Olvasónapló/Szöktetés a szerájból

A Wikikönyvekből, a szabad elektronikus könyvtárból.
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez


Szöktetés a szerájból


  • Vígopera 3 felvonásban
  • Szövegét írta: Bretzner H.E.
  • Zenéjét szerezte: Wolfgang Amadeus Mozart (1756-1791)
  • Ősbemutató: 1782 májusa.


Cselekmény[szerkesztés]

Történik: a basa birtokán, a XVI. század közepén.

I. felvonás[szerkesztés]

Belmonte ifjú nemes, Szelim basa tengerparti nyári lakába szeretne bejutni. Eltűnt jegyesét, Constanzát keresi:

"Itt újra látlak téged, Constanza, itt van ő! Nagy Isten, esdve kérlek légy hozzám jó, add vissza őt, add vissza őt..."

Először a basa falusi birtokának felügyelőjével, a mogorva, nagyhasú Ozminnal találkozik, aki éppen fügét szedni jött ki a házból:

"Oh mi boldog az a férfi, aki hű kis nőre lelt..."

Ez rosszindulatú gyanakvással nézi, méregeti az európai öltözetű idegent és a ház közelébe sem igen akarja engedni. Amikor aztán Belmonte szolgája, Pedrillo iránt érdeklődik, aki sok borsot tört már az öreg orra alá, korbácsával megfenyegeti és végül ki is kergeti a kastélyudvarból:

"No hát az ördög vinné el innen..."

Később a jókedvű Pedrillo se tudja jószívre s valami nagy barátságra deríteni a szakállas és mérges öreget, akiben egyre csak forr a düh.

"Az ily jött ment csúnya fráter..."

(A basszus vonósok fenyegető hangismétlése, hirtelen rámorduló trillája és nekitámadó hanglépései Ozmin fenyegető dühét rajzolják.)

...Mert hogy hányféle halfajtát kívánna neki, áradatként sorolja fel az ujjain: Nyaktiló, aztán dárda... puskapor, hosszú nyárs, szöges ostor, vaskerék, tüzes bocskor,...megsütünk, megnyúzunk, karóba húzunk! - rohan el nagy dühösen.

Belmonte később mégis ráakad furfangos szolgájára, s az nyomban elmondja gazdájának, mi minden történt velük azóta, hogy Donna Constanzát, annak komornáját, Blondet, és őt magát egyik tengeri útjuk alkalmával kalózok foglyul ejtették, majd mint rabszolgákat mindhármukat eladták Szelim basának. A török nagyúr beleszeretett Constanzába, de hiába ostromolja, a leány állhatatosan visszautasítja, mert csak az ő Belmontejét szereti. Elpanaszolja azután nagy sóhajtások között azt is, hogy Blondet a basa annak a dörmögő vén töröknek ajándékozta, aki az imént rohant be tajtékozva a palotába, de egyelőre még Blonde is ellenáll "urának és parancsolójának".

Most tehát a legelső feladat: Belmontet becsempészni a házba. Pedrillo tudja, hogy a basa rajong az építőművészetért, legokosabbnak tartja tehát, ha gazdáját híres építőmesterként mutatja be neki. Már megy is megnézni, hogy mikor érkezik vissza a basa a hajókirándulásról, amelyre Constanzát is magával vitte. - Belmonte egyedül marad.

"Oh mi félve, vágyban égve dobban és csak vár e szív!..."

(A zenekar hegedűinek meg-megszakadó félénk ritmusa Belmonte aggodalmát festi.)

Megnyílnak a szeráj kapui. Az érkező basát és Constanzát szerecsen rabszolgagyerekek és janicsárok fogadják, akik hódolatteljes énekkel köszöntik érkező urukat:

"Fel hát, várja hangos ének, hadd várja hangos ének őt, a hőst, ki erre tart..."

-Még mindig szomorú? - kérdezi a basa Constanzát, amikor egyedül maradnak.

