Olvasónapló/Don Pasquale

A Wikikönyvekből, a szabad elektronikus könyvtárból.
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Don Pasquale


G. Donizetti vígoperája 3 felvonásban. Szövegét Donizetti írta.

Szereplők[szerkesztés]

  • Don Pasquale (bariton)
  • Ernesto, az unokaöccse (tenor)
  • Malatesta, orvos, Ernesto jóbarátja (bariton)
  • Norina, fiatal özvegy (szoprán)
  • Jegyző
  • 1., 2., 3. szolga
  • Szakácsnő
  • Don Pasquale és Norina házanépe

Cselekmény[szerkesztés]

Történik: Rómában, a XVIII. században, Don Pasquale, ill. Norina házában és Don Pasquale kertjében.

I. felvonás[szerkesztés]

1. kép[szerkesztés]

Don Pasquale, a vagyonos, bogaras vénecske agglegény türelmetlenül járkál fel s alá: háziorvosát, Malatesta doktort várja, aki ezúttal nem közönséges medicinát hoz számára, hanem „különleges gyógyszert” - egy menyasszonyt. Az orvos végre megérkezik s büszkén jelenti, hogy megbizatását elvégezte, s ki se fogy az ara dicséretéből: „Mint földre szállott tünemény, mint istenek csodája, Mint hajnal égi üde fény, Úgy ragyog ifjú bája...” És e csodálatos tündér nem más - mint tulajdon húga.

Az agglegényben lobot vet a szerelem, azonnal találkozni akar jövendőbelijével: „Ah! véremben tűz lobog, nem tudok várni, hogy tudnék vágyamnak most ellenállni Mint aki bőréből Rögtön kibújna, Úgy érzem, húszéves Lettem ma újra.”

Pasquale szerelmes lángolásában sem felejtkezik meg bosszújáról. Unokaöccse, Ernesto ugyanis nagybátyja minden tiltakozása ellenére Norinát, a szép özvegyet szándékszik oltárhoz vezetni. Az öreg agglegény viszont mást szánt az ifjúnak, s most avval kívánja megbüntetni, hogy ő maga házasodik, engedetlen öccsét pedig kizárja az örökségből, s így a szegény ifjú - vagyontalan lévén - kénytelen lesz majd elállni a tervezett házasságtól.

Mikor azután Don Pasquale valóban elmeséli Ernestónak házassági tervét, az először csak tréfának veszi a dolgot, de hamarosan ráeszmél, hogy nagybátyja cseppet sem tréfál, sőt teljes komolysággal mondja: „Én, Pasquale Cornetoból földbirtokos, helyi lakos, teljes lélekkel és testtel, tiszta szándékkal és tettel házasodni akarok.”

Most azután már elszorul Ernesto szíve: „Eltűnt szívemből az álom, elszállt az élet reménye, szerelmem, Isten áldjon. szép ifjúságom regénye!” Le kell mondania Norináról, hiszen nem viheti nyomorba szerelmesét. A fiatalember utolsó érveként a józanságra hivatkozik: ilyen fontos lépés előtt ki kell kérni a jóbarátok tanácsát, vajon helyes-e az ilyen késői korban kötött házasság. Don Pasquale fölényesen válaszol: a doktor már mindenről tud, a terv megnyerte legteljesebb helyeslését, sőt a menyasszony nem más, mint Malatesta testvérhúga. - Ernesto megsemmisülten panaszolja: „A sors koldussá tesz engem, Norinámat elveszítem és kit barátnak hittem, ő elárul és megcsal” Pasquale most betetézi házassági előkészületeit: unokaöccsét kiteszi a házból.

