Heraldikai lexikon/Sándor Imre

csíkszentmihályi Sándor Imre (Kolozsvár, 1877. február 14. - Budapest, 1930. január 3.) genealógus, heraldikus, újságíró, a kolozsvári Magyar Jelzálog Hitelbank tisztviselője

Élete

csíkszentmihályi Sándor Imre főszolgabíró és csíkmadéfalvi Istvánffy Magda harmadik gyermekeként született. Felesége Paál Erzsébet, gyermekük nem volt. Pósta Béla régészprofesszor tanítványa volt a Kolozsvári Egyetemen. 1916 karácsonyától részt vett az Első világháborúban, az orosz harctérre kerül. (Ekkortól hagyott fel véglegesen a Genealógiai Füzetek szerkesztésével.) 1921. február 19-én összeesküvés gyanúja miatt Kolozsváron a román hatóságok letartoztatták, és elítélték. Börtönéveit 1923. novemberéig a kolozsvári, illetve a văcăreşti-i fogházban töltötte. Ekkor a kicserélendő politikai foglyok listájára került, és 1923. november 23-án csere útján kiszabadult. Kiszabadulása érdekében Endes Miklós a magyar külügyminiszternél közben járt. Ezután Budapesten élt, de a börtönben megromlott egészségi állapota miatt 1930. január 3-án, 53 éves korában elhunyt. A kolozsvári Házsongárdi temetőben, a családi sírboltban temették el.

Munkássága

1902-ben csíkszentsimoni Endes Miklós sógorával, Kelemen Lajossal, S. Gyulay Richárddal, Köpeczi Sebestyén Józseffel, Török Pállal és Köblös Zoltánnal megalapították a „Genealógiai Füzetek” című családtörténeti folyóiratot, melynek főszerkesztője lett. Ekkortájt levelezett kora jelentős történészeivel (pl. Szádeczky-Kardoss Lajossal), valamint nagy munkabírással és kitartással kutatta nemcsak a családok leszármazását, címerét, hanem többek között Kolozsvár jelképeit is.

Jellemét leginkább saját néhány sorából ismerhetjük meg, melyet a 10 éves, jubileumi Genealógiai Füzetek bevezetőjében ír: „Bármily csekély anyagi eszközökkel és bármily fogyatékos tudással is működtünk a múltban, most, amidőn folyóiratunk tizedik évfolyamát indítjuk útnak, önérzettel tekintünk a teljesített kötelesség eredményére. Elfogulatlan ítélkező el nem tagadhatja, hogy a magyar családtörténeti irodalomnak hasznos szolgálatot teljesítettünk. Megszólaltattuk a letűnt századok szereplő egyéniségeit, bevilágítottunk az elmúlt idők társadalmi életébe és közelebb hoztuk őseink családi tűzhelyeinek jótékony melegét. Oly küzdelmeket elevenítettünk föl, amelyek nekünk idegenek nem lehetnek. Ugyanazon rögökért folyt a harc, mint ma és ugyanazon vér festette vörösre a vitatott rögöt, mint amely a mi ereinkben buzog. Legnagyobb hálátlanságnak tartjuk elfordulni a múlttól: megtagadni a bölcsőt, mely ringatott, eltaszítani az édesanyát, mely fölnevelt. Ily hálátlanságra csak a tudatlanság késztethet valakit. Azért egyesítettük e folyóirat hasábjain csekély erőnket, hogy minél jobban megismerhessük a múltat s minél nagyobb mértékben róhassuk le hálánkat a múlt iránt. E kegyeletes áldozati oltáron immár tíz éve tartjuk lobogva a lángot s ha gyér világa itt-ott szunnyadozni kezdett, lelkesedésünk tüzével siettünk újra és újra pótolni elhamvadó fényét. Köszönet mindazoknak, akik jóakaratú szándékukban segítségünkre voltak. A jövőben is az lesz a törekedésünk, hogy a belénk helyezett bizalmat megérdemeljük. Ezen ígéretünk hangsúlyozása mellett kérjük további pártfogását. Immár egy évtizedes tapasztalat alapján jelölhetjük ki munkálkodásunk terét. A természetes fejlődés elvénél fogva is hovatovább nagyobb mérvű igények kielégítése várható tőlünk. Büszkék leszünk, ha ezen várakozásnak megfelelhetünk, ha valaha küzdelmeinket siker koronázza!” 1927 nyarán már súlyos szívbetegen végezte Szádeczky-Kardoss Lajos: A székely nemzet története és alkotmánya című művének korrektúráját. Korai halála miatt már nem érhette meg utolsó, nagy tanulmányának kiadását (A székelyek letelepülése, Hargitaváralja-Budapest 1930.)

