ügyben, már előző nap kitárgyaltuk. Nem hisz benne, de megegyeztünk, hogy mindegy. Lényeg az Örök Élet.
- Az bizony! Figyeld ezt Bözsike! Oda se nézünk ezer évnek! Látod, mert úgy számít, hogy örökké él. Neked is Bözsike, ha az örökkévalóságra gondolsz, mit számít, hogy tudsz-e járni, vagy nem, most ez csak egy pár év, oda se kell nézni neki!
- Milyen jól beszélsz! Igazad lehet!

- „Tudjuk, hogy nem hiába várunk:
Az Élet vőlegényei vagyunk.”

- Figyeled? Tudják. Nem az, hogy hiszik, vagy gondolják, hanem tudják. Mert dacosak. És biztosak benne. Szavaimat ökölbe szorított kezemmel és tudatossággal nyomatékosítom, igen, magam is ebben hiszek. Előadom a verset, de nem megjátszom magam, hanem átélem, és magamba szívom a sorokat, mint a szivacs. Bözsike velem együtt lelkesedik. Mosolyog, dacos ő is, igen, igaza van, igaz az Örök Élet!
Olvasom tovább:

-„ Keblet, hitet nyíltan kitárunk”

- És ez mi?
- Hát ki az, aki nyíltan kitárja a lelkét? – boldoggá tesz engem ez a vers, és szinte patetikus mozdulatokkal magyarázom, hogy tárom ki a lelkemet. Ezt a szót kell használnom, mert itt ez a jelentése. - Nézd, itt a lelkem- mutatom, mintha kiszedtem volna a szegycsontomból vagy valahonnan, és a tenyeremen tartom, mint egy tálcán. – Odatartom Isten elé nyíltan. Nézd Istenem! Itt a lelkem. Nyíltan megmutatom, nem titkolok semmit.
Bözsikére átragad a lelkesedésem, ő is tálcára teszi a lelkét, és mondja:
- Nyíltan megmutatom. – Aztán kicsit elszomorodik.
- Hát, olyan nagy bűnt nem követtem el, azt hiszem, amit meg ne bocsátana Isten… mert halálos bűnt, azt nem követtem el,… úgy gondolom…
- De nem olvastad a Bibliában, hogy Isten mindent megbocsát? Sőt még tudod, mi van oda írva? Hogy a háta mögé veti a bűneinket, hogy ne is lássa! És nem is akar emlékezni rá!
- Hogy te milyen szépeket beszélsz! Én csak hat osztályt jártam, és nem vagyok olyan híres ember…
- Az nem számít Bözsike. Szerinted Isten azt nézi, hogy ki a híres?
- Nem nézi?
- Hogy nézné már! Nézd meg ezeket a sportolókat! – A hátam mögött az örökké bekapcsolva tartott TV valami bajnokságot közvetített. Csak a hangját vettük le. – Nézd! Szerinted mit tudnak Isten elé tartani? Talán az aranyérmeket? Szerinted Istent érdekli az aranyérem?
Ezen jót nevetett.
– Dehogy érdekli, - mondja.
- Istent csak az érdekli, aki nyíltan odamutatja a lelkét. Nem számít, hogy bűnös, vagy milyen, csak mutassa oda nyíltan a lelkét. És a hitét.
Itt elakadok egy pillanatra. Nem tudom, mit akart ezzel Ady. Én sokszor elmondtam a „Hiszekegyet” annak idején az evangélikus templomban, aztán voltam materialista, buddhista, Jehova tanúja, és jelenleg leginkább esszénus, vagy független hívő, de most nem megyek bele ezekbe, mert Bözsike várja a folytatást, … hol is tartunk? Itt van: Keblet, hitet nyíltan kitárunk,

-„ Mienk lesz a mi szép mátka-párunk.”

- Igen. És a Kánai Menyegző. Azt is ismerem.
- Bözsike, itt az égi menyegzőről van szó. Mennyei lakodalomról.
- Igen? Az milyen?
- Az, hogy Istennel egyek leszünk. Az ő részei leszünk. Beletartozunk. Úgy, mint a férj és feleség egymáshoz tartoznak. És mindnyájan végül Istennel fogunk egy körbe tartozni.
Minél inkább lesi minden szavamat, annál nagyobb örömmel mondom.
- Tudod, Jézus hogyan mondta a tanítványoknak: „Én és az Atya egyek vagyunk.” Egyszer mi is egyek leszünk vele, Krisztus Jézussal, és az Atyával is. Ez az Égi Menyegző.
Annyira beleéltem magam a vers lelkületébe, hogy kimelegedtem, de a hideg is futkározott rajtam. Ismerős érzés volt, így szokott lenni néha, amikor effélékről beszélek, vagy olvasok. Bözsike is ilyesmit érezhetett.
- Te én már úgy bizsergek… - így fejezte ki magát.
- Én is… Ilyenkor az energiánk megsokszorozódik – mondom. Félek eleinte angyalokat mondani, de aztán mégis. – És lehet, hogy az angyalok is idejöttek.
- Az angyalok, he? – álmélkodik. – Hogy te milyen szépeket tudsz mondani!
- Tudod, mit mondott Krisztus: Ahol ketten…
Szavamba vágott, folytatta...
- megjelennek az én nevemben… Lehet, hogy Ő?
- Hát persze.
Bárcsak kimondanám a Szent Nevet, de nem. Valahogy olyan méltatlan. Egy órája még a "szőrös talpú kismacskát" énekeltük.
Ártatlan szemeivel, ami ilyen idősen is kislányos jelleget kölcsönöz az arcának, Bözsike csodálva hallgat, mereng. Eltölt megint a boldog lelkesedés.
Folytatom.

-„ És ha ezerszer meg kell halnunk,
Az Élet vőlegényei vagyunk.”

Hallod? Ezerszer meghalni. Hát ki tud ezerszer meghalni?
Csodálkozik a kérdésemen, ezért magam válaszolok.
- Csakis az, aki ezerszer születik! Vagy tízezerszer. Mindegy! Örökkévaló a lélek élete! Krisztus is megmondta. „ Aki bennem hisz, ha meghal is él.”
- De szépen beszélsz!

- „És ha ezerszer kell hitet vallnunk,”
„Mégis meglesz a mi lakodalmunk. „

Csend.
Vége a versnek.
Egy darabig még rezeg a levegő.
A szoba templommá változott.
Bözsike mosolyog.
Én is.
Megismétli halkan, de határozottan.

-Mégis meglesz a mi lakodalmunk.

Felolvasom megint, végig egyben.
Egyszer sem hagy cserben a hangom, pedig valami a torkomat fojtogatja. Aztán újra olvasom megint.
Egy kis ideig még érzem a hatását minden idegszálamban, minden sejtecskémben.
- Te, én olyan boldog vagyok. – mondja halkan Bözsike.
Én is ezt érzem.
- Nekem ez jobb volt, mintha – valami óriásit akarok mondani – mintha a tengerparton napoztam volna.
Nevet, de csak halkan egy icipicit.
Ülünk csendben. Mosolyogva.
Fantasztikus.
Óriási volt.

Tényleg szerettem a középiskolában az irodalmat, meg Ady-t, de ilyen elragadtatottságot sosem éreztem még, és ennyi dicséretet sem kaptam egyetlen irodalom órán sem. Hála érte máig is.

Lásd még[szerkesztés]