2. kép[szerkesztés]

Norina, a bájos fiatal özvegy érzelmes szerelmes regényt olvas. „Ránézett most a báró, Kezét megfogta lágyan S így szólt: Szívem önért dobog, tekintetének tüzében a mennyországot látom” - hangzanak az érzelmes sorok. Jókedvűen felkacag: »Nem ismeretlen énnekem tüzes szemek varázsa. A szív ez ellen védtelen, eláll a dobbanása«

Malatesta doktort várja a Don Pasquale elleni haditervvel.

Egy szolga levelet ad át úrnőjének, alig futotta át, mikor belép a doktor. Norina nyomban nekiszegzi a kérdést, miféle cselszövésről van is szó, miközben haragosan orra alá tartja a levelet. A levélben ez áll: „Norinám, halállal a szívemben írok neked; Don Pasquale, a gaz, kétszínű Malatesta doktor biztatására eljegyezte a(z orvos) húgát. Engem kiűzött a házból s végül teljesen kitagadott. Szerelmem azt parancsolja, hogy lemondjak rólad. Elhagyom Rómát, s rövidesen Európát is. Légy boldog, ez legforróbb kívánságom... Ernestód.”

A doktor tüstént elmeséli: Don Pasquale már régóta házasodni készül. Minthogy hiába próbálta lebeszélni - az öreg annyira makacs -, taktikát kellett változtatni. Ő tehát most már nem ellenkezik vele, sőt színleg még hozzá is segíti a házassághoz. Azt füllentette az öregnek, hogy tulajdon húgát adja hozzá nőül. Ebből csak annyi igaz, hogy Malatestának valóban van húga, aki azonban kolostorban nevelkedik. Az orvos terve most az, hogy őt, Norinát mutatja be testvérhúgaként. Egyik barátját pedig mint jegyzőt vezetik majd be az agglegény házába, ő köti majd meg a látszatházasságot. Norina feladata csak annyi lesz, hogy magába bolondítsa a vénembert, hogy aztán egyszer s mindenkorra elvegye kedvét a házasságtól. Norina - Ernestóért - boldogan egyezik bele a cselszövésbe.

Alaposan meghányják-vetik a tervet. Norina eljátszandó szerepéből mindjárt próbát is tartanak.

Végül abban állapodnak meg, hogy Norina a falusi szendét fogja alakítani. A menyasszonyjelölt Norina egészen beleéli magát szerepébe. Nagyban fogadkozik is: Adta vén bolondja, bennem emberére talál...

Az orvos előre nevet. Micsoda felfordulás lesz ebből!

II. felvonás[szerkesztés]

Ismét Don Pasquale háza.

Ernesto otthonától, boldogságától búcsúzik: »Hol találom azt a földet, mely nem látott bajt és sóhajt«

Boldogságot kíván szerelmesének, akiről le kell mondania.

Alig távozott, peckesen sétálva Don Pasquale bukkan elő. Úgy kihúzza magát, mint valami ifjú gavallér.

Megérkezik a doktor s hozza magával az iruló-piruló szende kislányt, „Sofroniát”, aki csak nemrég hagyta el a zárda falait. Norina kitűnően játssza szerepét. Ájuldozik, mikor meglátja leendő férjét: az ő szűzi pillantása férfinak a közelségét sem bírja.

Az öreg agglegény olvadozik: azonnal házasodni akar. Malatesta persze mindent elrendezett. Mindjárt kéznél a jegyző, s hamarosan papírra vetik a szerződést.

Még az is belekerül az okiratba, hogy: „A fentnevezett Don Pasquale Minden néven nevezett javát, Az ingót és az ingatlant Kettőjük nevére írja át. És hitvesének ugyanakkor Rendelkezési jogot ád, Hogy kezelje teljes vagyonát.”

Mivel csak egy tanú van kéznél, Ernesto éppen a „legjobbkor” érkezik. Persze sejtelme sincs az egész cselszövésről és megdöbbenve látja, hogy nemcsak Malatestát, a jóbarátot vesztette el, hanem Norina, az imádott asszony is cserbenhagyta. Kétségbeesésében majdnem felborítja az egész tervet, de a doktor gyorsan a fülébe súgja: ne csinálj botrányt, mert ha a szád most eljár, végképp elveszted Norinát.

