E. G. White/Gondolatok a Hegyi beszédről

Ellen G. White tolmácsolásában Krisztus hegyi beszéde.

A hegy lejtőjén

Több mint ezernégyszáz évvel Krisztus születése előtt Izrael gyermekei Sikem szép völgyében gyülekeztek. A hegy mindkét lejtőjéről hallatszott a papok áldást és átkot hirdető szózata. „Az áldást, ha engedelmeskedtek az Úrnak, a ti Istenetek parancsolatainak… az átkot pedig, ha nem engedelmeskedtek.” (V. Móz. 11:27–28) Ezért azután a hegyet, amelyről e szavak elhangzottak, áldások hegyének nevezték el. Most mégsem a Garizim hegyéről csendültek Krisztus ajkáról a bűnben élő, gyászba borult világ számára mintegy áldásmondásként hangzó szavak. Izrael az elmúlt századok során nem ültette át életébe, nem valósította meg a gyakorlatban az előtte föltárt, magasztos eszményeket. Isten népét nem Józsué, hanem másvalaki vezérelte el a hit igazi nyugalmába. Ma már nem Garizim hegyét hívják az áldások hegyének, hanem azt a Genezáret-tó partján fekvő, meg nem nevezett halmot, ahol Jézus a tanítványok és a sokaság előtt hirdette az áldás szavait.

Képzeletben térjünk vissza ehhez az eseményhez, s amint a tanítványokkal együtt ott ülünk a hegy lejtőjén, részesüljünk mi is azokban a gondolatokban és érzésekben, melyek az ő szívüket betöltötték. Ha megértjük, hogy Jézus szavai mit jelentettek akkori hallgatói számára, akkor új életet és szépséget fedezhetünk föl bennük, s mi is jobban megérthetjük mélyebb jelentésüket.

Amikor az Üdvözítő elkezdte szolgálatát, a Messiásról és küldetéséről szóló népszerű felfogás megakadályozta, hogy a nép befogadja Urát. Akkoriban hagyományokba és szertartásokba fulladt az igaz odaadás szelleme. A jövendöléseket is a kevély és világot kedvelő emberi szív igényeinek megfelelően magyarázták. A zsidók nem úgy tekintettek az Üdvözítő eljövetelére, mint aki majd bűneiktől szabadítja meg őket, hanem nagyhatalmú uralkodót vártak, aki az egész világot Júda oroszlánjának hatalma alá hajtja. Hiába hívogatta őket Keresztelő János megtérésre az ősi próféták szívet vizsgáló képességével. A Jordán partján hiába mutatott Jézusra mint Isten bárányára, aki elveszi a világ bűnét. Ésaiás jövendöléseire igyekezett terelni a figyelmet, melyek szenvedő Megváltót mutatnak be, ezt azonban nem akarták tudomásul venni.

Ha Izrael tanítói és vezetői átadták volna magukat Jézusnak, ha engedtek volna Urunk átalakító hatalmának, akkor Isten követeivé tette volna őket az emberek között. Urunk először Júdeában hirdette Isten országának eljövetelét, első ízben ott hangzott el a bűnbánatra, megtérésre szóló felhívás. Amikor kiűzte a templom megszentségtelenítőit, ezzel Isten fölkentjének jelentette ki magát, akinek az a küldetése, hogy megtisztítsa az emberek lelkét a bűn szennyétől. Az Úrnak szentelt templommá kell változtatnia Isten népét. Azonban a zsidó vezetők nem voltak hajlandók megalázni magukat, hogy elfogadják az alázatos, szerény názáreti tanítót. Második jeruzsálemi útja alkalmával a főtanács elé idézték, s csupán a néptől való félelem tartotta vissza őket, hogy meg ne öljék. Ekkor történt, hogy Júdát maga mögött hagyva, elkezdte galileai szolgálatát.

Több hónapja tanított már ott, amikor elmondta a Hegyi beszédet. Az az üzenet, melyet szerte az országban hirdetett – hogy elközelített Isten országa –, minden réteg figyelmét felkeltette, s még tovább szította a zsidók becsvágyó reményeinek lángját. Az új tanító híre Palesztina határain túlra is elterjedt, s a vezető réteg viselkedése ellenére is sokakban az a gondolat ébredt, hogy talán Ő a várva várt szabadító. Nagy sokaság tolongott Jézus lába nyomán, s a nép lelkesedése magasra hágott.

Eljött az ideje, hogy a Jézussal szoros kapcsolatban levő tanítványok közvetlenebbül vegyék ki részüket Uruk tevékenységéből, hogy a hatalmas tömegek, mint pásztor nélküli juhok, gondozás nélkül ne maradjanak. A tanítványok egy része szolgálata kezdetén csatlakozott Jézushoz, s a tizenkettő közül csaknem valamennyien olyan kapcsolatban álltak egymással, mintha Jézus családjának tagjai lennének. Ennek dacára őket is félrevezette a rabbik tanítása, osztoztak a földi birodalom általános várásában, ők sem értették meg Jézus magatartását. Már eddig is nyugtalanította őket, hogy Jézus nem igyekezett a papok és rabbik támogatásának megnyerésével erősíteni ügyét – semmit sem tett, hogy mint földi uralkodó, megalapozza tekintélyét és hatalmát. Mielőtt a tanítványok készen álltak arra a szent megbízatásra, mely Krisztus mennybemenetele után várt rájuk, Jézusnak előbb komoly nevelőmunkát kellett elvégeznie. Ennek ellenére Krisztus szeretete már most mély visszhangot keltett azokban, akiket tanítani és nevelni lehetett az Úr nagy és fontos műve számára. Most már jó ideje vele voltak, hogy Jézus megkezdje küldetésének isteni jellegébe vetett hitük alapozását. Azonkívül a nép is elég bizonyítékot látott már Jézus kétségbevonhatatlan hatalmára. Így készen állt az út, hogy nyíltan hirdesse országának elveit, megértetve velük Isten országának valódi arculatát.

Jézus a Galileai-tenger melletti dombokon egymagában, választottaiért esdeklő imában töltötte az éjszakát. Hajnalban magához szólította tanítványait, majd imával és a tanítás szavainak kíséretében áldón fejükre tette kezét, elkülönítve őket az örömüzenet hirdetésére. Azután lement velük a tengerpartra, ahol már hajnal óta nagy sokaság gyülekezett.

