Hajdu Sándor:Ének egy nagyanyóról

A Wikikönyvekből, a szabad elektronikus könyvtárból.
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez

Hajdu Sándor – Versei

Feltehetőleg 1956. után írta

Hajdu Sándor


Ének egy nagyanyóról

Ha festő lennék, napsugárba
    Mártott ecsettel festeném fel
A kéklő mennybolt mély tavára,
    Hogy nappal is meg árnyas éjjel
    Ragyogjon mindig messzefénylőn –
Hadd lássa mind a négy világtáj,
    Ember hol egy is él a földön.

Legyen mindenki példaképe
    E hárászkendős, tört anyóka,
Hogy aki gyönge, százszor térdre
    Bukott és immár semmi jóra
    Nem futja megtört erejéből:
Hitet merítsen példájából,
    S újult erővel nézzen rá föl.

Aszott testében annyi jóság
    Szorult meg, szorgos tennivágyás,
Amennyi tán egy ország sorsát
    El tudná látni, s ifjú száz mást
    Legyőzne bátor életkedve –
Van két kis árva unokája,
    S érettük harcol, fárad egyre.

Apjukat még az elmúlt nyáron
    Ott fogta lenn az árnyas bánya;
Szegény anyjuk meg mindig három
    Harmadban jár a szeparátra,
    Palát a széntől válogatja –
Így lett hát ő, a nagyanyóka
    A két kis gyermek apja-anyja.

Kora reggel már útnak indul,
    Karján egy elnyűtt kis szatyorral,
S amikor megjön, annyi jóval
    Van az megrakva, alig bírja –
Nehogy hiába kérjen bármit
    A mindig éhes két fióka.

Örök aggódás éje s napja,
    Egyetlen percre nem pihen le;
Ő aztán bátran megmondhatja,
    Érette hogyha megjelenne
    Az Élet csúnya Uzsorása:
Gyere el máskor, sok a dolgom,
    Nem érek rá a meghalásra.

Milyen csodás is lenne minden,
    Hacsak egy csöppnyi szikra égne
E nagyanyóból sok más szívben:
    Ami sötét még, tiszta fényre
    Derülne, zengő végtelenre –
Földünk e tágas nagy mindenség
    Legszebben fénylő Napja lenne.

Esztergom-Kertváros. 1956 után

* * *
* * *