Olvasónapló/Tannhäuser

A Wikikönyvekből, a szabad elektronikus könyvtárból.
Tannhäuser


Richard Wagner 3 felvonásos operája. Szövegét Richard Wagner írta.

Cselekmény[szerkesztés]

Történik az I. felvonás 1. képe a Vénusz-hegy belsejében, a 2. kép Wartburg előtt egy völgyben, a II. felvonás Wartburgban, a III. felvonás a Wartburg előtti völgyben, a XIII. század elején.

I. felvonás[szerkesztés]

1. kép[szerkesztés]

A Vénusz-hegy buja színektől égő barlangja.

Alvó amorettek között a szerelem istennője, Vénusz pihen pompázó kagyló-fekhelyén. Előtte térdel Tannhäuser, és ölébe hajtja a fejét. Köröttük a rózsás, remegő fényben nimfák táncolnak.

Szerelmes, mámoros párok veszik őket körül, majd belesodródnak azok is a táncolók közé. Azután bacchánsnők vad csapata zúdul végig. A kékesen csillogó tó vize felől szirének csábszava szól: "Szállj, partra nálunk!"

A három grácia a ködös felhőkből hol Európa elrablását, hol a Lédával szerelmeskedő hattyú káprázatát varázsolja elő holdfényes ködképekben.

A tánc egyre kavargóbb és vadabb, míg lassan aláúszó rózsafelhők gomolygásában el nem tűnik, el nem merül a mámoros forgatag.

A szerelmes csendben Tannhäuser hirtelen felriad. Mintha a bűbájos istennő ölében - álmában - harangszót hallott volna... Fájón panaszolja, mlyen régen nem látta a napot... az eget... nem hallja többé a pacsirta szavát, amint a tavaszt hirdeti...

Az istennő alig hallgatja beszédét, odanyújtja dalnokának a hárfát, hogy a szerelemről énekeljen. Tannhäuser dicsőíti is Vénuszt:

"Üdv szálljon rád! Ím dalban zengem bájad, ó égi nő, mily boldogságot adsz!..."

(A dalnok énekét, az érzéki szerelmet dicsőítő himnuszt csak a hárfa hangjai kísérik.)
De valahányszor is... csak ugyanegy a dal vége: "Óh, égi nő, Vénusz, mennem kell!"

A szépség sértett istennője most már haragra gyúl - nem engedi el innen! És szava csábosan varázslatossá válik:

"Te drága, jöjj! vár barlang mélye, hol rózsa illat ringat el..."

(A hegedűk remegő tremoló izzása a kíséretben érzékivé fokozza a dallamot.)
Tannhäuser azonban egyre sürgetőbb, s mind lázasabban kéri: ha a halál várja, akkor is mennie kell!

- Menj hát, tébolyult! - zúdítja rá szenvedélyes haragját Vénusz. - Még látlak megtörten... könyörögve, hogy nálam boldog légy...

Tannhäusert már nem teszi boldoggá a szerelmes mámor. Örökre elhagyja az istennőt, vallja meg neki kegyetlenül. "Az üdv nekem már csak Mária!" A szerelem pogány istennője kétségbeesett sikollyal roskad össze, s a Vénusz-barlang a sötétbe vész.

Változás[szerkesztés]

A tavasz derűs kék ege mosolyog Tannhäuserre a barátságos májusi völgy felett. A távolban Wartburg vára. Nyáj kolompja is szól valahonnan és fiatal pásztor dalol a domboldalon. Majd furulyáját kapja fel:

A messziről kanyargó úton jámbor zarándokcsapat közeledik, már hallani is énekük:

"Nagy súly a bűn és átkos tűz, már nem bírom, már el, nem csábít..."

Tannhäuser eddig mozdulatlanul állott, most térdre rogy az útkereszt Szűzanya-képe előtt. A súlyos bűn terhe nyomja s hangja is könnybe fúl, mikor felfohászkodik. A völgyben megkondul a harang. Vadászok kürtje harsan fel a közelben.

Hermann, thüringiai őrgróf s véle Wolfram, Walter, Biterolf, Henrik, Reinmar - lovagok és dalnokok - vadászatról térnek éppen vissza, s rátalálnak a keresztnél térdeplő Tannhäuserre. Nagy az örömük, amikor ráismernek régen elveszett barátjukra. Wolfram meleg szóval köszönti:

"Úgy vártunk rád, te drága dalnok, bár szíved egykor tőlünk távol vitt..."

