Hajdu Sándor:S én megtudni soha se fogom...

A Wikikönyvekből, a szabad elektronikus könyvtárból.
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez

Hajdu Sándor – Versei

Bányász és költő c. kötete megjelenése után írta

Hajdu Sándor


S én megtudni soha se fogom...


Bányák daltalan éjiben éltem,
A napfényt áhítva nagyon,
Hisz sorsom zord, messzi egében
Ott lángolt, tudtam, valahol
Álmom csillaga fenn –
Jaj, nem akartam vaksi sötétben
Ifjan már elhullani, nem.
S barna öléből napra bocsátott
Mégis a mélység – ó de hogyan!
Vértől az arcom csupa sár volt
S testem, az ifjan kínra fogant,
Törten mélyre bukott –
A napfény nékem, s a szabadság
Ily szörnyű drágán adatott.
Húsz éves, szép, zsenge koromra
Már két botra hajolva viszem
Megtört testemet – ó de rajongva
Csókolt fel mindent a szívem
Naptalan éjem alól –
Sorsom bár mélyen megalázott,
Ajkam mégis az égre dalolt.
Tört testemmel mit se törődve,
Ajkam csak mindegyre dalolt,
S szállni akartam messzi mezőkre,
Árnyas s könnyes utamra, ahol
Nem hull már soha árny –
Fény volt, a fény életem álma,
A dal meg hű édesanyám.
Én soha, egy percig se tagadtam,
Hogy e világ mily drága nekem –
S hogy mért kell ma magamrahagyottan
Bólyongnom mégis, idegen
S célt-vesztő utakon,
Nincs, aki megmondhatja nekem,
S én megtudni soha se fogom. . . . .

Esztergom-Kertváros . 1946. után

* * *


* * *