Olvasónapló/Fidelio

A Wikikönyvekből, a szabad elektronikus könyvtárból.
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez


Fidelio


A Fidelio Ludwig van Beethoven operája 2 felvonásban, 3 képben. Szövegét Fr. Treitschke írta.


Cselekmény[szerkesztés]

Történik egy spanyol államfogházban, Sevilla közelében, a XVIII. század végén.

I. felvonás[szerkesztés]

Spanyol várbörtön udvara. Marcellina, a börtönőr lánya házimunkával foglalatoskodik, vasal. Jaquino, a vár kapusa szorgoskodik körülötte:

"Szép angyalom, ketten vagyunk, egy bizalmas szóm lenne véled!..."

Szeretné feleségül venni. Vallomását azonban folytonos kopogtatás zavarja meg a súlyos várkapun.
(A vonósok unisono ritmusa a megkomponált kopogás.)

Marcellina örül, mikor végre egyedül maradhat. Untatja az udvarlás, hiszen egyre csak Fidelióra gondol:

"Be jó, be szép e gondolat, ha ő lesz majd a férjem... Mi bűvös szép ez álom!... Ah úgy elárad lelkemen egy földöntúli sejtelem,... A boldogságot várom..."

Fidelio késett. A bilincsek láncait javította. Sokáig kellett várnia a kovácsnál - ad számot Roccónak. A tömlöctartónak feltűnik a segédje zavara, Marcellina is elfogódott.

"Mi ez, minő varázs? Úgy elszorul szívem Ő engem hőn imád és boldogít Igen igen..."

Rocco nem kíván magának jobb vőt az igyekvő Fideliónál. Meg is mondja neki, hogy feleségül adja hozzá leányát. De hát a szerelmen kívül a házassághoz még másra is szükség van - tréfálkozik:

"Hogyha nincsen pénz a zsebben, jó kedvünknek híja van..."

De Fidelio egészen másra kéri Roccót; a földalatti börtönökből mindig kimerülten tér vissza, pedig ő örömest segítene neki a nehéz munkában. A kormányzó szigorú parancsa tiltja azonban, hogy az állami foglyokhoz bárki is belépjen. Marcellina meg félti, hogy nem bírná el a borzasztó látványt. De Fidelio nem fél semmitől:
(Fidelio bátorságát a vonósok szikrázó, feltörő staccato témája rajzolja.)

"Ez már derék, csak bátor légy és sose félj, így minden sikerülhet..."
Változás[szerkesztés]

Az őrség bevonul a várudvarra.

A kormányzó, Don Pizarro a most érkezett postát olvassa. Egyik sürgönyből megtudja, hogy Fernando miniszter már elindult Madridból. Bejelentés nélkül fog betoppanni a várba, mert fülébe jutott, hogy ott ítélet nélkül, ártatlan áldozatokat tartanak rabláncon. - Mi lenne, ha megtudná, hogy ő Florestant itt tartja bebörtönözve? - villan át rajta. És azonnal határoz:

"Hah, itt a pillanat ma végre bosszút állok!... Itt van ő, a kezemben. A tőrt szívébe mártom. Ütött a végórája, halál reá!..."

A kormányzó először a tömlöctartóval szeretné áldozatát láb alól eltétetni, aki azonban pénzzel sem vehető rá a gyilkosságra. Erre úgy határoz, hogy ő maga végez vele. És Roccótól már csak annyit kíván, ássa meg a sírt odalent a sziklaüregben, hogy még nyoma se maradjon a névtelen fogolynak.
(Mikor a kormányzó arról beszél, hogy Rocco ölje meg Florestant, a tőrdöfést az összes fúvósok sforzato akkordja érzékelteti.)

Fidelio figyelte, hogy hosszan beszélgettek, s rosszat sejt. De reménykedik...

"Jöjj áldott szép reménysugár... a csüggedt szívbe oltsd az élet lángját..."

Bízik benne, hogy egyszer eléri még boldogsága álmát.

"Itt állok tettre készen. Lelkem szilárd, megküzdök én te érted..."

Fidelióról senki sem sejti a várban, hogy nem férfi, hanem - asszony, aki férjét keresi már évek óta. Így jutott el a félelmetes börtönbe, ahol - férfiruhában - a porkoláb segédje lett. Most arra kéri, beszéli rá a tömlöctartót, engedje ki a foglyokat, ha csak rövid időre is a várkertbe, hiszen olyan gyönyörű az idő.

Jaquino és Fidelio engedik ki a rabokat. A börtön sötétjéből lassan vánszorognak elő - vakítja őket a napfény - és elfogódott lélekkel nézik a kéklő eget.

De Fidelio mindhiába nézi, fürkészi sorjában a sápadt arcokat.

