Olvasónapló/A rózsalovag

A Wikikönyvekből, a szabad elektronikus könyvtárból.
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez


A rózsalovag


Richard Strauss 3 felvonásos zenésjátéka. Szövegét H. Hofmannsthal írta.

Cselekmény[szerkesztés]

Történik Bécsben, Mária Terézia uralkodásának első éveiben.

I. felvonás[szerkesztés]

A hercegné, a tábornagyné hálószobája... A reggeli nap első sugara vetődik be. Künn a kertben madarak énekelnek.

A fiatal Octavian szerelmes rajongással nézi az asszonyt.

- Én kis fiam... én mindenem – csókolja meg aztán forrón a hercegné, s ölelkeznek össze újra és újra.

Octavian gyerekesen duzzog: miért kel fel a nap?

A távoli s egyre közeledő csengőhang is zavarja. Valaki jön?...

De Octavian felpattan.

A kis néger gyerek tipeg be a hatalmas ezüst tálcával, rajta a reggeli csokoládé.

És egy csészéből, egy-egy piskótából reggeliznek szerelmesen ketten.

Octavian dévajul emlegeti: „A tábornagy a horvát bérceken Űzi a rókát, a medvét.”

„De gyorsan jár” – feleli a tábornagyné. Alig mondta ki a szót, kintről a garderobe felől zaj hallatszik. – „Talán megjött a férj?”

Ijedten kapkodnak. Octavian elbújik az alkovban az ágy mögé. Hiszen a zaj, a veszekedés kint egyre hangosabb.

De ekkor már a hercegné felismeri a dörmögő hangot, az nem a férjéé, a tábornagyé: - Quinquin, hallja, vendég jött. „Rajta, öltözzék fel gyorsan. De ne jöjjön még ki, Hogy meg ne lássa senki se.”

Unokabátyja az, báró Ochs von Lerchenau, nevet a tábornagyné... „Quinquin mit csinál ott? Kijöhet már.”

S Octavian álöltözetben mind Mariandl, a szobalány perdül elő.

De a parlagi báró most már félrelökte a lakájokat és betör:

- Hányszor mondjam, hogy elfogadnak engem... Pardon, szép gyermekem – ütközik neki a szobalánynak, „Mariandl”-nak.

S mit tehet hirtelenében a „szobalány” – az ágy párnáit rakja rendbe.

A bárónak nagyon megtetszett a kis „Mariandl” s ugyancsak forgatja a fejét utána.

Azért jött, mert házasodik, Faninal hadseregszállító leánya, Sophie a menyasszonya, s most a hercegasszony tanácsát kéri, ki legyen a vőlegényi küldött, a rózsalovag, aki az ezüst rózsát a menyasszonynak átadja; szüksége lenne a házassági szerződés megkötéséhez nótáriusra is.

- Nézze meg, Mariandl, meglehet, éppen most is kint vagyon a várakozók közt – szeretné a tábornagyné már valahogy elküldeni a szobalánynak öltözött Octaviant.

De a báró dehogy is engedi. Később még az ölébe is ülteti „a szobalányt” s úgy faggatja.

A hercegnő mosolyogva nézi: „Úgy látom kedvességednek Jó kedve van...”

De nemesebb szenvedély nincs is ennél – dicsekszik a báró, aztán újra csak Mariandlt mustrálja elragadtatva.

A tábornagyné mosolyogva azt a kis medáliát hozatja elő Mariandllal – amin Octavian képe van.

A báró már látatlanban is elfogadja, s amint megnézi, meglepetve látja, hogy a képen levő ifjú megszólalásig hasonlít Mariandlhez, a szobalányhoz.

Aztán kinyílik a nagy ajtó s megkezdődik a reggeli kihallgatás, miközben a tábornagyné frizuráját bodorítja nagy műgonddal a fodrász.

Három nemesi árva térden állva könyörög támogatásért.

