Címerhatározó/Lelkipásztorok utódainak címeres nemeslevele (1629)

A Wikikönyvekből, a szabad elektronikus könyvtárból.
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez

Ez az oldal a címerhatározó kulcsának részeként a lelkipásztorok utódainak adományozott címeres nemeslevéllel foglalkozik.


Bethlen Gábor 1629. július 13-án valamennyi ev. ref. papnak [más vélemény szerint valamennyi felekezetű papnak Sz. L.] szóló armalist adott ki, s ezt Rákóczi György 1642-ben megerősítette Molnár-Szánthai Mihály és Geönczi Milipao József részére. (Bárczay 17. l.)

A lelkipásztorok utódainak címere
Másolat a lelkipásztorok utódainak címeréről

Lelkipásztorok armálisa.jpg

1629. július havának 13. napján Bethlen Gábor erdélyi fejedelem címeres nemeslevelet bocsátott ki, melyben az erdélyi és a magyarországi részekben (a Partiumban) élő lelkipásztorok mindkét nembeli leszármazottait nemesíti és címeradományban részesíti. A címeres nemeslevél a köztudatban mint az erdélyi református lelkipásztorok nemeslevele vált ismeretessé. Így tekintette már igen korai időktől fogva a közvélemény. Ezt a hiedelmet erősítette az a tény is, hogy az oklevelet feltehetően a mindenkori erdélyi református püspökök levéltárában, a legértékesebb iratokkal együtt őrizték az ún. püspöki ládában. (Ennek – valamint a Gondviselésnek – köszönhette megmaradását, miközben a püspöki levéltár több alkalommal elpusztult.) [1] A levéltár egykori, 17. századi rendezője az oklevél hátlapjára írott rövid tartalmi kivonatban az oklevelet, mint a református papoknak és utódaiknak adományozott levelet minősítette. Tehát igen régtől fogva alakult ki az a közfelfogás, hogy Bethlen Gábor, a kálvinista fejedelem, a református lelkipásztorokat kívánta nemesíteni.

(Tonk Sándor: Bethlen Gábor címeres nemeslevele a lelkipásztorok utódai számára. In: Cselekvő hit. Emlékkönyv Csiha Kálmán püspöki szolgálatáról, Erdélyi Református Egyházkerület, Kolozsvár 2000., pp225-234. [1])[2]

  • Irodalom:

A címer ábrája a címerhatározóban még nem szerepel.

Külső hivatkozások:

[3] [4]

Lásd még[szerkesztés]

Ercsey címer

Cikkek[szerkesztés]

Tonk Sándor: Bethlen Gábor címeres nemeslevele a lelkipásztorok utódai számára

in: Cselekvő hit. Emlékkönyv Csiha Kálmán püspöki szolgálatáról, Erdélyi Református Egyházkerület, Kolozsvár 2000., pp225-234.

(internetes újrapublikálás a szerző és a kiadó engedélyével)

letölthető Word dokumentum [5]

Lelkipásztorok armálisa.jpg

1629. július havának 13. napján Bethlen Gábor erdélyi fejedelem címeres nemeslevelet bocsátott ki, melyben az erdélyi és a magyarországi részekben (a Partiumban) élő lelkipásztorok mindkét nembeli leszármazottait nemesíti és címeradományban részesíti. A címeres nemeslevél a köztudatban mint az erdélyi református lelkipásztorok nemeslevele vált ismeretessé. Így tekintette már igen korai időktől fogva a közvélemény. Ezt a hiedelmet erősítette az a tény is, hogy az oklevelet feltehetően a mindenkori erdélyi református püspökök levéltárában, a legértékesebb iratokkal együtt őrizték az ún. püspöki ládában. (Ennek � valamint a Gondviselésnek � köszönhette megmaradását, miközben a püspöki levéltár több alkalommal elpusztult.) [1] A levéltár egykori, 17. századi rendezője az oklevél hátlapjára írott rövid tartalmi kivonatban az oklevelet, mint a református papoknak és utódaiknak adományozott levelet minősítette. Tehát igen régtől fogva alakult ki az a közfelfogás, hogy Bethlen Gábor, a kálvinista fejedelem, a református lelkipásztorokat kívánta nemesíteni.

De vajon megfelel-e mindez a valóságnak?

Figyelemre méltó, hogy a református egyháztörténetírás sem tulajdonított hosszú időn át nagy jelentőséget ennek az adománylevélnek. Mint ahogyan kevesen voltak azok is, akik éltek az oklevél biztosította kiváltságokkal. Mind ez ideig, a szerencsés véletlen nyomán, egyetlen olyan esetet ismerünk, amikor ha nem is közvetlenül az adománylevélre, de annak szellemére hivatkozva kért valaki jogorvoslatot. [2]

Akkor tehát mi magyarázza az oklevél létrejöttét, milyen körülmények, elgondolások késztették a cselekedeteit mindenkor gondosan mérlegelő fejedelmet annak kibocsátására?

Milyen jelentőséggel bír ez a fejedelmi aktus az erdélyi történet szempontjából?

Minekelőtte azonban ezekre a kérdésekre megkísérelnénk válaszolni, lássuk magának az adománylevélnek a szövegét. Jóllehet az eredeti latin szöveg és magyar fordítása már több ízben megjelent, általában ma már nehezen hozzáférhető kiadványokban tették közzé [3], ami megmagyarázza azt, hogy lelkipásztoraink, de egyháztörténészeink is sok esetben másod-harmadkézből vett információkra támaszkodnak az oklevelet illetően.

A címeres nemeslevelet Kolozsváron az Erdélyi Református Egyházkerület Gyűjtőlevéltára őrzi (Püspöki levéltár, G�24).

Az eredeti, jó állapotban lévő hártyára írt oklevél piros viaszba nyomott függő cipópecséttel van megerősítve.

