Olvasónapló/Rigoletto

A Wikikönyvekből, a szabad elektronikus könyvtárból.
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez


Rigoletto


Giuseppe Verdi 4 felvonásos operája. Szövegét Victor Hugo drámája nyomán F. M. Piave írta.

Cselekmény[szerkesztés]

Történik Mantuában, a XVI. században,

  • az I. és III. felvonás a herceg palotájában,
  • a II. felvonás Rigoletto háza körül,
  • a IV. felvonás Sparafucile kocsmája előtt.

I. felvonás[szerkesztés]

A hercegi palota fényes termeiben előkelő vendégsereg pompázik. A hátsó teremben táncolnak is. A herceg egyik udvaroncának éppen meséli: »Egyszerű kislány, de kellemes, bájos, ma éppen hozzá kerekedett kedvem« Vasárnaponként a templomban látta őt. - De a fel s alá sétáló szépséges donnák közt is mosolyogva nézelődik: »Sok a szép nő és igazán egyre megy, ha bájos és nem vén, hogy melyik a sok közül«

Az estélyen megjelent a szép Ceprano grófné is. A herceg eléje siet és türelmetlenül, izzóan ostromolja, de a féltékeny férj tapodtat sem tágít felesége mellől.

Marullo jön az újsággal, amin nagyokat kacagnak az udvaroncok is, hogy a púpos udvari bolondnak szeretője van. Rigoletto éppen tréfásan gonosz tanácsot ad a Ceparno grófnéért lángoló hercegnek: ...rabolják el a grófnét...férjét vessék börtönbe...száműzze őt...vetesse fejét...

A fényes ünnepséget az ősz Monterone zavarja meg; az őröket félrelökve ront be és vakmerően kérdőre vonja a herceget lánya becsületének elrablásáért. Az embertelen udvaronchad csak léhán nevet rajta. Monterone a herceg szemébe vágja, hogy hitvány, Rigolettót pedig - aki a megalázott, vérig sértett apát körültáncolva, a legarcátlanabbul kigúnyolja - megátkozza. Szavai szíven találják a csörgősipkás udvari bolondot, kiejti kezéből a jogart és összeroskad az átok súlya alatt.

És az őrök már kísérik is a börtönbe a felségsértő Monteronét.

II. felvonás[szerkesztés]

Éjszaka.

Rigoletto egy elhagyott kis utcába ért.

Nem hagyja nyugodni a szörnyű átok.

Sparafucile, a bérgyilkos, követte az egész úton, mint az árnyék. Majd hozzá lép és felajánlja szolgálatait. Jó pénzért megszabadítja őt bármely vetélytársától. Azt is elárulja, hogy húga is segít... ha kell. Szép lány, ő csalja be az áldozatokat a házába. Rigoletto elutasítja, de azért mégis megkérdi, hogy hol találhat rá...

Mikor egyedül marad, újra csak az átkot hallja. Gyűlöli az embereket, a mostoha természetet, a léha udvaroncokat, s ezeket okolja minden bűnért, gazságért, amit nyomorult életében valaha is elkövetett. Hiszen rút külseje, sorsa kényszerítette rá, hogy a herceget szolgálja, mulattassa otromba tréfákkal. - Az ősz Monterone borzasztó szavaitól csak nem tud szabadulni. De végül mégis lerázza a lidércnyomást s boldogan siet kis házának kertjébe.

Leánya, Gilda szalad eléje, ki itt él rejtve ez elhagyott helyen. A leánynak sejtelme sincs apja nevéről, foglalkozásáról. Kérdésére Rigoletto - hallgat, vagy csak ennyit mond: »Nem tűnik el a fájdalom, nem csendesül a bánat míg élek, mindig gyászolom édes jó anyádat. Te vagy most a vigaszom...« »Oh, keserű gyász, keserű gyász! Hogy nyújtsak néked vigasztalást?« Gilda megismétli kérését: már régen él itt az elhagyott kis házban s a várost szeretné látni... De atyja szigorúan ismétli: soha, soha!... ne hagyd el e házat. És Giovannát hívja - ki leánya gondját viseli - hogy megkérdezze, a hátsó ajtót jól bezárja-e mindig?

