Wittich Zsuzsanna:Kabócázás

Kabócázás

Egyszer, - úgy május vége, vagy talán június eleje volt, - földbegyökerezett lábbal álltam az árvízvédelmi töltésen, mert már jóformán embermagasságúra nőtt a folyó menti réten a fű, hullámzott, mint valami smaragd tenger, a virágok tombolva tarkállottak, az akácfák meg annyira ontották az illatot, hogy vele szálltak maguk is, szinte.
Azon tűnődtem, milyen jó a teheneknek. Ők legalább beleharaphatnak a réti növényekbe. Vagy a kabócáknak. Mert ők a fűszálakon muzsikálhatnak, közben ide-oda repkedhetnek, elbújhatnak a fűszálak közé, vagy előugorhatnak. Én is valamit kezdeni akarok ezzel a réttel. Mit csináljak? Ha legalább egyet hemperegnék benne. Ha gyerek lennék, megtehetném. Olyan negyvenöt-ötven évesen illetlen dolognak éreztem, hogy ilyesmit tegyek. Viszont egyedül voltam. Senki nem lát meg, - gondoltam.
Letámasztottam a kerékpárt, és leereszkedtem a gát oldalán. Hónaljig ért a fű. Ide-oda szaladgáltam lehajolva – leguggolva, hogy teljesen betakarjon, közben karjaimmal át meg átöleltem hol a fűszálakat, vagy a virágokat, hol az illatos levegőt, vagy csak úgy az egészet. Nagy élvezet volt, nem akaródzott abbahagyni a játékot. Végül, magamban mosolyogva hazakerekeztem a délutáni fény és hangharmóniában. A fecskék felettem jöttek a falusi hétvégi házig, mert ugyanott laktak. Bent a családom már a másnapi hétköznapi felvonásra készült.
Éjjel valami viszkető érzésre ébredtem. Nem hagyott nyugodni, vakaróznom kellett.
Reggel jöttem rá, - egy kullancs. Ez még nem meglepetés, de éppen az egyik mellbimbómba férkőzte be magát. Vagyis viccesebben mondva: a cicimbe. Máskor könnyen kiszedtem a kullancsot csipesszel, de ez most bonyolultnak látszott, nem akartam kockáztatni.
Telefon a munkahelyre, kórház, sebészet. Röpke kis műtét volt, de láttam az orvos arcán, hogy alig bírja visszafogni a nevetést. Mondott is valami vicceset, már csak arra emlékszem, hogy jót nevettem én is. Kellett nekem kabócát játszani. De még így is megérte.