Olvasónapló/A rózsalovag
Középiskolai dolgozatok
Richard Strauss 3 felvonásos zenésjátéka. Szövegét H. Hofmannsthal írta.
Cselekmény
[szerkesztés]Történik Bécsben, Mária Terézia uralkodásának első éveiben.
I. felvonás
[szerkesztés]A hercegné, a tábornagyné hálószobája... A reggeli nap első sugara vetődik be. Künn a kertben madarak énekelnek.
A fiatal Octavian szerelmes rajongással nézi az asszonyt.
- Én kis fiam... én mindenem – csókolja meg aztán forrón a hercegné, s ölelkeznek össze újra és újra.
Octavian gyerekesen duzzog: miért kel fel a nap?
A távoli s egyre közeledő csengőhang is zavarja. Valaki jön?...
De Octavian felpattan.
A kis néger gyerek tipeg be a hatalmas ezüst tálcával, rajta a reggeli csokoládé.
És egy csészéből, egy-egy piskótából reggeliznek szerelmesen ketten.
Octavian dévajul emlegeti: „A tábornagy a horvát bérceken Űzi a rókát, a medvét.”
„De gyorsan jár” – feleli a tábornagyné. Alig mondta ki a szót, kintről a garderobe felől zaj hallatszik. – „Talán megjött a férj?”
Ijedten kapkodnak. Octavian elbújik az alkovban az ágy mögé. Hiszen a zaj, a veszekedés kint egyre hangosabb.
De ekkor már a hercegné felismeri a dörmögő hangot, az nem a férjéé, a tábornagyé: - Quinquin, hallja, vendég jött. „Rajta, öltözzék fel gyorsan. De ne jöjjön még ki, Hogy meg ne lássa senki se.”
Unokabátyja az, báró Ochs von Lerchenau, nevet a tábornagyné... „Quinquin mit csinál ott? Kijöhet már.”
S Octavian álöltözetben mind Mariandl, a szobalány perdül elő.
De a parlagi báró most már félrelökte a lakájokat és betör:
- Hányszor mondjam, hogy elfogadnak engem... Pardon, szép gyermekem – ütközik neki a szobalánynak, „Mariandl”-nak.
S mit tehet hirtelenében a „szobalány” – az ágy párnáit rakja rendbe.
A bárónak nagyon megtetszett a kis „Mariandl” s ugyancsak forgatja a fejét utána.
Azért jött, mert házasodik, Faninal hadseregszállító leánya, Sophie a menyasszonya, s most a hercegasszony tanácsát kéri, ki legyen a vőlegényi küldött, a rózsalovag, aki az ezüst rózsát a menyasszonynak átadja; szüksége lenne a házassági szerződés megkötéséhez nótáriusra is.
- Nézze meg, Mariandl, meglehet, éppen most is kint vagyon a várakozók közt – szeretné a tábornagyné már valahogy elküldeni a szobalánynak öltözött Octaviant.
De a báró dehogy is engedi. Később még az ölébe is ülteti „a szobalányt” s úgy faggatja.
A hercegnő mosolyogva nézi: „Úgy látom kedvességednek Jó kedve van...”
De nemesebb szenvedély nincs is ennél – dicsekszik a báró, aztán újra csak Mariandlt mustrálja elragadtatva.
A tábornagyné mosolyogva azt a kis medáliát hozatja elő Mariandllal – amin Octavian képe van.
A báró már látatlanban is elfogadja, s amint megnézi, meglepetve látja, hogy a képen levő ifjú megszólalásig hasonlít Mariandlhez, a szobalányhoz.
Aztán kinyílik a nagy ajtó s megkezdődik a reggeli kihallgatás, miközben a tábornagyné frizuráját bodorítja nagy műgonddal a fodrász.
Három nemesi árva térden állva könyörög támogatásért.
A masamód kalapjait, az állatkereskedő kalitkáját mutatja be madaraival, az intrikus Valzacchi szolgálatait ajánlja fel: bizalmas híreket tud!...
Kengyelfutó is érkezik levéllel.
Az énekes pedig fuvolása kíséretével dalához kezd.
Aztán a báró tenyeres-talpas, kopott kísérete csetlik-botlik be.
A szakács és kukta a déli étlapot, a tudós pedig a könyvét mutatja be a hercegnőnek, miközben a két olasz a bárónak ajánlja fel szolgálatait, aki rögtön Mariandl után tudakozódik náluk.
A báró inasa elhozta az ezüst rózsát a rózsalovag számára. De a tábornagyné most már egyedül kíván maradni.
S egyedül visszaemlékezik, mikor mint fiatal leányt fényes esküvőre vitték... De hol van már az?... hol van a tavalyi hó?
Octavian visszajön, persze most már férfiruhában. A tábornagyné bús. Ő vigasztalja. Nem mondhat mást.
Át akarja ölelni, de a tábornagyné lemondóan elhárítja.
„Ma, avagy holnap elmegy, S nem gondol reám. Keres egy másik asszonyt, Ki ifjabb és bájosabb, mint én.” küldi el Octaviant. Mikor aztán egyedül marad és tükrébe néz..., fájdalmasan teszi le – meglátta az első ősz hajszálat.