Tannhäuser azonban zavart: Ő nem maradhat itt... messze járt, ne is kérdezzék, hol... A szeretet, az öröm, mellyel a gróf és a lovagok fogadták, sem tarthatják itt, hiába is marasztalják. Szinte menekül, s máris indulna - csak Wolfram szava: "Erzsébet vár!" állítja meg. Azután némán, megindultan hallgatja:

- A dalnokversenyen a győzelmet hol egyik, hol a másik lovag vívta ki - emlékezteti vissza barátja -, de a legszebb díj, egy drága szív, egyedül csak a tied lett.

"Tán még az ég is melléd állt, hogy ajkadról az ének szállt... A te dalod igézte meg A legerényesebb leányt..."

(Őszinte melegség, baráti szeretet árad Wolfram dallamából, melyet a hegedűk lágy, ölelő ringása kísér.)

De amióta Tannhäuser elment, Erzsébet bús magányban él, és elkerüli a dalnokversenyeket. Ne menj el tőlünk, kéri ismét Wolfram és kérleli őt vele együtt a többi lovag is. Tannhäuser forrón, meghatottan öleli át ekkor Wolframot s köszönti utána valamennyiüket. - Vezess hozzá! - kéri most már ő maga -

"Látom, hol egykor boldog voltam, már nyitva áll a szép világ..."

A kísérő vadászok kürtje egyre közelebbről harsan fel. Az őrgróf és a lovagok Tannhäuserrel együtt indulnak el a Wartburg felé vezető úton.

II. felvonás[szerkesztés]

A wartburgi vár ünnepi csarnokába - a dalnokversenyek színhelyére - a boldog Erzsébet lép be:
(A fúvók ismétlődő remegő staccatói és a hegedűk felfelé törő dallamíve az öröm, a boldogság rajza.)

"Ujjongva látlak újra téged, úgy áldalak, te drága hely!..."

Mily sivárrá vált az számára, mikor Tannhäuser innen elmaradt! De most boldog, a dalnok újra itt van - Te drága csarnok, áldlak én! - szárnyal fel öröme.

Wolfram kíséri hozzá Tannhäusert, ki lábához borul. Erzsébet meghatottan kérleli:

"Ne térdelj már, ó ne hullj térdre itt, hol téged illet a legfőbb hódolat..."

Meg is köszöni, hogy visszatért. Zavarban van, s alig bírja érzelmeit palástolni, mialatt elmondja:

"Ha szállt a dal, az ének, én is mindig hallgatám..."

Dala új életet ébresztett lelkében, s hogy elment, a dalnokok versenye színtelenné vált s az öröm is elköltözött szívéből. És vádolóan kérdi tőle: - Henrik, mit tettél velem?

Fellángol Tannhäuser vallomása, és a hercegnő is boldog.

Csak Wolfram, aki titkolt szerelemmel gondol Erzsébetre, suttogja maga elé lemondóan az árkádok alatt: - látom, a földön azámomra nincs remény...

Az őrgróf örvend, hogy Erzsébetet végre újra a körükbe hozta a nemes verseny. Jól sejti a változás okát is unokahúga lelkében.

A vár udvarából trombita hangja szól:

Gyülekeznek már, s egymás után érkeznek a vendégek, akiket az őrgróf a mai ünnepélyre meghívott. A lovagok és grófok hölgyeik társaságában hódolattal köszöntik urukat és Erzsébetet.

A sok nemes hölgynek is öröm sugárzik arcán:

"Már újra látunk, drága fényes csarnok..."

mely oly sokszor volt már nemes művészi versengés színhelye.

A dalnokokat apródjaik kísérik be a terembe, és megkezdődhet a dalnokverseny. Elhangzik az őrgróf felhívása: ma arról zengjen a dal, hogy mi a szerelem valójában. Ki ezt a legméltóbban énekli meg, annak nyújtja majd Erzsébet a győztes díját.

Négy nemes ifjú lép elő. A versenyző dalnokok nevét összehajtott lapocskákon aranyos kehelybe gyűjtik és Erzsébethez viszik. Az egyet kiemel, és az apródok felolvassák:

"Wolfram von Eschenbach, te kezdd el!" És ő belekezd a dalba:

"Ámul a szem, ha jár e fényes körben..."