Kívülről gyanús nesz hallatszik. Az örökké aggódó apa izgatottan szalad ki az utcára körülnézni. A háta mögött ezalatt az álruhába öltözött herceg surran be a kapun - Giovannának egy zacskó pénzt dob oda - és megbúvik a bokrok között. Ekkor hallja meg, hogy új szerelme - udvari bolondjának a leánya.

Rigoletto Giovannát kéri: »Ó őrizd, asszony; ezt a rózsát, mint a két szemednek fényét, legyen mindig ilyen tiszta, ilyen szűzi, ilyen szép« Búcsúzik leányától s gyengéd szeretettel öleli át. Kint az utca teljesen néptelen, de ő mégis lassan, nehezen indul csak útjára.

Gilda egyedül marad - arról az ifjúról álmodozik, aki őt követte... s az egyszerre ott térdel előtte, és szerelmesen vallja: »Napfény és boldogság, két szív ha lángol, a vérünk fellobog az édes vágytól« Szegény diáknak mondja magát és örök szerelmet ígér.

De kint léptek koppannak, és búcsúznia kell.

Elsiet és Gilda ábrándjaiba merülhet: »Drága név, te szép, te lágy. melyen élsz szívemben rég« Majd nyugovóra tér.

A ház előtt az udvaroncok gyülekeznek. A fiatal lányt akarják elrabolni, akiről azt hiszik, hogy az udvari bolond kedvese. Jó tréfának szánták: a szép lányt megszerzik a hercegnek, a púposnak pedig, aki oly sok borsot tört már az orruk alá, most alaposan megfizetnek.

Készülődésük közben jön vissza Rigoletto, nem volt nyugta kis házától távol.

Az összeesküvők körülfogják, látszólag őt is beavatják a cselszövénybe: azt hazudják neki, hogy Ceprano grófnét jöttek elrabolni a szemben levő palotából. Ehhez őt is segítségül hívják. Szemét bekötik s így nem veheti észre, hogy a létrát tulajdon házának támasztva tartja, míg az udvaroncok bemásznak rajta. Így az áldozat, akit elrabolnak, nem Ceprano grófné lesz, hanem - saját leánya.

Az udvaroncok már előre kárörömmel gúnyolódnak rajta.

Rigoletto végül is elunja a várakozást, letépi szeméről a kendőt - de ekkor már az udvaroncok eltűntek a közelből - és őrjöngve ébred rá a szörnyű valóságra: ő maga segített, hogy leányát elrabolják.

III. felvonás[szerkesztés]

Ismét a hercegi palota egyik terme. A herceg forr az indulattól: hiába tért vissza imádottjához az este, nem találta, elrabolták! Ezért bosszút fog állni.

A mosolygó udvaroncok meglepetéssel kedveskednek: dicsekedve mesélik el az éjszakai leányszöktetés históriáját.

A herceg égő vággyal, boldogan siet az elrabolt lányhoz, kit idehoztak a palotába.

Alig tűnt el, kintről felhangzik Rigoletto tréfát tettető éneke. Szívettépően komédiázik s játssza az udvari mulattató szerepét. Kényszeredetten táncos léptei és bolond csörgői közül kihallatszik a meggyötört ember, a kétségbeesett apa jajszava. Mikor megtudja, hogy az elrabolt leány a hercegnél van, halálra sebzetten hördül fel s kiszakad belőle titka: gyermekét szöktették meg. Kétségbeesésében az ajtóra veti magát, be akar törni a herceghez, de az udvaroncok útját állják, ellökik. Hiába szörnyű keserve s kitörő gyűlölete. Azután már sírva kérleli őket, de azok közönyösen elfordulnak tőle, s összetörve, földre roskadva kéri vissza leányát - hiába.

