Olvasónapló/A nürnbergi mesterdalnokok

A Wikikönyvekből, a szabad elektronikus könyvtárból.
A nürnbergi mesterdalnokok


Richard Wagner operája 3 felvonásban, 4 képben. Szövegét Richard Wagner írta.

Sablon:Wagner-operák A nürnbergi mesterdalnokok (németül Die Meistersinger von Nürnberg) Richard Wagner egyik háromfelvonásos operája. Librettóját a zeneszerző írta saját ötlete alapján, amelyhez felhasználta E. T. A. Hoffmann Meister Martin der Küfner und seine Gesellen (Márton mester, a bognár és társai) című novelláját, Johann Ludwig Deinhardstein Hans Sachs című színjátékát valamint Johann Christoph Wagenseil Buch von der Meistersinger holdseiligen Kunst (Könyv mesterdalnokok boldogságosan szép művészetéről) című munkáját. Az opera különleges helyet foglal el a zeneszerző művei között, ugyanis Wagner egyetlen vígoperája. Ősbemutatójára 1868. június 21-én került sor a müncheni Königliches Hof- und Nationaltheaterben. Magyarországon 1883. szeptember 8-án mutatták be a budapesti Nemzeti Színházban.

A mesterdalnokok és Hans Sachs[szerkesztés]

Hans Sachs

Ma már nehezen állapítható meg a mesterdal, a középkori német költészet e sajátos termékének eredete. Valószínű, hogy a középkor trubadúr-költészete (Provence és Franciaország), a trovatorek és trobadorok (Olaszország és Spanyolország), valamint a Minnesängerek (Németország) lírája ihlette meg a feltörekvő városi polgárság szellemi köreit is. Ezek a dalosok is előkelő körökből kerültek ki, vándorköltők, lovagok, őrgrófok, hercegek – de akad közöttük fejedelem is. Ennek a főúri költészetnek évszázados késéssel felbukkanó "polgári" mása – a mesterdalnokok költészete.

Hamarosan kialakult a mesterdal szigorú formája. A mesterdalnokok, akik szabad óráikban verset, s hozzá dallamot írtak, sőt műveiket maguk adták elő, céhbe tömörültek, és a vershez, dallamhoz, amely kézműves műhelyükben született, "kaptafát": szigorú törvényt készítettek. Ez a szabályzat volt az úgynevezett tabulatúra, amelyet nagy táblára írva a dalnokiskola közepén helyeztek el. Választott ellenőrök ügyeltek, hogy az iskolában s a versenyeken betartsák a szabályokat. Hamarosan kialakult a vaskalapos mesterdalnok-hagyomány, és a szigorú céhbe sohasem juthatott be az, aki hajszálpontossággal nem követte a szabályokat. A dalnokság mesterséggé lett, mint a cipőkészítés vagy a pékség: a kézműves polgárok féltékenyen őrzött kiváltsága.

A pályázónak, aki be akart jutni a zárt körbe, többféle fokozatot kellett végigjárnia. Növendéknek, dalnokinasnak számított az indulás kezdetén, majd ha már néhány strófát szabályszerűen előadott, énekessé lépett elő. Majd mester, ha új zenét és költeményt szerzett, szabályszerű és a céh előírásainak, tetszésének megfelelőt. A felvétel próba alapján történt. Ezeket a próbákat, a "Freyung"-okat, mint ahogy a dalnokiskolát is, a nürnbergi Katalin-templomban tartották meg. A céhbe tartozó mesterdalnok ékes aranyláncot viselt a nyakában, a versenyek győzteseit pedig babérkoszorúval tüntették ki.

Wagner művében több olyan szereplő található, akik valóban éltek egykor Nürnbergben: Hans Sachs, Kurt Nachtigall, Hans Vogel és Hans Foltz. Messze kimagaslik közülük Hans Sachs, aki a német költészet nagyjai közé sorolható. Páratlanul sokoldalú és termékeny költő, 4275 mesterdal, 208 színpadi mű, 1700 mese, 7 dialógus, számtalan zsoltár, szerelmi és katonadal, farsangi játék és példázat maradt utána, holott a költészetet csupán szabad óráiban művelte, mert egyébként szorgalmas varga volt. A világirodalom híres vándortémáit aknázta ki, a német népkönyvekből merített tárgyakat. Emberalakjait azonban a saját környezetéből vette. Hangja közvetlen, őszinte. Összegyűjtött műveit maga adta ki. Hans Sachs a nürnbergi mesterdalnokság legjelentősebb képviselője. Bár az öröklött és hagyományos formákat tiszteletben tartja, a tárgykör merész, felszabadult bővítésével túltesz elődein; verses elbeszéléseiben, farsangi játékaiban igazi humort és szerencsés helyzetkomikumot találunk.