Lelkét mélyen megindítja e látvány. Amikor aztán az asszonyok, e kedves virágszálak koszorúját nézi, elnémul dala a csodálatos ragyogástól. Egy forrás merül fel előtte. Ez a forrás, amiből szíve merít, a szerelem tiszta, magasztos üdve. Bűnös gondolattal ennek tisztaságát sohasem merészelné zavarni s az imádat áhítatával áldozza érte szíve utolsó csepp vérét is.

A Wolfram látta forrást Tannhäuser is ismeri, de az ő égő szerelmi vágyát csak a kéj és a mámor hűsíti.

Walter is az erény áhítatát tiszteli a szerelemben és nem a buja szenvedélyt.

Tannhäuser hevesen veti oda: hiszen ez eltorzítja a szerelmet, az ilyen sivár epekedééstől kihalna az egész világ!

Mert ami a földön elérhető - a szerelem -, azt ő csak a kéjben ismeri. A felháborodott Biterolf ekkor lovagi párviadalra hívja ki, nemcsak a maga, de valamennyiök nevében:

"A vágy, mely lánggal éget engem, kardomhoz bátor szívet ád..."

A női becsületért és erényért mint lovag küzd ő smegveti a gyönyört.

Tannhäuser dőre kérkedőnek gúnyolja és sajnálja: ugyan mit is élvezhetett szegény az életből? Nem volt az szerelemben gazdag, s ha mégis... bizonyára nem érhetett semmit.

Fennhéjázó szava már vihart kavar, Biterolf kardja után kap. Az őrgróf békére inti őket, Wolfram pedig az eget kéri, adjon erőt dalának, hogy száműzze a bűnt e tiszta körből.

"Én szűzi álmom, rólad e dallam áldva zeng..."

De Tannhäuser most már fékevesztett gyönyörrel, szinte önkívületben tép bele hárfája húrjaiba:

"Néked, szerelem istennője, zeng dalom...

A te édes bájad forrása minden szépnek;
Hogy mi a szerelem, csak az ismeri egyedül,

Ki téged zárt karjaiba!"

Irtózatos a felháborodás. Mind felugrálnak, a nemes hölgyek iszonyodva hagyják el a termet. - Elvetemült! A Vénusz-hegyben járt! - tör ki a felzúdult szörnyűlködés. A lovagok kardot rántanak. Tannhäuser földbe gyökerezett lábbal, szinte bódulatban áll. Egy pillanat alatt végeznének vele, de ekkor, a legnagyobb elképedésre, Erzsébet áll a kivont kardok elé. A tiszta, szűzi Erzsébet, kit mindenkinél súlyosabban sértett.

- El tőle, nem ti vagytok bírái... - védi saját testével.

Szava mindenkit megrendít. A kardok visszakerülnek hüvelyükbe, az őrgróf pedig megvetően fordul Tannhäuserhez: - Az örök kárhozattól csak egy út ment meg:

"Most gyűlnek vezeklésre készen ájtatos szívű híveim..."

És vele együtt valamennyien küldik: - Menj a kegyelem városába... ott porba hullva térdelj, s vezekeld le vétkeidet. De ha késlekedsz, kardunk elér! - fenyegetik meg.

A völgyből felhangzik a fiatalabb zarándokok éneke. Tannhäuser szemében felcsillan a bűnbocsánat reménye, gyorsan elhagyja a csarnokot.

III. felvonás[szerkesztés]

Őszi levelek hullanak. Alkony száll a völgyre Wartburg vára alatt. Erzsébet imába mélyedve térdel a Mária-kép előtt. Wolfram a vár felőli úton közeledik. Amint megpillantja a térdeplőt, csendesen megáll. Sejtette, hogy itt találja Erzsébetet, ki éjjel-nappal a vezeklő bűnösért imádkozik az útkeresztnél.

A völgy mélyéből a visszatérő zarándokok éneke hangzik:

"Ó drága hon, újra láthatlak téged, sok árnyas völgy, büszke bérc, tarka rétek..."

Erzsébet felindultan figyeli, fürkészi a vár felé tartó porlepte sereget: - Köztük van-e az is, kit annyira vár? - Hiába! Ő nem jött... nincs közöttük...

A zarándokcsapat eltűnik az útkanyarban. Erzsébet leomlik a szentkép előtt:

"Ó drága szent Szűz, kérve kérlek, jöjj szánj meg engem, nézz le rám..."

Már csak egyetlen vágya van:

"Bűn terhe nyom, vedd rólam el, bús lelkem vidd az égbe fel..."