Eredeti latin nyelvű szövege a következő:

Nos Gabriel Dei gratia Sacri Romani Imperii et Transsylvaniae Princeps, partium regni Hungariae Dominus, Siculorum Comes, ac Opuliae et Ratiboriae Dux etc., Excelsa Principium consuevit dignitas inter caetera suorum operum gesta, hanc curam habere praecipuam, ad idque studiosius intentionem suam dirigere, ut suorum subiectorum conditione et statu pensatis, unumquemque iuxta labores meritos, ad altiores honores, gradus felicioresque provehat successus sed et ad uberiorem honestae dignitatis attolat famam: ex hoc enim Principum augetur fastigium, quo dignioribus conspiciuntur praesidere personis. Eapropter cum iam inde ab origine felicis inaugurationis, et suscepti regiminis nostri, nihil magis in votis habeamus, quam ut primum omnium nostram in Deum rebus in omnibus testari pietatem, Dei Ecclesias modis omnibus ampliare, ex eoque divini numinis gloriam propagare atque in seras transfundere posteritates valeamus. Dignum sane iustitiaeque et aequitati omnino consentaneum fore iudicavimus, ut eos etiam qui rebus divinis vacarent, ac ad salutem et vitam aeternam consequendam facem veluti praeferrent hominibus, omni honore ac praemio cumularemus. Quemadmodum enim in universorum et singulorum in regni nostri Transilvaniae eidem annexis Hungariae ditionum nostrarum partibus, verbi Dei praeconum seu ministrorum filiis et filiabus, ipsorumque haeredibus et posteritatibus utriusque sexus universis, ornandis, nunc id ipsum ostendere voluimus, ut scilicet, non ipsi tantum, sed posteri quoque universi, per iam fatos Sacrorum administrorum, hunc virtutis et industriae caperent fructum. Ad singularem itaque et fide dignam nonnullorum fidelium consiliariorum nostrorum relationem ac intercessionem, dictorum universorum et singulorum in regni nostri Transilvaniae eidem annexis Hungariae ditionum nostrarum partibus existentium verbi Dei praeconum, seu ministrorum omnes filios et filias, de principalis nostrae potestatis plenitudine et gratia speciali, antea etiam non ex obscuris oriuondos parentibus eximendos, ac in coetum et numerum verorum natorum et indubitatorum regni nostri Transilvaniae, et partium Hungariae eidem annexarum nobilium, annumerandos, aggregandos, cooptandos et ascribendos duximus. Decernentes et ex certa nostra scientia, animoque deliberato concedentes, ut iidem praefatorum universorum et singulorum in regni nostri Transilvaniae, eidem annexis Hungariae ditionum nostrarum partibus existentium verbi Dei praeconum seu ministrorum filii et filiae omnes ipsorumque haeredes et posteritates utriusque sexus universi , a modo in posterum quoque omnibus istis gratiis, honoribus, indultis, libertatibus et immunitatibus, quibus caeteri veri nati et indubitati regni nostri Transilvaniae et partium Hungariae eidem annexarum nobiles quomodolibet de iure et ab antiqua consuetudine usi sunt et gauisi, utunturque et gaudent, uti, frui et gaudere perpetuis semper temporibus valeant, atque possint. In cuius quidem nostrae erga ipsos exhibitae gratiae ac clementiae, principalisque munificentiae testimonium et symbolum, veraeque et indubitatae nobilitatis signum, haec arma seu nobilitatis insignia: Scutum videlicet militare erectum caelistini coloris, in cuius campo sive area Leo dimidius ex nubibus tumultuantibus emergens, uno Sinistro altari removens biblia, alteri dextero, pedibus anterioribus Angelus descendens acinacem, cui ad latus sinsitrum haec verba aurea scripta legentur: Arte et marte dimicandum praebere visitur. Scuto incumbentem galeam miltarem contegit diadema regium variis unionibus pretiosissimisque margaritis exornatum. A summitate vero galeae teniae, siue lemnisci hinc inde ad utramque scuti oram pulcherrimae defluentes illud decenter ambiunt et exornant, prout haec omnia in principio sive capite praesentium litterarum nostrarum pictoris manu et artificio, propriis suis coloribus recte et decenter depicta esse cernuntur. Eisdem praennotatorum verbi Dei praeconum seu ministrorum filiis et filiabus, ipsorumque haeredibus et posteritatibus utriusque sexus universis benigne danda duximus et conferenda. Annuentes et ex certa nostra scientia, animoque deliberato concedentes, ut iidem a modo in posterum futuris et perpetuis semper temporibus, eadem arma, sive nobilitatis insignia, more aliorum regni nostri Transilvaniae et partium Hungariae eidem annexarum nobilium,sub iisdem iuribus et praerogativis, indultis, libertatibus, et immunitatibus, quibus caeteri veri nati et indubitati regni nostri Transilvaniae et partium Hungariae eidem annexarum nobiles, vel natura et consuetudine hactenus, quomodolibet de iure usi sunt et gauisi, utunturque et gaudent, ubique in praeliis, certaminibus, hastiludiis, torneamentis, duellis, monomachiis, ac aliis omnibus et quibuscunque exercitiis militaribus et nobilitaribus, nec non sigillis, velis, aulaeis, annulis, vexillis, clypeis, tentoriis, domibus generaliter vero quarumlibet rerum et expeditionum generibus, sub merae ac syncerae nobilitatis titulo, quo ipsos ac haeredes et posteritates ipsorum utriusque sexus universi, ab omnibus cuiuscunque status te praeeminentiae homines existant, insignitos dici, nominari, haberique et reputari volumus, ferre, gestare, illisque uti, frui et gaudere, haeredesque et posteritates ipsorum utriusque sexus universi valeant atque possint. In cuius rei memoriam, firmitatemque perpetuam, praesentes litteras nostras pendentis et authentici sigilli nostri munimie roboratas, memoratis filiis et filiabus modernorum et futurorum verbi Dei ministrorum seu praeconum haeredibus et posteritatibus ipsorum utriusque sexus universis clementer dandas duximus et concedendas. Datum in civitate nostra Alba Julia die decima tertia, mensis Julii, anno Domini Millesimo Sescentesimo vigesimo nono . Gabriel m.p. Stephanus Kowaczoczy cancellarius m.p.

Az oklevél hátsó oldalán a következő egykorú, a tartalomra, illetve a kihirdetésekre vonatkozó feljegyzések olvashatóak:

Literae Nobilitares seu Armales Pastoribus eisque posteris utriusque sexus datae a Celsitudine principe domine Gabriele Bethlen.
1629. die vigesima septima mensis Augusti in generali congregatione universitatis dominorum et nobilium comitatus Crasnensis exhibitae, lectae, publicatae, proclamatae, acceptatae et extradatae sunt praescriptiones literae nemine contradicente. Georgius Haczekij Juratus notarius sedriae comitatus Crasnensis m.pr.
In Anno Domini 1629 die 30 Augusti in oppido Akos in congregatione generalis ac universitatis dominorum nobilium comitatus Zolnokiensis exhibita per reverendum Stephanum Kereztzeghj in districtu Zilagiense ac comitatu Zolnokiense et Crasnense etc. lectae, proclamatae, publicatae et extradatae sunt litterae praesentae donationales nemine contradictore appariente. Nicolaus Jwhos juratus notarius sedis judiciariae comitatus Zolnokiensis m.p.
Praescriptiones haec nobilitares exhibitae sunt in generali congregatione magnatum et nobilium comitatus Bihoriensis feria 3tia proxima post festum Beatae Elisabethae viduae Varadinj celebrata, publicatis, proclamatis, acceptatis ac extradatis per nobilium Johannem Torma juratum notarium dicti comitatus Bihoriensis nemine contradicente. Johannes Torma juratus notarius comitatus Bihoriensis m. pr.