Története[szerkesztés]

Wagner 1845-ben, a Tannhäuser bemutatója előtt Marienbadban pihent. Itt találkozott először Gervinus Német irodalomtörténetében Hans Sachsnak és társainak munkásságával. Ekkor elevenedett meg előtte a mesterdalnokok torzsalkodása, amit egy személyes emlék váltott ki, ugyanis néhány évvel korábban éppen Nürnbergben részese volt egy utcai verekedésnek. Hazatérve Drezdába nyomban tollat, papírt ragadott, és leírta, amit fejben útközben kialakított, A nürnbergi mesterdalnokok vázlatát. Arra gondolt, ez a mű a Tannhäuser folytatásaként, a wartburgi dalnokverseny vidám utójátéka lehetne. Vonzotta a szereplők közt felismert szatirikus párhuzam: ott az énekversenyen résztvevő lovagköltők (a minnesängerek színe-java), itt a derék műkedvelő dalnokok és ott a két nemes úr: a bölcs, megértő Wolfram von Eschenbach és a konvenciók ellen lázadó ifjú Tannhäuser – itt pedig hasonló szerepkörben Hans Sachs és Walter von Stolzing.

A vázlatot mégis félretette, és megkomponálta másik operáját, melyen dolgozott, a Lohengrint. Időközben politikai nézetei miatt menekülnie kellett a szász királyi udvarból és Liszt Ferenc támogatásával Svájcban, Zürichben telepedett le. Itt fogalmazódott meg benne a Ring-tetralógia valamint a Trisztán és Izolda ötlete, amelyek tovább késleltették A nürnbergi mesterdalnokok megvalósítását. Az opera vázlatát 1861-ben szedte elő. Saját bevallása szerint az opera zenéje egy Velencéből Bécsbe tartó utazás során fogant meg benne. Bécsben kidolgozta a szöveg részletes vázlatát és némi előleg reményében rögtön elküldte Franz Schottnak, a mainzi zeneműkiadó cég tulajdonosának, aki már korábban is támogatta őt. A költeményt végül Párizsban fogalmazta meg. Egyre kétségbeejtőbb anyagi helyzete miatt 1862-ben háromszor is felolvasta a Mesterdalnokok teljes szövegét - ott, ahonnan támogatást remélt: Schottéknál, majd Karlsruhéban a badeni nagyherceg előtt és bécsi pártfogói előtt. Pénzügyi gondjai miatt oroszországi koncertkörútra indult, ezért az operát ismét félretette és csak akkor vette ismét elő, amikor II. Lajos bajor király támogatásának köszönhetően anyagi helyzete rendeződött. A Mesterdalnokok, melyből részleteket zongorán már többször is eljátszott baráti körben, 1867. október 24-én készült el Tribschenben. A bemutatóra sem kellett sokat várnia, ugyanis a király, aki a zeneszerző nagy rajongója volt, minden feltételt biztosított a darab előadása érdekében, Az 1868. június 21-i premier hatalmas sikert aratott és hamarosan Németország és Európa vezető operaházaiban is előadták.

Szereplők[szerkesztés]

Eugen Gura Hans Sachs szerepében
Szereplő Státusz Hangfekvés
Hans Sachs cipész bariton
Veit Pogner ötvös basszus
Kunz Vogelsang szűcs tenor
Konrad Nachtigall bádogos basszus
Sixtus Beckmesser városi írnok bariton
Fritz Kothner pék bariton
Balthasar Zorn ólomöntő tenor
Ulrich Eisslinger szatócs tenor
Augustin Moser szabó tenor
Hermann Ortel szappanfőző basszus
Hans Schwarz harisnyatakács basszus
Hans Foltz rézműves basszus
Walter von Stoltzing ifjú frank lovag tenor
Éva Pogner lánya szoprán
Dávid Sachs inasa tenor
Magdaléna Éva dajkája alt
Éjjeliőr basszus
Inasok négy- tenor és négy alt
Mesteremberek és feleségeik, utazók, gyakornokok, fiatal nők és férfiak, Nürnberg lakosai.