Csak sóhaj rá a válasz és bánatos szó:

"Oh mi rég volt oh mi szép volt, oh mi jó a szerelem..."

"Ámde gyorsan jött a válás..."

Belmonte és Pedrillo elrejtőzve lesték meg a bevonulást. Mikor aztán a basa gondolataiba merülve egyedül marad, Pedrillo bemutatja gazdáját, mint nagyhírű, kiváló építőmestert. Szelimnek megtetszik a fiatalember és szolgálatába fogadja. De a gyanakvó Ozmin mégis útját állja:

"Mars, mars, mars. arra tarts, mert suhog itt a pálca és táncol itt a bot és táncol itt a bot..."

(Ahogy Ozmin korbácsának vége a levegőben, úgy táncol az a hegedűk figurációiban is.)

Így Belmonte csak nagynehezen jut be a palotába.

II. felvonás[szerkesztés]

Szelim basa kertje... Ozmin a maga öreges-otromba módján teszi a szépet Blondénak. A fiatal lány csak tréfálkozik vele, bolondot űz belőle. Hol szidja, hol simogatja, s tanítgatja, hogy miként is kell európai nőhöz szólni, mert velük másképpen nem lehet ám bánni:

"Ha szépen szól a nőhöz, ha jó és hű a férfi..."

Végül egyenesen kiparancsolja a kertből az öreg dörmögő széptevőt, aki durcásan morog vissza:

"Hát elmegyek, ám az a fő, hogy Pedrillo ide ne jöjjön a gaz kölyök ide ne járjon..."

De azért csak csóválja a fejét: - Oh angolok, ostoba népek, mi mindent megadtok a nőnek! Ozminnak azonban végül mégiscsak szót kell fogadnia. Constanza fájó szívvel bolyong a kert útjain:

"Oh mily kín, mily gyászos végzet, mily gyászos végzet, várni rád, hogy jöjj, mint rég..."

Szomorúan gondol szerelmesére, Belmontera, aki oly messze jár... Bezzeg Blonde könnyebben viseli sorsát, még úrnőjét is vigasztalja.

Jön a basa. Figyelmezteti a szomorkodó lányt, hogy a kiszabott várakozási idő lejárt, másnap viszonoznia kell szerelmét. Constanza azonban állhatatos. Inkább vállalja a halált vagy a megkínoztatást:

"Álljon bár a máglya, bár a máglya..."

(Constanza elszántsága, tántoríthatatlan ereje szólal meg a kezdeti unisono témában az egész zenekaron, de utána rögtön kér, könyörög a fuvolák, oboák, hegedűk és gordonkák esdeklő dallama.)

De aztán mégis könyörögve fordul a basához.

Távozásuk után Pedrillo találkozik Blondéval és lelkendezve újságolja el, hogy megérkezett Belmonte, itt van már a palotában, sőt a szökés terve is kész: éjfélkor a két férfi létrát támaszt a leányok ablakához s rögtön indulhatnak a kikötőben horgonyzó hajóhoz. Csak egy akadály van: a gyanakvó Ozmin. Jókora adag altató azonban ezen is segíteni fog.

Blonde örömének nincs határa:

"Óh mi édes drága hír, gyönge szívre balzsamír..."

Alkonyodik... Két borosflaskóval kerül elő a félénk Pedrillo és egyre bátorítja, biztatgatja magát:

"Mindig az nyer aki mer, mindig az nyer aki mer..."

Altatóval kevert ciprusi borral kínálja ravaszul a zsörtölődő, morgó Ozmint - mikor megjön -, akinek mint igazhitű muzulmánnak, tilos a borital. Közben jó nagyokat húz maga is mind a két flaskóból.

"Vivat Bachus! Bachus éljen! gondot, bajt ő eltemet!..."

(A csillogó piccolón, fuvolán és hegedűkön a triangulum csengése közben megszólaló dallam a könnyed bormámor csillám-fátylát festi.)

