Hajdu Sándor:Új ösvényen
Hajdu Sándor – Versei
Bányász és költő: 4. oldal
Új ösvényen
A régi ösvényt, melyre egykor
Kalandos szívvel, ifjan léptem,
Búcsút se intve, észrevétlen,
El kell most hagynom mindörökre.
Számomra azt már rég benőtte
Bogáncs és dudva – bűnös átok,
És én egy tisztább útra vágyok.
Meguntam már és csúfnak látom
Mindazt, mit eddig ifjúságom
Arany-tükrén át szépnek láttam;
S mind többször kellett sajgó lábam
Felkapnom, hogyha útra léptem:
A tüske sajgott benne mélyen.
Pedig türelmem nincs, se kedvem
Ahhoz, hogy folyton, minden percben
Meg-megpihenjek, földre üljek.
Hogy apró bajjal bíbelődjek.
Repül az élet s én még távol
Vagyok a büszke bérci tájtól,
Hová a vágyak szent tüzében
Nekem még egyszer fel kell érnem.
Isten veled hát, régi ösvény,
S vándorló társak, béke néktek!
Én most a hősi lelkek földjén
Daloktól zengő útra lépek.
Apró bajocskát, tüske-gondot,
Barátot, bort és olcsó csókot.
Ami csak súly volt mindig nékem,
Lerázom most a völgyi mélyben.
Megtisztult szívvel, mint a gyermek,
Vágok neki a büszke hegynek,
Amelynek ormán, messze, távol
Az élet titka, célja lángol.
Lehet, hogy tépve, búsra-törten
Érek csak fel majd, s harcok közben
El is bukok, tán holtra vérzek –
De vissza én már sohse térek.