Hajdu Sándor:Dalol a bányász
Hajdu Sándor – Versei
Feltehetőleg 1946 után keletkezett
Dalol a bányász
Nyírfaerdős domb aljában
Füstös, kicsi bányászfalu látszik:
Ott lakom én, ott a házam,
S hova a nap soha nem világít:
Lenn a mélyben hősi harcban állok –
Föld alatti holt erdőkből
Drága kincset bányászok föl,
Fényes kővirágot.
Harcos sors a bányász sorsa,
Száz veszéllyel néz ott messze szembe;
De a kincse lágy mosolyra
S mindig szebbre, egyre fényesebbre
Változtatja ezt a bús világot –
Amit onnan messze mélyről
Felhozok, a barna szénből
Gyúlnak ki az álmok.
Büszke vagyok a sorsomra,
Nem találok sehol ennél szebbet;
Odalenn az éj-vadonba
Én lopom meg a zord nagy hegyeknek
Dús kincsét, a fekete gyémántot –
Messze távol a napfénytől,
Ahonnan a jaj sem ér föl,
Széles tárnát vájok.
Bányászfalu ott a nyírfás
Domb tövében, oly szép vagy te nékem!
Benned lakom, ott a kis ház –
S hol az éjben sziklák kincsét vésem,
Két kezemben zúgva zeng a csákány –
És amikor napvilágra
Felszállok, a karját tárva
Bányászkislány vár rám.
Két szeméből a nap fénye
Száll felém, az élet boldogsága;
S én e kincsért ott a mélybe’
Száz halállal bátran szembeszállva,
Felfogom a zúgó vészt, az orkánt –
Ó, mily szép is: bányászlánykát
Csókolni, s az éjek árnyán
Járni a hegy gyomrát…