Freud és a pszichoanalízis

A Wikikönyvekből, a szabad elektronikus könyvtárból.

Sigmund Freud és a pszichoanalízis[szerkesztés]

Sigmund Freud és a XIX - XX. század fordulóján élt. Bécsi klinikájában hisztériás női betegekkel foglalkozott és eleinte hagyományos orvosi eljárásokkal próbálta kezelni őket. Itteni tapasztalatai alapján dolgozta ki pszichoanalitikus elméletét (Ugyanebben az időben jelent meg Amerikában a merőben eltérő behaviorizmus). Elmélete a kognitív megközelítés és a fiziológia keveréke – vagyis szerinte a tudat, az észlelés és az emlékezés is mind a biológiailag megalapozott ösztönökön alapul, az ösztönök irányítják tudat alatt az embereket. Emiatt sokan vádolták is, úgy érezvén, hogy az emberiség nagyságát ássa alá azzal, hogy az ember viselkedését saját kontrollján túlinak véli. Freud szerint az emberi személyiség viszonylag merev: velünk született hajtóerők és életünk első öt évében bekövetkezett események határozzák meg személyiségünket, olyannyira, hogy csak alapos pszichoanalízis képes a korai negatív élmények következményeit (korlátozottan) helyrehozni.

Elméletei[szerkesztés]

A személyiség szerkezete[szerkesztés]

Freud első modellje, a topografikus modell szerint az emberi lélek olyan, mint egy jéghegy – a vízből kiálló része a tudatos és tudatelőttes (vagyis az az információ, amely bármikor tudatossá tehető), a „víz alatti” része a léleknek, a tudattalan jóval nagyobb. Itt találhatók a késztetések, a vágyak, és a hozzá nem férhető emlékek, amelyek számunkra rejtetten befolyásolják cselekedeteinket. Később kidolgozta a személyiség strukturális modelljét is Freud , ez nagyban hasonlít az előzőre, de itt három részre osztotta a lelket: az idre, az egora és a szuperegora. Az id a személyiség legprimitívebb része, az ösztönkésztetések alkotják, és ezek azonnali kielégítésére törekszik. Az ego ezzel szemben már a valóság követelményeihez igazodik – addig vár az id ösztönimpulzusainak kielégítésével, amíg a megfelelő környezeti feltételek nem adottak. Még ha a feltételek meg is vannak, a szuperego még mindig megakadályozhatja a cselekvést. A szuperego a társadalom értékeinek és erkölcsi normáinak belső képviselője, az egyén lelkiismerete. A korábbi topografikus modellbe a három rendszer úgy illeszthető be, hogy az id egésze, valamint az ego és a szuperego nagyobb része is a tudatalattiba merül, és csak kis részük tudatos/tudatelőttes. Már Freud előtt is a köztudatban voltak a tudattalan lelki hatások (pl. Shakespeare darabjaiban), viszont Freud volt az első, aki elsődleges jelentőséget tulajdonított ezeknek. Pszichológiai determinizmusát is erre építette. E szerint minden cselekedetnek, sőt, gondolatnak és érzelemnek oka van, s ezek az okok többnyire a tudattalan vágyak.

A személyiség fejlődése[szerkesztés]

Életünk első öt éve az igazán meghatározó a személyiségünk szempontjából. A gyerekek különböző pszichoszexuális szakaszokon mennek át ezekben az években. Az első év az orális szakasz, mivel a csecsemők fő örömforrása ekkor a szájuk és környéke (szopás, játékok rágcsálása, stb.)

