Szerző:Hajdu Sándor

HAJDU SÁNDOR - egy elfelejtett bányászköltő
Hajdu Sándor (Petrozsény, 1913.augusztus.1. - Esztergom, 1989. december 27.) költő.

Életútja:

„A Zsil völgyében, Erdélyben született, mely a 20. század első felében – korábban is - olyan volt, mint egy olvasztótégely. Közép-és Kelet Európa sokféle nemzetiségű népe olvadt eggyé.

Apai nagyszülei Csíkból származó família, anyai nagyszülei félig német, félig lengyel származásúak voltak. A történelem arra kényszerítette a családot, hogy onnan Magyarországra meneküljenek. Magyarországra érkezésük után Tatabányára irányították őket az illetékes hatóságok, majd következett Kosd, Salgótarján és Dorog.

Bányász volt, amikor fiatalon – 20 éves korában - üzemi balesetet szenvedett. Mindkét lábára béna lett, csak két botra támaszkodva járhatott.

A nagy akaraterővel rendelkező férfi még balsorsából is erőt merített. Hosszú éveken át nagy szorgalommal reggeltől estig tanulta a magyar nyelvet és irodalmat. Ezt követően megtanult latinul, németül, angolul és franciául. Megtanulta a gép- és gyorsírást is.

Sokan ismerték, becsülték és szerették. 1943-ban jelent meg a "Bányász és költő" c. verseskötete. Ezután előadói körutakra járt, rádióban tartott felolvasásokat. A háború éveiben nyugatra távozott. Hazatérését az amerikai hadsereg "személyre szóló " /költők, írók, művészek / eljárása tette lehetővé.

A háború utáni rendszerben sokan voltak, akik nem akartak tudni róla. Mint költőt, a Rákosi-rendszer hallgatásra ítélte. Csendben, visszavonultan élt. Tanult és tanított.

1956-ban Dorogon a forradalmi bizottság elnökévé választották. Két évre elítélték ezért. Büntetését rabkórházban töltötte. Bizakodása, a jövőbe vetett hite sohasem hagyta el.

Esztergom-Kertváros temetőjében nyert végső nyugalmat 1989-ben.”

A költő unokahúga, dr. Zsákay Jánosné tájékoztatása.

Magam 1947-ben ismertem meg. A dorogi DISZ (akkori ifjúsági egyesület) látogatást szervezett a Nemzeti Színházba az Ember tragédiája előadására. Az érdeklődő ifjúságot szállító ponyvával fedett teherautó deszkapadjain kezdődött ismeretségünk. Ettől kezdve gyakran látogattuk egymást a fennálló 17 év korkülönbség ellenére.

Elmondta, hogy bányánál működése idején olykor rábízták egy kötélpálya karbantartási munkáinak elvégzését. Ez csillén utazva volt lehetséges. Egy alkalommal a csilléket szállító kötél elszakadt, s ő 17 méter magasból lezuhant. Eltörtek lábai, medencéje, hátgerince is megsérült. Életveszélyes állapotban került kórházba. Ott hallotta egy este: ”Na, reggel ezt is vihetjük.” Mégis túlélte.

Autodidakta módon képezte magát, hiszen csak erre volt lehetősége.

Fentebb leírt utolsó lakóhelyeként Dorog szerepel, de ez a hely Esztergom-Kertváros, csak Doroggal van szinte egybeépülve (központja Esztergom városától kb. 5 km távolságban). Itt lakott együtt tiszta- és meleg szemű édesanyjával. Eperjesi úti házukban fogadta tanítványait, kiknek nyelveket, gép- és gyorsírást tanított. Gépírást tanuló tanítványai ott is gyakorolhattak, mert 6-7 írógépet vásárolt. Dorogon, Esztergomban és a környéken, de távolabb is sok olyan gépírónő dolgozott, aki tudását Hajdu Sándornál szerezte.

Éles elméjű ember volt. Többen fordultak hozzá ügyes-bajos dolgaikkal főleg olyanok, akik a bányában végzett munkájuk következtében szilikózis betegségben szenvedtek és nem, vagy csak hiányosan kapták meg a nekik járó juttatásokat. Ő – jogi végzettség nélkül – áttanulmányozta a szóban forgó ügyre vonatkozó törvényeket, rendeleteket, pert indítottak, és meg is nyerték.

Tevékeny életével szellemileg lefoglalta magát, időnként mégis felmerült gondolataiban saját betegségének, sorsának súlya. Az elszenvedett baleset következményei lelki világát átalakították. E lelki átformálódás költészetére nagymértékben hatott. Ezt legjobban Dum spiro, certo! című versével bizonyította, melyben a régi latin közmondást – Amíg élek, remélek! – így alakította át: Amíg élek, harcolok!

Elsőként olvassuk ezt a Sorsról és saját életéről szóló költeményt!