II. felvonás
[szerkesztés]Faninal palotájának terme.
Felvirradt a nagy nap: Sophie ünneplőbe öltözve várja a rózsalovagot.
Faninal, az újdonsült nemes igen izgatott.
De neki el kell mennie, ki kell kocsiznia, mert az illendőség úgy kívánja, hogy ne legyen otthon, mikor a vőlegényi küldött érkezik. Marianne, a duenna, az ablakon néz ki, s újságolja, hogy mit lát: „Már jő... már jő!”
Kintről behallatszik a futárok szava, amint éltetik a küldöttet: „Rofranó!...”
Két drága hintó is jön, az első négy-, a második hatlovas, amin a küldött jön. Sophie elragadtatva ábrándozik: „Hátha az én jegyesem Szép hintóján hozzám eljön. Ugye őt is éltetik?”
A futárok szava egyre közelebbről hangzik.
Végül felpattan a középső ajtó s Octavian gróf, a rózsalovag csillogó ruhában áll szemben Sophie-vel, kezében az ezüst rózsa: „Szép hölgy, én lettem olyan boldog, Hogy önnek által adjam, Angyali bájú hölgy, e rózsát, Melyet nemes rokonom Lerchenau küldött A szerelemnek édes példaképeként.”
Mikor a rózsát átadta, a duenna felügyelete alatt megkezdődhet a beszélgetés gróf Octavian és Sophie között:
- Én jól ismerem önt, mon cousin.
- Jól ismer, ma cousine?
Végül a leány nem titkolja el – hiába szörnyűködik a felügyelő duenna -, hogy egy fiatal ember se tetszett neki annyira, mint éppen Octavian. De már nyílik az ajtó: itt a vőlegény.
S Faninal szertartásosan mutatja be neki leányát: „Im prezentálom a báró úrnak Jövendőbelijét.”
Az jól megmustrálja az elképedt menyasszonyt. Azután arra kíváncsi, hogyan is társalog „a kis fruska”.
A vőlegény parlagi kedélyeskedésére Sophie felháborodottan fakad ki: mi jogon teszi ezt vele s mi köze hozzá.
S a vőlegény nótával felel rá.
Közben megjött a jegyző és az atyával meg a vőlegénnyel elvonul a szomszédos terembe a házassági szerződés aláírása céljából. De most botrányos ribillió tör ki: a báró falusi kísérete, a lerchenaui szolgahad bepálinkázott – törnek-zúznak, a cselédlányokat ölelgetik, üldözik.
A nagy felfordulásban a duenna is kétségbeesetten kiszalad s egyedül marad a két fiatal, kik már szeretik egymást.
És Octavian megcsókolja s magához öleli a leányt.
Valzacchi és Annina, a két intrikus most a kandallóból somfordál ki. Összeölelkezve találják a szerelmeseket és a báró után kiabálnak. A vőlegényt azonban nem túlságosan érdekli az sem, mikor Octavian, elfogódottságát leküzdve, közli vele, hogy „e hölgynek már nem kell a vőlegény”. A házassági szerződést már elkészítették, s most már csak Sophie-nek kellene aláírnia, és a báró kézen fogva akarja a szomszéd szobába átvinni.
Octavian felháborodva hívja ki párbajra s vádolja, hogy a hozományért egy ártatlan leányt tenne tönkre. Hazugnak, gyávának nevezi, s hiába fütyül a báró szolgahadáért, kényszeríti, hogy vele ott helyben megvívjon. Ochs kardot ránt, de oly ügyetlen, hogy felső karjával egyenesen beleszalad Octavian kardja hegyébe.
Bömbölésére – gyilkos! – az egész ház összeszalad.
Faninal is kétségbeesve rohan be. Octaviant kiutasítja a házából. A gróffal a két intrikus, Valzacchi és Annina is elmegy.
- Jó... jó... nyugszik meg aztán, elterülve a párnákkal telerakott karszékben a báró, s bort kér.
Faninal áradozva hálálkodik: - Kézcsókom önnek, hogy olyan jó és elnéző. – A póruljárt báró átkozott, gaz kölyöknek szidja Octaviant, kit ha egyszer megcsíp, a disznóólba zár be majd...
„Jó medikus gondom viselje ám” – sóhajt nagyot a báró – „Legyen jó ágyam És pelyhes derékaljam.”
Iszogatja a bort és dúdolja a nótát, mikor Annina egy levéllel lopakodik oda hozzá. S fel is olvassa neki, hiszen a báró olvasni se tud.
„Gavallér úr – mondja a levél -, a holnapi estém kimenős. Ma reggel szégyelltem ám, hogy meglát a kegyelmes asszony. Fiatal lány vagyok ám még. Tisztelettel Mariandl, a szerelmes szobalányka... Válaszra vár” – végződik a levél.
A báró ettől felvidul.
Anninára számíthat – hajlong előtte a levél hozója -, de megfenyegeti a háta mögött, bosszút áll még rajta, mert hiába tartotta a tenyerét.
A báró máris indul a szobájába, hogy a levélre ott diktálja le a választ.
