Hajdu Sándor:Dum spiro, certo!

A Wikikönyvekből, a szabad elektronikus könyvtárból.
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez

Hajdu Sándor – Versei


Hajdu Sándor


Dum spiro, certo!

(Amíg élek, harcolok!)


A Sors úr egykor hősi harcra
Hívott ki engem nagy kacagva;
Gondolván, úgyis könnyűszerrel
Győzelmet ülhet ő majd rajtam,
Ha másként nem, hát durván, csellel.
A harcra-hívást elfogadtam
S azóta – majdnem harminc éve –
Hajrázó daccal, könnybe, vérbe
Vívódom én e hősi harcon.
Sok mindent kellett odaadnom
Nyugalmat, békét, ifjúságot,
Szerelmet, csókot, szent családot,
S mindent, mi drága itt a földön.
De hősi daccal, vérbehörgőn
Dum spiro, certo-t sírt az ajkam,
A harcot én még fel nem adtam.
E két igével vitt a szándék
Újabb rohamra, küzdelemre,
Dum spiro, certo-t sírtam egyre.
Akkor sem tudtam tenni másként,
Midőn a Sors úr durva ökle
Húsz éves álmom kettétörte.
Dalomtól izzott át az éjjel –
Pedig, jaj, mennyi gúnnyal, kéjjel
Űzött a Sors úr új rohamra;
Hadd lássuk – mondván – tudsz-e harcra
Mankón is menni, béna lábbal?!…
Ezernyi fájás döfte által
Szívem, de bennem messze, mélyen
Orkános daccal, bús-keményen
Felsírt a dal, a messze-hangzó
Dum spiro, certo, certo, certo!
És könnyes daccal, megveszetten
Újult rohamra, harcra mentem,
Mert bennem már a kornak lelke
Dalolt fel hittel, felremegve,
S tudtam, ha egyszer én megállok
Lehajtott fővel, gyönge-búsan,
A büszke Sorstól meglapultan,
Nem lesznek akkor messiások,
Virágos hősök, szüzek, szentek,
Csak könnyes búsak, megverettek…
Velem bukik, ha én megállok,
E hősi kor is, jóra-vágyott
Százezrek álma, szent reménye –
Mert én itt eszköz, égő fáklya
Vagyok, s ha egyszer búsra válva
Nem égek már a vaksi éjbe
S nem hull a vérem hősi harcon
Mosoly a sápadt emberarcon
Örökre kihuny, s néma gyászban
Ődöngnek itt az éjszakában…
Megyek, ha ifjan rongyra-verten
Ezernyi seb is lenne testem,
S ha százszor bénán, térden mászva
Buknék is el az út porába,
Akkor se tudnék én megállni,
A Sors kegyére sírva várni!
Mert daccal zengi - most is hallom –
Ott zeng a sebzett férfiajkon
Sztálingrád romján, Afrikában
És Észak szörnyű vérpoklában –
Mindenfelé, hol hősök élnek,
Akik a Sorssal szembenéznek.
Ott zeng a dal, e kornak lelke
S hiába dugnék két fülembe
Vattát, óh, mégis feldalolna
Dum spiro, certo-t zengve újra!…
Megyek hát én is, bénán, bottal,
Dalolva daccal, hősi szóval,
S a Sors szemébe zengve vágom
Dum spiro, certo! Sors-barátom.
Hiába hívtál hősi harcra
Lenézve, gúnnyal, nagy kacagva,
Legyőzni, látod, mégsem tudtál,
Véremre pedig hogy szomjúztál!
S nem is fogsz győzni énfelettem
Soha, mert itt e bús kebelben
Egy hősi korszak lelke lángol
S nem retten az a vén kajántól!…
Azok sem voltak megverettek,
Akik a Donnál ott rekedtek
A muszka puszták jégkarjában –
S Sztálingrád romján nem te győztél,
Nagyobbak ők a sírgödörnél!…
Rajtam sem ülhetsz orgiásan
Győzelmi tort, ha porba-hulltan
El is véreznék én a harcban,
Mert, óh, az Isten fenn a mennyben,
Ki bíró volt e küzdelemben,
A Mindenségnek tudtul adja
Győzött, mert harcát fel nem adta!

[[w:Esztergom-Kertváros|Esztergom-Kertváros]]. 1941-42.

* * *