(A fafúvók lassú, tartott, tisztult akkordjai Erzsébetnek már nem e világhoz való tartozását érzékeltetik.) Azután lassan felemelkedik s megindul a vár felé. Wolframot némán kéri, hagyja egyedül útján. A lovag mély fájdalommal pillant a távozó után, kinek fehér alakja lassan belevész az alkonyatba.

Wolfram ujjai önfeledten siklanak végig hárfája húrjain, mikor fényesen felragyog az esthajnal csillaga, s a dalnok hozzá, a bús vándor útját megvilágító tiszta fényhez, énekli dalát:

"Ó drága alkonycsillagom, mily jó, ha fényed láthatom... köszöntsd őt, ha melletted elsuhan, ki nemsokára az ég üdvözült angyala lesz..."

Tépett ruhájú vándor támolyog elő a sötétből: Tannhäuser.

Wolfram, mikor felismeri, borzadva kérdi tőle: Hogyan kerülsz te hozzánk? Vissza mertél térni bűnbocsánat nélkül?

Tannhäauser már csak azt az utat keresi, melyet egykor oly csodálatos könnyen talált meg, mely a Vénusz-hegyre vezet. Wolfram megborzad tőle: - Nem voltál Rómában?! - Az a közeléből is elűzi egykori barátját: - Még a föld is átkozott, hol én pihenek! - tör fel belőle a keserű dac, mikor zarándokútjának elbeszélésébe kezd: "Bűnbánat űzött, Melyhez mérhető nagy még nem volt, S Rómába mentem én." (A brácsán megszólaló megtört, magát vonszoló, meg-megbotló motívum festi Tannhäuser összetörtségét.) ...Csak ő érte, Erzsébetért akartam alázattal vezekelni, az ég üdvét kikönyörögni... Rómába értem...

"Ha kél a nap, cseng víg harangok hangja, a légben árad égi tiszta ének..."

De a bűnbocsánatot megtagadták tőle. "Ha Vénusz hegyén időztél - volt minden könyörgésére a pápa válasza -, örökre átkozott vagy. Ahogy e bot kezemben soha többé nem hajt friss zöld lombot, úgy néked sem lesz megváltásod a poklok tüzétől soha!" - Hát hozzád térek vissza, Vénusz istenasszony, a te bűvös éjszakádba - remeg fel a sóvár vágy szívéből.

Az egyre sűrűsödő, felhős lég ekkor már csábos illattól terhes. Rózsafelhők ereszkednek alá, színük izzani kezd. Hallani a táncoló nimfák zenéjét, s szerelemben tomboló alakok kusza csoportja villan fel. Wolfram iszonyodva látja, hogy közeledik a poklok gonosz varázslata.

Tannhäuser vére mámoros vágyra ébred, s vadul csillogó szemmel kiált fel: - A Vénusz-hegybe értünk! - Már feltűnik a szépség istennője, Vénusz, ki megbocsátja hűtlenségét s a mámor örök forrását ígéri neki. Tannhäuser vadul ellöki útjából Wolframot: - Az üdvöm veszve, hát a pokol gyönyörét választom! - kiáltja s rohan az istennő ölelő karjai felé. De kővémeredten megáll. Még meghallotta barátja szavát:

- Egy angyal érted adta életét, és tiszta lelke az égbe száll... Erzsébet ő...

A szerelem látomása, Vénusz eltűnt, s újra ráborul mindenre a homály... Majd gyászfáklyák fénye lobog fel, s magasztos, zsolozsmás énekszó hallik:

Gyászmenet közeledik a hajnali szürkületben Wartburg vára felől. Zarándokok és dalnokok hozzák nyitott koporsóban Erzsébet holttestét. Áhítatos szó kél az ajkakon: "Boldog a bűnös, kit angyal védett. S üdvét az égben kikönyörögte."

Tannhäuser - Wolfram vezette ide - elhaló hangon leheli: "Drága szent Erzsébetem, légy pártfogóm!" - s a koporsóra borulva hal meg. A fáklyákat a földnek fordítják, kioltják.

A hajnal pírja árad szét a völgyben.

Ifjú zarándokok érkeznek és csodát hirdetnek: Kegyelem a földnek! A főpásztor kezében a száraz pásztorbot újra friss zöld lombot hajt...

Így a bűnös a pokol tüzétől megváltást nyert.