A masamód kalapjait, az állatkereskedő kalitkáját mutatja be madaraival, az intrikus Valzacchi szolgálatait ajánlja fel: bizalmas híreket tud!...

Kengyelfutó is érkezik levéllel.

Az énekes pedig fuvolása kíséretével dalához kezd.

Aztán a báró tenyeres-talpas, kopott kísérete csetlik-botlik be.

A szakács és kukta a déli étlapot, a tudós pedig a könyvét mutatja be a hercegnőnek, miközben a két olasz a bárónak ajánlja fel szolgálatait, aki rögtön Mariandl után tudakozódik náluk.

A báró inasa elhozta az ezüst rózsát a rózsalovag számára. De a tábornagyné most már egyedül kíván maradni.

S egyedül visszaemlékezik, mikor mint fiatal leányt fényes esküvőre vitték... De hol van már az?... hol van a tavalyi hó?

Octavian visszajön, persze most már férfiruhában. A tábornagyné bús. Ő vigasztalja. Nem mondhat mást.

Át akarja ölelni, de a tábornagyné lemondóan elhárítja.

„Ma, avagy holnap elmegy, S nem gondol reám. Keres egy másik asszonyt, Ki ifjabb és bájosabb, mint én.” küldi el Octaviant. Mikor aztán egyedül marad és tükrébe néz..., fájdalmasan teszi le – meglátta az első ősz hajszálat.

II. felvonás[szerkesztés]

Faninal palotájának terme.

Felvirradt a nagy nap: Sophie ünneplőbe öltözve várja a rózsalovagot.

Faninal, az újdonsült nemes igen izgatott.

De neki el kell mennie, ki kell kocsiznia, mert az illendőség úgy kívánja, hogy ne legyen otthon, mikor a vőlegényi küldött érkezik. Marianne, a duenna, az ablakon néz ki, s újságolja, hogy mit lát: „Már jő... már jő!”

Kintről behallatszik a futárok szava, amint éltetik a küldöttet: „Rofranó!...”

Két drága hintó is jön, az első négy-, a második hatlovas, amin a küldött jön. Sophie elragadtatva ábrándozik: „Hátha az én jegyesem Szép hintóján hozzám eljön. Ugye őt is éltetik?”

A futárok szava egyre közelebbről hangzik.

Végül felpattan a középső ajtó s Octavian gróf, a rózsalovag csillogó ruhában áll szemben Sophie-vel, kezében az ezüst rózsa: „Szép hölgy, én lettem olyan boldog, Hogy önnek által adjam, Angyali bájú hölgy, e rózsát, Melyet nemes rokonom Lerchenau küldött A szerelemnek édes példaképeként.”

Mikor a rózsát átadta, a duenna felügyelete alatt megkezdődhet a beszélgetés gróf Octavian és Sophie között:

- Én jól ismerem önt, mon cousin.

- Jól ismer, ma cousine?

Végül a leány nem titkolja el – hiába szörnyűködik a felügyelő duenna -, hogy egy fiatal ember se tetszett neki annyira, mint éppen Octavian. De már nyílik az ajtó: itt a vőlegény.

S Faninal szertartásosan mutatja be neki leányát: „Im prezentálom a báró úrnak Jövendőbelijét.”

Az jól megmustrálja az elképedt menyasszonyt. Azután arra kíváncsi, hogyan is társalog „a kis fruska”.

A vőlegény parlagi kedélyeskedésére Sophie felháborodottan fakad ki: mi jogon teszi ezt vele s mi köze hozzá.

S a vőlegény nótával felel rá.

Közben megjött a jegyző és az atyával meg a vőlegénnyel elvonul a szomszédos terembe a házassági szerződés aláírása céljából. De most botrányos ribillió tör ki: a báró falusi kísérete, a lerchenaui szolgahad bepálinkázott – törnek-zúznak, a cselédlányokat ölelgetik, üldözik.