Cselekménye[szerkesztés]

Jelenet az operából az 1960-as lipcsei bemutatón


Történik Nürnbergben, a XVI. század derekán,

  • az I. felvonás a Katalin-templomban,
  • a II. felvonás Sachs műhelye előtt az utcán,
  • a III. felvonás 1. képe Sachs műhelyében, a 2. kép a város határában.

I. felvonás[szerkesztés]

A Katalin-templom előcsarnokában Stolzingi Walter, frank lovag türelmetlenül várakozik.

Csak Évát nézi, látja, Pogner ötvös leányát. Mikor azután az istentisztelet véget ért s mindenki távozik, rögtön oda is lép hozzá, s megkérdezi, menyasszony-e már. A leány ajka még nem mondja ki, de a szeme rögtön elárulja a szívből jövő választ. Éva helyett most még csak Magdaléna, a dajkája ad feleletet - de ő is zavarban van, mert ott settenkedik, rendezkedik a háttérben - Dávid. Magdaléna mondja el a lovagnak, hogy holnap dalnok verseny lesz Nürnberg városában s a győztes "mesterdalnok" a babérkoszorúval együtt Éva kezét is elnyeri.

De mielőtt elválnak s Magdaléna elviszi magával, Éva ki is mondja szíve szerelmes válaszát.

Már ott forognak, serénykednek az inasok. A mester-tanácskozásra készítik elő a csarnokot. Hozzák a padokat, a dalnokszéket. Közöttük persze Hans Sachs inasa is, a vidám Dávid.

Ő hozzá fordul a lovag, hogy megtudja, miképpen lehet valaki mesterdalnokká? Az inas ugyancsak elképed, mikor megtudja, hogy a frank lovag egyszerre mesterdalnokká kívánna lenni.

És Dávid nagyot sóhajt, mikor a magyarázatba fog:

"Mesterdal és nóta sokféle van nagyon,"

és rendkívül alapos és részletes módon sorolja el a versfaragás és éneklés sokféle csínját-bínját.

S felelget Walter kérdéseire: ki a költő? - ki a mester?

A jegyzőtől aggodalmasan óvja: ő rója fel ugyanis a hibákat, krétával, a táblára.

Ki hét hibánál többet vét a szabály ellen - megbukott. Végül szívből kíván szerencsét Walter dalolásához.

Lassan gyülekeznek a mesterek.

A városi írnok, a mogorva Beckmesser, Pogner körül forgolódik. Szeretné kitudni, számíthat-e az ötvösmester támogatására, ha Éva kérőjeként jelentkezik a háznál. Nem kap azonban semmi biztatást.

Stolzingi Walter köszönti Pognert, és rögtön előáll különös kívánságával. Szeretné, ha felvennék a mesterdalnokok közé. Beckmesser gyanakodva méregeti az ismeretlen jövevényt.

Ezalatt a mesterek meg is jöttek mind, felolvassák a névsort és elkezdődhet a tanácskozás. Elsőnek Pogner, az ötvös kér szót. A régi mesterek - emlékezik vissza - igen jelentős érdemeket szereztek a művészet, a mesterdal ápolása körül. És ő is követné e nemes ősi példát.

Ezért a holnapi Szent János-ünnepi dalnokversenyre pályadíjat ajánl fel: a győzteshez - a megkoszorúzott költőhöz - nőül adja egyetlen leányát, Évát és véle minden vagyonát.

A mesterek lelkesen üdvözlik. Az ötvösmester azután a frank lovag kérését is előterjeszti, aki mesterdalnok kívánna lenni. Már szólítja is, és Walter előlép.

A mesterek ugyan csodálkoznak a szokatlan jelentkezőn, de itt nem különbözik egymástól úr vagy paraszt. Egyedül csak a művészet a döntő... Így hát megkérdezik tőle, ki volt a mestere.

Walter egy régi könyvet olvasva, Walter von der Vogelweide verseiből tanulta a költészetet.

Beckmesser okvetetlenkedik legtöbbet, fél a vetélytárstól. Végül Sachs szavára mégiscsak meghallgatják a lovag versét.

Különös eset... riad fel hosszú szótlanságából a bádogos mester.

S a szúrósszemű Sixtus Beckmesser, a jegyző, húzódva ugyan és epés érzéssel, de indul.