A címeres nemeslevél magyar fordítása:

Mi Gábor, Isten kegyelméből a Római Szent Birodalom és Erdély Fejedelme, Magyarország részeinek ura, a székelyek ispánja és Oppeln és Ratibor hercege stb., a fejedelmek magasztos méltóságával jár, hogy egyéb dolgaik végzése mellett különös gondot fordítsanak és törekvésüket mentől buzgóbban arra irányozzák, hogy alattvalóiknak helyzetét és állapotát szem előtt tartva, mindegyiket megérdemelt munkája szerint, magasabb tisztességre és az előmenetelnek szerencsésebb fokára segítsék, sőt, hogy a becsülést nyújtó elismerésnek nagyobb hírére emeljék. Ugyanis annál nagyobb a fejedelmek méltósága, minél tekintélyesebb emberek fejének tartatnak. Azért, mivel mindjárt szerencsés felavatásunk és uralkodásunk kezdete óta mitsem óhajtottuk inkább, mint azt, hogy mindenekelőtt az Isten iránt való szeretetünket minden dolgunkban megbizonyíthassuk, Istennek egyházait minden módon terebélyesíthessük, azzal Isten dicsőségét terjeszthessük és a késő utókorra átörökíthessük; nagyon helyesnek, az igazsággal és méltányossággal teljesen megegyezőnek tartjuk, hogy azokat is, akik a vallás ügyének élnek és mintegy szövétnekkel vezérlik az embereket az üdvösségre és örök életre, minden tisztességgel és jutalmazással halmozzuk. Amint, hogy most is éppen ezt akarjuk tanúsítani azzal, hogy Erdélyországunk s a hozzá kapcsolt magyarországi részek igehirdetőinek, vagyis lelkészeinek egyenkint és összesen � fiaikat és leányaikat s ezeknek mindkét nembeli összes örököseit és utódait megékesítjük, hogy tudniillik nem csak maguk, hanem összes utódaik is élvezzék az említett egyházi szolgák érdemességének és munkásságának a hasznát. Számos hű tanácsosunknak igen értékes és bizalmat érdemlő előterjesztésére és közbenjárására tehát, a fent nevezett Erdélyországunk s a hozzákapcsolt magyarországi részekbeli igehirdetőknek, vagyis lelkészeknek összes fiait és leányait, mindegyikét külön-külön és összevéve, mint amúgy sem kétes szülőktől származókat, fejedelmi hatalmunk teljességéből s különös kegyelméből felszabadítani s őket Erdélyországunk s a hozzákapcsolt magyarországi részek valóságos, született és kétségtelen nemeseinek sorába bevenni, bekebelezni, besorolni és beiktatni jónak láttuk. Elhatározva és biztos belátással s megfontolt szándékkal megengedve, hogy a fent nevezett, Erdélyországunk � és a hozzá kapcsolt magyarországi részekbeli � igehirdetőknek, vagyis lelkészeknek egyenként és összevéve valamennyiüknek fiai és leányai s mind ezeknek mindkét nembeli örökösei és utódai, most és a jövőben mindazokat a kedvezményeket, tisztességeket, engedélyeket, szabadságokat és mentességeket örök időkre bírva úgy használhassák és élvezhessék, amelyeket és ahogyan erdélyországi � s a hozzá kapcsolt magyarországi részekbeli többi valóságos, született és kétségtelen nemesek jog és ősi szokás szerint a múltban és jelenben használják és élvezik. Hozzájuk való hajlandóságunknak, kegyelmünknek és fejedelmi nagylelkűségünknek bizonyítékául és jegyéül, a valóságos és kétségtelen nemesség jeléül, ezen alábbi címert, vagyis nemesi jelvényt a fent nevezett igehirdetők, vagyis lelkészek fiainak és leányainak, azok mindkét nembeli összes örököseinek és utódainak, kegyesen adni és adományozni jónak láttuk.
Tudniillik: Egyenesen álló kék színű katonai pajzsot, melynek mezején, vagyis udvarán gomolygó felhőkből kiemelkedő fél oroszlán baljával az oltárról a bibliát veszi el, jobbjában pedig kardot nyújt az első lábai felé leszálló angyal, akinek bal oldalán arannyal felírva ezek a szavak olvashatók: Tudománnyal és fegyverrel kell küzdeni. A pajzson levő katonai sisakot különféle gyöngyökkel és értékes kövekkel ékesített királyi korona fedi. A sisak ormáról a pajzs mindkét szélén szépen lefutó szalagok, vagyis foszlányok azt csinosan körülfogják és díszítik, amiképpen mindezek levelünk elején, vagyis homlokzatán, a képíró kezével és művészetével a saját színűkkel helyesen és szabályosan lefestve szemlélhetők.
Beleegyezvén, biztos belátással és megfontolt szándékkal megengedvén, hogy ők mostantól fogva a jövőben minden időben ezt a címert, vagyis nemesi jelvényt használják, Erdélyországunk és a hozzá kapcsolt magyarországi részek más nemesei módjára ugyanazon jogok, kiváltságok, engedélyek, szabadságok és mentességek alatt éljenek, mint amelyeket Erdélyországunknak és a hozzá kapcsolt magyarországi részeknek többi valóságos született és kétségtelen nemesei természeti jogon vagy szokásuk szerint eddigelé jogosan használtak és élveztek � használhassanak mindenütt: csatákban, harcokban, lándzsatöréseken, lovagi tornákon, bajvívásokon, párviadalokon és minden egyéb nemesi és katonai gyakorlatokon, úgyszintén pecséteken, takarókon, kárpitokon, gyűrűkön, zászlókon, pajzsokon, sátrakon, házakon, általában pedig bárminemű tárgyakon és szerelvényeken, a valóságos és tiszta nemesség címén, amelynek megkülönböztető jeleivel, hogy őket s mindkét nembeli összes örököseiket és utódaikat mindenki, bármily rangú és méltóságú legyen is, nevezze, címezze, illesse és becsülje � akarjuk, valamint azt maguk, úgy mindkét nembeli örököseik és utódaik is jogosan használhassák, viselhessék, bírhassák és élvezhessék. Ezen dolognak emlékezetére és örök érvényére a jövendő igehirdetők, azaz lelkészek említett összes fiainak és leányainak, azok mindkét nembeli örököseinek és utódainak jelen függő és valóságos pecsétünk hitelével megerősített levelünket kegyesen kiadtuk és megengedtük. Kelt Gyulafehérvár városunkban, július hó 13. napján az Úrnak 1629. esztendejében. Gábor s.k., Kovaczoczy István kancellár s.k.

