Wittich Zsuzsanna:Gyalog júniusban
Wittich Zsuzsanna:Gyalog júniusban
Gyalog júniusban
[szerkesztés]Jobban szeretek kerékpáron kirándulni, mint gyalog. Biztos sokan így vannak ezzel, de most kiemelek egy okot a sok közül.
Ha biciklizünk, nem kell közben beszélgetni.
Még ha többen vagyunk is, mindenki egyedül megy. Nem magányosság van ilyenkor, hanem egyedüllét. Az egyén és a természet a maga titkaival, amikről csak négyszemközt beszélgethetnek.
Egy júniusi gyalogtúra éppen az ellenkezője volt ennek. Pompás vasárnap volt, többen voltunk, jó barátok, korra és nemre valló tekintettel vegyesen. A férfiak vicceket mondtak, nagyokat nevettek, a nők süteményekről és aranyos pulcsikról beszélgettek, a fiatalok meg az éppen aktuális szerelmi kapcsolatokat tárgyalták.
Pedig olyan vonzó volt minden. Szerettem volna kicsit jobban figyelni. Néha lemaradtam, de gondolván, hogy nyilván nem bírom az iramot, részvéttel megvártak. Előre sietni barátságtalan gesztus lett volna.
A Bükk-fennsíkon hullámos, tágas zöld mező fogadott minket. Júniusban a legzöldebbek a fák, és a legtöbb a virág. És amit különösen szeretek itt, hogy jó messzire ellátni.
Feltűnt egy 50 év körüli nő, aki egyedül kirándult. Ruházata, hátizsákja, bakancsa jó anyagi helyzetűnek mutatta, mégis megsajnáltuk így messziről, amiatt, hogy egyedül van.
Ám én arra is gondoltam, jó lehet egyedül kirándulni. Mert megtalálhatod azt az igazi elmélyülést. Viszont a magányosság érzése talán mégis rossz. Lehet, hogy özvegy, és a régi közös helyeket keresi…
Magam mellé parancsoltam a férjemet, és megpróbáltam rávenni, hogy maradjon csendben, élvezze a természetet. Nem tűrte el a fegyelmezést.
- Miért ne vidámkodnánk, mikor ilyen szép idő van, és jó a társaság? Különben is kell egy kis kikapcsolódás. Végre nem a gázszámláról van szó.
Hát, ez is igaz, gondoltam, és feladtam az amúgy is reménytelen átnevelési kísérletet.
Déltájban letelepedtünk egy óriási fa alá. Előkerültek a szendvicsek, így eléggé elcsendesedett a társaság. Magasról sütött a nap, a fűre rajzolódott a falevelek árnyéka. Ellenállhatatlanul rám tört Arany János verse: „Zöld lomb közein áttörve az égbolt, s a rét füvein vegyül árny és fényfolt.” Milyen tökéletes. Felnéztem a fa koronájába. Nagyon magas fa volt, levelei mintha a kék égre lettek volna ráfestve. Elmerültem a csodálatban.
Finom ez a sütemény- mondta valaki. Szerettem volna rászólni: csitt, most ne beszélj. De már az is otromba zaj lett volna, ha ennyit is mondok. Ilyenkor nem szabad megszólalni egyáltalán.
Csendben maradtam, és valahogy mindnyájan elnémultunk. Lassan elkezdődött lenni ez a vers:
Mikor a fákat nézed
Mikor a fákat nézed, ne gondolj
másra, csakis a fákra. Ne másra,
csak a lombkorona kupolára,
levelekre, a levél színére,
a fényes zöldre meg a sötétre,
ahogy festődik az égi kékre.
Meg a törzs különös formájára,
kéregrepedések vonalára,
Képzeld el gyökere terjedelmét,
sejtjeinek nagy és bölcs seregét,
Csodálkozzál rá a fa korára,
hogy kélt ki magból, s nőtt ekkorára.
Ne gondolj akkor se tudományra,
repülőgépre, se nagy kalandra,
életre, szerelemre, halálra,
rossz sorsra, se jóra fordulásra,
se gázszámlára, se az ebédre,
hagyd a gondokat hétfőre, keddre,
mikor a fákat nézed, ne beszélj,
ne figyelj másra, csakis a fákra.
Fülelj a neszre, lombzizegésre,
bogár zúgásra, szú percegésre,
nézz a tövénél nyíló virágra,
lepkére, darázsra, meg a dalra,
amit egy madár a fa-palota
ablakából trilláz szét a tájba.
És ha a csend esik rá a fákra,
Gondolj a csendre. … Sőt még arra se.
Csak a fát nézd, ne gondolj semmire,
Csak nézd...és tedd az ujjad a szádra.
2000. .