A galileai városokból érkezett szokásos tömegen kívül sokan jöttek el Júdeából, Jeruzsálemből, Pereából és a Dekapolisz félpogány lakói közül is. Továbbá a Júdeától délre fekvő Idumeából, Tíruszból és Szidonból, a Földközi-tenger partjának e két városából is érkeztek. „Amikor hallották, hogy miket mível vala, nagy sokasággal jövének Őhozzá” (Mk. 3:8), mert sokakat meggyógyított: „mert erő származék belőle, és mindeneket meggyógyíta” (Lk. 6:19).

Mivel a keskeny tengerpart nem nyújtott lapályos helyet, hogy szavát hallhassák, Jézus a hegy lejtőjére vezette a sokaságot. Amikor lankásabb helyre ért, mely kellemes helyül szolgált a roppant gyülekezéshez, letelepedett a fűre. A tanítványok és a sokaság követte példáját.

A tanítványok azzal az előérzettel, hogy valami rendkívülit fognak hallani, szorosan Jézus mellé gyülekeztek. A hajnali eseményekből azt a következtetést szűrték le, hogy valamiféle bejelentést várhatnak azzal az országgal kapcsolatban, melyet – hőn remélték – Jézus hamarosan megalapít. A sokaságot is a várakozás légköre töltötte be. Feszülten figyelő arcok tanúskodtak a mély érdeklődésről.

Amint az isteni tanító szavaira várakozva a zöldellő domboldalon ültek, szívük megtelt az eljövendő dicsőség gondolataival. Voltak köztük írástudók és farizeusok, akik sóvárogva várták a napot, amikor ők fognak uralkodni a gyűlölt rómaiak fölött; amikor majd övék lesz a roppant birodalom gazdagsága és dicsősége. A szegény földművesek és halászok arról szerettek volna megnyugtató szavakat hallani, hogy nyomorúságos kunyhóikat, szűkös táplálékukat, fárasztó munkával töltött életüket, ínségtől való rettegésüket palotákra, bőségre s könnyű életre cserélhetik fel. A durva szövésű öltözékek helyett, mely éjjel takarójuk is volt, azt remélték, hogy Krisztus majd hódítóik finom és drága öltözékét juttatja nekik.

Minden szív azzal a büszke reménységgel telt meg, hogy a nemzetek Isten választottaiként tisztelik majd Izraelt, Jeruzsálem pedig világbirodalmuk fővárosává emelkedik.

Kik a boldogok?

„És megnyitván száját, tanítja vala őket, mondván: Boldogok a lelki szegények, mert övék a mennyek országa” (Mt. 5:3)

Különös és szokatlan gondolatként ütötték meg ezek a szavak az álmélkodó sokaság fülét. Az efféle tanítás ellenkezője volt mindannak, amit eddig a papoktól és tanítóktól hallottak. Semmit sem láttak benne, ami legyezgetné büszkeségüket, vagy táplálná nagyravágyó reményeiket. Az új tanítót mégis olyan erő, hatalom övezte, ami elbűvölte őket. Már jelenlétéből is úgy áradt az isteni szeretet édessége, mint virágból az illat. Szavai úgy hullottak, „mint eső a rétre, mint zápor, amely megöntözi a földet” (Zsolt. 72:6). Mindnyájan ösztönösen érezték, hogy olyan valaki van közöttük, aki, bár olvas a lélek titkaiban, mégis gyöngéd szánakozással közelít hozzájuk. Szívük kitárult előtte, s amint hallgatták Őt, a Szentlélek megértette velük azokat a tanításokat, melyekre az emberiségnek minden korszakban oly nagy szüksége van.

Krisztus napjaiban a nép vallásos vezetői úgy gondolták, hogy ők igazán gazdagok lelki kincsekben. A farizeus imája: „hálákat adok néked, Isten, hogy nem vagyok olyan, mint egyéb emberek…”, a farizeusok egész felekezete s nagymértékben az egész nemzet vélekedését fejezte ki. A Jézust körülvevő sokaságban mégis akadtak néhányan, akik tudatában voltak lelki szegénységüknek, lelki nyomorúságuknak. Amikor a csodálatos halászat alkalmával Krisztus isteni hatalma nyilvánvalóvá vált, Péter az Üdvözítő lába elé vetette magát, s így kiáltott: „Eredj el éntőlem, mert én bűnös ember vagyok, Uram!” (Lk. 5:8) A hegyre összegyűlt sokaság közt is volt, aki Krisztus tisztasága láttán tudatára ébredt, hogy ő a „nyomorult, nyavalyás, szegény, vak és mezítelen” (Jel. 3:17), de aki egyszersmind sóvárogva vágyakozott Isten üdvösséget adó kegyelme után. Krisztus üdvözlő szavai reménységet ébresztettek az ilyen emberekben; látták, felismerték, hogy életükre Isten áldása száll.

Jézus azoknak is fölajánlotta az élet kelyhét, akik azt tartották, hogy gazdagok, dúsgazdagok, semmire sincs szükségük, ezért megvetően fordultak el a kegyes ajándéktól. Aki egészségesnek tartja magát, s azt képzeli, hogy ő elég jó, tehát elégedett az állapotával, az nem törekszik arra, hogy Krisztus kegyelmében részesüljön, s Jézus isteni jellemének részesévé váljék. A kevély nem érez hiányt, ezért bezárja szívét Krisztus és a kimondhatatlan áldások előtt, melyek adományozása végett Urunk a Földre jött. Akik a maguk szemében gazdagok és dicséretre méltók, azok nem kérnek hittel, ezért nem is részesülnek Isten áldásában. Úgy érzik, hogy nincs szükségük semmire, ezért üresen távoznak. Akik viszont tudják, hogy nem menthetik meg magukat, és a saját erejükből szent cselekedetekre sem képesek, azok nagyra értékelik azt a segítséget, melyet Krisztus tud nyújtani nekik. Ezek a lelki szegények, őket nevezi Jézus áldottaknak.