A teljesség kedvéért említjük meg � Zsinka Ferenc és Rugonfalvi Kiss István tanulmányai alapján �, hogy utóbb ezt az oklevelet több alkalommal is átírták és megerősítették: I. Rákóczi György 1642. május 10-én Gyulafehérvárt kiadott oklevelében, Szántai Molnár Mihály tiszáninneni püspök, valamint Gönczi Milipas János felsőmisztótfalusi lelkipásztor kérésére a partiumi papság számára; I. Apafi Mihály 1668. július 6-án Radnóton ugyancsak a partiumbéli lelkipásztorok részére; Mária Terézia 1756. május 16-án Zoványi József Szilágy kerületi esperes és 1759. május 16-án Nagyfalusi János károlyi tractualis esperes kérésére. Végezetül II. József 1786-ban kiadott rendeletében úgy módosította Bethlen kiváltságlevelét, hogy annak hatályát azon lelkipásztorok utódaira korlátozta, akik a fejedelem idejében már a papi rend tagjai voltak. [4] Figyelemreméltó, hogy a kihirdetés, a megerősítés, átírás minden esetben a tulajdonképpeni Erdélyen kívüli, a Partiumban élő és kizárólag református lelkipásztorok kérésére történt, ami szintén azt sugallja, hogy elsősorban a református papság tekintette magáénak, és kiváltképpen azokon a területeken tartották fontosnak ismertetni és elismertetni, ahol a fejedelmi akarat végrehajtása, érvényesítése más esetekben is ellenállásba ütközött.

Az oklevél szövegének figyelmes olvasása nyomán világossá válik, hogy nem a lelkipásztoroknak a nemesi rend közé emeléséről van szó, hanem utódaik jogállásának a rendezéséről. A lelkipásztorok személyét illetően ugyanis ezt a kérdést � mármint a rendi hovatartozást � évszázados hagyományok, törvények szabályozták.

Nem feladatunk bemutatni és részletesen tárgyalni azt a hosszú folyamatot, melynek eredményeként a 15. században a klérus részévé, tagjává vált a magyar rendi társadalomnak, az �országnak�. Ennek � valamint a klérus tagjai birtokában lévő földbirtokoknak � tulajdonítható, hogy a 15. század derekától fogva a papság tagjaira is mindinkább kezdték a nemes jelzőt alkalmazni. Következésképpen a magyar jogi felfogás a papságot a nemesi rend tagjának tekintette, amint az utóbb Werbőczy Hármaskönyvében is kifejezésre jutott. Miután a papság földesúri és politikai jogok birtokába jutott és gyakorolta is azokat � miként azt Bónis György kifejti �, tagjait már nem lehetett a jobbágyságba leszorítani, tehát nemeseknek kellett tekinteni őket. [5] Ezt a jogi szemléletet tükrözi Werbőczy Tripartituma, aminek alapján állandósult a reformációt követően �az erdélyi protestáns papság jogállása is�. [6] A fejedelemség kori erdélyi törvények szerint, amint az Approbatae Constitutiones (I. rész, 6. cím, 1. cikkely) is kifejezésre juttatja, a recepta religiók papjai mindannyian nemesi előjogokkal bírtak. [7] De nem csak a katolikus, református, evangélikus és unitárius igehirdetők birtokolták a nemesi előjogokat. A papi rendet megillető kiváltságok, jogosítványok nem korlátozódtak valamelyik felekezet lelkipásztoraira. 1614. augusztus 10-én Medgyesen kelt oklevelében Bethlen Gábor a �Sepsi, Orbai és Kézdi székely székekben élő igaz hitet valló (ti. kálvinista) tiszteletes esperesek és papok, valamint az egy Istent valló és Jézus Krisztust közbenjárónak elismerő egyházak szolgái, akiket Arianus hitűeknek hívnak (ti. unitáriusok)� kérésére biztosítja özvegyei, utódaik számára az adómentességet és védelmébe veszi őket a jogaikat sértő világiak ellenében. [8] De ismerünk számtalan olyan esetet is, amikor román, ortodox papok védelmében idézik a törvényt és marasztalják el azt, aki �nem gondolván a papi rendnek szabadságával� jobbágyi, avagy egyéb szolgáltatásokra kényszeríti az Ige hirdetőjét. [9] Az általános jogi felfogás ellenére időről időre a fejedelmeknek, a hatóságoknak fel kellett lépniük a törvény betartása érdekében, illetve megerősíteni újólag az ecclesiastica statust megillető jogokat. A fontos számunkra az, hogy a fejedelmek ezt a felek felekezeti hovatartozásától függetlenül a legtöbb esetben természetesnek tekintették, mint olyan kötelezettséget, amely fejedelmi esküvésükből fakadt. 1609. június 9-én Gyulafehérvárt kelt oklevelében Báthori Gábor a nyomorúságos jobbágysorban tengődő erdélyi és részekbeli román papoknak adja meg a szabad költözködés jogát, miközben mentesíti őket a különböző szolgáltatások alól (ezt a fejedelmi határozatot egyébként Bethlen Gábor is megerősítette 1614. június 24-én és az 1615. március 3-án tartott gyulafehérvári országgyűlés alkalmával ki is hirdetette). [10] Az erdélyi társadalomban meggyökeresedett jogi felfogást tükrözi egyébként az 1660. július 5-i segesvári országyűlési határozat is, amely az adókivetés során a magyar és oláh papokat azonos teher viselésére kötelezte. [11]

A különböző felekezetek lelkipásztorai irányába megnyilvánuló türelem áthatotta az egész bethleni politikát. Ennek bizonyságául idézzük Móry István jezsuita atya 1625. június 25-én, Kolozsmonostorról keltezett jelentését Vitelleschi rendfőnöknek. Hangúlyozza: különösen csodálni való, hogy egy kálvinista fejedelem uralma alatt milyen békében élnek a katolikusok, mert a fejedelem féken tartja a (református) prédikátorokat, a más vallású emberek pedig barátságosak. [12]

Mindezek ismeretében már nem annyira szembetűnő, hogy a címereslevél nem kizárólagosan egy felekezet lelkipásztorairól, pontosabban azok leszármazottairól szól, hanem általában beszél a prédikátorok utódairól.

