Hajdu Sándor:Sorsot vállaltam én e néppel

A Wikikönyvekből, a szabad elektronikus könyvtárból.

Hajdu Sándor – Versei

Feltehetőleg 1946. után írta

Hajdu Sándor


Sorsot vállaltam én e néppel


Amíg csak élek, büszkén vallom
Mindig, hogy bányász voltam én,
S az is leszek már, bárha harcom
Ott lenn a barna föld ölén
Örökre véget ért.
Megtört testemben ott fáj mélyen
A bányász sorsa, s bármilyen
Úrrá is lennék egykor, érzem:
Ki nem irthatja semmi sem,
Örökre bennem él.


Tizenöt éves voltam tán csak,
S apám csillése már a holt
Mezőkön mélyen, s nagyapámnak
Ő volt csillése messze ott:
Zsil-völgyén, Petrilán.
Bányász volt már a nagyapám is,
S családom sok-sok tagja még,
Akik oly ifjak voltak s máris
Reájuk hullt a messzeség,
A terhes bányaárny.


Bányászok voltunk, száz veszélyre
Edződött harcos, büszke nép,
S családom múltját kőbe vésve
Nem jelzi mégse ősi szép
Címer vagy drága kép;
S ha volna: égő karbidlámpa,
Aztán egy csákány lenne még
Bevésve abba – semmi másra
Nem lenne szükség, épp elég
Is lenne ennyi ék.


Többet beszélne sok más fényes
Címernél mindez, gondolom;
Fajtám ezernyi harca s véres
Küzdelme lenne ott azon,
Gyötrődés, gond, halál,
S ami mindennél többet érne,
Hogy az nem lenne adomány,
Amit hűségért vak cserébe
Úgy adna nekünk csak csupán
Valaki rongy király.


E jelben minden benne lenne,
Jövőnk is, nemcsak, ami múlt;
A csákány bátor küzdelemre
Biztatna, menni árnybahullt
Világok éjjelén;
S az égő karbidlámpa fénye
Példázná azt, hogy nem lehet
Oly messzi mélység, gondok éje,
Ahonnan egyszer nem vezet
A napra hű remény.


Küzdelmes sors a bányász sorsa,
S nem is lesz könnyű az soha,
S mégis, ha módom száz is volna
Elmenni innen, bárhova,
Hol várna napsugár?
Nem tudna innen semmi kényszer
E tájról messze csalni már, -
Sorsot vállaltam én e néppel,
S e sorson nem győz semmi már,
Legfeljebb a halál.


Esztergom-Kertváros . 1946. után

* * *


* * *