Akiknek Jézus megbocsát, azokat előbb bűnbánóvá teszi. A Szentlélek munkája, hogy meggyőzzön minket a bűnösségünkről. Akik szívét Isten Lelkének meggyőző ereje indítja, azok tisztán látják, hogy nincs bennük semmi jó. Ráébrednek, hogy amit valaha is cselekedtek, abba önzés és bűn elegyedett. Akár a szegénysége tudatában levő vámszedő, aki a hátsó sarokban meghúzódva, még szemét sem merte az égre emelni, és így esedezett: „Isten, légy irgalmas nékem, bűnösnek!” – az ilyenek áldásban részesülnek. A bűnét bánó bűnös bűnbocsánatban részesülhet, hiszen Krisztus az „Istennek ama báránya, aki elveszi a világ bűneit” (Jn. 1:29). Isten ígérete ez: „Ha bűneitek skarlátpirosak: hófehérek lesznek, és ha vérszínűek, mint a karmazsin: olyanok lesznek, mint a gyapjú.” (Ésa. 1:18) „Adok nektek új szívet, és új lelket adok belétek… És az én Lelkemet adom belétek.” (Ez. 36:26–27)

Krisztus a lelki szegényekről mondja, hogy „övék a menynyek országa”. Ez az ország nem átmeneti földi birodalom, amint Krisztus hallgatói remélték, hanem az Úr az Ő szeretetének, kegyelmének és isteni jellemének lelki országát nyitotta meg előttük. Az Ő alattvalói a lelki szegények, a szelídek, az igazságosság, a megszentelt élet miatt üldözöttek. Ilyeneké az Isten országa. Bár a megszentelődés folyamata még nem végződött be, nem teljesedett ki, mégis megindult bennük, s ez majd alkalmassá teszi őket a „szentek örökségében való részvételre a világosságban” (Kol. 1:12).

Akik tudják, hogy mélységes lelki nyomorban vannak, érzik, hogy nincs bennük semmi jó, azok isteni jellemre és erőre tehetnek szert, ha Jézusra tekintenek, ha Őt szemlélik. Ő mondja nekik: „Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és megterheltettetek.” (Mt. 11:28) Felszólít bennünket, hogy cseréljük föl nyomorúságunkat kegyelmének gazdagságára. Igaz, nem vagyunk méltók szeretetére, ennek ellenére is Krisztus a kezesünk, és mindenképpen meg tudja menteni, mindenképpen üdvözíteni tudja azokat, akik Őhozzá járulnak. Bármilyen legyen is elmúlt életed, bármilyen csüggesztőek is a körülményeid, ha Jézushoz jössz, amint vagy, gyöngén, tehetetlenül, kétségbeeséssel küzdve, irgalmas Üdvözítőnk már messziről eléd siet, átölel szerető karjával, és isteni jellemének palástját borítja rád. Jellemének fehér ruhájában mutat be minket Atyjának. Ő esedezik értünk Isten előtt, mondván: Én vállaltam magamra a bűnös helyzetét. Ne erre a tévelygő gyermekre, énreám tekints. Bárhogy is küzd Sátán a lelkünk ellen, bárhogy is vádol a bűnnel, bármennyire is magának követel minket mint áldozatait, Krisztus vére hatalmasabban tesz bizonyságot mellettünk.

Bizonyos, hogy „csak az Úrban van igazság és erő… az Úrban igazul meg és dicsekszik Izraelnek egész magva” (Ésa. 45:24–25).

„Boldogok, akik sírnak: mert ők megvigasztaltatnak” (Mt. 5:4)

Az itt említett szomorúság a bűn miatti, szívből fakadó bánkódást jelenti. Jézus így szól: „És én, ha fölemeltetem e földről, mindeneket magamhoz vonzok.” (Jn. 12:32) Amint az ember tekintete a keresztre fölemelt Jézus Krisztushoz vonzódik, megérti az emberiség bűnös voltát. Felismeri, hogy a bűn szolgáltatta ki a megkorbácsolásnak, a bűn juttatta keresztre a dicsőség Urát. Megérti az ember, hogy mialatt az Úr kifejezhetetlenül gyöngéd szeretettel szerette, az ő élete a hálátlanság és lázadás szakadatlan folyamata volt. Legjobb barátját taszította el magától, a menny legbecsesebb ajándékával élt vissza. Újonnan megfeszítette az Isten Fiát, újra átszegezte a vérző, halálra sebzett szívet. A bűn olyan szakadéka választja el Istentől, mely széles és mély – ezen bánkódik egyre, megtört szívvel.

Az ilyen szomorkodás és bánkódás vigasztalásra talál. Isten azért tárja föl előttünk bűnös voltunkat, hogy Krisztushoz forduljunk, s általa kiszabadítson minket a bűn rabságából, így Isten fiai szabadságának örvendezhessünk. Igen, igaz bűnbánattal a kereszt lábához jöhetünk, ott megszabadulhatunk bűnterhünktől.

Az Üdvözítő szavai a vigasz üzenetét tartalmazzák a lesújtottak vagy gyászban szenvedők számára. Szomorúságunk nem a véletlen műve. „Mert nem szíve szerint veri és szomorítja meg (Isten) az embernek fiát.” (Jer. sir. 3:33) Amikor próbákat és szenvedést enged meg, javunkra teszi, hogy ezek segítségével szentségének részeseivé váljunk. Ha hittel elfogadjuk az oly keserűnek és súlyosnak látszó próbákat, ezek majd áldásnak bizonyulnak. A földi örömeinket megrontó súlyos csapás arra szolgál eszközül, hogy a mennyre irányítsa tekintetünket. Sokan soha meg nem ismerték volna Jézust, ha a szomorúság rá nem vezette volna őket, hogy nála keressenek vigaszt.

Az élet próbái Isten eszközei, hogy eltávolítsák jellemünkből a tisztátalanságokat és durvaságokat. Vésésük, faragásuk, csiszolásuk, dörzsölésük fájdalmas folyamat számunkra; nem kellemes a köszörűkőre szorítva éreznünk magunkat. Ám az épületkő így készül el, hogy betöltse helyét a mennyei templomban. Hasznavehetetlen anyagra a Mester nem pazarol ilyen gondos, alapos munkát, csakis drágaköveket csiszol a szent épület számára.

Az Úr fáradozik azokért, akik benne bizakodnak. A hűségesek értékes győzelmeket aratnak, becses leckéket tanulnak meg, értékes lelki tapasztalatokat szereznek.

Mennyei Atyánk sohasem feledkezik meg a bánattól lesújtott emberekről. Amikor Dávid az Olajfák hegyére menekült, és sírva, mezítláb, gyászolva, fejét betakarva haladt tova, az Úrnak megesett rajta a szíve. Dávid zsákruhába öltözött, belül pedig a lelkiismerete mardosta. Az alázat külső jelei is tanúskodtak megtört szívéről. Könnyezve, szívének töredelmével tárta ügyét Isten elé, és az Úr nem hagyta el szolgáját, Dávid sohasem volt becsesebb a Végtelen Szeretet szívének, mint amikor nyugtalan lelkiismerettel, futva mentette életét ellenségei elől, akiket tulajdon fia szított lázadásra. Az Úr jelenti ki: „Akiket én szeretek, megfeddem és megfenyítem: légy buzgóságos azért, és térj meg.” (Jel. 3:19) Krisztus fölemeli a megtört szívet és addig nemesíti a bánatos lelket, míg csak lakóhelyévé nem teszi azt.

