Olvasónapló/Cosí fan tutte

A Wikikönyvekből, a szabad elektronikus könyvtárból.
Cosí fan tutte


Wolfgang Amadeus Mozart: COSÍ FAN TUTTE

Szövegkönyv (Librettó): Lorenzo Da Ponte


Cselekmény[szerkesztés]

Történik Nápolyban, a XVIII. század végén. Az I. felvonás 1. képe egy kávéház teraszán, a többi kép Dorabella és Fiordiligi kastélyában és a kastély parkjában.

I. felvonás[szerkesztés]

Ferrando, a délceg katona felháborodva utasítja vissza a sértő gyanút:

"Az én Dorabellám ilyet nem tehet, ilyet nem tehet... Oly hótiszta lélek és oly hőn szeret..."

Barátja, Guglielmo is állítja, az ő mátkája sem hagyja el őt, és párbajra akarják kényszeríteni régi barátjukat, Don Alfonsót, egekig magasztalva mátkáik erényeit. A cinikus agglegény - az öreg filozófus - azonban fogadást ajánl a két tüzes, szerelmes ifjúnak, mondván: az ő mátkáik - kiknek szíve csupa hűség - sem különbek a többi csélcsap leánynál. Mert a hűségről ugyan sokat beszélnek, de ki látta már valaha?

A két férfi állja a fogadást. De meg kell esküdniök "tiszti becsületszóra", hogy titkos tervüket sem szóval, sem jellel nem árulják el. Győzelmükben mindhárman külön-külön biztosak és már előre emelik poharaikat:

"Ámor istent ünnepelve koccintunk majd nagy vígan..."

A pompás kastély teraszán a két nővér éppen a két lovagról ábrándozik - arcképükkel kezükben.

Fiordiligi:

"Ó nézd, drága húgom, ó nézd ezt a képet, Ha hozzá, míg élek, én hűtlenné válnék... Ó Ámor, te büntess, Te sújts le rám..."

Itt éri őket Don Alfonso a borzalmas hírrel - de alig bírja kinyögni: a fiatal tiszteket a harcmezőre rendelte a királyi parancs.
(Don Alfonso tettetett ijedtségét a meg-megszakadó, szinte lélegzet után kapkodó dallamvonal és a hegedűk lihegésszerű kísérete festi.)

A férfiak roskadozva közelednek.

"Szép szerelmem. oh jaj, hogy tőled elszakít a végzetem!..."

Nemsokára harci induló hangja, vidám katonaének szakítja félbe a kétségbeesett siránkozást:

"Vígan él, ki hadra kél. vígan él, ki hadra kél!..."

A búcsú érzékeny:

"Szívem úgy fáj, hogy tőled el kell válnom..."

Majd a csatába induló két hős elvonul. A szomorú lányok és Don Alfonso sokáig néznek még a tovatűnő vitorlás után:

"Jó szélnek hűs szárnya, lágy hullám dagálya...Te légy vezetőjük!..."

(A hegedűk szordinált, egyenletesen folyó mozgása a tenger ringását rajzolja.)

Az árván maradt menyasszonyok fájdalma az egeket hasogatja, tőrt és méregpoharat kérnek az illatos reggeli kávé helyett.

Dorabella:

"Szörnyű a szenvedés a lelkem mélyén..."

Rosina, a szobalány hiába biztatja őket: szórakozzanak egy kissé, hisz vőlegényeik se búslakodnak. A férfinép állhatatlan, kivált ha katona, bolond, ki tőlük hűséget vár...

Az öreg filozófus kopogtat a házba. Rosinával igyekszik szót érteni. Egy tallért ad és húszat ígér neki, ha segít szép szóval megpuhítani úrnői szívét, és kieszközölni náluk a bebocsáttatást két csinos fiatalember számára.

És a két ifjú már be is lép - nagy szakállal, elbűvölő albán ruhában.

Don Alfonso:

"Ím a bájos szép Rosina... Rája bizton számíthatnak. Az, mit oly hőn óhajtanak, Tőle függ..."

