Wittich Zsuzsanna:Kétszer ugyanabba a folyóba

Kétszer Ugyanabba a Folyóba

Akkoriban, 50 egynéhány évesen, még igen jól bírtuk a kerékpározást. Egyszer fejünkbe vettük, hogy felkeressük a régi kedves helyet a Bohinj tónál. Felpakoltuk a kerékpárokat, becuccoltunk a kocsiba.
Egész úton arról beszélgettünk, milyen aranyosak voltak 5 és 7 éves gyerekeink, milyen nagy kalandorok voltak már akkor is, hogy szerettek kérdezősködni a látottak felől, hogy takargattuk be őket a nagy viharban, mikor beázott a sátrunk, és más effélék. Tele voltunk a szép és megszépült emlékekkel, de mikor megérkeztünk, semmit sem találtunk abból, ami úgy 20 évvel azelőtt annyira jó volt. Szocreál házak a cukrászsütemény emlékű városka helyén, tülkölés, zsivaj, menekülésre késztető tébolyult forgalom.
Hát… nem léphetünk kétszer ugyanabba a folyóba.. kivált így, 20 év távlatából.
Sebaj, a városon túl szép tájra találtunk, és egy kemping is elibénk jött hamarosan. Úgy tudtuk, a Száva partján vagyunk, de az volt kiírva: Szavica. A bájos becenév értelmére akkor jöttünk rá, mikor megláttuk a sátrak és lakókocsik mögött kanyargó tisztavizű, fehér kövekkel és belelógó zöld bokrokkal szegélyezett sekély folyócskát. Igen, ez a Száva, csak még kicsike. Szavica.
Azért már egy kajakot elhordott a hátán. Valaki éppen akkor siklott a partra, megérkezve egy vízitúráról.
A sátrak mellett mindenütt ott színeskedtek a kerékpárok, innen is tudtuk, hogy jó helyre jöttünk.

Most aztán félre az emlékek utáni sóvárgással!
A gyerekeink felnőttek, újra fiatalok vagyunk, a jelenben kell élni, éljen az itt és most, kerékpározzunk, amennyit csak bírunk! ! !

Így is lett. Tényleg sokat kalandoztunk a Szavica mentén, néha sziklák között birkózva a lejtővel föl, le, felküzdöttük magunkat a Száva forrásához is, ami egy Csontváry festmény színeiben pompázott, máskor meg a szabadság érzését adó széles mezőn kerekeztünk, aminek ott polje a neve.
Egyszer a poljén túl, az erdőben kanyargó ösvénykén érdekes dolog történt. Egy kis tisztás helyen megálltunk nézni a reggelt, és mélyen lent, mintha egy szakadékba néznénk, megpillantottuk a folyócskát. Sebesen, táncolva, bucskázva, csillogva jött a Szavica. Jobb kéz felőli oldalon egy, mondjuk, kunyhó méretű szikla állt az útjában, ezért itt, a szikla tövében mély, sötétzöld, forgó örvény keletkezett. Borzongva találgattuk, milyen lenne beleugrani. A mélyből visszaáramló víz éles kanyarral kerülte ki sziklát, és a másik oldalon a fák kilógó gyökerei, letört ágak, kövek és talaj görgeteg közt talált utat. Szemben, a kanyar sekély oldalán ragyogó fehér kövek pompáztak, a vízben nagyobbak, a parton kisebbek, szép kis kedves tanyázó helyet alkotva.
De egy lélek sem volt az egész környéken. Sem emberi hang, de még az autók zúgása sem hallatszott.

Ilyen csendet élt meg Petőfi a Tisza parton, gondoltam. Ám ez még annál is nagyszerűbb volt. Valami varázslatos volt az egészben. A kora délelőtti nyugalomban, az erdő sötétje, és a víz felett ragyogó napsugárzás kontrasztja okozhatta, - valami áhítat volt a levegőben. Egyre inkább éreztem ezt az áhítatot, míg nem úgy éreztem, nem maradhatok kívül, fel kell olvadnom, részévé kell válnom ennek az egésznek.