Mégis, amikor megpróbáltatások törnek ránk, sokan teszünk úgy, mint Jákób. Az ellenség kezének tekintjük próbáinkat, s a sötétben vakon tusakodunk, míg csak el nem fogy az erőnk. Ezért nem találunk nyugalmat, sem szabadulást. Jákóbbal hajnalhasadtakor az isteni kéz érintése értette meg, hogy Krisztussal, a szövetség angyalával küzd. Akkor már sírva, tehetetlenül borult a Végtelen Szeretet szívére, hogy elnyerje az áldást, mely után lelke oly igen sóvárgott. Nekünk is meg kell tanulnunk, hogy ne vessük meg az Úr dorgálását és ne lankadjunk el, ha Istenünk fenyít bennünket.

„Íme, boldog ember az, akit Isten megdorgál… Mert Ő megsebez, de be is kötöz, összezúz, de kezei meg is gyógyítanak. Hat bajodból megszabadít és a hetedikben sem illet a veszedelem téged.” (Jób 5:17–19) Jézus minden lesújtotthoz gyógyítással közeledik. Jelenléte enyhíteni tudja a gyászt, fájdalmat, szenvedést.

Isten nem akarja, hogy néma bánat, sajgó fájdalom és megszakadó szív terhe alatt roskadozzunk. Azt szeretné, hogy föltekintsünk rá, az Ő szeretetteljes, drága arcát szemléljük. Áldott Megváltónk áll sok ember mellett, akiket annyira elvakítanak a könnyek, hogy meg sem ismerik Őt. Vágyakozik megragadni kezünket, vágyik rá, hogy egyszerű, őszinte hittel, bizalommal tekintsünk Őrá, engedjük, hogy Ő irányítson minket. Szíve nyitva áll bánataink, szomorúságaink s megpróbáltatásaink előtt. Örökkévaló szeretettel szeret és szívélyes jósággal vesz körül bennünket. Szívünkkel mindenkor szerethetjük Őt, napestig jóságáról elmélkedhetünk. Általa felülemelkedik lelkünk a bánaton, aggodalmon, a békesség honába.

Gondoljatok erre, fájdalom és szenvedés gyermekei, s örvendezzetek jó reménységgel! „Az a győzedelem, amely legyőzte a világot, a mi hitünk.” (I. Jn. 5:4)

Azok is boldogok, akik Jézussal együtt bánkódnak a világ nyomorúságos helyzete miatt, akikre szomorúság telepedett a világ bűneit látva. Az ilyen szomorúságba nem elegyednek énünk, önzésünk gondolatai. Maga Jézus is a „fájdalmak férfia” volt. Olyan szívbeli gyötrelmeket szenvedett el, melyeket nyelv le sem tudna írni. Lelkét egyre gyötörték, egyre kínozták az emberek gonoszkodásai. Önmagát fölemésztő buzgalommal fáradozott, hogy enyhítse az emberiség nyomorát és bajait. Szíve elnehezedett a bánattól, amikor látta, hogy az emberek túlnyomó többsége nem hajlandó Őhozzá jönni, hogy élete legyen. Krisztus követői is hasonlóképpen fognak gondolkodni. Amint Jézus szeretetében részesülnek, ők is lankadatlanul fáradoznak majd az elveszettek megmentésén. Mivel részt vesznek Krisztus szenvedésében, eljövendő dicsőségében is részesülnek majd. Fáradozásában is egyek lesznek vele. Bár együtt isznak Urunkkal a bánat kelyhéből, de örömének is részesei lesznek.

Jézus a szenvedéseken át jutott el addig, hogy vigaszt tudjon nyújtani a síróknak. Az ember minden terhe az Övé is, hiszen „amennyiben szenvedett, Ő maga is megkísértetvén, segíthet azokon, akik megkísértetnek” (Zsid. 2:18). Ezt a szolgálatot az végezheti, aki részt vesz Krisztus szenvedéseiben. „Mert amint bőséggel kijutott nekünk is Krisztus szenvedéseiből, úgy bőséges a mi vigasztalásunk is Krisztus által.” (II. Kor. 1:5) Isten soron kívüli kegyelmet és áldást tartogat a szomorkodónak, s ennek ereje szívek meglágyításában és lelkek megnyerésében nyilvánul meg. Szeretete utat nyit a megsebzett, megtört lélekhez, gyógyító balzsammá válik a szomorúak számára. „Az irgalmasságnak atyja és minden vigasztalásnak Istene; aki megvigasztal minket minden nyomorúságunkban… azzal a vigasztalással, amellyel Isten vigasztal minket.” (II. Kor. 1:3–4)

„Boldogok a szelídek: mert ők örökségül bírják a földet” (Mt. 5:5)

A Hegyi beszéd boldogmondásai a keresztény lelki élet fejlődését mutatják meg. Akik már meggyőződtek, hogy Krisztusra van szükségük, akik már bánkódtak bűneiken és akik Krisztussal járták ki a szenvedés iskoláját, azok szelídséget fognak tanulni az isteni tanítótól.

Türelmesnek és gyöngédnek maradni a bántalmak alatt – nem olyan jellemvonás ez, melyet a pogányok vagy a zsidók nagyra tartottak volna. A Szentlélek ihletésére jegyezte le Mózes, hogy ő volt a legszelídebb ember a földön. Az ő korában az ilyen jellemvonást nem tekintették dicséretesnek, inkább sajnálkozást, megvetést váltott ki. Jézus viszont az országára való alkalmasság első három vonása közé helyezi a szelídséget. Jézus életében és jellemében ennek az értékes kegyességnek az isteni szépsége tűnik elénk.

Jézus, az Atya dicsőségének tündöklése, Istenhez való hasonlóságát nem tekintette olyan valaminek, amihez föltétlenül ragaszkodjék, „hanem önmagát megüresíteté, szolgai formát vévén fel, emberekhez hasonlóvá lévén” (Fil. 2:7). Nem hódolatot követelő uralkodóként járt az emberek között, hanem kész volt átélni, megtapasztalni az élet minden nehézségét, mint akinek mások szolgálata a küldetése. Jézus modorában nyoma sem volt a szenteskedésnek, sem a hideg, szigorú, zord, barátságtalan keménységnek. A világ megváltójának angyalokénál fenségesebb természete volt, isteni felségéhez mégis olyan szelídség és szerény alázat párosult, mely mindeneket magához vonzott.

