Hajdu Sándor:Hiába szóltam
Hajdu Sándor – Versei
Bányász és költő 18-19. oldal
Hiába szóltam
A barna mélyből meddőn szóltam:
Síró szavamra nem jött válasz,
Akik ott fent a szent magasban
Trónolnak, jaj, de vígan vannak,
S a koldus-dalra mit sem adnak.
Süket fülükbe szállt az ének,
Amelybe én a lelkem adtam;
Hiába, haj, ők vígan élnek,
S mit bánják azt, hogy lenn a mélyben
Harcok közt elhull ifjú vérem.
Pedig kis ujjuk kéne épp csak
Kinyújtsák értem, vérző búsért,
Hogy zengve én is odajussak,
Ahol ők élnek, föl a csúcsra,
Múzsák közé a parnasszusra.
Karom lehull és lelkem mélyén
Csalódás sír fel, vérző sóhaj;
Hitem most durván széjjeltépném –
De mégse, jaj, én fel kell jussak,
Akárhogy vernek, ütnek, rúgnak.
Előre látom: mennyi bárgyú
Tekintet ér, ha egyszer mégis
Felérek majd a keskenyhátú
Tetőre – mankón, béna lábbal
S egy véres élet bánatával.
Megáll a jókedv, nóta, lárma
S megdöbbent arccal némán kérdik:
Hogy tudtam én a kormos bánya
Mélyéből mankón eddig jutni,
S közéjük épp, a rongyos senki.
Aztán, hogy lássam: mennyi jóság
Ragyog fel bennük: enyhe vággyal
Kínálnak meg, hogy tépett rózsák
Felett harcoktól vérző testem
Felejtve mindent, megpihenjen.
De én, kinek már nem lesz akkor
Szüksége semmi földi jóra,
Űzetve újra – égi hangtól –
Feléjük gúnnyal így kiáltok:
Excelsior: Én messzebb vágyok!