A középkorban, de a reformáció után is a papság nemessége személyes nemesség volt. Ameddig a papi nőtlenség elve érvényesült, ez nem is okozott bonyodalmat. Megváltozott viszont a helyzet azáltal, hogy a protestáns prédikátoroknak családjuk, feleségük, gyermekeik voltak. Mivel a papság � amint azt Pokoly is hangsúlyozta � nem ordo volt, hanem status, nem rendet, hanem állapotot jelölt, a jobbágyi származású lelkipásztorok esetében felmerült a kérdés, hogy haláluk után özvegyeik, gyermekeik visszaszorulnak-e a jobbágyi állapotba (melyet a legtöbb esetben a föld urai szorgalmaztak), avagy sikerül tovább is megmaradniuk valamilyen szabad, félszabad állapotban. Az ortodox román papság esetében a kitörés e téren nem történt meg. Bod Péter az erdélyi románokról a 18. század derekán megírt történelmi munkájában azt írja, hogy �Filii Poparum coniugati, seorsumque in statu laicali a parentibus viventes ad servitia suorum Dominorum terrestrium redire necesse habent�. [13]

A protestáns papságnak viszont sikerült a kálvinista fejedelmek segítségével ezen sérelmet orvosoltatni. Bod Péter az erdélyi református püspökökről írt tanulmányában említi meg azt, hogy Tasnádi Ruber (Veres) Mihály püspöksége idején adta ki Bocskai István privilegiális levelét (1605. szeptember 17, Medgyes), melyben elrendeli alattvalóinak, hogy �isten beszédinek Sáfárinak, mind a mostaniaknak s mind a következendőknek Özvegyeiket, gyermekeikkel egyetemben, a mi tőlünk meghatározott időben semmi adó, taksa, désma, kiletzed, kepe fizetésre, és akármi paraszti szolgálatnak végbe-vitelére, ennekutánna hajtani és kénszeríteni, ne merészeljétek�. [14] Ezt a kiváltságlevelet utóbb több egymást követő fejedelem megújította, hiteles formában átírta, illetve a különböző vidékek lelkipásztorainak kérésére újra írásba foglalta. Így Báthori Gábor 1608. július 26-án Gyulafehérvárt az erdélyi és partiumbéli lelkipásztorok nevében megjelent Egri Miklós, Kisdobszai Dániel és Decsi István lelkipásztorok kérésére a lelkipásztorok özvegyeit és árváit mentesíti: �ab omni censuum, taxarum et contributionum nostrarum tam ordinarium quam extraordinarium susidiique et luci camerae nostrae solutione, servitiorum quorumlibet plebeorum et civilium exhibitione, hospitum condescensione, vineas et agricolationes ipsarum, atque allodiaturas a decimarum nonarum et capetiarum nobis et successoribus nostris quotannis provenire debentium�.[15]

Minekutánna a lelkipásztorok nemesi státusa, az özvegyek és árvák adómentessége és egyéb szolgáltatások alól való felmentése biztosítva volt, felmerül a kérdés: mi indokolta az 1629-es újabb intézkedést, a címeres nemeslevél kibocsátását?

Keserű Bálint Bethlen Gábor művelődés-, iskola- és egyházpolitikáját jellemezve a következőképpen fogalmazott: �Az egész új kultúrpolitika úgy indult, hogy egyszerre szolgálja a messze tekintő fejedelem és az izmosodó magyar református ortodoxia célkitűzéseit. Tehát jórészt szándéktalanul, közvetve, fejlődési lehetőségek megteremtésével járult hozzá a 17. század dereka polgári jellegű szellemi mozgalmainak kibontakozásához.� [16]

Valóban a lelkipásztorok leszármazottainak 1629-ben történt tömeges nemesítése csakis egy átfogó kultúr- és társadalompolitikai elképzelés, törekvés részeként fogható fel. Amelyet azonban, a fentebb idézett megállapítást némileg kiigazítva, Bethlen Gábor részéről igencsak tudatos lépésnek kell tartanunk. Egyszersmind olyan intézkedésről van szó, amely beilleszkedett az erdélyi társadalom egészébe, a 17. század folyamán megnyilvánuló �értelmiségvédelmi� törekvések sorába.

Tanulmányom elején arról szóltam, hogy Bethlen Gábor adományleveléről méltatlanul keveset, szinte mellőzve szól a református egyháztörténetírás. Úgy vélem, hogy az elmondottak tükrében ez már nem is meglepő. Hiszen a lelkipászto-rok leszármazottainak nemesítése egy, a felekezeti kereteken túlmutató, az egész közösség jövőjére tekintő társadalompolitikai intézkedés volt. Ha elfogadjuk azt, hogy a fejedelem tudatosan munkálkodott azért, hogy jól felkészült, tevékeny értelmiségiek álljanak az ország, a társadalom szolgálatában (amint erre igen sok adatunk is van), akkor joggal feltételezhetjük róla azt is, hogy tudatosan segítette elő azt, hogy az értelmiségi utánpótlás szempontjából leginkább számba jöhető lelkipásztor leszármazottak számára biztosítsa a rendi társadalom szabta keretek között a szabad életet. Olyan intézkedésről van szó, amely jelenlegi ismereteink szerint példátlan a korabeli Európa történetében. Mert arra találunk példát, hogy uralkodók, fejedelmek védelmükbe vették (akárcsak Bocskai tette azt az előbb már említett oklevelében) a lelkipásztorok árváit. Dániában III. Keresztély király 1551-ben törvénybe foglaltatta, hogy a lelkészgyermekekkel nem lehet úgy bánni, mintha a patrónus jobbágyai lennének. [17] Bethlen Gábor azonban, amikor a lelkipásztorokat és családjaikat beemelte a rendi társadalom kiváltságolt közösségébe, valójában szinte egyedülálló módon egy latens értelmiségi réteget tett a rendi jogosultságok birtokosává.

Bethlen Gábor intézkedésének ezt az egyetemes jellegét látta meg Váró Ferenc a nagyenyedi kollégium történetét bemutató munkájában: �Ezt a czímerlevelet érdemes bekebeleznünk a kollégium történetébe. Mert nemcsak egyszerűen a fejedelem egyházias érzületének bizonyítéka. A főiskolát alapító fejedelemnek államférfiúi gondolatát testesíti meg. Felforgatás nélkül való újításra tör. A korhadó nemességet, a megcsappanó nemzeti erőt akarja helyrepótolni, de bölcsen és mérsékelt módon, a rendek, osztályok, a megszokott politikai fogalmak eltörlése nélkül. Egy neme, de bölcsen kigondolt neme az örökváltságnak, s a politikai jogok kiterjesztésének, amelynek szabott ára: szellemi kiválóság és szerzett érdemek Isten igéjének szolgálatában. Féltékenység, szűkkeblűség, osztálygőg egyesített súlya idővel elnyomhatta a czímerlevél eredeti értelmét, s gátolhatta valódi érvényesítését, de az első száz év alatt valószínűleg számos lelkész család nyerte meg annak teljes kedvezményét. Az államférfi gondolatát mindenesetre ma is kilátni belőle, s megbecsülhetni.� [18]

Makkai Ernő, a kolozsvári Református Kollégiumnak az I. világháborúban fiatalon elesett és méltatlanul elfeledett tanára, Bethlen Gáborról írt munkájában a nagyfejedelem érdemeit összegezve éppen a �társadalomépítő programot� [19] emeli ki, ami a jövő fejlődése szempontjából mérhetetlenül nagyobb eredménnyel járt, mint ahogy azt általában hiszi és tudja a közvélemény. Mert tudatosan vagy sem, de Bethlen �értelmiséget formáló� politikája ma is érvényes törekvést szolgált, amely abból a felismerésből fakadt, hogy az erdélyi magyarság jövője művelődési és tudásszintjének emelésén áll vagy bukik.