Hosszas unszolásra Ozmin mégis belekóstol a borba. Sőt addig-addig kóstolgatja, míg teljesen elázik, s Pedrillo elcipelheti aludni a magatehetetlen öreget.

Éjszaka...

Belmonte leszökik a kertbe és itt végre találkozhat Constanzájával. Megjelenik a másik szerelmespár is: Blonde és Pedrillo.

"Végre hát a célhoz érek Újra fénylik már, fénylik ránk az ég. újra fénylik ránk az ég..."

És mi következhet? - Édesen fájó féltékeny civódás, a férfiak duzzogó hitetlenkedése... a gyanú...

Ezt Blonde kezétől a Pedrillo képén elcsattanó pofon követi, majd bocsánatkérés és megkövetés.

"Édes Blonde, ó ne szidj már, hű vagy láttam rajtad mindjárt. bízom benned, míg csak élsz..."

A két ifjú ezek után már térdenállva bizonygatja a szánom-bánomot, s az asszonyi hűségben való örök hitét.

Most már négy álom szövődik egybe - hadd éljen a hűség,... hisz angyalszárnyan jön... a hő szerelem.

III. felvonás[szerkesztés]

1. kép[szerkesztés]

Belmonte a zárt szerály előtt, az alig holdfényes kertben várakozik.

Azután Pedrillo gitárja pendül meg halkan - jeladásul:

"Hej Afrikában fogva volt egy édes barna lány..."

Lassan nyílik a szeráj egyik ablaka, a szökés már-már sikerül... Constanza és Belmonte javában a kikötő felé igyekszik, csak Pedrillo bajlódik még Blonde megszabadításával. Az egyik rabszolga azonban felfedezi az ablakhoz támasztott létrát, és olyan zajt csap, hogy még a mámoros Ozmin is kijózanodik. Azonnal fellármázzák az őrséget: - hajrá, a szökevények után! - Ozmin a létra aljára ül őrködni úgy, hogy Blonde és Pedrillo menekülés közben valósággal a nyakába potyognak.

Az őrség visszahurcolja Belmontét és Constanzát. Blonde és Pedrillo is kézre kerülnek s a kijózanodott Ozminban fellángol a bosszúvágy. Diadalmas kárörömmel már szinte látja is az akasztófát:

"Ó, az lesz a kéjes óra, Majd, ha áll az akasztófa és a gége megszorul, megszorul..."
2. kép[szerkesztés]

póni A szökevényeket Szelim basa elé vezetik. Belmonte gazdag váltságdíjat ajánl fel szabadonbocsátásukért. Megmondja igazi nevét is: Lostadosnak hívják, édesapja Oránia kormányzója volt.

Ez a leleplezés csaknem mindnyájuk életébe kerül. Belmonte atyja volt ugyanis az, aki egykor mint Szelim halálos ellensége, tönkretette és kiüldözte őt hazájából. Az ifjú tehát legádázabb ellensége kezébe került, aligha számíthat kegyelemre.

A jegyespár magára marad.

Belmonte:

"Ah Constanza, drága lélek, mért is viszlek sírba téged... szerelmeseknek együtt hagyni el a világot... együtt meghalni boldog gyönyör..."

"Átjár a láng a mámor, föltárul már a menny..."

Szelim basa azonban nem követi Belmonte atyjának példáját. Szabadon engedi foglyait, bármennyire dühöng is a vérszomjas Ozmin aki füstbe ment bosszúterveit, no meg a csinos Blondet siratja.

A búcsúzók - Constanza és Belmonte, Blonde és Pedrillo - hálatelt szívvel köszönik meg a nagylelkű basa jóságát. A négy boldog ember háladala a verőfény sugaraival tölti be a szíveket:

"Akinek ennyi jó kevés hadd érje gáncs és megvetés..."

A basa intésére megnyílnak a szeráj kapui. Szelim maga vezeti a két boldog párt a várakozó hajó felé.