Olvasónapló/Lohengrin

A Wikikönyvekből, a szabad elektronikus könyvtárból.
Lohengrin


Richard Wagner 3 felvonásos operája. Szövegét Richard Wagner írta.

Cselekmény[szerkesztés]

Történik Antwerpenben, a X. század első felében. Az I. és a III. felvonás 2. képe a Schelde partján, a II. felvonás Antwerpen várának udvarán, a III. felvonás 1. képe Lohengrin és Elza nászszobájában.

I. felvonás[szerkesztés]

Tisztás a Schelde folyó partján...

I. (Madarász) Henrik, a németek királya országlátni jött Brabant földjére, a német trón hűbéres tartományába.

Felhangzik kürtöseinek hívása a négy égtáj felé.

A király a törvénylátó tölgy alatt az ország nemességét köszönti. Azért hívta egybe híveit, mert hadjáratra készül a magyarok ellen s szükség van minden harcos kardjára.

Ám éppen viszálykodásban találja őket. Brabant hercege nemrég meghalt és két gyermeket hagyott hátra: Elzát és a kis Gottfriedet. Halála előtt Friedrich Telramund gróf gyámolítására bízta fiát és leányát, kit jegyesül is szánt neki.

Telramund szörnyű váddal lép a törvényülő király elé:

Elza az erdőben sétált kisöccsével, Gottfrieddel, megölte a védtelen gyermeket és azzal tért vissza, hogy az megfoghatatlan módon eltűnt. E szörnyű tett után ő felbontotta a jegyesi köteléket és feleségül vette a fríz herceg leányát, Ortrudot, akit be is mutat a királynak.
(Az összes vonósokon unisono megszólaló téma zord határozottsága jellemzi Telramund egyéniségét.)

Egyben követeli Brabant uralmát, mint az elhalt fejedelem legközelebbi férfirokona.

A király maga elé idézi Elzát, aki mélyen lesújtva jelenik meg.
(Az oboa és angolkürt lágy panasz-szava a közeledő Elza tiszta ártatlanságát sugározza.)

A király megkérdi tőle: tudja-e, mi a vád?

Elza szomorúan tekint maga elé:

"Elhagyva búval telten sóhajom égbe szállt, az Úrhoz küldtem lelkem sok kínos éjen át..."

És álmát kezdi elbeszélni. A király hiába figyelmezteti: - Elza védd magad bíráid előtt. - Ő révülten mondja tovább:

"És földöntúli fényben egy férfit küld az ég. oly tündöklő a vértje, oly szép, mint senki még!... A kürtje kincs meg gyémánt És láng övén a kard. Néz boldogítva énrám És jő, a földre tart. Ő szólt, s e szívbe szállott A vigasz és a hit, E hősre bízva várok, Ő küzdjön értem itt..."

- Akkor hát legyen istenítélet - szól a király -, lovagi kard döntse el a pert.

S megkérdi Telramundot és Elzát is. S miután mindketten ráállnak, hogy párviadal tegyen igazságot, elhangzik a hirdető hívása:

"Ki hős tusára kíván szállani Brabanti Elzáért álljon elő, álljon elő..."

Mély csend a válasz. Elza kérésére a király parancsot ád: "Szóljon még egyszer a kürt!" A harsonákat megfújják, s a hirdető újra szétkiáltja a hívó szót. De ismét dermedt némaság felel. Telramund és felesége Ortrud arcán győzelmes mosoly jelenik meg, s megrendül a lovagok hite is Elza ártatlanságában. Elza térdreomlik és fohászkodik.

S most izgalom hullámzik végig az egybegyűlteken. A Schelde vizén hattyúvonta csónak közeledik s benne ezüstpáncélos lovag.
(Lohengrin férfias jellemét érces trombitákon megszólaló - hegedű tremolókkal kísért - hősi lendületű téma festi.)
Íme: a hős, akit Elza álmában látott, eljött. A lovag partra lép s búcsút vesz a hattyútól.

"Ó áldjon ég, te hű barát, sajkádban jöttem nagy vizen át. Te szép hazánkba vissza szállsz, menj, vár az éden üdve rád. Hű vagy te, jó, mint senki más, az ég megáld, te hű madár..."

Mind mélyen megilletődve állnak.

Köszönti a királyt, aki megkérdi tőle: ki vagy te, ég külldött-e?

Lohengrin válasza csak ennyi: Egy ártatlanul vádolt leányt jöttem megvédeni... És Elzához fordul: bízik-e benne, hitvese lesz-e, ha győz a harcban?

Elza szelíden ereszkedik térdre előtte. Sorsát az ismeretlen kezébe teszi.

A lovag esküszavát kéri:

"Míg élünk, meg ne kérdezz, rá vágyódást se érezz, hogy hívnak és ki küld, mely földnek népe szült..."

Elza fogadalmat tesz: nem fogja soha kérdeni, kutatni megmentője nevét. - Szász és brabanti nemesek mérik ki a viadal helyét és mind imát mondanak.