Jézus megüresítette magát, s bármit cselekedett is, az énje sohasem ütközött ki. Ellenkezőleg. Mindenben az Atya akaratának vetette alá magát. Amikor földi küldetése már-már lezárult, nyugodtan elmondhatta: „Én dicsőítettelek téged e földön: elvégeztem a munkát, amelyet reám bíztál, hogy végezzem azt.” (Jn. 17:4) Nekünk is megparancsolja, hogy „tanuljátok meg tőlem, hogy én szelíd és alázatos szívű vagyok” (Mt. 11:29). „Ha valaki jőni akar énutánam, tagadja meg magát” (Mt. 16:24), azaz fossza meg trónjától énjét, ne az önzés uralkodjék többé a lelkében.

Aki Krisztus lemondó lelkületét, alázatát szemléli, az akaratlanul is azt mondja, amit Dániel, amikor az Emberfiához hasonlót látta: „És semmi erőm sem marada bennem, és orcám eltorzula.” (Dn. 10:8) Az önfejűség és az uralkodásra való hajlam, mellyel mi dicsekszünk, valódi hitványságukban, visszataszító voltukban látszanak meg, az ördög szolgálatának jeleiként. A romlott emberi természet mindig is a felszínre akar törni, viszálykodásra, civódásra készen; de aki Krisztustól tanul, az megüresíti magát énjétől, kevélységétől, az elsőbbség szeretetétől. Az ilyen ember lelkében nyugalom honol. Énjét a Szentlélek rendelkezésére engedi át. Akkor már nem akarjuk mindenáron a legmagasabb helyet elfoglalni. Nem vágyunk rá, hogy magunkra tereljük a figyelmet, hanem azt tartjuk majd, hogy a legelőkelőbb hely számunkra a Megváltó lábánál van. Jézusra fogunk tekinteni, arra várunk, hogy keze vezessen, hangja irányítson. Pál apostol eljutott erre a tapasztalatra, ezért mondta: „Krisztussal együtt megfeszíttettem. Élek pedig többé nem én, hanem él bennem a Krisztus; amely életet pedig most testben élek, az Isten Fiában való hitben élem, aki szeretett engem és önmagát adta értem.” (Gal. 2:20)

Ha Krisztust fogadjuk be lelkünkbe, akkor Isten minden értelmet felülmúló békessége meg fogja őrizni szívünket és értelmünket a Krisztus Jézusban. Üdvözítőnk földi élete, bár szakadatlan viszályok közt folyt, mégis a békesség élete volt. Bár ellenfelei szüntelenül a nyomában jártak, mégis ezt mondta: „Aki küldött engem, énvelem van. Nem hagyott engem az Atya egyedül, mert én mindenkor azokat cselekszem, amelyek Őnéki kedvesek.” (Jn. 8:29) Istennel való tökéletes közösségének nyugalmát sem emberi, sem ördögi harag nem tudta megzavarni. Nekünk is azt mondja: „Békességet hagyok néktek; az én békességemet adom néktek.” (Jn. 14:27) „Vegyétek föl magatokra az én igámat, és tanuljátok meg tőlem, hogy én szelíd és alázatos szívű vagyok; és nyugalmat találtok a ti lelkeiteknek.” (Mt. 11:29) Hordozzátok velem a szolgálat igáját Isten dicsőségére, azaz az emberiség felemeléséért, s akkor az igát könnyűnek, a terhet gyönyörűségesnek találjátok majd.

Énünk szeretete, önzésünk elpusztítja békénket. Míg énünk él, mindig készen állunk, hogy óvjuk-védjük a megaláztatástól, a megszégyenüléstől, sértésektől. Ha meghaltunk énünk számára, amikor életünk Krisztus által az Istenben van elrejtve, akkor már nem vesszük szívünkre a mellőzést vagy semmibevételt. Süketek leszünk a megszégyenítés, vakok a mellőzés és sértés iránt. „A szeretet hosszútűrő, kegyes; a szeretet nem irigykedik, a szeretet nem kérkedik, nem fuvalkodik fel. Nem cselekszik éktelenül, nem keresi a maga hasznát, nem gerjed haragra, nem rója fel a gonoszt. Nem örül a hamisságnak, de együtt örül az igazsággal. Mindent elfedez, mindent hisz, mindent remél, mindent eltűr. A szeretet soha el nem fogy. De legyenek bár jövendőmondások, eltöröltetnek; vagy akár nyelvek, megszűnnek; vagy akár ismeret, eltöröltetik.” (I. Kor. 13:4–8)

A földi áldásból eredő boldogság olyan változó, mint a körülmények, amelyek előidézik. Krisztus békessége viszont állandó, maradandó békesség. Az nem függ a körülményektől, a világi javak mennyiségétől vagy földi barátaink számától. Krisztus az élő víz forrása, s a tőle merített, tőle nyert boldogság soha ki nem apad.

Ha családi körünkben Jézus Krisztus szelídségét tanúsítjuk, szelíd viselkedésünk boldoggá teszi a család tagjait, nem vált ki veszekedéseket, nem válaszol ingerülten, hanem elcsitítja a fölborzolódott kedélyeket, és olyan gyöngédséget áraszt, melyet mindenki megérez a családi körben. Ahol a szelídséget ápolják, ott ez a földi családot a mennyei nagy család részévé emeli.

Sokkal jobb lenne hamis vádaktól szenvednünk, mintsem az ellenségeinken való bosszúállás gyötrelmeit zúdítanunk magunkra. A gyűlölet és bosszú a gonosztól ered, s kizárólag rosszat hoz azokra, akik ilyet megengednek. Az alázatos szív, a szelídség a Krisztusban való lakozás gyümölcsei – ez az áldás valódi titka. „A szenvedőket szabadulással dicsőíti meg.” (Zsolt. 149:4)

A szelídek örökölni fogják a földet. A bűn az önfelmagasztalás vágyán át tette be lábát világunkba. Ősszüleink így vesztették el a szépséges birodalmuk fölötti uralmat. Krisztus pedig a lemondáson át szerzi vissza. Ő mondja, hogy győznünk kell, amint Ő is győzött. Alázat és énünk feladása által Jézus örököstársaivá válhatunk, amikor a szelídek öröklik a földet.