Jegyzetek

[1] Az Erdélyi Református Egyházkerület Gyűjtőlevéltára a Bethlen-féle ármális mellett még két, az erdélyi lelkipásztorokat, pontosabban azok özvegyeit és árváit illető oklevelet őriz. Hogy valamikor egy helyütt őrizték őket mutatja, hogy a három oklevél hátlapján a levéltáros által készített szokásos tartalmi kivonat egyazon kéznek az írása. (Az Erdélyi Református Egyházkerület Gyűjtőlevéltára. Kolozsvár, Pokoly�Nagy gyűjtemény A�14, A�34.)

[2] I. Apafi Mihály 1685. október 28-án Gyulafehérvárt kelt oklevelében utasította Kraszna és Közép-Szolnok vármegye hatóságait, hogy vegyék védelmükbe Gelei János zsibói lelkipásztor és a közép-szolnoki és krasznai esperes fiait, akiket földesuraik jobbágyként kezelnek. A fejedelmi indoklás szerint: �hellytelen és törvénytelen dolognak ismervén lenni�. (Az Erdélyi Református Egyházkerület Gyűjtőlevéltára. Kolozsvár, Szilágyi tractus levelei, Nr. 34) Köszönetet mondok Sipos Gábor levéltárosnak azért, hogy erre, a tanulmányom szempontjából igen becses forrásra, felhívta figyelmemet.

[3] Bod, Petrus: Historia Hungarorum ecclesiastica. Edidit L. W. Rauwenhoff adjuvante Car. Szalay. Tom. III. Lugdunum Batavorum 1890. 239�242.; Salamon József: De statu ecclesiae ev. reformatae in Transsilvania commentatio theologico-historica. Claudiopoli 1840. 25�31.; Sárospataki Füzetek 7/1864. 724�733.; Váró Ferenc: Bethlen Gábor kollégiuma. Nagyenyed 1903. 6�7.; Zsinka Ferenc: Bethlen Gábor címeres nemes levele papok részére. Nagyenyedi Album (Szerk. dr. Lukinich Imre). Budapest 1926. 107�110.; Rugonfalvi Kiss István: Az egyházi rend közjogi helyzete Erdélyben és Bethlen Gábor armalisa. Theologiai Szemle, 12/1936. 1�6. sz., 296�297.; Vitéz Ferenc: 350 éves évforduló. Bethlen Gábor 1529 július 13-án nemeslevelet és címert adományozott Erdély és a hozzákapcsolt Magyarországi Részek református lelkipásztorainak. Reformátusok Lapja. Calvin Synod Herald, 1979. 9�10. sz., 10�11.; Lehoczkay Tivadar: Bethlen Gábor nemeslevele református papjai részére. Turul, 1897. 4. füzet, 192�194.

[4] Zsinka Ferenc: i. m., 106�107.; Rugonfalvi Kiss István: i. m., 296.

[5] Bónis György: Hűbériség és rendiség a középkori magyar jogban. Kolozsvár é.n. 512�513.

[6] Pokoly József: Az erdélyi református egyház története. IV. kötet, Budapest 1905. 89.

[7] Magyar Törvénytár. 1540�1848. évi erdélyi törvények. Fordították és utalásokkal ellátták Dr. Kolosvári Sándor és Dr. Óvári Kelemen. Magyarázó jegyzetekkel kíséri Dr. Márkus Dezső, Budapest 1900. 21.

[8] Rugonfalvi Kiss István: i. m. 288�289. Úgy véljük, hogy a szerző teljes joggal nevezi �régi kulturális életünk legragyogóbb, legértékesebb gyöngyé�-nek azt az oklevelet.

[9] Veress, Andrei: Documente privitoare la istoria Ardealului, Moldovei si Ţării Româneşti. vol. IX, Bucureşti 1937. 138�139.

[10] Lupaş, Ioan: Un vlădic român năpăstuit la anul 1638. Bucureşti 1939. 15�19. (Acad. Rom. Memoriile Sect. Ist., ser.III, tom. XXI, mem.7)

[11] Magyar Történelmi Tár. 7/1860. 136�146.

[12] Negotium religionis hic sub calviniano Principe, quod sane mirandum est, suum cursum tenet a nullo impeditur, licet praedicantes subinde conantur retardare conatus catholicorum, sed quia Princeps hos etiam in freno tenet, nihil attentare audent. Erdélyi és hódoltsági jezsuita missziók. I/2. 1617�1625. Sajtó alá rendezte Balázs Mihály, Fricsy Ádám, Lukács László, Monok István. Szeged 1990. 467�468. (Adattár XVI�XVII. századi szellemi mozgalmaink történetéhez. 26/2.)

[13] Bod, Petrus: Brevis Valachorum Transylvaniam incolentium historia. In Relaţii interconfesionale româno-maghiare în Transilvania. � Román�magyar felekezetközi kapcsolatok Erdélyben. Alba Iulia/Gyulafehérvár 2000. 322.

[14] Bod Péter: Smirnai Szent Polikárpus, avagy sok keserves háborúságok között magok hivataljokat keresztyéni szorgalmatossággal kegyesen viselő erdélyi református püspököknek historiájok... Nagyenyed 1766. 58.

[15] Az Erdélyi Református Egyházkerület Gyűjtőlevéltára. Kolozsvár, Pokoly-Nagy gyűjtemény, A�14.

[16] Herepei János: Adattár XVII. századi szellemi mozgalmaink történetéhez. I., Budapest�Szeged 1965. 170.

[17] Chadwick, Owen: A reformáció. Budapest 1998. 402.

[18] Váró Ferenc: i. m. 5�6.

[19] Makkai Ernő: Bethlen Gábor országépítő politikája. Budapest 1929. 110�114.

(Protestáns Teológiai Intézet - Kolozsvár [honlapja])[6][7]
Címertani gondolatok a Reformáció ünnepére

Bethlen Gábor címeres nemesi oklevele az erdélyi és a partiumi református papok részére

A Makkai László szerkesztésében megjelent Bethlen Gábor emlékezete című kiadvány adatai szerint nagy fejedelmünk születése idejét sem ismerjük pontosan. A források többsége 1580-ra, egyesek november 15. tájára teszik és Marosillyére. Harminchárom éves volt, mikor Erdély fejedelmévé választották. Testében két emigráció és harmincnégy csata nyomait, lelkében korai árvasággal sújtott, mostoha körülmények közt eltöltött gyermekkorának megaláztatásait, és két, korán elhalt gyermekének gyászát hordozta. Nem a magyar arisztokrácia csúcsáról lépett a trónra, mint elődei, hanem egyszerű nemesi családból származott.

