Hajdu Sándor:Óh, anyám
Hajdu Sándor – Versei
Bányász és költő 64-65. oldal
Óh, anyám
Ahogy a lenge nyári szellő
Virágos dombok oldalán,
Úgy szól e szócska lágyan zengő
Harasztként szólva: óh Anyám.
Minden betűn a jóság fénye
Ragyog, mint szűzi hó a fán,
S akit a sorsa bánat-éjbe
Sodort el, így sír: óh Anyám!
Juttasson itt a földi élet
Számunkra bármily nagy kegyet:
Száztornyú kastélyt, rangot, címet,
Sikert és tapsot, kincseket,
Mégis, ha jő a végső óra,
A földi élet alkonyán,
Magunkra hagyva, haldokolva
Egy szócskát sírunk: óh Anyám.
E szócskát sírja bűnét bánva
Az utcalány is, szenny-virág,
Ha megtiprottan bűn-mocsárba’
Végig tekinti önmagát;
S letépve rongyát, arcra hullva
Könnyektől ázott éjszakán,
Elzengi százszor, mindig újra:
Bocsáss meg nékem, óh Anyám!
Ott zeng a cellák éji árnyán,
Mindenhol, óh, e drága szó,
Ahol a rabnak sápadt arcán,
Jaj, még a könny se látható;
S ha nincs az őr ott: jajjal telten,
A börtön rácsos ablakán,
Fehér galambként messze rebben
Rab szájáról az óh Anyám.
Nincs oly magányos zug a földön,
Ahol e szócska nincs jelen,
Legyen e hely bár árnyas börtön,
Vagy Montblanc csúcsa messze fenn.
Mindenhol ott van s szárnyra kelve
A lélekhangú orgonán
Így zeng a végtelenbe:
Anyám, Anyám, óh jó Anyám!