A nagy felfordulásban a duenna is kétségbeesetten kiszalad s egyedül marad a két fiatal, kik már szeretik egymást.

És Octavian megcsókolja s magához öleli a leányt.

Valzacchi és Annina, a két intrikus most a kandallóból somfordál ki. Összeölelkezve találják a szerelmeseket és a báró után kiabálnak. A vőlegényt azonban nem túlságosan érdekli az sem, mikor Octavian, elfogódottságát leküzdve, közli vele, hogy „e hölgynek már nem kell a vőlegény”. A házassági szerződést már elkészítették, s most már csak Sophie-nek kellene aláírnia, és a báró kézen fogva akarja a szomszéd szobába átvinni.

Octavian felháborodva hívja ki párbajra s vádolja, hogy a hozományért egy ártatlan leányt tenne tönkre. Hazugnak, gyávának nevezi, s hiába fütyül a báró szolgahadáért, kényszeríti, hogy vele ott helyben megvívjon. Ochs kardot ránt, de oly ügyetlen, hogy felső karjával egyenesen beleszalad Octavian kardja hegyébe.

Bömbölésére – gyilkos! – az egész ház összeszalad.

Faninal is kétségbeesve rohan be. Octaviant kiutasítja a házából. A gróffal a két intrikus, Valzacchi és Annina is elmegy.

- Jó... jó... nyugszik meg aztán, elterülve a párnákkal telerakott karszékben a báró, s bort kér.

Faninal áradozva hálálkodik: - Kézcsókom önnek, hogy olyan jó és elnéző. – A póruljárt báró átkozott, gaz kölyöknek szidja Octaviant, kit ha egyszer megcsíp, a disznóólba zár be majd...

„Jó medikus gondom viselje ám” – sóhajt nagyot a báró – „Legyen jó ágyam És pelyhes derékaljam.”

Iszogatja a bort és dúdolja a nótát, mikor Annina egy levéllel lopakodik oda hozzá. S fel is olvassa neki, hiszen a báró olvasni se tud.

„Gavallér úr – mondja a levél -, a holnapi estém kimenős. Ma reggel szégyelltem ám, hogy meglát a kegyelmes asszony. Fiatal lány vagyok ám még. Tisztelettel Mariandl, a szerelmes szobalányka... Válaszra vár” – végződik a levél.

A báró ettől felvidul.

Anninára számíthat – hajlong előtte a levél hozója -, de megfenyegeti a háta mögött, bosszút áll még rajta, mert hiába tartotta a tenyerét.

A báró máris indul a szobájába, hogy a levélre ott diktálja le a választ.

III. felvonás[szerkesztés]

Egy vendégfogadó különszobája. Annina gyászruhában szerepet tanul. Valzacchi nagyban rendezkedik. Azután mindenféle gyanús külsejű alakot rejt el az ablakfa alá, a padló titkos csapóajtójában, az ágy feletti kép mögé. Anninát egy vakablakba küldi.

S mikor tapsol, azok mind egyszerre dugják ki fejüket, fent, lent, s körös-körül, ő pedig elégedetten dörzsöli a kezét.

A külső teremből behallatszik a zene.

A pincérek nagy izgatottan gyújtogatják a fali gyertyákat. És megjelenik báró Ochs, karján Mariandllel, a szobalánnyal.

Valzacchi a bárónak az alkovot mutatja meg az ággyal. A vendéglős, a pincérek szolgálatkészen sorakoznak fel. A báró a gyertyákat oltogatja, kikergeti a pincéreket.

Azután leülnek és Ochs tölt Mariandlnek, de az visszautasítja: „Nem nem,... nem kő má bor”

S vágyakozó pillantásokat vetve lovagjára, kérdi:

- Hát az úr nem vőlegény?