III. felvonás
[szerkesztés]Egy vendégfogadó különszobája. Annina gyászruhában szerepet tanul. Valzacchi nagyban rendezkedik. Azután mindenféle gyanús külsejű alakot rejt el az ablakfa alá, a padló titkos csapóajtójában, az ágy feletti kép mögé. Anninát egy vakablakba küldi.
S mikor tapsol, azok mind egyszerre dugják ki fejüket, fent, lent, s körös-körül, ő pedig elégedetten dörzsöli a kezét.
A külső teremből behallatszik a zene.
A pincérek nagy izgatottan gyújtogatják a fali gyertyákat. És megjelenik báró Ochs, karján Mariandllel, a szobalánnyal.
Valzacchi a bárónak az alkovot mutatja meg az ággyal. A vendéglős, a pincérek szolgálatkészen sorakoznak fel. A báró a gyertyákat oltogatja, kikergeti a pincéreket.
Azután leülnek és Ochs tölt Mariandlnek, de az visszautasítja: „Nem nem,... nem kő má bor”
S vágyakozó pillantásokat vetve lovagjára, kérdi:
- Hát az úr nem vőlegény?
- Ah unalmas mindig ezt hallani - von vállat a báró és meg akarja csókolni. De mikor közel ér hozzá, visszaretten: ugyanaz az arc mered rá, mint azé a gaz kölyöké - fogja el a düh. De a rossz emlék elpárolog s a báró egyre hevesebben udvarol, már Mariandl miderjét akarja kifűzni, saját parókáját is leveti.
Ekkor azonban kinyílnak a titkos rejtekek, a csapóajtók és mindenünnen gyanús fejek bámulnak rá.
A vakablak is felpattan s a gyászruhás Annina onnan támad a báróra.
- A férjem ez, itt másnak jussa nincs. Látja az Isten és önök is látják.
Anninával egy csomó gyerek is jön, s azok most a báró kabátjába csimpaszkodnak:
A zajra, botrányra betódulnak a pincérek, a fogadóbeli vendégek. A báró feltépi az ablakot, a rendőrség után kiabál. S a rendőrbiztos rövidesen meg is jön... s a vallatáshoz kezd.
A báró hirtelenében azt hazudja, hogy a vele levő leány - Faninal leánya, a menyasszonya. Éppen abban a pillanatban a vőlegény nagy elképedésére Faninal lép be, kiért Octavian küldött.
Ez persze magánkívül tiltakozik, hogy Mariandl - ez a dajna - az ő leánya lenne. Sophie jön, apja hívására, ki az izgalomtól rosszul lesz, úgy támogatják át a szomszéd szobába.
A báró most már elmenne a kis Mariandllel, de a rendőrbiztos nem engedi - előbb vallania kell!...
A vallomást Mariandl kezdi meg. Az ágyfülkébe vonul. S annak függönye mögül éppen sorjában repülnek ki a különböző női ruhadarabok, mikor a vendéglős lélekszakadva ront be: - Itt van a kegyelmes asszony, a kegyelmes hercegnő.
A báró arca felderül. Octavian azonban nagyon csodálkozik: „Maria Therese, Miért jött el ő?”
Sophie apja üzenetét hozza Ochsnak: hogy többet még a közelükbe se merészkedjék.
De a báró értetlen: még ő hajlandó megbocsátani.
- Egy kis tréfa volt csak - küldi el a tábornagyné a rendőrbiztost, ki jól ismeri, hiszen a tábornagy ordonánca volt.
S most az ágyfülke függönye mögül Mariandl helyett Octavian lép elő s szólítja fel a bárót, hogy menjen már el.
De az még mindig arról beszél, hogy ő megbocsát, míg a hercegnő meg nem mondja neki: - vőlegénysége ezen este volt és nincs.
És a báró csak most szólítja lakáját:
- Leopold, megyünk!
De útját állja a vendéglős, a pincér, a zenészhad a számlával, a kocsisok a fuvarpénzt követelik, míg csak lakája utat nem tör s el nem tűnnek az utánuk tóduló pincér-, zenész-, s kocsis-sereggel.
Sophie sápadtan, tanácstalanul áll a tábornagyné és Octavian között.
Octavian is zavart.
Sophie meg indul kifelé, de mégis ottmarad. A gróf meg - közöttük - hol hozzá, hol a hercegnőhöz fordul. Míg a tábornagyné nem segít a zavaron s meg nem hívja, hogy az ő kocsiján együtt menjenek majd vissza Faninal, Sophie és - Octavian gróf is...
Sophie sápadt arcára talán a grófnak lesz csodaszere - mosolyog megértő lemondással.
Octavian szavából a hála szól: Marie Theres', mily jó is ön. és megy el anélkül, hogy visszanézne. Sophie boldogan repül szerelmese karjaiba.
A hercegnő, mikor távozóban Faninallal átmegy a szobán, a zavartan meghajló fiatalok közül a kis Sophie-t szeretettel simogatja meg, mintha Octavian mellette se állna.
Az üresen maradt szobába - hová a hold világít már csak be - a szerelmes csókok közben Sophie elejtett selyemzsebkendőjét, amiért most a kis néger szalad vissza.