Makkai elemzése alapján óvatos és ravasz, sőt néha cinikus; józan, mint akinek egy nagyon hosszú élet tapasztalatai állanak mögötte, de hihetetlenül fiatal, ruganyos és rugalmas, fáradságot és csüggedést nem ismer; mindig kész a támadásra és a visszavágásra; elméje csak úgy ontja a gyakorlatias megoldásokat és a merész terveket. A diplomáciai szálak mesteri fonogatásában megnyilvánuló, szinte játékos kedve, kis és nagy gondok szinte örvendező vállalása, minden csalódáson átsegítő természetes, száraz humora, a dolgokat és az embereket kellő értékükre megbecsülő, olykor ironikus magatartása, s mindehhez a művészi alkotásokban való elragadott gyönyörködési képessége � egytől egyig megtörhetetlen, örökifjú életkedvének minden külső látszatot meghazudtoló bizonyítékai.

Magasabb iskolákat nem járt, sem itthon, még kevésbé külföldön. Politikai koncepciója az abszolutizmus, merkantilizmus, tolerancia és főleg demokratizmus, melyet az abszolutizmussal csodálatosan ötvözött.

A korabeli abszolutista elméleteknek ez az erdélyi változata leginkább a rendekkel szemben a széles néprétegek támogatását kereső hollandi�orániai monarchizmus propagandájára hasonlít, de nem egyszerűen külföldi eszméket tolmácsol, hanem a hazai kálvinista prédikátoroknak már Bocskai óta a népbarát királyról táplált vágyálmait is tükrözi. Ezért tudta Bethlen a templomi szószéket megnyerni az abszolutizmus hirdetésére

Ennek alapján, dr. Zsinka Ferenc szerint, Bethlen Gábor halála előtt négy hónappal, 1629. július 13-án, címeres levelet adott ki az erdélyi prédikátorok részére. Elmondja benne, hogy mivel méltányosnak tartja, hogy azok, akik magukat a vallás ügyének szentelik, és az embereket az örök életre vezérlik, minden tisztességgel illettessenek, ezért Erdélyország és a hozzákapcsolt magyarországi részek igehirdetőinek gyermekeit s azok utódait a nemesek sorába emeli. Királyi ajándékot kívánt hátrahagyni dédelgetett gyulafehérvári iskolája számára. Ne legyen oka senkinek megbánnia, hogy a kollégiumot elvégezte, a sacra theologiát megtanulta és prédikátorrá szenteltetett, mert nemcsak maga lehet szabad emberré � ha történetesen nem annak született �, hanem szabadnak, nemesnek válthatja fiúról fiúra minden következendő nemzedékét is... Bethlen megbecsülte a rátermettség és a szellemi kiválóság értékét. Országfenntartó terveinek megvalósulását elhatározó mértékben az iskolától várta. Ezért gazdagította évek óta a kollégiumait, a gyulafehérvárit, a kolozsvárit, a kassait, a debrecenit és a többieket. Ezért gondoskodott minél több ösztönző eszközről, hogy az ifjúsággal megszerettesse a tudományt. Útjába állhatott azonban egyik-másik tehetségnek jobbágy származása. Gondoskodni kellett tehát, hogy ezen a ponton ne álljon korlát a tehetség elé. Meg kell nemesíteni a papokat, hiszen ezek állanak a képzettség legmagassabb fokán, ezek használhatnak a tudásukkal a legtöbbet. Így kiválasztott személy volt szemében a diák. Ebben az elgondolásban az iskola és a nemességet adományozó címereslevél nagyon szoros kapcsolatba kerültek egymással, lévén társadalomalkotó tényezők, és a tanulmányok befejezése végén ott vár a szent könyvvel és a palásttal együtt rendeltetésszerűen a nemesi kiváltságlevél is... Ennek alapján a református papság számára is csak akkor adatott ki a privilégium, amikor már biztosan remélni lehetett a Bethlen- kollégium eredményétől a fejedelem által kívánt európai színvonalat (!!!).

Bethlen Gábor elhatározásának értékét csak fokozza az, hogy a papok utódait is nemesítette, akiktől, nevelésüknél fogva, a legnagyobb hazafias öntudatot, önzetlenséget és idealizmust lehetett remélni. Bethlen reménykedésében nem tévedett, bőven térült vissza az egész magyar nemzetnek, hogy volt olyan uralkodója, aki alkalmas pillanatban elég bátor volt, és mert hitelezni a jövőnek. Bethlen Gábor megtöltötte az üres kincstárat, modern hadsereget teremtett, félelmetes diplomáciát alakított ki, városokat népesített be, épületeket emelt stb., és főleg gondoskodott az intellektuális elit kialakításáról.

Bethlen Gábornak a református papokat nemesítő oklevelét magyar fordításban Váró Ferenc közölte a �Bethlen Gábor kollégiuma" 1903-ban Nagyenyeden megjelent munkájában.

A fenti nemesítési oklevélből, ízelítőnek, kivonatosan az alábbiakat adjuk közre:

Mi, Gábor, Isten kegyelméből a Római Szent Birodalom és Erdély fejedelme, Magyarország részeinek ura, a székelyek ispánja és Oppeln és Ratibor hercege stb. A fejedelmek magasztos méltóságával jár egyéb dolgaik végzése mellett különös gondot fordítaniok és törekvésüket mentől buztóbban irányozniok arra, hogy alattvalóiknak helyzetét és állapotát szem előtt tartva, mindegyiket megérdemelt munkája szerint, magasabb tisztségre és az előmenetelnek szerencsésebb fokára segítsék... annál nagyobb a fejedelmek méltósága, minél tekintélyesebb emberek fejének tartanak. Azért, mivel mindjárt szerencsés felavatásunk és uralkodásunk kezdete óta mitsem óhajtottunk inkább, mint azt, hogy mindenekelőtt az Isten iránt való szeretetünket minden dolgunkban megbizonyíthassuk, Istennek egyházait minden módon terebélyesíthessük s azzal Isten dicsőségét terjeszthessük és a KÉSŐ UTÓKORRA ÁTÖRÖKÍTHESSÜK: ...azokat is, akik a vallás ügyének élnek és mintegy szövétnekkel vezérlik az embereket az üdvösségre és örök életre, minden tisztséggel és jutalmazással halmozzuk. Aminthogy most is éppen ezt akarjuk tanúsítani azzal, hogy Erdély-országunk s a hozzákapcsolt magyarországi részek igehirdetőinek, vagyis lelkészeinek egyenkint és összesen � fiaikat és leányaikat s ezeknek mindkét nembeli örököseit és utódait s valamennyiöket � megékesítjük, hogy tudniillik nemcsak maguk, hanem összes utódaik is örököljék az említett egyházi szolgák érdemességének és munkásságának ezt a hasznát..., hogy most és a jövőben mindazokat a kedvezményeket, tisztségeket, engedélyeket, szabadságokat és mentességeket örök időkre bírva, úgy használhassák és élvezhessék, amelyeket és ahogyan Erdélyországunk � s a hozzákapcsolt magyarországi részekbeli többi valóságos, született és kétségtelen nemesek jog és ősi szokás szerint a múltban és jelenben használják és élvezik. Hozzájuk való hajlandóságunknak, kegyelmünknek és fejedelmi nagylelkűségünknek bizonyítékául és jegyéül, a valóságos és kétségtelen nemesség jelét, EZEN ALÁBBI CÍMERT, VAGYIS NEMESI JELVÉNYT a fentnevezett igehirdetők, vagyis lelkészek fiainak és leányainak, azok MINDKÉT NEMBELI ÖRÖKÖSEINEK ÉS UTÓDAINAK, kegyesen adni és adományozni jónak láttuk.