Alighogy aláírták a szerződést, amely a fiatalasszonyt a ház úrnőjévé teszi, máris úgy megtáncoltatja férjét, hogy az azt sem tudja, melyik lábára álljon. Az imént még szende szűz, aki alig merte szóra nyitni ajkát, most hirtelen pattog, zsémbel, parancsol, nyelve úgy jár, mint a kereplő. Don Pasqualénak még a lélegzete is eláll, de még megpróbál ellenkezni:

Norina azonban a sarkára áll: »Akarom ezt jegyezze meg, szívem ezt a szót csak én használhatom«

A doktor ugyancsak élvezi páciense elképedését.

És a szerény, klastromfalakhoz szokott hajadon hamarosan megmutatja azt is, hogy a pompát, a bőséget is kedveli. Azonnal kiadja a majordomusnak a parancsot, gondoskodjék új személyzetről. Aztán férjét oktatja ki az illem és jó modor tudományából. Végül úgy leszidja, hogy az csak hápog kétségbeesetten.

Ernesto most már mindent megért, s kissé még szánja is az öreget. De hiába: a játékot végig kell játszani.

III. felvonás[szerkesztés]

1. kép[szerkesztés]

Don Pasquale otthona alaposan megváltozott...

Ahány asztal, szék akadt a lakásban, az mind teleszórva ruhákkal, kalapokkal, szőrmékkel, csipkékkel. Ő maga pedig magába roskadtan üldögél. Kétségbeesetten nézegeti a töméntelen számlát, mely ugyancsak az ifjasszony pazarlásáról tanúskodik.

Az újdonsült férj elszontyolodva állapítja meg: „Ha ennek nem lesz vége, rövidesen a bolondok házába kerülök.” Az öreget közben a féltékenység is gyötri. Norina díszes öltözékben távozni készül hazulról. Meg is kérdezi tőle: „Ej kisasszony, ugyan hová megy Éjszaka így egymagában?” Egyéb sem kell Norinának, már pörög a nyelve szélsebesen: „Férjemuramnak jobb, ha hallgat, És vigyáz, hogy meg ne járja.”

Pasquale úgy érzi, hogy most már itt az ideje, hogy teljes erélyét latba vesse: „Kisasszony, azonnal menjen a szobájába s engedelem nélkül onnan ki se mozduljon.”

Bezzeg Norina sem marad adós a válasszal: „Nem vitázom... miért is tenném? Engem így neveltek otthon, Most feküdjön szépen ágyba, S reggelig elő ne bújjon.” Szó szót követ, s végül elcsattan az első pofon - a férj orcáján, s az kétségbeesetten mered maga elé: „Te kívántad, Don Pasquale.”

Norina ugyan sajnálja is kissé az öreget, de csak így tudják céljukat elérni. A teljesen lesújtott Don Pasquale búcsúzóul még kap egy pár kedveskedő szót: »De édes kis férjem ne légy már oly mérges Én is ígérem, hogy holnapig nem bántlak már.« Azután a fiatalasszony ellibeg, s az öreg ott marad töméntelen asszonyi holmi és a garmadára nőtt számlák között. Az egyik „számláról”, melyet Norina szándékosan ejtett el, kiderül, hogy nem is számla, hanem légyottra hívó levélke. Pasquale már betűzi is: „Ma este 9 és 10 óra között várlak a kertben. Engedj be a hátsó kiskapun, ahol a fák árnyéka biztos rejtekhelyet nyújt. Majd dallal adok jelt... A te hűséges szerelmesed.”

Hát ez aztán már Don Pasqualénak is sok. Azonnal Malatesta doktorért küld. Véget kell vetni az egész gyalázatnak!