És kénytelen-kelletlen elfüggönyzi magát a rovószékben.

Walternek előbb végig kell hallgatnia a "tabulatura", a költőcéh szigorú szabályzatának sokféle törvényét és előírását, amelyeket be kell tartani a versben, rímben, dalban. És csak azután ülhet a dalnokszékbe - mert a szabály szerint csakis ott dalolhat.

De a lovag - ha meg is hallgatta a töméntelen szabályt - végül mégis csak úgy énekel, ahogy a szíve sugallja. A mestereknek nem tetszik a szabadon szárnyaló dal, és ki is hangzik a rovószék függönye mögül a sűrű krétanyikorgás, amint Beckmesser a jegyzőtáblára a hibákat feljegyzi.

Az írnok végül már kiront a rovószékből s diadalmasan mutogatja körbe a hibatáblát, amelyen már szemernyi hely sincs.

A dal nyomán szinte forradalom támad. Hans Sachs megkísérli ugyan, hogy a mesterek felháborodását lecsillapítsa, de végül a nagy zajban már egyedül csak ő hallgatja a dalnokot, ki ének közben azt a szörnyűséget is elkövette, hogy szabályellenesen felállt a dalnokszékben. A lovag dühösen otthagyja a mesterek hadonászó, izgatott gyülekezetét. Utolsónak marad Sachs, ki elgondolkozva, hosszan nézi még az üres dalnok-széket.

II. felvonás[szerkesztés]

Pogner ötvösmester háza, előtte hárs és szemben Hans Sachs műhelye a kanyargó utcácskában.

Az inasok vidáman évődnek és táncolnak az enyhe nyári alkonyban.

Magdaléna aggódva érdeklődik Dávidnál, mi lett a lovag sorsa az énekiskolában, s ijedten hallja a rossz hírt.

Később Pogner és leánya érkezik az esti sétából s a város másnapi ünnepségéről beszélnek.

Mikor az ötvösmester bemegy a házba, Magdaléna szorongva súgja meg Évának, hogy a lovag próbája nem sikerült.

Azután üres lesz az utca, beesteledett és Sachs műhelyajtaja elé ül dolgozni. Kezébe veszi a kalapácsot meg a cipőt, de megint leteszi. –

Tavaszi orgonaillat tölti be az utcácskát.

A munkája sehogy sem halad. – Fülében egyre csak az ifjú lovag újszerű dala hangzik.

Különös volt a dallama – de neki éppen azért tetszik.

Végül mégiscsak dologhoz lát. Most meg Éva szökik be hozzá és ül le félénken a padra a ház sarkán.

Sachs elcsodálkozik, hogy a leányasszony ilyen későn ébren van.

De ki lesz a vőlegény, a kérő? Beckmesser, kinek éppen cipője készül?

Éva úgy gondolta, hogy talán Sachs is részt vesz – ő érette – a versenyben. De Sachs – ha egyszer gondolt is erre – tudja, hogy ma már Walter lovag is itt van Nürnbergben...

Éva – hiszen ezért jött – szeretné a mestert a mai énekiskolában történtekről kifaggatni.

De csak annyit tud meg, hogy a lovag végleg elbukott, és duzzogva hagyja ott Sachsot. Bosszúsága még csak fokozódik, mikor hallja Magdalénától, hogy Beckmesser, az írnok „szerenádot” készül neki adni.

Walter is felháborodottan jön s csüggedten panaszolja, hogy a mestereknek nem kellett a dala. Elkeseredésében kéri, hívja Évát, szökjenek meg. De most kürt szól az éjszakában. Walter kardjához kap.

Walter a hárs lombjai mögé rejtőzik, míg az őr szava el nem hangzik. Éva Magdaléna ruháját vette magára, már szökne is Walterrel, azonban Hans Sachs meggátolja őket ebben: lámpáját meggyújtja s annak fénye éppen arra az útra esik, amerre a fiatalok szökni akarnak.

Újabb akadály is van már: a szerelmes Beckmesser jő, lantját pengetve. A fiatalok a hársfa lombja alá rejtőznek előle, Sachs pedig belekap az énekbe.

Beckmesser cipőjébe veri a szegeket, az egyik már készen is van.