"Nagy Isten, halld, szólítlak én, itt, ezt a harcot döntsed el... Kit jónak tudsz, hagyd győzni őt, A rossztól vedd el az erőt..."

Aztán Lohengrin és Telramund összecsap. A viadal rövid. Az ezüstvértes lovag egyetlen csapással földresújtja ellenfelét. De nem öli meg - meghagyja életét. A király Lohengrinhez vezeti Elzát, kinek ártatlansága íme bebizonyosodott.

"Ó mért nincs szárnya szómnak méltón zengni a hőst, kélj ünnepi szózat és zengjed fennen őt!..."

A tömeg ujjong és pajzsra emelve ünnepli Elzát és Lohengrint.

II. felvonás[szerkesztés]

Éjszaka van Antwerpen várában. A kivilágított termekben a király s a lovagok ünneplik a győztest. Szárnyaló muzsika hangzik ki.

A sötétségbe borult várudvaron a gyalázattal megbélyegzett Telramund és neje, Ortrud lapul, mint két fekete árnyék.
(A mélyvonósok titokzatosan fenyegető témája Ortrud sötét gyűlölettől izzó lelkének rajzát adja.)

Telramundból kitör a keserűség. Feleségét okolja balsorsáért. Hazug szóval ő bujtotta fel, emeljen vádat Elza ellen. Az ádáz asszony azonban most is csak a bosszúra gondol: Ki ő, a hattyúhozta lovag? Ha kényszerítik rá, hogy kimondja a titkát, vége hatalmának és varázserejének. De senki másnak nincs ereje erre, egyedül Elza kérdheti meg...

- Te vádold meg bajnokát - biztatja -, hogy varázslattal élt. S elhiteti Telramunddal, van még egy végső fegyver: elég a lovag kisujjának hegyét levágni, hogy elvesszen varázsereje. Most már Telramund vele együtt fogadja meg: A bosszúnak él. Esküdjünk rája.

Elza a palota erkélyén vallja meg túláradó boldogságát a szellőnek, a hűs éjnek. Lent a homályban Ortrud jajdul fel s szólítja nevén, majd panaszos szavakra fakad: ő és férje miatta jutott ilyen szerencsétlen sorsra.

Elza szíve megesik a földönfutóvá lett asszonyon, lemegy hozzá a várudvarra, hogy megvigasztalja. Ortrud közben a pogány isteneket szólítja:

"Wotan, Hadur, ím hívlak én!..."

ők adjanak erőt, segítsék bosszútervét.

De mire Elza megjelenik, már ismét alázatosan térdel előtte. Majd alattomosan Lohengrinről kezd beszélni s a hattyúlovag titokzatos származásáról.

- Ne higgy boldogságodban - suttogja fülébe -, könnyen lehetsz csalódás áldozata. Miért rejti hősöd származását sűrű köd? Csak el ne hagyjon téged, amilyen titkos úton jött! Elza bizakodón felel: hisz vőlegényében s hitét nem ingathatja meg semmi. S gyengéd részvéttel kézenfogva vezeti be Ortrudot - balsorsát - a házba.

Hajnalodik. A vár őrtornyain a trombiták ébresztenek, s felelgetnek egymásnak.

A várban kialszik a fény. A szolgák a nászlakoma számára vadat, halat hoznak, a szolgálóleányok a kútra jönnek vízért. A lovagok is a várudvaron gyülekeznek. A király hirdetője közli: Henrik száműzte Telramundot, aki álnok ügyben Istent hívta ki. Az idegen lovag Elza férje lesz, s az övé Brabant trónja is. És felszólítja őket, hogy a királlyal együtt üljék meg Elza és a lovag nászát, de másnap álljanak készen a harcra. A hadat Brabant új fejedelme vezeti majd. Az egybesereglett lovagok lelkesen éltetik az új vezért. Jön a fényes nászmenet...

Elza hölgyeitől kísérve, virágfüzéres apródok között halad a templom felé. A nászmenetben ott van Ortrud is, aki ismét díszruhát öltve, alattomos tekintettel követi a menyasszonyt. A templom lépcsőjén azonban hirtelen útját állja és dühödten támad rá: Elza majd csak ő utána léphet a templomba, hiszen vőlegénye ismeretlen jöttment.

Lohengrin, aki Henrik királlyal együtt éppen közeledik, Ortrudot kemény szóval utasítja el, s indul arájával a templomba.

De a templom kapujában most Telramund lép elébe: Csaló és varázsló - vádolja meg -, mert igazi lovag nem titkolná származását. Őt nem lovagi kard győzte le, hanem valamely sötét varázslat. Lohengrin komoly méltósággal felel: ő csak Elzának tartozik számot adni jötte s származása titkáról és senki másnak. Telramund ekkor titkon Elza fülébe suttogja: ha csak ujja hegyét levághatja a lovagnak, az soha el nem hagyja őt. De Lohengrin, mikor meglátja, elűzi az ármánykodót. Aztán orgonazúgás közepette lép be a templomba Lohengrin és a gyötrődő menyasszony.