E verset a költő feltehetőleg 1941-42. években írta. Az 1943-ban megjelent "Bányász és költő" kötet 66.- 67. és 68. oldalán található.

DUM SPIRO, CERTO! (Amíg élek, harcolok!) A Sors úr egykor hősi harcra Hívott ki engem nagy kacagva; Gondolván, úgyis könnyűszerrel Győzelmet ülhet ő majd rajtam, Ha másként nem, hát durván, csellel. A harcra-hívást elfogadtam S azóta – majdnem harminc éve – Hajrázó daccal, könnybe, vérbe Vívódom én e hősi harcon. Sok mindent kellett odaadnom Nyugalmat, békét, ifjúságot, Szerelmet, csókot, szent családot, S mindent, mi drága itt a földön. De hősi daccal, vérbehörgőn Dum spiro, certo-t sírt az ajkam, A harcot én még fel nem adtam.                 E két igével vitt a szándék Újabb rohamra, küzdelemre, Dum spiro, certo-t sírtam egyre. Akkor sem tudtam tenni másként, Midőn a Sors úr durva ökle Húsz éves álmom kettétörte. Dalomtól izzott át az éjjel – Pedig, jaj, mennyi gúnnyal, kéjjel Űzött a Sors úr új rohamra Hadd lássuk – mondván – tudsz-e harcra   Mankón is menni, béna lábbal?!… Ezernyi fájás döfte által Szívem, de bennem messze, mélyen Orkános daccal, bús-keményen Felsírt a dal, a messze-hangzó Dum spiro, certo, certo, certo!                               És könnyes daccal, megveszetten Újult rohamra, harcra mentem, Mert bennem már a kornak lelke Dalolt fel hittel, felremegve, S tudtam, ha egyszer én megállok Lehajtott fővel, gyönge-búsan, A büszke Sorstól meglapultan, Nem lesznek akkor messiások, Virágos hősök, szüzek, szentek, Csak könnyes búsak, megverettek… Velem bukik, ha én megállok, E hősi kor is, jóra-vágyott Százezrek álma, szent reménye – Mert én itt eszköz, égő fáklya Vagyok, s ha egyszer búsra válva Nem égek már a vaksi éjbe S nem hull a vérem hősi harcon Mosoly a sápadt emberarcon Örökre kihuny, s néma gyászban Ődöngnek itt az éjszakában… Megyek, ha ifjan rongyra-verten Ezernyi seb is lenne testem, S ha százszor bénán, térden mászva Buknék is el az út porába, Akkor se tudnék én megállni, A Sors kegyére sírva várni! Mert daccal zengi - most is hallom – Ott zeng a sebzett férfiajkon Sztálingrád romján, Afrikában És Észak szörnyű vérpoklában – Mindenfelé, hol hősök élnek, Akik a Sorssal szembenéznek. Ott zeng a dal, e kornak lelke S hiába dugnék két fülembe Vattát, óh, mégis feldalolna Dum spiro, certo-t zengve újra!… Megyek hát én is, bénán, bottal, Dalolva daccal, hősi szóval, S a Sors szemébe zengve vágom Dum spiro, certo! Sors-barátom. Hiába hívtál hősi harcra Lenézve, gúnnyal, nagy kacagva, Legyőzni, látod, mégsem tudtál, Véremre pedig hogy szomjúztál! S nem is fogsz győzni énfelettem Soha, mert itt e bús kebelben Egy hősi korszak lelke lángol S nem retten az a vén kajántól!… Azok sem voltak megverettek, Akik a Donnál ott rekedtek A muszka puszták jégkarjában – S Sztálingrád romján nem te győztél, Nagyobbak ők a sírgödörnél!… Rajtam sem ülhetsz orgiásan Győzelmi tort, ha porba-hulltan El is véreznék én a harcban, Mert, óh, az Isten fenn a mennyben, Ki bíró volt e küzdelemben, A Mindenségnek tudtul adja Győzött, mert harcát fel nem adta! Esztergom-Kertváros, 1941-42.

* * *

Egyéb költeményei a Hajdu Sándor:Versei lapon találhatók.

Újságcikkek képekben

A szerkesztő megjegyzései a kivágott újságcikkekről.

Megjelenésük pontos ideje ma nem határozható meg, a lapok címe sem. Ám az „első könyve a fiatal költőnek” kifejezésből valószínűsíthető, hogy az első interjú 1943-ban, a „Bányász és költő” című kötet megjelenésével összefüggésben jött létre. A másodikban az „elfárasztotta a hosszú beszéd” kifejezés ezzel szemben mintha azt tükrözné, hogy az újságíró egy korosabb emberrel beszélget. Erre utal az is, hogy egy érett egyéniség világnézetéről van szó.

Mindkét írás töredék.