Hajdu Sándor:Bányász és költő

A Wikikönyvekből, a szabad elektronikus könyvtárból.
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez

Hajdu Sándor – Versei

Bányász és költő című kötete: 3. oldal

Hajdu Sándor


Bányász és költő

A bányász lenn a barna mélyben
Kutat fel kincset, fejt szenet;
A lélek titkos tengerében
A költő pedig gyöngyszemet.
Egyforma sorsuk fénye, terhe:
Kemény harc, gond és gyötrelem,
Harcolnak vaksin éji csendbe’,
Hogy mások útja szép legyen.

Reájuk gondból s szürke éjből
Mindig bús sátor, árny borul,
De amit onnan messze mélyből
Felhoznak, abból fáklya gyúl;
S betöltve mindent tiszta fénnyel:
Kunyhót és büszke termeket,
Vidám mosolygást áraszt széjjel
És szépen zengő életet.

Kemény a sorsuk, óh, de áldott,
Mert másért szenved, ég ragyog –
S hálát adok, hogy köztük állok,
Hogy bányász, költő, hős vagyok.
Nem is kérhettem volna ennél
Dicsőbbet, szebbet – úgy hiszem -,
Mélységek mélyén lámpafénynél
Harcolni oly szép, Istenem.

Felhozni azt, mit egykor régen
Az Isten elszórt, elvetett –
Akár a lélek tengerében,
Vagy bányák mélyén szendereg -,
Nem könnyű játék; férfi lelket
Kíván és harcost, hőst, merészt,
Akit a gondok, élet-terhek
Nem törnek meg, se csüggedés

Bányász és költő, senki ember
Nem képes más e harcra, nem –
S boldog vagyok, hogy Isten egyszer
Ily sorsot rendelt énnekem.
Sötét bányákban s tenger-mélyen
Szenet tárok fel, kincseket,
Hogy minden ember tiszta fényben
Járhasson itt a föld felett.

Esztergom-Kertváros . 1941-42

* * *