- Ah unalmas mindig ezt hallani - von vállat a báró és meg akarja csókolni. De mikor közel ér hozzá, visszaretten: ugyanaz az arc mered rá, mint azé a gaz kölyöké - fogja el a düh. De a rossz emlék elpárolog s a báró egyre hevesebben udvarol, már Mariandl miderjét akarja kifűzni, saját parókáját is leveti.

Ekkor azonban kinyílnak a titkos rejtekek, a csapóajtók és mindenünnen gyanús fejek bámulnak rá.

A vakablak is felpattan s a gyászruhás Annina onnan támad a báróra.

- A férjem ez, itt másnak jussa nincs. Látja az Isten és önök is látják.

Anninával egy csomó gyerek is jön, s azok most a báró kabátjába csimpaszkodnak:

Papa... papa!...

A zajra, botrányra betódulnak a pincérek, a fogadóbeli vendégek. A báró feltépi az ablakot, a rendőrség után kiabál. S a rendőrbiztos rövidesen meg is jön... s a vallatáshoz kezd.

A báró hirtelenében azt hazudja, hogy a vele levő leány - Faninal leánya, a menyasszonya. Éppen abban a pillanatban a vőlegény nagy elképedésére Faninal lép be, kiért Octavian küldött.

Ez persze magánkívül tiltakozik, hogy Mariandl - ez a dajna - az ő leánya lenne. Sophie jön, apja hívására, ki az izgalomtól rosszul lesz, úgy támogatják át a szomszéd szobába.

A báró most már elmenne a kis Mariandllel, de a rendőrbiztos nem engedi - előbb vallania kell!...

A vallomást Mariandl kezdi meg. Az ágyfülkébe vonul. S annak függönye mögül éppen sorjában repülnek ki a különböző női ruhadarabok, mikor a vendéglős lélekszakadva ront be: - Itt van a kegyelmes asszony, a kegyelmes hercegnő.

A báró arca felderül. Octavian azonban nagyon csodálkozik: „Maria Therese, Miért jött el ő?”

Sophie apja üzenetét hozza Ochsnak: hogy többet még a közelükbe se merészkedjék.

De a báró értetlen: még ő hajlandó megbocsátani.

- Egy kis tréfa volt csak - küldi el a tábornagyné a rendőrbiztost, ki jól ismeri, hiszen a tábornagy ordonánca volt.

S most az ágyfülke függönye mögül Mariandl helyett Octavian lép elő s szólítja fel a bárót, hogy menjen már el.

De az még mindig arról beszél, hogy ő megbocsát, míg a hercegnő meg nem mondja neki: - vőlegénysége ezen este volt és nincs.

És a báró csak most szólítja lakáját:

- Leopold, megyünk!

De útját állja a vendéglős, a pincér, a zenészhad a számlával, a kocsisok a fuvarpénzt követelik, míg csak lakája utat nem tör s el nem tűnnek az utánuk tóduló pincér-, zenész-, s kocsis-sereggel.

Sophie sápadtan, tanácstalanul áll a tábornagyné és Octavian között.

Octavian is zavart.

Sophie meg indul kifelé, de mégis ottmarad. A gróf meg - közöttük - hol hozzá, hol a hercegnőhöz fordul. Míg a tábornagyné nem segít a zavaron s meg nem hívja, hogy az ő kocsiján együtt menjenek majd vissza Faninal, Sophie és - Octavian gróf is...

Sophie sápadt arcára talán a grófnak lesz csodaszere - mosolyog megértő lemondással.

Octavian szavából a hála szól: Marie Theres', mily jó is ön. és megy el anélkül, hogy visszanézne. Sophie boldogan repül szerelmese karjaiba.

A hercegnő, mikor távozóban Faninallal átmegy a szobán, a zavartan meghajló fiatalok közül a kis Sophie-t szeretettel simogatja meg, mintha Octavian mellette se állna.

Az üresen maradt szobába - hová a hold világít már csak be - a szerelmes csókok közben Sophie elejtett selyemzsebkendőjét, amiért most a kis néger szalad vissza.