A szelídeknek ígért föld nem ilyen lesz, mint amit most itt a halál árnyéka sötétít. „De új eget és új földet várunk az Ő ígérete szerint, amelyekben igazság lakozik.” (II. Pt. 3:13) „És semmi elátkozott nem lesz többé; és az Istennek és a Báránynak királyiszéke benne lesz; és Ő szolgái szolgálnak neki.” (Jel. 22:3)

Ott már nem lesz csalódás, sem bánat, sem bűn. Senki nem mondja majd: beteg vagyok. Nem lesz többé gyászmenet, sem szomorúság, halál, elválás, vagy megtört szívek. Hanem Jézus lesz ott, és béke. „Nem éheznek, nem szomjúhoznak, nem bántja őket délibáb és a nap; mert aki rajtok könyörült, vezeti őket, és vizek forrásaihoz viszi őket.” (Ésa. 49:10)

„Boldogok, akik éhezik és szomjazzák az igazságot: mert ők megelégíttetnek” (Mt. 5:6)

Az igazságosság nem más, mint szentség, Istenhez való hasonlóság, Isten pedig a szeretet. Nem más, mint az Isten törvényéhez való igazodás, hiszen „minden parancsolatod igaz” (Zsolt. 119:172), és „a törvény betöltése a szeretet” (Rm. 13:10). Az igazságosság, vagyis igaz élet nem más, mint a szeretet, a szeretet pedig Isten világossága és élete. Isten igazságossága Krisztusban testesül meg, úgy részesülünk igazságosságban, isteni jellemben, hogy befogadjuk Krisztust.

Nem gyötrelmes küzdelmek árán, nem fárasztó munkával, nem ajándékok vagy áldozatok árán teszünk szert az igazságra; ingyen részesül benne, aki éhezi és szomjazza. „Ó mindnyájan, kik szomjúhoztok, jertek e vizekre, ti is, kiknek nincs pénzetek, jertek, vegyetek és egyetek, jertek, vegyetek pénz nélkül és ingyen, bort és tejet.” (Ésa. 55:1) „Az ő igazságuk, mely tőlem van, így szól az Úr.” (Ésa. 54:17) „És így hívják majd őt: Az Úr a mi igazságunk.” (Jer. 33:16)

Emberi erő nem tud olyat nyújtani, ami kielégíti a lélek éhségét és szomját. Jézus így szól: „Ímé az ajtó előtt állok és zörgetek; ha valaki meghallja az én szómat és megnyitja az ajtót, bemegyek ahhoz és vele vacsorálok, és ő énvelem.” (Jel. 3:20) „Én vagyok az életnek ama kenyere; aki hozzám jő, semmiképpen meg nem éhezik, és aki hisz bennem, meg nem szomjúhozik soha.” (Jn. 6:35)

Ahogy táplálékra van szükségünk, hogy fenntartsuk testi erőnket, úgy van szükségünk Krisztusra, a mennyből alászállt kenyérre, hogy életben tartsuk és tápláljuk lelki életünket, valamint hogy erőt adjon a jó cselekedetek gyakorlásához. Testünk folyamatosan kapja a táplálékot, ami fönntartja az életet és erőnlétet, a léleknek is szüntelen közösségben kell lennie Jézussal, alá kell vetnie magát, teljesen rá kell hagyatkoznia.

Ahogy a fáradt vándor a sivatagban a forrást keresi, és megtalálva égő szomját oltja vele, a keresztény úgy szomjazza, s majd elnyeri az élet tiszta vizét, melynek forrása Jézus Krisztus.

Amint felismerjük Megváltónk jellemének tökéletességét, kívánva kívánjuk, hogy teljesen az Ő tisztaságának képmására alakuljunk át, újuljunk meg. Minél többet tudunk Istenről, annál magasztosabb fogalmunk lesz a jelleméről, s annál forróbb lesz a vágyunk, hogy az Ő képmását tükrözzük. Amikor lelkünk vágyakozik Isten után, amikor sóvárgó szívvel tudjuk elmondani: „Csak Istenben nyugodjál meg, lelkem, mert tőle van reménységem” (Zsolt. 62:6), akkor az isteni egyesül az emberivel.

Ha hiányérzet van a lelkünkben, ha szentségre éhezünk, ha szentségre szomjazunk, ez annak bizonyítéka, hogy Krisztus munkálkodik szívünkben azzal a céllal, hogy Őt keressük, s a Szentlélek adományozása által elvégezze értünk, amit lehetetlen megtennünk magunkért. Nem kell sekélyes vizeknél kielégítenünk szomjúságunkat, hiszen közvetlenül fölöttünk áll a csodálatos forrás, melynek bőséges vizét ingyen ihatjuk, ha a hit ösvényén kissé magasabbra emelkedünk.

Isten igéje az élet forrása. Amikor ezek után az élő, éltető források után kutatsz, a Szentlelken keresztül Krisztussal lépsz közösségre. Jól ismert igazságok újabb szemszögből tárulnak eléd, szentírási szövegek fényvillanásokként új jelentőséget nyernek előtted, felismered más igazságok viszonyát a megváltás munkájához, s tudni fogod, hogy Krisztus vezet, hogy isteni tanító áll melletted.

Jézus mondta: „A víz, amelyet én adok neki, örök életre buzgó víznek kútfeje lesz őbenne.” (Jn. 4:14) Amint a Szentlélek feltárja előtted az igazságot, a legértékesebb tapasztalatokat fogod kincsként gyűjteni. Egyúttal fölébred benned a vágy, hogy másoknak is szólj azokról a vigasztaló témákról, melyeket az Úr elébed tárt. Amikor emberekkel érintkezel, Krisztus jellemét vagy munkáját érintő friss gondolatokat közölsz velük Krisztusról. Szánakozó szeretetének újabb kijelentéseiben részesülsz, hogy közöld az Őt szeretőkkel, de azokkal is, akik nem ismerik Őt.