Jelentős módon hozzájárult a magyar heraldikai emlékanyag közzétételéhez (Czimerlevelek). Az erdélyi heraldika és címeradományozás tudományos feldolgozásának elhanyagoltságára hivatkozva gyűjtötte az ottani címereslevelek adatait. Nemcsak a közgyűjteményekben (Erdélyi Nemzeti Múzeum, Székely Nemzeti Múzeum, vármegyei, városi levéltárak, kollégiumi könyvtárak) őrzött anyagot vizsgálta, hanem törekedett a magánkézben lévő armálisok felkutatására és feldolgozására is (mintegy 100 darab). A két megjelent kötetben összesen 291, 1551–1660 közti eredeti, vagy másolatban, kivonatban fennmaradt, nagyrészt erdélyi fejedelmi adománylevelet közöl időrendben. Áldásyhoz hasonlóan röviden összefoglalja az oklevél alapvető adatait, közli a címerleírást és az esetleges narratiot, a kihirdetés helyét és idejét (ha volt), hozzáfűzi a megjegyzéseit, utal az esetleges szakirodalomra és az armális lelőhelyére. Mindegyik oklevélnél közli a címerek színtelen képeit a címerfestmények vagy a címerleírás alapján, lehetőleg heraldikailag pontos módon. Sajnos a műve befejezetlen maradt, a szerző saját bevallása szerint mintegy 1500 darabra rúgó armálismásolat-gyűjteményének csak a kisebb része láthatott napvilágot.

A Magyar Országos Levéltárba került székely hadtörténeti és erdélyi genealógiai adatgyűjtése. A levéltári anyagából (MOL P593 [1]) 1956-ban sok elpusztult, egy része mikrofilmen (X102) kutatható.

Művei

A széplaki Petrichevich-Horváth család. Kolozsvár, 1908
Genealógiai Füzetek
Marostorda vármegye nemes családjai. Genealogiai Füzetek, 2, 1904
Czimerlevelek, 1551-1629. I-II. Gyüjtötte Sándor Imre. Kolozsvár : A Genealogiai Füzetek Szerkesztősége, 1910-1912
SÁNDOR Imre: Czimerlevelek I–II. A Genealogiai Füzetek

szerkesztősége – Lepage Lajos egyet. könyvkereskedés bizománya, Kolozsvár, 1910–1912.

A csíkszentsimoni Endes család levéltára. Kolozsvár, 1910.
Czímerhasználat. Kolozsvár, 1911.
A csíkszentmihályi Sándor család levéltára. Kolozsvár, 1914. A család megbízásából szerkesztette Sándor Imre. 1. kötet. 1539-1756
Kolozsvár czímeres emlékei. Kolozsvár 1920.
A székelyek letelepülése. Hargitaváralja-Budapest 1930.

Irodalom

Szinnyei
Endes Miklós önéletrajza, OSZK Fol. Hung. 2099
Magyar nemzetségi zsebkönyv. Magyar Heraldikai és Genealógiai Társaság, Budapest 1905

http://lexikon.kriterion.ro/szavak/3887/