*

Tudniillik: egyenesen álló kék színű katonai pajzsot, melynek mezejében, vagyis udvarán gomolygó felhőkből kiemelkedő fél oroszlán baljával az oltárról a bibliát veszi el, jobbjába pedig kardot nyújt az első lábai felé leszálló angyal, akinek bal oldalán arannyal felírva ezek a szavak olvashatók: ARTE ET MARTE DIMICANDUM (tudománnyal és fegyverrel kell küzdeni). A pajzson levő katonai sisakot különféle gyöngyökkel és értékes kövekkel ékesített királyi korona fedi. A sisak ormáról a pajzs mindkét szélén szépen lefutó szalagok, vagyis foszlányok azt csinosan körülfogják és díszítik, amiképpen mindezek levelünk elején, vagyis homlokzatán, a képíró kezével és művészetével, a saját színükkel helyesen és szabályosan lefestve szemlélhetők.

Beleegyezvén, biztos belátással és megfontolt szándékkal, hogy ők mostantól fogva a jövőben MINDEN IDŐBEN EZT A CÍMERT, VAGYIS NEMESI JELVÉNYT HASZNÁLJÁK; Erdélyországunk és a hozzákapcsolt magyarországi részek más nemesei módjára ugyanazon jogok, kiváltságok, engedélyek, szabadságok és mentességek alatt éljenek, mint amelyeket Erdélyországunknak és a hozzákapcsolt magyarországi részeknek többi valóságos született és kétségtelen nemesei természetüknél vagy szokásuk szerint eddigelé jogosan használtak és élveztek � örvendezzenek mindenütt: csatákban, harcokban, lándzsatörésen, lovagi tornákon, bajvívásokon, párviadalokon és minden egyéb nemesi és katonai gyakorlatokon, úgyszintén pecséteken, takarókon, kárpitokon, gyűrűkön, zászlókon, pajzsokon, sátrakon, házakon, általában pedig bárminemű tárgyakon és szerelvényeken a valóságos és tiszta nemesség címén, amelynek megkülönböztető jeleivel, hogy őket s mindkét nembeli összes örököseiket és utódaikat mindenki, bármily rangú és méltóságú legyen is, nevezze, címezze, illesse és becsülje � AKARJUK... Ezen dolognak emlékezetére és ÖRÖK ÉRVÉNYÉRE A JÖVENDŐ IGEHIRDETŐK, AZAZ LELKÉSZEK EMLÍTETT ÖSSZES FIAINAK ÉS LEÁNYAINAK, AZOK MINDKÉT NEMBELI ÖRÖKÖSEINEK ÉS UTÓDAINAK jelen függő és valóságos pecsétünk hitelével megerősített levelünket kegyesen kiadattuk és megengedtük. Kelt Gyulafehérvár városunkban, július hó 13. napján, az úrnak 1629. esztendejében G Á B O R s. k., Kovacsóczy István kancellár, s. k.

Abban a kivételes szerencsében részesültem, hogy többször is eredetiben tanulmányozhattam Bethlen Gábor fenti, kutyabőrre írt és festett nemesítési oklevelét. Ennek a címerleírását eléggé szűkszavúan intézte el a kancellária, mert túlzás nélkül állíthatom, hogy heraldikusi tanulmányaim során ennél szebb és pazarabb címert eleddig nem láttam, pedig alkalmam volt több száz eredeti nemesi címert látnom és tanulmányoznom. A csodásan aranyozott keretben igen gazdagon arannyal damaszkinozott sötétbarna alapon ezüst színnel damaszkinozott rózsaszínű szív található, melyen a királyi korona alól kétrétegű, felső szélein enyhén foszlányosított kék és vörös színezet alól arany és ezüst bélésű királyi palást látható, felső sarkaik is mintha sátortartó oszlopkötésben végződnének. Ezt a dupla királyi palástot, tévesen a kancellária, szalagoknak, ill. foszlányoknak nevezte.

A többszörösen arannyal szegélyezett és damaszkinozott kékzománcú címerpajzs felső harmadában, jobb felől egy zöld ruhás angyal szájából kiinduló vörös szalagra van írva az ARTE ET MARTE DIMICANDUM, mely felirat bal felé kanyarodik. A pajzs alsó harmadában, zöld mezőből felgomolygó ezüst felhőkből kiemelkedő fél arany oroszlán, a vörösre színezett és gazdagon arannyal damaszkinozott márványlapú oltárról baljával a bibliát veszi el, míg jobbjával az angyal jobb kezében lévő kard után nyúl. A pajzs fölötti ezüst vértezet és sisak, valamint a felső részén gazdagon ékkövekkel telerakott pántos királyi korona alól indulnak ki az enyhén cakkozott palástszélek. Külön kell hangsúlyoznom, hogy a korona kizárólagosan királyi korona, és nem a nemesek szokványos szederlevél-ötágú koronája. Ugyancsak kivételes a rószaszínű szív, mely teljesen szokatlan szín és ábrázolási mód a heraldikában, de csodásan jelképezi Bethlen Gábor fejedelmünk rajongását és szeretetét kálvinista egyháza és lelkipásztorai iránt, melynek kiváló tanújele ez a pazar díszítésű, minden képzeletet felülmúló nemesítési oklevél, melyet, szerény véleményem szerint, napjaink református lelkészei is bátran használhatnának az Erdélyi Egyházkerület Püspökségének megfontolásai és engedélyezése alapján, hiszen az oklevél világosan leszögezi, �HOGY ŐK MOSTANTÓL FOGVA A JÖVŐBEN MINDEN IDŐBEN EZT A CÍMERT, VAGYIS NEMESI JELVÉNYT HASZNÁLJÁK"!

Dr. Székely András Mihály (Protestáns Teológiai Intézet - Kolozsvár [honlapja])[8]