Az írnok éppen most nem nagyon örül ennek, de Sachs nem akarja sem a munkát, sem a dalt abbahagyni. Beckmesser viszont szerenádját szeretné elkezdeni. Nyílik már Pogner házán az ablak is, hol Éva ruhájában Magdaléna könyököl ki. A jegyző erre még izgatottabb. Végül aztán mégiscsak megegyeznek, mégpedig: az írnok énekel, a mester meg jelzi a hibákat. De nem krétával a táblára, mint azt a jegyző szokta, hanem egy-egy kalapácsütéssel a kaptafára húzott cipőn. – A dalnok megpengeti lantját.

Majd nekifohászkodik és az énekbe kezd.

Szól a dal, egyre sűrűbben kopognak az ütések a kaptafán, egyre bőszebben danol Beckmesser, de annyi hibát ejt, hogy a susztermester a szerenád végére már el is készült a dalnok cipőjével.

Persze sorra nyílnak az ablakok, álmos, éjjeli-sipkás fejek jelennek meg. A botrányos lárma okát akarják tudni – csendet követelnek. Dávid azt hiszi, hogy Beckmesser az ő szerelmének, Magdalénának énekel, ezért hát nyakoncsípi és hatalmasakat üt a nyikorgóhangú írnok hátára. Ki is csődülnek az utcára. S pillanatok alatt általános verekedés kerekdik a sötétben.

Már senki sem tudja, hogy kit püföl a gomolyagban, s miből kerekedett mindez. A zűrzavarban a fiatalok szöknének, de Sachs résen van és a lovagot karján fogva betuszkolja műhelyébe.

Az éji őr kürtje vet véget a zajos verekedésnek. Amilyen gyorsan támadt, olyan gyorsan el is ült a csetepaté, s mire a kürt megint megszólal, s felkel a hold, már újra csend borul a kis nürnbergi utcára.

III. felvonás[szerkesztés]

Hans Sachs műhelye.

A mester hatalmas fóliánst olvas a karosszékben.

Alig veszi észre a tegnapi verekedés miatt kissé megszeppent Dávidot. De azután elmondatja vele jánosnapi versét. És az inas most jön csak rá – hogy is felejthette el! – hogy ma a mester nevenapja van, és virágbokrétáját meg kis szalagdíszes kosarából hurkáját, kalácsát kínálja neki. A mester szeretettel simogatja meg és küldi, hogy majd öltözzék díszbe, mert mint herold fogja őt az ünnepségre elkísérni.

Még mindig ott a fóliáns a térdén, ahogy elgondolkozik.

...Balga őrület volt, ami elmúlt éjjel a lovagot a szöktetés gondolatára bírta... az egész utcai verekedést elszabadította... és balga ábránd, ami őt is e késői szerelemre csalta...

Hogy történt ez? Egy kobold tette vajon? Szentjánosbogárka, ki nem találta párját...? Szent János éje s a nyíló orgona illata?

Felébredt Walter is, aki Sachs házában pihent éjszaka. Csodálatos szép álma volt, s most attól fél, hogy az szétfoszlik. – De hisz éppen ez a költő dolga, hogy álmát megérti, megjegyzi – oktatja házigazdája. És biztatja, fogjon hozzá a mesterdal megírásához. Majd arról beszél, milyen is a mesterdal.

S Walter elmondja hajnali álmát, melyet most a suszter-poéta tanácsa szerint és segítségével, költői formába is önt, s az szinte magától ölti fel a versenydal köntösét. A verset Hans Sachs rögtön le is jegyzi.

Mikor átmennek a másik helyiségbe, hogy a szentjánosnapi ünnepségre átöltözzenek, savanyú, mérges képpel biceg be Beckmesser. Az előző esti kaland emléke üldözi még most is.

Rosszkedvűen sántikál fel-alá a műhelyben, de hirtelen felderül az arca és diadalittasan csap le a Sachstól leírt és az asztalon maradt versre. Íme a bizonyság: a suszter is pályázik Éva kezére. A visszatérő mester azonban mosolyogva elhárítja a feltevést. A dal nem az ő műve, sőt, hogy az írnokot teljesen megnyugtassa, még neki is ajándékozza a leírt verset. Beckmesser öröme határtalan, s máris rohan, hogy betanulja a szöveget.

Éva már az ünnepi öltözetben jött át. A cipő szorítja a lábát. A mester csak mosolyog, jól tudja, hogy nem a cipő szűk, s mikor a lovag belép a műhelybe, a két fiatal csak egymást látja a nagy világból.

Éva, ha nem ébred szívében hirtelen szerelem – Sachsot választja férjéül, amit meg is mond neki.