Az elkeseredett férj visszavonul, majd betódul az egész háznép. Mióta ifjú úrnőt kaptak, nincs egy percnyi nyugtuk: »Most innen cseng: csin, csin, csin, csin Ott szól a gong: gong, gong, gong, gong!« Bár nem nagyon bánják, mert a pénz ugyancsak bőven üti markukat. Azt is sejtik, hogy valami turpisság rejlik az úrnő különös viselkedése mögött: és persze azt is gyanítják, hogy mind e nagy felforduláshoz Ernestónak is lehet némi köze: »Ez a kis úrfi még bajt csinál itt!«

Megérkezik a doktor Ernesto kíséretében. A fiatalember találkozik majd a kertben Norinával s ügyesen eltűnik, mielőtt Pasquale és a doktor lecsaphatnának rájuk.

Alig csukódik be az ajtó Ernesto mögött, bevánszorog az öreg Don Pasquale. Minden szava panasz és siránkozás. Felképelték, vagyonát tékozolják s mindezek betetőzéséül íme a levél, mely a fiatalasszony feslettségét bizonyítja.

Malatesta részvevően bólogat. Pasquale már döntött: »Este, hogyha itt az óra, este, hogyha itt az óra, szolganépet éretsíti... S jő a nő a találkozóra, szolgahad körülkeríti... És ha tetten értük őket, majd adunk a hitszegőnek.«

A doktor mást ajánl: a sok ember csak botrányt okoz, ketten menjenek: „Lent a kertben lesbe állunk, S várjuk a pásztorórát, Akkor aztán ráijesztünk, Hogy bírónak adjuk át, Míg csak meg nem esküszik, Hogy megembereli magát.”

Az öreg férjnek azonban ez nem elég. Ő szabadulni akar asszonyától... Ne ígérjen javulást, egyet fogadjon meg: soha többé nem lépi át háza küszöbét!

Erre várt csak a doktor! Buzgón helyesel: Űzze őt valóban el.

Jó alaposan kitervelik a rajtaütést. Pasquale előre élvezi az édes bosszút. A doktor pedig gyönyörködik terve sikerében.

2. kép[szerkesztés]

Lugas a kertben. Ernesto dallal hívja szerelmesét: »Leszállt az éj, csak a tücsök zenél«

Norina meg is jelenik, s röpül a karjaiba: »Mondd hogy imádsz, ó drága, életem egyetlen vágya!« De ott van már az öreg férj is, lámpása csillog a kerti fák között. Malatesta persze mindenütt hűségesen a nyomában.

Minthogy Ernesto idejében elosont, Norina kitarthat amellett, hogy csak levegőzni volt a kertben. Végül azonban Malatesta mégis megtalálja a módját, hogy öreg barátját megszabadítsa „Sofroniától”, Ernestót pedig hozzájuttassa Norinájához. Közli az ál-Sofroniával, hogy Ernesto feleséget hoz a házba, a bájos fiatal özvegyet, Norinát. Sofronia erre kijelenti, hogy ő pedig egy percig sem hajlandó egy fedél alatt maradni azzal a kacér teremtéssel. Don Pasqualénak sem kell több: akkor beleegyezik unokaöccse házasságába, csak felesége menjen a házából. Rögtön hívatja az öcsköst. Ernesto kéznél is van, de hol a menyasszony? Most már nem késhetik tovább a leleplezés. Don Pasquale megtudja, hogy Sofroniája azonos Norinával. A fiatalok térdenállva kérik bocsánatát. Don Pasquale meg is bocsát, annyira örül, hogy ha nagy árat fizetett is érte - visszanyerheti öreg napjainak nyugalmát.

A doktor nem fukarkodik az elismeréssel: „Bravó, bravó, Don Pasquale, Méltó önhöz ez a tett.”

Norina pedig a közönséghez fordul: »Urak, hölgyek, ugye sejtik, mi a játék tanulsága? Szerelemre, házasságra Öreg ember nem való!«