Hajdu Sándor:Dalol a bányász

A Wikikönyvekből, a szabad elektronikus könyvtárból.
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez

Hajdu Sándor – Versei

Feltehetőleg 1946 után keletkezett

Hajdu Sándor


Dalol a bányász

    Nyírfaerdős domb aljában
Füstös, kicsi bányászfalu látszik:
    Ott lakom én, ott a házam,
S hova a nap soha nem világít:
Lenn a mélyben hősi harcban állok –
    Föld alatti holt erdőkből
    Drága kincset bányászok föl,
       Fényes kővirágot.

    Harcos sors a bányász sorsa,
Száz veszéllyel néz ott messze szembe;
    De a kincse lágy mosolyra
S mindig szebbre, egyre fényesebbre
Változtatja ezt a bús világot –
    Amit onnan messze mélyről
    Felhozok, a barna szénből
       Gyúlnak ki az álmok.

    Büszke vagyok a sorsomra,
Nem találok sehol ennél szebbet;
    Odalenn az éj-vadonba
Én lopom meg a zord nagy hegyeknek
Dús kincsét, a fekete gyémántot –
    Messze távol a napfénytől,
    Ahonnan a jaj sem ér föl,
       Széles tárnát vájok.

    Bányászfalu ott a nyírfás
Domb tövében, oly szép vagy te nékem!
    Benned lakom, ott a kis ház –
S hol az éjben sziklák kincsét vésem,
Két kezemben zúgva zeng a csákány –
    És amikor napvilágra
    Felszállok, a karját tárva
       Bányászkislány vár rám.

    Két szeméből a nap fénye
Száll felém, az élet boldogsága;
    S én e kincsért ott a mélybe’
Száz halállal bátran szembeszállva,
Felfogom a zúgó vészt, az orkánt –
    Ó, mily szép is: bányászlánykát
    Csókolni, s az éjek árnyán
       Járni a hegy gyomrát…

Esztergom-Kertváros, 1946 után.

* * *
* * *