Wittich Zsuzsanna:Távolsági hívások

A Wikikönyvekből, a szabad elektronikus könyvtárból.

Wittich Zsuzsanna:Távolsági hívások


Ki mit lát[szerkesztés]

Egyik kiránduló utunkon, ami inkább volt séta, mint túra, óriási virágzás volt, jó illat, friss, simogató levegő, és annyi madár, hogy felért egy hangversennyel.
,

Egy különös csapat jött velünk szemben. Fiatal felnőttek voltak, mégis kettesével sorban jöttek, mint a kisiskolások, és egy kötelet fogtak maguk között középen végig, mintha fel lennének fűzve rá. Vakok voltak. Három vagy négy segítő jött velük.

Odavezették őket a növényekhez, a sziklákhoz, hogy tapogassák meg a leveleket, virágokat, a puha talajt, a kemény követ. Ez is valami nekik, gondoltam. Milyen jó, hogy vannak, akik erre adják magukat, hogy így elhozzák a vakokat, legalább érzik az illatot, a selymes levegőt, hallják a madarak hangját.

És ha nem is látják, megtapogathatják a növényeket. Biztosan így is élmény, hiszen a levelek tapintása sem egyforma, az alakjuk, vastagságuk, keménységük és még sok egyéb dolog különbözik. Addig nem jutott eszembe, de mikor elhaladt a különös sor, kipróbáltam. Behunytam a szememet, próbáltam a levelek felszínét, érdes-e, vagy bársonyos, a szélüket, hogy az alakjukat kitapogassam, a száruk hajlékonyságát, aztán a kő keménységét, a talaj puhaságát, mind érdekes volt. Azért mégis megsajnáltam a vak fiatalokat, hogy nem látják a színeket, meg a panorámát, a távoli hegyeket, az eget… Próbáltam a szellő járásából megítélni a messzeséget, és hálát adtam, hogy látok.

Elgondolkodtam, hogy vajon nem vagyunk-e mi is vakok? Úgy értem, sok olyasmi lehet még körülöttünk, amit felfoghatnánk, de nincs jó érzékszervünk hozzá. Mert a szemünk csak azt látja, ami a vörös és az ibolyaszín közötti rezgéstartományba esik. Tudományosabb fogalmazásban, ami legalább 10-50 fotont bocsát ki, és a hullámhossz 400-750 nanométer. Gondoljátok el, mennyi minden lehet, ami nem felel meg ezeknek a feltételeknek, ezért nem látjuk!

A fülünk csak azt hallja, ami 16 Herz és 20 000 Herz rezgéstartományban van. Ki tudja, mi minden lehet még a világban, csak éppen kívül esik ezen a rezgéstartományon, és ezért nem halljuk! Tehát ezek tekintetében süketek és vakok vagyunk! Milyen érdekes lenne az is, ha látnánk a dolgok belsejét, mint röntgensugarakkal a tüdőnket, vagy ellátni olyan messzeségekbe, ahová csak a messzelátók lencséi visznek.

Amióta a Szavica medrében az a különleges élmény elfogott, ha csak tehettem, kerestem a helyet, ahol esetleg újra megtörténik… De nem elég a hely, kell még valami, nem tudnám megmondani, hogy miféle érzékszerv, és állapot, amivel az ember azt felfoghatja. Felmásztam magas hegyekre, és mély szakadékban is gyalogoltam, de sokáig nem jött össze.

Aztán egyszer… és később még egyszer… megtörtént. Zokogni kell tőle. Inkább ahhoz hasonlít, mint mikor örömünkben sírunk, de még jobb. Nem, sehogy sem tudnám megmondani, miféle érzékszervünkkel fogjuk fel ezt a dolgot. És biztos ez is úgy van, mint a hallás, hogy van, aki a negyed hangokat is észreveszi, érzékeny fülével felhangolja a hegedűt, másvalaki meg „botfülű”, vagy van, aki a finom ízeket tudja speciálisan érzékelni, "hiányzik még egy icipici rozmaring", másvalakinek meg mindegy mit eszik. Vagy mint a látás. Van, aki lát, van, aki nem. Biztos, hogy van, aki még többet lát.