Sachs, a korosodó férfi azonban semmiképp nem vágyott Marke király szomorú sorsára.

De most egy mesterdal avatására, keresztelőjére – amelyet Walter lovag írt, hívja meg az érkező s már ünneplőben levő Dávidot és Magdalénát is – a régi mesterszokás szerint.

Mivel azonban keresztelőn inas nem lehet tanú, és Dávid ma reggel versét jól mondta fel, a mester őt az ősi nyakonütéssel legénnyé avatja, és most Éváé az ünnepi szó.

2. kép[szerkesztés]

Ünnepi zászlódíszben a mező Nürnberg városa előtt. És ünneplőben a nép apraja-nagyja. Már vonulnak is a céhek s jókedvűen fújják mesterségük tréfás, kedves dalát.

A vargák Szent Krispinről: „Vargák védangyala! Szegényeknek jó dolga volt, Nekik cipőt csinált: S midőn nem adta már a folt, Lopott, ha nem talált.” Fölharsannak az ünnepi trombiták.

A szabók, majd a pékek dalának is szól rigmusa: „Ha kenyeret nem ád a pék, Mi történik? Itt a vég! De amíg én erre mék, Nincs addig éhínség. Pék, pék, pék!”

Fiatal parasztlányok érkeztek az imént, díszes öltözetben, tarkabarkán és az inasok máris táncba viszik őket.

De jönnek már a Pegnitz folyócska hídján a céhmesterek, a mesterdalosok: s végül Hans Sachs, akit a nép szeretete az ő saját versével köszönt és lelkesen ünnepel. Megkezdődhet a dalnokverseny. Az első próbálkozó Beckmesser. De már ahogy a kis dalnokemelvényre fellép, összesúg a nép.

És rákezd a Hans Sachstól ajándékba kapott költeményre. De zavarában dadog, nyelve botladozik, össze is gabalyítja a verssorokat és a cifrázott melódiával kiforgatja a verset formájából: már értelme sincs.

„Hajnali féreg dugába megyek

Kopár a szeg, virágpagony,
Csillag tetejében
Kis fenyéren
Fárul hegyet lelék

És megevém”

A mesterek és a nép derűsen összesúg: az írnok úgy látszik, megbolondult. A teljesen megzavarodott lantos azonban egyre dühödtebben folytatja. A költemény mind zagyvábbá válik, végül is kirobban a hangos kacagás. Beckmesser dühösen rohan le az „énekesdombról”. Hans Sachshoz dobja versét: Átkozott varga, te tetted ezt! „E dal nem is tőlem való... Sachstól, kit annyian tisztelnek itt... A szemtelen még rábeszélt: Hogy eldaloljam énekét.”

A nép megütközve hallgatja Beckmesser vádaskodását. Sachs elismeri, hogy a vers valóban nem Beckmesser tollából való, de mindjárt hozzáteszi, nem is ő a szerzője, ő csak leírta azt. De be fogja bizonyítani, hogy ami Beckmesser szájából csak egymásra hajigált szavak kúsza értelmetlensége, a költő ajkáról szíet és lelket hódít. Íme a tanú, aki igazolja szavait.

Ekkor Stolzingi Walter lép a nép és a versenybírák elé – s az iménti zagyvaság után az ő hajnali álma, az igazi költészet hangján szólal meg.

A mesterdalnokok megcsodálják az életteljes, zengő éneket s a nép már meg is hozza az ítéletet: „Oly szép álomba ringatott,... Add a babért daláért!”

A mesterek elfogadják a nép döntését. A lovag lehajtott fővel fogadja Éva kezéből a babér és mirtuszból font koszorút.

Pogner az éremmel díszített aranyláncot – a mesterláncot – nyújtja Stolzingi Walter felé, de a lovag hevesen elhárítja magától.

„Nem mester! nem!
Enélkül is boldog szívem.”

Ekkor Sachs ragadja meg a győztes lovag kezét:

„A mestereket meg ne vesd,
Becsüljed énekünk!”

Majd kiveszi Pogner kezéből a láncot és mesterré avatja a lovagot.

És míg a művészet, a dal örök életéről zeng a nép, Éva és Walter a mester mögött állva... – ő észre sem veszi – homlokára teszik a költő babérkoszorúját.

Nürnberg népe ujjongva köszönti Hans Sachsot, a mestert, a dalnokot.