A kormányzó nemcsak azt engedte meg, hogy a porkoláb segédje feleségül vegye Marcellinát, de az öregedő tömlöctartó le is viheti magával a cellákba mint segítséget. Most azonban felbőszülten ront le a vérudvarra. A kapuőr jelentette, hogy a foglyokat kiengedték a kertbe s keményen felelősségre vonja ezért Roccót. - A király születésnapja van ma - mondja a porkoláb ünnepélyesen és jelentősen súgja még oda: - Míg arra ott lent a halál vár, ezek legalább hadd örüljenek a napnak...

A foglyokat zárják be újra - parancsolja a kormányzó, Roccót pedig elküldi megásni a sírt.

A rabok:

"Te szép, te bűvös napsugár, már el kell válni tőled... Be kár, hogy máris válni kell..."

És mennek csüggedten vissza a börtönökbe.

II. felvonás[szerkesztés]

A börtön mélyén Florestan bilincsbe verve fekszik a kövön.

"Ifjú életem boldog álmát összezúzta fájdalom... Jó ügyért mert síkra szálltam, Láncok terhe nyom..."

- panaszolja, de aztán remény tölti el:

"Mit érzek itt, lágyan a szellő fuvall... A börtönömben fény árad és egy angyalt látok. Ez angyal Leonora, az én hitvesem, ő széttöri láncom..."

Ketten szálltak le a földalatti börtönbe, Fidelio és Rocco, hogy megássák a boldogtalan fogoly sírját.

Rocco:

"Sietve kell a gödröt ásni, a kormányzó ide lejön, a kormányzó már nemsokára ide jön..."

(A gordon és a kontrafagott mély, sötét, reszkető hangmenete festi a börtön borzalmát.)

Amint Fidelio a sziklához láncolt szerencsétlent meglátja, rögtön elhatározza, hogy megmenti, bárki legyen is. De majd összeroskad, mikor felismeri benne férjét, aki Roccónak könyörög, hogy értesítse feleségét, Leonorát sorsáról. Nem sejti szegény, hogy éppen ő ássa sírját. A börtönőr szánja ugyan, mégsem merészeli kérését teljesíteni: kenyerét félti.

Florestan szomjazik s egy korty vízért esdekel. Szívből mond az italért köszönetet.

"Te oly jó vagy. az Isten küldött. Az égben, az égben jutalmat nyersz majd..."

Fidelio egy darabka száraz kenyeret is odanyújt még neki.

A sír kész, a tömlöctartó sípjával jelt ad. Pizzaro jön. Elküldi Fideliót.

A kormányzó diadala teljes: tudja meg Florestan, mielőtt meghal, hogy akivel ő egykor szembeszállni merészelt, az áll most rajta bosszút. És le akarja szúrni. De Leonora, aki elrejtőzött az oszlop mögé, előugrik és testével védi meg: ölje meg hát a nőt - a feleségét előbb. Akkor pedig mindkettőjüket meggyilkolja, dönt Pizzaro. De Leonora pisztolyt szegez mellének. Ebben a pillanatban felharsan a trombitajel:

A miniszter megérkezett.

Leonora:

"Ah, te meg vagy mentve, áldalak szent nagy ég!..."

Már kiabál is Jaquino: a miniszter a kapu előtt áll. A kormányzó fejvesztetten dobja el a tőrét s rohan fel a várudvarra.

Florestan remegve öleli magához hitvesét.

"Ez óra éltem boldog álma..."

(Az ujjongó téma a hitvesek egymásra találásának boldogsága.)

Változás[szerkesztés]

A nép örömujjongva köszönti a minisztert.

"Eljött a nap, eljött az óra, a régen várt, de nem remélt... mely minden rosszat jóra fordít..."

A király kegyelmet adott valamennyi elítéltnek - hangzik Fernando miniszter szava.

"A testvér keresi a testvért, s ha kell, hát szívesen segít..."

Rocco a sápadt Florestant is a börtönudvarra vezette, kiben Fernando régen holtnak hitt barátját, az igaz ügy harcosát ismeri fel. Minden napvilágra jött... Pizzarót az őrök elvezetik. Marcellina most már tudja, hogy Fidelio hitvese Florestannak. Pironkodva, de azért örömmel nyújtja kezét a megbékélt Jaquinónak, Leonora pedig maga oldhatja le férje kezéről a bilincseket.

Florestan:

"Boldog az, ki egy ily nőben élte hű párjára lelt..."

Leonora:

"Benned mindent föltalálok, Florestan, Florestan, itt áll a nőd..."

S a nép a hitvesi hűség diadalát ünnepli:

"Ki egy tiszta lelkű nőben élte hű párjára lelt, az zengjen öröm éneket, zengjen öröm éneket..."