A második életév az anális fázis, mert a baba ekkor tanulja a szobatisztaságot, abban leli örömét, ha önmagát tudja szabályozni. A fallikus szakasz 3-6 éves korig tart, a gyermekek ekkor ismerkednek meg a nemi szerveikkel, ekkor figyelnek fel a nemek közti különbségekre, és ez az Oidipusz-komplexus időszaka a fiúknál a lányoknál az Elektra-komplexus. Eszerint a gyerek szexuális vágyat kezd érezni az ellenkező nemű szülője irányába, és a másik szülőt ezért riválisának tekinti. De mivel az apa (fiú esetén) jóval erősebb, félni kezd tőle (kasztrációs szorongás is kialakulhat). Ezt a konfliktust a kisfiú úgy oldja fel, hogy azonosul az apjával, minden tekintetben egyre jobban rá akar hasonlítani (hogy az ne bántsa). Lány esetén, rájön, hogy neki nincs pénisze, emiatt fellép a péniszirigység és mindezért az anyját okolja. Az apját akarja megszerezni magának, az anyját ellenségnek tekinti. De később rájön, hogy az apja az anyját szereti, ezért az "ellenségére" akar majd hasonlítani, hogy ő magának is szerezhessen olyan férfit, mint amilyen az apja. A fallikus szakasz végét ezeknek a konfliktusoknak a feloldása jelzi.

Ezután a látenciaperiódus következik (kb. 12 éves korig), ez szexuális szempontból csendes, inkább a készségfejlesztés korszaka (vö.: látens).

Az utolsó, szexuálisan érett fázis a genitális szakasz.

Fixációk: Freud úgy vélte, bizonyos problémák az egyes szakaszokban feltartóztathatják (fixálhatják) a személyiség fejlődését. Ilyen probléma lehet pl. a korai elválasztás, mivel így a baba nem élheti át elég ideig a szopás örömét, és ezért fixálódhat ebben a stádiumban. Az ilyen személyt orális személyiségnek nevezhetjük. Jellemzőjük a túlzott kötődés másokhoz, valamint a szájjal kapcsolatos cselekvésekhez, pl. evés, ivás, toll rágcsálása, dohányzás. Az anális személyiség abnormálisan tisztaságszerető, rendmániás és takarékos, míg a fallikus szakaszban fixálódó egyén (fallikus személyiség, aki nem oldotta meg az ödipális konfliktust) gyenge erkölcsű és a tekintélyt képviselőkkel szemben kötekedő. Ezek a személyiségtípusok alkotják a pszichoszexuális tipológiát.

A szorongás és az elhárító mechanizmusok[szerkesztés]

Az id, az ego és a szuperego szembenállása szorongást vált ki az emberből, ha valamilyen tiltott cselekvés megtételére érez késztetést. E szorongás kiküszöbölésére vagy csökkentésére a szervezet különböző elhárító mechanizmusokat vet be. Ezek közös jellemzője, hogy nem oldják meg a stresszhelyzetet, csak annak érzékelését változtatják meg, tehát önbecsapásról van szó. Freud szerint a legalapvetőbb és legfontosabb elhárító mechanizmus az elfojtás. Lényege, hogy a személy a számára fájdalmas, félelmetes, vagy bűntudatot kiváltó emlékeket kiszorítja a tudatából a tudatalattiba, pl. a már említett ödipális konfliktust (tehát nem ugyanaz, mint az elnyomás, mely csak a külvilág elől rejti el az érzéseket, az illető viszont tudatában van).Élettani hatását fontos megemlíteni még az elfojtásnak: az elfojtó típusú emberek általában könnyebben betegednek meg és gyakoribb náluk a koszorúér-betegség, mint azoknál a személyeknél akik kibeszélik magukból az őket ért traumákat (Bonnano & Singer, 1990; Pennebaker & Beall, 1986). Sigmund Freud legtöbb figyelmet ennek a mechanizmusnak tulajdonított, de megemlíthetünk egyéb mechanizmusokat is: a racionalizációt, a reakcióképzést, a projekciót, az intellektualizációt, a tagadást és az áttolást (Az én elhárító mechanizmusaival legtöbbet a lánya, Anna Freud foglalkozott, így most ezeket nem részletezem)

A pszichoanalízis[szerkesztés]