Persze, az imént a "csatatérre" ment két vitéz vőlegény tért vissza, álruhában. De még Rosina sem ismer reájuk. A két hűséges mátka Dorabella és Fiordiligi már mikor meglátja, rögtön ki akarja tessékelni a könyörgő-tolakodókat - az álruhás vőlegények ujjongó örömére. De Don Alfonso közbelép: - Hiszen ezek régi kedves cimborái, legjobb barátai.

A díszes köntösű vendégek Ámorra hivatkoznak: ő vezette őket ide, s máris a leghevesebben szerelmet vallanak mindketten. A leányok azonban - hiába minden bók, csábítás, ámítás - felháborodva utasítják vissza az ostromot mindketten: Szívük sziklaszilárd, hűek lesznek vőlegényeikhez mind a sírig.

Fiordiligi:

"Szívem is, bár búban bajban, érte dobban és hű marad..."

Alfonsónak kell újfent közbelépni, hogy ki ne utasítsák őket:

Guglielmo:

"Ne oly megvetően ne bánjatok vélünk, kik értetek élünk, ily kegyetlenül..."

...szerelmük jeléül ők a csillagokat is lehozzák, ők délcegek, bájosak, szép a kezük, lábuk... a bajuszuk - kelletik magukat.

A felháborodott hölgyek azonban faképnél hagyják őket.

A férfiak szinte táncra kerekednek jókedvükben.

Alfonso:
Be jó a kedvük!
Ferrando, Guglielmo:
Már hogyne lenne!
Alfonso:
Kacagnak egyre!

A cinikus agglegény azonban nem félti a száz tallérját. Különben is a fogadás holnap reggelig áll, addig tehát - szótfogadni.

Ferrando boldog...

"Szerelmes lehellet üdíti a lelket, varázsló e balzsam, csodás enyhet ád..."

Dorabella és Fiordiligi a parkban kedveseik után búslakodnak:

"Ah, hogy elrepült az álom, szívem édes, boldog álma..."

Már messziről hangzik az udvarlók jajszava:

Csak halni, halni vágyom.
Alfonso:
Jaj, mit tesznek? Nagy Isten!

De máris betörnek a halálraszánt "albánok", kezükben szorongatva a kiürített méregflaskókat. A lányok szörnyen megrémülnek:

"A szó elcsuklik a számon, kő nyomja keblemet..."

Az öngyilkosok már le is rogynak a pázsitra. Rosina és Alfonso a doktorért futnak.

S míg a két ájult mellett őrködnek - pusztán részvétből - Dorabellának már érdekesek is, Fiordiligi pedig úgy véli: jobban meg kell őket nézni.

Megérkezik a pápaszemes, feketeköpenyes doktor, kezében a "gyógyvas"-sal.

aki persze nem más, mint az álruhás szobalány.

"Én csodatévő tudós vagyok!"

Mágnesvassal életet delejez a már-már elköltözöttek dermedt tagjaiba. A nővérek készségesen segédkeznek a doktori műveletnél.
(A hegedűk és brácsák, a fuvola, az oboa s a fagott trillái rajzolják a delejező vastól a szerelmesek tagjaiba visszatért élet remegését.)

Az öngyilkosok, alighogy magukhoz térnek, máris megfogják az ápoló kezecskéket. Alfonso és a "doktor" rábeszéli a húzodozó lányokat: ezt nekik el kell nézni - még tart a méreg hatása.

De a két életrekelt ifjú most hirtelen még csókot is kér. Azt azonban már hiába állítja a "doktor" és Alfonso, hogy az is jót fog tenni orvosságként, haragosan kidobják őket.

II. felvonás[szerkesztés]

Rosina egyre azt duruzsolja úrnői fülébe: fogják fel könnyedén a szerelmet... a jó alkalmat ne szalasszák el. Szép a hűség... de a kacérság se rossz.

