Magyar nyelvtan/Hangtan
A Hangtan leíró nyelvtannak az a fejezete, amely a magyar nyelv hangállományát vizsgálja, rendszerezi, a hangok képzésének módjával foglalkozik.
A beszédhang konkrét, fizikai természetű jelenség, amelynek számos egyedi és alkalmi jellemzője van. A beszédhangtól megkülönböztetjük a fonémát; amely a nyelvek hangrendszerének általános érvényes tulajdonságokkal jellemezhető eleme. A szavakat alkotó hangsorban a fonémáknak jelentésmegkülönböztető szerepük van; az ábécé betűi fonémákat és nem a kiejtett beszédhangok valamilyen változatát jelölik.
A hang fiziológiai jelenség, mert képzésében beszélő (hangképző) szerveink vesznek részt; fizikai-akusztikai jelenség, mert rezgés formájában terjed. A beszédhang képzéséhez a tüdőből kiáramló levegő járul hozzá; a kiáramló levegő akadályokba ütközik. Ezek az akadályok a közetkezők:
- a gégefőben elhelyezkedő két hangszalag
- a garatfal az ínycsappal (orvosi neve: ínyvitorla vagy uvula, de nyelvészek nyelvcsapnak is nevezik)
- a nyelv a szájpadlással
- a két ajak vagy a felső fogsor az alsó ajkakkal
A tüdőből kiáramló levegő a gégén, gégefőn halad keresztül. Ha a gégefőben elhelyezkedő hangszalagok (izomnyalábok) zárállásba helyezkednek, a levegő megrezegteti őket, ekkor zenei hangok, zöngék keletkeznek. Résállásban a h hang keletkezik. Nyitott állásban a hangszalagok nem képeznek akadályt, ekkor a gégben nem keletkezik hang, de így keletkeznek a szájüregben a zöngétlen mássalhangzók. A zárállásban lévő hangszalagok révén a mássalhangzók egy része zöngével párosul, ekkor keletkeznek a zöngés mássalhangzók.
Magyar hangtani fogalmak
[szerkesztés]Homofónia
[szerkesztés]A homofon fogalma azokat a szavakat írja le, amelyek, aminek kiejtése azonos vagy igen közel áll, egy másik szóhoz, de értelmük eltér. A homofon írásmódja különbözhet.