Ziláltan rohan ki Gilda a herceg termei felől s megszégyenülten menekül atyja karjaiba. Az udvari bolond most egyszerre óriássá nő, kiparancsolja az udvaroncokat a teremből s megfenyegeti a herceget: a színét se lássa, erre ne járjon, mert ő van most itt, ő - Rigoletto.

Egyedül marad leányával. És Gilda halkan mindent elmond. Miképp látogatta meg őt mint diák, s hogyan esküdött száz édes szóval, hogy hű marad hozzá örökre... Az apa lelkét átjárja a fájdalom.

Mikor aztán a herceg poroszlói arra vezetik el a börtönbe az agg Monterone grófot, a bolond bosszúja fellángol.

Gilda ijedten kérleli atyját, könyörög, hogy bocsásson meg a hercegnek, de minden szava hiábavaló.

IV. felvonás[szerkesztés]

Düledező útszéli kocsma a folyó mentén.

Sparafucile éppen kardját tisztogatja.

Rigoletto Gildát hozta el ide, s most elrejtőzik vele a csapszék előtt. Az apa azt akarja, hogy leánya tulajdon szemével lássa hűtlen szerelmese csapodárságát. A herceg hamarosan meg is jön, italt, éjjeli szállást kér és dalba kezd.

Gilda rejtekhelyéről jól láthatja, mint évődik a herceg szerelmesen Sparafucile szép húgával, Maddalenával. De a lány még ki-kibújik ölelő karjai közül.

Gilda haza indul, mert atyja kívánsága, hogy férfiruhát öltsön és Veronába menjen előre, ott várja meg őt. Ismeretlen emberek között új életet fognak kezdeni.

Rigoletto most hozzákezd bosszúja végrehajtásáhos. Megköti Sparafucilével az egyezséget, hogy az megöli fiatal vendégét. A kialkudott vérdíj felét, tíz aranyat, azonnal meg is kapja, a többit majd a holttest átadásakor.

Zivatar közeledik, a távolban villámlik. A szél nyöszörög... A herceg végképp úgy határozott, hogy itt marad éjszakára a kocsmában, itt alszik. Maddalena tudja, hogy mi vár rá, súgva, ijedten küldi el: menjen! De az meg se hallgatja a lány szavát, visszanéz rá jelentősen s hetykén lépked felfelé a kis kamrába vezető lépcsőn.

A férfiruhába öltözött Gilda visszatér, s meghallja, amint Maddalena a herceg életéért könyörög. Sparafucile már le is mondana áldozatáról, csak egy holttestet adhasson át a púposnak.

A vihar egyre jobban dühöng s a szerelmes lány nem tétovázik tovább: föláldozza magát hűtlen szerelmeséért.

Bekopogtat a kapun és a gyilkos tőr őt sebzi halálra. Maddalena hirtelen elfújja a gyertyát, a kocsmára sötétség borul...

Éjfél... a harang is elüti a távolban a tizenkettőt.

Rigoletto a herceg holtteteméért jön. Sparafucile átadja a zsákot a holttesttel. Az apa gyanútlanul átveszi s diadalmasan áll fölötte, de csak pillanatokig élvezheti a bosszú édes gyönyörét, mert amint a vízhez akarja vonszolni a zsákot, felhangzik a herceg hangja: „Az asszony ingatag...”

Szörnyű sejtelme támad... reszketve tépi fel a zsákot s a villám fényénél leányát, Gildát ismeri fel az áldozatban. Él még, s magához tér. Utolsó, halódó erejével atyját kéri, bocsásson meg, nemcsak neki, hanem - a hercegnek is. ...érted imádkozom, apám...hanyatlik le élettelenül.

Az átok beteljesült, zokog fel Rigoletto s leroskad leánya holttetemére.