„Adjatok, és nektek is adatik” (Lk. 6:38), hiszen Isten szava: „kerteknek forrása, élő vizeknek kútfeje, melyek folynak a Libánusról” (Én. én. 4:15). A szív, mely már megízlelte Krisztus szeretetét, egyre csak többet és többet akar inni belőle. Amint továbbadod ezt a szeretetet, magad is gazdagabb, bőségesebb mértékben fogsz részesülni belőle. A szív szakadatlan esdeklése ekkor majd ez lesz: többet kérek, Uram, belőled. A Lélek válasza pedig örökké ez: sokkal többet. Hiszen Istenünk örömét leli az adásban, mert „véghetetlen bőséggel mindeneket megcselekedhet, feljebb, hogynem mint kérjük vagy elgondoljuk” (Ef. 3:20). Jézus Krisztus az elveszett emberiség megmentéséért megüresítette magát, Isten ezért mérték nélkül adta neki a Szentlelket. Isten Krisztus követőjének ugyanúgy fogja adni a Lelket, amikor az ember egész szívét átadja, hogy Isten lakjék benne. Maga Urunk adta ki a parancsot: „Teljesedjetek be Szentlélekkel.” (Ef. 5:18) Ez a parancs egyúttal ígéret is a Szentlélekkel való beteljesedésünkre. Az Atya jónak látta, hogy Krisztusban „lakozzék az istenségnek egész teljessége testileg, és ti Őbenne vagytok beteljesedve” (Kol. 2:9–10).

Isten korlátlanul kitöltötte ránk szeretetét, ahogyan a záporok is felüdítik a földet. Így szól: „Egek, harmatozzatok onnan felül, és a felhők folyjanak igazsággal, nyíljék meg a föld és viruljon fel a szabadulás, és igazság sarjadjon fel vele együtt.” (Ésa. 45:8) „A nyomorultak és szegények keresnek vizet, de nincs, nyelvük a szomjúságban elepedt: én, az Úr, meghallgatom őket, én, Izráel Istene, nem hagyom el őket. Kopasz hegyeken folyókat nyitok és a rónák közepén forrásokat; a pusztát vizek tavává teszem és az aszú földet vizeknek forrásivá.” (Ésa. 41:17–18)

„És az Ő teljességéből vettünk mindnyájan kegyelmet is kegyelemért.” (Jn. 1:16)

„Boldogok az irgalmasok: mert ők irgalmasságot nyernek” (Mt. 5:7)

Az ember szíve természeténél fogva hideg, sötét, rideg. Ha valaki az irgalmasság és megbocsátás szellemét tanúsítja, nem magától teszi, hanem a Szentlélek hat rá, a Szentlélek munkálkodik szívén. „Szeressük Őt; mert Ő előbb szeretett minket.” (I. Jn. 4:19)

Isten minden irgalom forrása. Irgalmas és kegyelmes az Ő neve. Nem úgy bánik velünk, ahogy megérdemelnénk. Nem kérdezi, méltók vagyunk-e kegyelmére, hanem szeretetének gazdagságát árasztja ránk, hogy ezzel méltóvá tegyen. Isten nem bosszúálló. Nem büntetni akar, hanem megmenteni. Még gondviselésén át tanúsított szigorának is az a célja, hogy üdvözítse konok teremtményeit. Erős vágygyal sóvárog enyhíteni az emberek bajain, balzsamával szeretné begyógyítani sebeiket. Igaz, hogy semmiképpen sem hagyja a bűnt büntetlenül, hanem elveszi a bűnös bűnösségét.

Az irgalmasokban, az isteni természet részeseiben Isten részvétteljes szeretete nyilvánul meg. Akiknek szíve együtt dobban a Végtelen Szeretet szívével, azok megmenteni, nem pedig kárhoztatni igyekeznek. Krisztus bennünk lakozása olyan forrás, amely soha ki nem apad. Ahol Ő lakozik, ott mindig túlcsordul a jóindulat.

A tévelygők, a megkísértettek, az ínség és bűn nyomorult áldozatainak kérő szavait hallva a keresztény nem azt nézi, vajon méltók-e a segítségre, hanem hogy miként lehetne a javukra. A legnyomorultabb, a leglealjasodottabb lélekben is azt keresi, akinek a megmentéséért Jézus meghalt, s akinek az érdekében Isten gyermekeire bízta a békéltetés szolgálatát.

Azok az irgalmasok, akik szánakozón viselkednek a szegények, a szenvedők, az elnyomottak iránt. Jób kijelenti: „Mert megmentém a kiáltozó szegényt, és az árvát, akinek nem volt segítsége. A veszni indultnak áldása szállt reám, az özvegynek szívét megörvendeztetém. Az igazságot magamra öltém és az is magára ölte engem; palást és süveg gyanánt volt az én ítéletem. A vaknak én szeme valék, és a sántának lába. A szűkölködőknek én atyjok valék, az ismeretlennek ügyét is jól meghányám-vetém.” (Jób 29:12–16)

Sokak számára terhes küzdelem az élet. Érzik elégtelenségüket, ezért boldogtalanok, és kételkedők is; azt gondolják, nincs miért hálásnak lenniük. Nyájas szavak, együttérző tekintet, a megbecsülés kifejezése sok küszködőnek és magára hagyatottnak olyan lenne, mint a pohárnyi üdítő víz a szomjazónak. A szeretetteljes cselekedet, a részvétteljes szó könnyítene a súlyosan rájuk nehezedő terheken. Az önzetlen szeretet minden egyes szava vagy tette Jézus Krisztus szeretetének kifejezése az elveszett emberiség iránt.

Az irgalmasok „irgalmasságot nyernek”. „A mással jól tevő ember megkövéredik; és aki mást felüdít, maga is üdül.” (Péld. 11:25) A részvéttel teljes szívre édes béke vár, boldog elégedettség a magáról megfeledkező, mások javára végzett szolgálatban. Az ember lelkében lakozó és életében is megnyilvánuló Szentlélek meglágyítja a kemény szíveket, szeretetet és gyöngédséget ébreszt. Azt fogjátok learatni, amit vetettetek. „Boldog, aki a nyomorultra gondol… Az Úr megőrzi azt és élteti azt; boldog lesz e földön, és nem adhatod oda ellenségei kívánságának.” (Zsolt. 41:2–3)

Aki Isten gyermekei szolgálata folytán Istennek adta át életét, az azzal kapcsolta össze magát, akinek az egész mindenség forrása rendelkezésére áll. Életét megmásíthatatlan ígéret aranylánca köti Isten életéhez. Az Úr nem hagyja el őt a szenvedés és szükség óráján. „Az én Istenem pedig be fogja tölteni minden szükségeteket az Ő gazdagsága szerint dicsőségesen a Krisztus Jézusban.” (Fil. 4:19) Az irgalmas ember a végső szükség óráján menedéket talál a szánakozó Üdvözítő irgalmasságában, s végül befogadják őt az örök hajlékokba.

„Boldogok, akiknek szívük tiszta: mert ők az Istent meglátják” (Mt. 5:8)

Krisztus kortársainak szigorú, szertartásos tisztálkodásai végtelenül terhesek voltak. Gondolkodásukat szabályok, tilalmak és a külső tisztátalanságtól való rettegés töltötték be. Így nem vették észre a szennyfoltot, melyet az önzés és rosszindulat ejt a lelken.