"Minden csitri lány kell, hogy tudja, férfi szívnek hol a nyitja..."

Rosina hasznos tanácsot szívesen ad. Szavainak nem is marad el a hatása. Dorabella már hajlandó könnyebb oldaláról venni a dolgot, mindenesetre megállapodnak, ha bármi baj lenne, majd azt mondják - mindennek Rosina az oka. És a szívük? De hiszen egy kis szórakozás csak nem hűtlenség. És most ki melyik ifjút is választja?

Dorabella:

"Az a barna jó lesz nékem, olyan mókás, víg legény..."

Fiordiligi:

"Azalatt majd én a szőkében Lelek tréfatársat én..."

A párok helyet cseréltek: Fiordiligi így hát Dorabella. Dorabella pedig Fiordiligi mátkájával kacérkodik, játszik majd... és színlel szerelmet. Don Alfonso kerti ünnepségre invitálja a ház két úrnőjét.

Lampionos álarcosok élén Ferrando és Guglielmo szerelmes szerenádot zengedez az imádott hölgyek ablaka alatt:

"Vidd el szellő lágy fuvalma, vidd el néki sóhajtásom..."

De mert félszegek, moccanni sem mernek, Don Alfonso bemutatja, hogyan kell gyengéden udvarolni:

"Óh, add kezecskédet, ó nyújtsad felém..."

Guglielmo előbb egy kis emlékszívet, majd saját szívét kínálja fel Dorabellának:

"Én édes szerelmem, fogadd ezt a szívet, add érte cserébe te szívedet..."

És ő elfogadja...

Fiordiligi azonban menekül, elküldi, elutasítja Ferrandót. Lelkiismerete bántja, hogy a széptevő szavát egyáltalán meghallgatta. Ijedten döbben rá, hogy már ő is lángol, hitszegő lett. És bűnbánóan esdekel távollevő vőlegényéhez.
(Izgatott vonós futamok érzékeltetik Fiordiligi feldúlt lelkiállapotát.)

A két barát beszámol egymásnak udvarlásuk sikeréről - balsikeréről. Guglielmo boldog: Fiordiligi nem hallgatta meg, ott hagyta új széptevőjét - hű távollevő vőlegényéhez. De Ferrando kétségbeesve hallja mátkája csapodárságát s már rohanna bosszút állni az árulón. Felháborodik Guglielmo is:

"Így csináltok mindig lányok, lányok, lányok, lányok, lányok!..."

Ferrando szívéből örökre száműzné a hűtelent:

"És mégis és mégis szerelmem érte lángol..."

Don Alfonso persze jót kacag a felsült szerelmesen.

Guglielmo máris követeli az 50 tallért, a fogadás felét. Hiszen az ő jegyese hűséges maradt. Dehát ez érthető is, hiszen ő ellenállhatatlan. Az öreg filozófus azonban türelemre inti: Csak reggel jár le a kitűzött határidő, addig még sok minden kiderülhet, talán az is, hogy "nem nagyon tanácsos élő medve bőrére inni".
- Végre látják, mi illik nagyvilági nőhöz - önti az olajat a tűzre Rosina. Dorabella nem kőszívű és így már túl van minden aggályoskodáson. Fiordiligi is szerelmes udvarlójába, azonban furdalja a lelkiismeret, és átkot szór az egész világra.

Dorabella már döntött is: neked a szőke, nekem a barna - mindketten menyasszonyok lettünk. Fiordiligi azonban elhatározza, uralkodni fog magán, bár Rosina biztosítja: ez nem fog sikerülni. Mert,mondja

Dorabella:

"Ravasz legényke Ámor, a cselvetéshez ért..."

Fiordiligi végső eszközhöz folyamodik: kardot, csákót, vőlegénye katonaruháját hozatja elő, hátas lovat rendelmagának és húgának, hogy mindketten a táborba siessenek harcoló vőlegényeik után s oldalukon győzzenek vagy haljanak:

"Kedvesemhez kerget a vágyam, bárcsak máris ott lehetnék! Rám sem ismer férfi ruhában..."