Nagyon különös érzés volt. Valahogy eggyé kellett válnom. Az a kényszerítő érzés keletkezett bennem, hogy bele kell mennem a folyóba. Mert ha csak nézem, az semmi. Akkor valamit elpocsékolok, elmulasztok egy nagyszerű alkalmat valamire, ami nem világos, hogy mi, de bele kell menni.
Először csak járkáltam izgatottan ide - oda, de aztán kezdtem levetkőzni, amit a férjem megütközve nézett. Nem volt nálam fürdőruha, és sosem tettem ilyet, hogy tisztességes nő létemre csipkés, fehér bugyiban és melltartóban akarjak strandolni. Meg veszélyesnek is tűnt a magas partoldalról leereszkedni a sebes, mély vízbe, és ki tudja, mi minden lehet még.
De olyan ellenállhatatlan volt a folyó vonzása, hogy elszántan, mint valami elvakult szerelmes a kedveséhez, félretéve minden gátlásosságomat és veszélyérzetemet, lemásztam az omladékos oldalon, és belemerültem. Csípős hideg volt a víz, de nem vágytam kimenekülni belőle, inkább még beljebb mentem.
Ahogy kiértem a fák árnyékából, tomboló ragyogás fogadott, olyan fény volt a folyómeder fölött, hogy meglepődve, értetlenül néztem, mi akar ez lenni. Cikázott a levegőben a napsütés, különleges mértani alakzatokat formált, rombuszokat, amik dédmamák terítőinek mintáját juttatták eszembe, csak éppen fényből szőve. Olyan volt, mint a kristálypoharakon a metszett minta. Csak néztem, mint valami varázslatot.
Ahol már jól leért a lábam, megálltam. Izgatott lelkesedésemben szerettem volna nemcsak a vízben, hanem a fényben meg a levegőben is megfürödni. Ismeretlen volt számomra ez az azonosulás érzés, és az azonosulásra való vágyakozás, sosem éltem át ilyet azelőtt.
Karjaimat kitártam, nem csodálkoztam volna, ha felemelkedek, de nem történt meg.
Bátorságomat és ügyességemet látva a párom is utánam jött. Neki is nagyon tetszett a hely, de még kevésbé állta hideg vizet, mint én. Majd újra eljövünk, mondta. Én még mindig ámultam az egészen, miközben nagy óvatosan visszakapaszkodtunk a kerékpárokhoz. Vizes fehérneműinkre ráhúztuk a ruhákat, és kissé dideregve vágtunk neki az aznapi túrának.
Nemsokára elmentünk ugyanoda egy délután.
Ez volt a baj.
A mi áhítat-helyünk már nem volt meg. Gyerekek csivitelését hallottuk. És mit láttunk? A borzongó tisztelet helyett, amivel mi néztük a sötétzöld örvényt, a 8-10 éves gyerekek fentről bele ugráltak, kiúsztak, kimásztak, és ezt tették újra, meg újra, hangosan viccelődve, egymást biztatva. A túlparton felnőttek napoztak, csevegtek. A nap is másképpen sütött. Se varázslat, se ragyogás, semmi abból, ami a miénk volt.
Néztük a gyerkők ügyességét egy darabig, aztán fölszálltunk a hűséges csikókra, és mélabúsan, karikáztunk visszafelé, a folyó mellett egyre lejjebb. A polje után egy kis templomnál lekanyarodó kihalt úton értük el megint a vizet. Szélesebb volt, szelídebb, nyugodtabb. Tapicskoltunk kicsit a sekélyben, tűnődtünk, hogy hová tart a folyó, meg hogy milyen az élet.
Eljött a hazautazás. Zokogtam kilométereken keresztül. Aztán megvigasztalódtam. Nagy a világ, sok jó hely van benne. Csak nem lehet kétszer ugyanabba a folyóba lépni. Megmondták már a régi görögök is.

Egy vers kezdett az agyamba jönni a folyóról. Elhessegettem. Megírta Petőfi, József Attila, Juhász Gyula, és más költő óriások. Minek írnék én még egyet?
De a vers nem hagyta magát. Egyre csak forgolódott az agyamban. Aztán mire hazaértünk, már csak le kellett írni. Nyolc – tíz éve volt mindez. A vers megőrizte az emléket, mint valami lelki fotó.

Wittich Zsuzsanna

A Száva

A Száva
lett a barátunk
erre a nyárra.
De nem ahol már nagy folyam,
hanem ahol szép kis folyó,
csak most született kisbaba,
ahol Szavica
a Száva.

Szavica
forog, bukdácsol
napozik, táncol.
Zöld ruhát hord a mélységben,
fehér csipkét a sekélyben.
Nézik a gömbölyű kövek,
dédelgetik zöld levelek,
csodálják a magas hegyek.
Virágzó polje
az ágya.

A Száva,
ahol születik,
ahol előtör
sziklából fakadván föntről,
az a hely igazi templom.
Azt Isten maga magának
alkotta, szent imaháznak.
Magas sziklafal van körben,
kupolája fenn a kék ég,
zuhogó víz az oltárkép,
asztala az ékkő kis tó.
Azt hinnéd, hogy nem valóság,
csak Csontváry festette meg,
de a lábunk érzi mégis,
hogy tekertünk egyre feljebb,
kis híd alatt átlátszó mély,
azután az a sok lépcső…
Végül,…végre…, beléphettünk,
az ős szentély csarnokába.
Száz orgona szól egyszerre,
ahol születik
a Száva

A Száva.
Néma áhítat
reggeli fényben.
Ahogy nézed, hív magához,
húz magába, menjél vele,
elmerülve olvadj bele,
legyél része a fenségnek,
magasságnak és mélységnek,
csípős hideg simogasson.
Nem kell félni, meggondolni,
csak menni, és átadódni,
a kövekkel és a vízzel
és a fénnyel eggyé válni.
Csak az érti, aki érzi,
úgy érzi, hogy ő maga is
ő maga is …most…
A Száva.

A Száva
partján az este,
nyugalom kertje.
Látványosság a zöldruhás
pisztrángvadász, és esemény
a horgon egy pisztráng – szegény.
A legmagasabb csúcsokat
napreflektor búcsúztatja,
és csak találgatjuk inkább,
hogy ez, …vagy az ott a Trigláv.
Vannak, akik tüzet raknak,
a gyerekek szaladgálnak,
a felnőttek hagyják,…leszáll
becéző pára, …..egy csillag
bújik ki, aztán
a párja.

A Száva,
mit Isten nekünk
ad bámulásra,
ott a vasúti híd alatt
a kis fehér templomnál lent,
megsejtheti a végtelent.
Miénk volt erre
a nyárra.

1999..

* ^* *

***