III. felvonás[szerkesztés]

1. kép[szerkesztés]

A király és kísérete a nászszobába vezeti a mátkapárt.

Elhal a nászi dal és ők egyedül maradnak. Elzáról sugárzik a boldogság.

"Tündér gyönyör fűz engem egybe véled, álomvarázs, mit Isten külde rám..."

(Elza és Lohengrin csodálatos szerelmét énekli a klarinét és oboa bensőséges dallama.)
Lohengrin gyengéden öleli át Elzát.

"Érzed, mily bódító a bűvös illat? Mámorba szédít, ájulatba ejt..."

De Elza egyre vívódik: nincs nyugta, míg nem tudja, kit szeret, kinek az asszonya lett. Lelkét már átjárta az Ortrud sugallta kétkedés. Lohengrin igyekszik megnyugtatni és inti, meg ne szegje fogadalmát. - Meg ne inogj, s te lész a föld színén a legboldogabb.

"Nem semmiség mit érted adtam A sorsom szép volt, égi fény ...Mit bírtam eddig, mind elhagytam, Tűnjön el hát ma minden kétely, Csak bennem bízzál, szép arám, Mert nem zord éjből jöttem én el, A fény országa volt hazám..."

Elza megrémül: Hátha az ezüstvértes hős - ha most már hitvesi eskü köti is hozzá - megint csak eltűnik a messzeségben! Már látja is a hattyúvonta csónakot?... És most már szenvedélyesen, félig önkívületben követeli férjétől, mondja meg, honnan származik és mi a neve.

Ebben a pillanatban Telramund ront be cinkosaival, hogy megöljék a lovagot, de egy kardcsapásra a merénylő holtan rogy össze, a többiek pedig térdre hullnak előtte.

- Boldogságunk már oda! - mered maga elé Lohengrin és parancsot ad: öltöztessék Elzát díszes köntösbe, hogy a király elé járuljanak.

2. kép[szerkesztés]

Kél a nap a Schelde fölött.

Gyülekeznek a lovagok.
(Az egybesereglő lovagok gyülekezését festik a vonósok izgatott, lelkes triola-figurációi.)

Az ősi tölgy alatt, ahol istenítéletet tartott, ismét bírói székébe ül Henrik király.

A megtört Elza közeledik, úgy hiszik, azért bánatos, mert válnia kell hadba induló férjétől. Jő már a lovag is és hozzák Telramund holttetemét. - Meg kellett ölnie - mondja el a lovag -, mert orvul életére tört.

Vádolja Elzát: megszegte fogadalmát; származását és nevét kérdezte. Így hát megadja a választ a király és az ország előtt:

"Nagy messzi táj, egy ismeretlen szent hon, tündéri vár, hol még madár se járt, Monsalvat vára, benne fényes templom, nem látott soha senki ily csodát..."

A Grál vára ez...
(A földöntúli mesébe, a Grál-legendához vezetnek el a hegedűk lebegő, fénylő akkordjai.)
Kit a Grál a szolgálatára kiválaszt - hogy itt a földön az igazságért síkra szálljon s megvédje az ártatlanul üldözötteket - annak természetfölötti hatalmat is ad. Ám csak addig, amíg az emberek előtt ismeretlen marad. Ha megmondja nevét, el kell hagynia őket, s vissza kell térnie a Grál honába.

A Grál küldötte ő:

"a trónon Parsifal ül ama honban s az ő fia, én Lohengrin vagyok!..."

De már fel is tűnik a Schelde vizén a hattyú vonta csónak. Lohengrin búcsúzik Elzától és a földi boldogságtól. Neje, ha csak egy évig megtartja fogadalmát, megőrzi boldogságukat, s visszakapja elveszettnek hitt öccsét is.


"Majd visszatér, ha már én messze járok, e kürt, e kard, e gyűrű rája szálljon..."

Már indul a part felé, amikor a diadalmaskodó Ortrud a tölgy alól világgá kiáltja: a csónakot húzó hattyú nem más, mint maga Gottfried. Megismeri a kis láncról, amit ő kötött a nyakába, mikor az erdőben elvarázsolta.

Az ezüstvértű lovag térdre ereszkedik és áhítatosan könyörög a Grálhoz: oldja fel a varázst. Galamb ereszkedik alá az égből: az ima meghallgatásra talált.

Lohengrin eloldja a hattyú láncát, s e pillanatban az ifjú Gottfried lép a partra, akit Brabant hercege s trónjának örököseként mutat be.

Ortrud sikoltva roskad össze.

Gottfried karjából Elza is a földre hanyatlik fájdalmában. A király és kísérete a Grál-lovagot kíséri tekintetével galamb vonta csónakán. A kis hajó gyorsan siklik tova a Schelde vizén.