Ekkor lepi meg őt Ferrando:

"Fordítsd felém szemed sugarát, nézd egy szív epedve vár rád!..."

S most már az ő ellenállása is semmivé foszlik. Bevallja szerelmét.

Ez kellett csak Guglielmónak: tombol és átkozódik dühében. Ferrando pedig kissé megvigasztalódhat. Barátja sem járt különben, mint jómaga. De hogyan büntessék meg a csapodárokat. Don Alfonso csillapítja a háborgókat: el kell őket venni nőül. A legjobb, ha kettős lakodalmat tartanak. Egy jó tanáccsal azonban még megtoldja szavait: Szidni szokták a nőket, hogy csapodárok. Ámde én védelmembe veszem őket, mert ez nem bűn, nem vétek s nem rossz szokás; ez semmi más, csak asszonyi természet. A férfi, kihez hűtelen a párja, s erre nem készül el, az vessen magára. Mert ha ifjak, vének, ha rútak, ha szépek:

"Róluk ezt tudni kell: Mind így csinálják! Mind így csinálják!..."

Rosina gratulál a két albán lovagnak: úrnői készek örök hűséget esküdni nékik - s már várják is őket a vőlegényi csókra.

Megkezdődik az esküvői ünnepség. A háznép is felköszönti a jegyeseket. A párok asztalhoz ülnek. Vígan csendülnek a poharak. Megjelenik a jegyző - Rosina álruhában, nótárius-parókában, ornátusban. Nála már a kész házassági szerződés. Egy pillanat - és a lányok már alá is írták.

Ekkor katonainduló hangzik kívülről, visszaérkeztek a harcosok a csatatérről. Nagy az ijedelem, és a nemes albán férjeket alig győzik siettetni: bújjanak el, fussanak el... S hamarosan meg is jön a két régi vőlegény, Guglielmo és Ferrando - a harcmezőről:

"Ép erőben immár hazatértünk immár hazatértünk..."

ahol gyengéd aráink fogadnak, s meghálájuk a hűségüket.

A hölgyek sápadoznak, térdük rogyadozik a "váratlan örömtől". De a tisztek megtalálják az elrejtőzött jegyzőt. S a nővérek elhűlve látják a jegyzőtalárból kibúvó Rosinát. Az aláírt házassági kontraktus is előkerül: írott bizonysága a mátkák hűtlenségének. Tagadni nem lehet. A férfiak első gondolata a bosszú, hiszen mindkettőjüket megcsalták. És a lányok még hozzá nem is a saját vőlegényükbe szerettek bele! Persze Rosinát és Alfonsót rögtön beárulják - ők voltak a gonosz csábítók.

Ferrando most Fiordiligi elé járul:

"Szívemnek hölgye, Ferrara gyöngye, fogadja bókját az albán nemesnek..."

Guiglielmo pedig Dorabella elé térdelve ismétli el vallomását:

"Én édes szerelmem, fogadd ezt a szívet,
s kérek helyébe gyöngéd szerelmet."

De az elismerést megkapja Rosina is:

"...S el kell ismerni a nagytudományú
Híres doktornak nagy érdemét!"

Ferrando és Guglielmo tehát leleplezik magukat az ámuló arák előtt.

Alfonso elégedetten dörzsöli kezét: "Ezt a kártyát én kevertem. De a tréfa nekik használ, Okosabbak lesznek most már A hiszékeny férfiak. Félre bánat, szent a béke, Tartsunk kézfogót s ezzel vége."

Ezek után ki-ki visszatér a párjához és a hölgyek újra megesküsznek: "soha téged el nem hagylak, mind a sírig hű leszek". De a férfiak inkább újból elhiszik - csak ne esküdjenek.

"Boldog ember, aki mindent tréfás oldaláról vesz fel... Nem segít a bú, a jajgatás, Próbálj inkább egy jót kacagni..."