Hajdu Sándor:Az élő halottakról
Hajdu Sándor – Versei
Bányász és költő: 6. oldal
Az élő halottakról
Óh, hány halottat kell nekem
Naponta látnom járni itt,
Akik bár élnek, s fénytelen
Szemükben mégis éj lakik,
Fakó képükre Ó betűt
Rajzolt a csontos, rút halál,
Jelezve azt, hogy nincs velük
A földön senki, senki már.
Gazdátlan árnyak mind csak ők,
Meghajszolt lelkű emberek,
Kiket az éhes vámszedők
Lemartak mind, a gond-ebek.
Csontváz testükről rongy fityeg
És céljuk nincsen, elveszett –
Ki ad ezeknek, jaj, hitet,
Ha egyszer én is elmegyek?
Úgy fáj, ha lelkem elborong
E sok-sok tépett vándoron,
Akikben meghalt, nem lobog
Fel már az élet, hírt adó.
Minden mindegy, csak mennek ők
Utatlan árnyban, fénytelen,
Ahol a sors csak gond-redőt
És mindig, mindig jajt terem.
Végig kísérve útjukat,
Ó, sírva hányszor gondolom:
Testemből húzok gátfalat,
De veszni őket nem hagyom!
Legyek e lejtős út felett
Zenélő vétó, égi fék -
Az élet oly szép, emberek,
Óh, vissza, harcra, élni még!