A pszichoanalízisnek mint eljárásnak célja, hogy a (főként gyermekkori) konfliktusokat, elfojtott érzelmeket a tudatba emelje, hogy azok racionálisan kezelhetővé váljanak. Például, ha egy kisgyerek ellenségesen viselkedik újszülött kistestvérével (mivel szülei figyelmét elvonja róla), ezen érzések elfojtására kényszerül (különben szüleit haragítja magára). Felnőtt korában ez az élmény személyiség torzulásokhoz vezet: beteges féltékenység és folytonos versengés formájában. De ha különböző analitikus technikákkal a tudatára tudjuk ébreszteni az illető személyt az eredeti okokra, a problémák megszüntethetőek. A fő technikája a pszichoanalízisnek a szabad asszociáció és az álomfejtés. A szabad asszociáció lényege, hogy a páciensnek mindent el kell mesélnie a pszichológusnak, ami csak az eszébe jut (mivel az ember általában koherens próbál maradni, sok gyakorlás szükséges hozzá!). Amikor a kliens hirtelen témát vált vagy nem tud visszaemlékezni részletekre, Freud szerint blokkolás, ellenállás következett be, ami a tudattalan kontroll következménye., így pont ezekre a területekre kell odafigyelni. Az álomanalízis az álomban látottak értelmezése, mivel álmodáskor a tudatalatti „üzen”. Freud különbséget tett a manifeszt (nyílt, tudatos) és a látens (rejtett, tudattalan) álomtartalmak közt. A manifeszt álomtartalmat megfejtve derülhet fény a látens tartalmára az álomnak. Freud egy egész könyvet áldozott erre a témára (Álomfejtés, 1899/1900). Egy analízis a könyvből: „[8] Módosított lépcsőálom - Egy önmegtartóztató, súlyosan beteg férfi aki (tudattalan) fantáziájában az anyjához fixálódott, ismételten arról álmodott, hogy anyja kíséretében lépcsőn jár. Egyszer megjegyeztem, hogy a mérsékletes maszturbáció valószínűleg kevésbé ártana, mint az erőszakos önmegtartóztatás. E befolyásolás a következő álmot idézte elő: Zongoratanára szemrehányást tesz neki, amiért a zongorajátékot elhanyagolja. Nem gyakorolja Moscheles etűdjeit, valamint Clementi Gradus ad Parnassumját. Ehhez megjegyzi, hogy gradus szintén lépcső, és a klaviatúra maga is lépcső, mert skála van benne. Bátran kimondhatjuk, hogy nincs oly képzeletkör, amelyet az álom a szexuális tények és vágyak ábrázolására kényszeríteni ne tudna” (262. old.) A példában a manifeszt álom a zongorabóra, látens tartalma viszont ugyanaz, mint az eredeti lépcsős álomnak: a lépcsőn járás a coitus jelképe. A pszichoanalitikus kezelés fontos része az indulatátvitel is – a kliens olyan attitűdöket fejez ki analitikusával szemben, amelyeket más, számára fontos személyek irányába érez. Így az analitikus tanulmányozhatja, majd ezáltal megértetheti a beteggel a mások irányába mutató érzelmeit. Interpretáció. Az interpretáció egy hipotézis, mely magyarázatot kínál a beteg viselkedésére. Fontos az időzítés: azon a ponton kell bevetni, amikor a tudatalatti tartalom már közel van a felszínhez, és a beteg is felkészült már a belátásra. A túl hamar felkínált interpretáció viszont szorongást és védekezést válthat ki. A következő, s egyben az utolsó lépés az átdolgozás. A beteg megtanul szembenézni a valósággal a tagadás helyett. Ezen a folyamaton végigmenni hosszú idő, intenzív terápiát és motiváltságot igényel a pácienstől.

A pszichoanalitikus megközelítés értékelése[szerkesztés]

Mivel a pszichoanalitikus elmélet nagyon sokrétű, nem lehet róla egyszerűen azt állítani, hogy igaz vagy hamis. Sokkal helytállóbb, ha csak bizonyos szegmenseit vizsgáljuk meg, hogy helytállóak-e.

Pro[szerkesztés]

Bár nagyon sokan vitatják Freud elméleteinek helyességét, mégis, azt senki nem tagadhatja, hogy teljesen új távlatokat nyitott a pszichológia fejlődésében. Például a szabad asszociáció módszerével egy addig kiaknázatlan adatforrást nyitott meg, személyiségmodellje pedig sokkal jobban magyarázza az emberi viselkedés látszólagos ellentmondásait, mint bármely más személyiségelmélet. A tudattalan szerepét is csaknem minden pszichológus elfogadja, még ha a folyamatot át is értelmezik, s tanuláselméleti vagy információfeldolgozási folyamatnak tartják. Az egyik legvitatottabb pontja az ödipális konfliktus. Az évek során sokan, sokféle kísérletet végeztek már el ezen a területen. Silverman, Ross, Adler & Lustig 1978-ban a szubliminális pszichodinamikus aktiváció módszerével vizsgálta a férfiak viselkedését versenyhelyzetben. A férfiaknak 0,004 mp-re felvillantottak egy képet, az A csoportnak „Apát legyőzni tilos” szöveget és két haragos ember képét villantották fel, a B csoport az „Apát legyőzni helyes” üzenetet kapta, két mosolygó férfival a képen. A kontrollcsoport mondata „Emberek sétálnak” volt, és emberek sétáltak a képen. Ahogy a kutatók várták, az A csoport gyengébben teljesített, mint a B csoport, és a kontrollcsoport eredménye a kettő között volt. Ebből arra következtettek, hogy az „Apát legyőzni tilos” mondat felerősítette az ödipális érzéseket. Későbbi vizsgálatok kimutatták, hogy ugyanez a kísérleti felállás „Anyát legyőzni jó”, stb. mondatokkal nem okozott eltérést az eredményekben, Míg az „Anyát elnyerni jó” üzenet javította a teljesítményt (Silverman & Fishel, 1981). Ezek az eredmények felhívták a kutatók figyelmét az Ödipusz-konfliktusra. Sokaknak sikerült alátámasztania az eredményeket (Dauber, 1984; Frauman és társai 1984; Zeisler, 1986), viszont sokan kaptak ellentmondó eredményeket is (Haspel és Harris, 1982;Heilburn, 1980).

Kontra[szerkesztés]

Az egyik legmeggyőzőbb bizonyítékot az ödipális konfliktus ellen az antropológia szolgáltatja. Malinowski megfigyelte, hogy a Trobriand-szigeteken a fiúk álmukban nem az apjukat látják megcsonkítottan, mint ahogy azt Freud leírta, hanem nagybácsijuk szerepel az ilyen álmokban. Ennek magyarázata, hogy ők nevelik a gyermekeket. Tehát nem a féltékenység ezen álmok kiváltója, hanem a fegyelmezés. Természetesen nem csak az Oidipusz-komplexust támadják Freud elméletei közül. Általános bírálata Freudnak, hogy elméleteit az emberek nagyon szűk körének megfigyelésére alapozta – elsősorban a viktoriánus Bécs felső középosztályához tartozó neurotikus női betegekére. Így igen könnyen meglehet, hogy elméletei – főleg, hogy szinte mindent a szexualitásra vezet vissza – arra az adott társadalmi körre igazak, viszont az egész társadalomra nem. Pszichoanalízisének legfőbb bírálata pedig, hogy nem világos, mi az, amit Freud páciensei maguk hoztak elő életük korábbi eseményeiből, és mi az, amit Freud ültetett beléjük manipulatív kérdéseivel. A legtöbb problémával a strukturális modellje és a pszichoszexuális elmélete került szembe az évek során, de az álmoknak is egyedül Freud tulajdonít ekkora jelentőséget. Ezek a példák talán megmutatják, hogy a pszichoanalitikus elmélet tesztelése kihívást jelentő, izgalmas feladat. Noha a pszichoanalitikus elmélet ma már sokkal kisebb szerepet játszik a pszichológiában, mint néhány évvel ezelőtt, hatásai az emberek gondolkodásmódjára tagadhatatlanok, és talán még évszázadokon át meghatározóak lesznek.

Források[szerkesztés]

Rita L. Atkinson: PSZICHOLÓGIA, Osiris kiadó, 2003.

Sigmund Freud: Álomfejtés

Wikipedia: Sigmund Freud (english)[1]