Jézus a szertartásos tisztálkodást nem említi az országába való bemenetel feltételeként, hanem a szív tisztaságára hívja fel figyelmünket. „A felülről való bölcsesség pedig először is tiszta.” (Jak. 3:17) Isten városába nem teheti be lábát semmi tisztátalan. Aki majd ott lakik, az még idelenn tisztává válik. Aki Jézustól tanul, abban egyre növekvő undor támad a neveletlenség, a csúnya beszéd és a szennyes gondolatok ellen. Akinek Jézus lakik a szívében, annak a gondolkodása és a viselkedése is tiszta és kifinomult lesz.

Jézus szavainak: „Boldogok, akiknek szívük tiszta…”, mélyebb jelentőségük is van. Nem csupán olyan értelemben tiszta, ahogy a világ érti ezt – tisztának lenni az érzékiségtől, a testies vágyaktól –, hanem tisztának lenni a lélek rejtett szándékai és indítékai terén is. Mentesnek a kevélységtől, a haszonleséstől. Ehelyett szerénynek, önzetlennek, gyermekinek kell lennünk.

Csak hasonló értékeli a hasonlót. Ha nem fogadod el életedben a Krisztus jellemének alapját képező önzetlen szeretet elvét, akkor lehetetlen ismerned Istent. „Azt gondolod, olyan vagyok, mint te?” (Zsolt. 50:21) A gonosztól félrevezetett szív mint kérlelhetetlen kényúrra tekint Istenre; az emberek, sőt az ördög önző jellemvonásait tulajdonítják neki. Gondviselésének tetteit kényúri, kérlelhetetlen természete kifejezéseiként magyarázzák. Ugyanúgy bánnak a Bibliával, Isten kegyelme gazdagságának kincsesházával. Nem ismerik fel igazságainak dicső voltát, hiszen Isten igazságai olyan magasak, mint a menny, és az örökkévalóságot is betöltik. Az emberiség túlnyomó részének maga Krisztus is mintha száraz földből kiálló gyökér lenne, melynek nincs ékessége, ami tetszene nekik. Amikor Jézus Krisztus, a testben megjelent Isten az emberek közt járt, a farizeusok ezt mondták neki: „Samaritánus vagy és ördög van benned!” (Jn. 8:48) Még tanítványait is annyira elvakította szívük önzése, hogy csak lassan értették meg Őt, aki pedig azért jött, hogy kinyilvánítsa nekik az Atya szeretetét. Jézus ezért járt magányosan az emberek között. Egyedül a menny értette meg Őt teljesen.

Amikor Krisztus dicsőségben jön el, a gonoszok nem tudják majd elviselni a látását. Jelenlétének tündöklése, mely az Őt szeretőknek életet jelent, haláluk lesz az istenteleneknek. Jövetelének várása akár „az ítéletnek valami rettenetes várása és a tűznek lángja” (Zsid. 10:27) számukra. Az Úr megjelenésekor könyörögni fognak, hogy elrejtőzhessenek annak arca elől, aki a megmentésükért halt meg.

Akiknek a szíve viszont a Szentlélek bennük lakásával megtisztult, azoknak minden megváltozott. Ők meg tudják ismerni Istent. Az Úr a szikla hasadékába rejtette Mózest, amikor Isten dicsősége elvonult előtte. Mi is akkor szemléljük Isten szeretetét, amikor Krisztusban vagyunk elrejtve.

„Aki szereti a szívnek tisztaságát, beszéde kedvesség: annak barátja a király.” (Péld. 22:11) Hit által már most, már itt szemléljük Őt. Mindennapi életünkben, gondviselése megnyilatkozásaiban jóságát és irgalmasságát ismerjük fel. Megismerhetjük Őt Fiának jelleméből. A Szentlélek feltárja az ember értelme és szíve előtt az Istenről és a hozzánk elküldött Isten Fiáról szóló igazságot. A tiszta szívű ember új és vonzó szépségben látja Istent mint megváltóját. Miközben felismeri Isten jellemének tisztaságát és szépségét, maga is vágyakozik viszszatükrözni az Üdvözítő jellemét. Olyan apának látja Őt, aki sóvárog magához ölelni megtérő fiát, ezért szíve kimondhatatlan és dicső örömmel telik meg.

A tiszta szívű ember felismeri a Teremtőt hatalmas keze műveiben, a mindenség alkotásainak szépségében. Igéjét olvasva világosabbá válik irgalmasságának, jóságának és kegyelmének kinyilatkoztatása. A kisdedek előtt föltárja azokat az igazságokat, melyek rejtve vannak a bölcsek és megfontoltak előtt. Az igazság szépsége és becses volta, melyet a világi módon okos nem vesz észre, folyamatosan kitárul azok előtt, akikben bizakodó, gyermeki kívánság él megismerni és teljesíteni is Isten akaratát. Úgy ismerjük föl az igazságot, ha az isteni természet részeseivé válunk.

A tiszta szívű ember mintegy Isten látható jelenlétében él az Isten által számára kiszabott idő alatt. A jövő halhatatlan állapotában pedig színről színre fogja látni Őt, miként Ádám is látta, amikor Istennel volt az Édenben. „Mert most tükör által homályosan látunk, akkor pedig színről színre.” (I. Kor. 13:12)

„Boldogok a békességre igyekezők: mert ők az Isten fiainak mondatnak” (Mt. 5:9)

Krisztus a „béke fejedelme”, ezért az Ő küldetése helyreállítani földön és mennyen a bűntől megrontott békét. „Megigazulván azért hit által, békességünk van Istennel, a mi Urunk, Jézus Krisztus által.” (Rm. 5:1) Aki beleegyezik, hogy elhagyja a bűnt, és helyette Krisztus szeretete előtt tárja ki szívét, az mennyei békében részesül.

A békéhez más alap nem létezik. Krisztus szívünkbe fogadott kegyelme és kegyessége lefegyverzi az ellenségeskedést; lecsöndesíti a viszálykodást, ehelyett szeretettel tölti meg a lelket. Akinek békesség él szívében Isten és embertársai iránt, az nem lehet boldogtalan. Irigység nem talál helyet szívében, gonosz gyanakvás nem lel otthont benne; gyűlölség nem tud megállni ajtajánál. Az Istennel összhangban álló szív a menny békéjében részesül, és a béke áldásos hatását árasztja. A béke lelkülete harmatként száll majd a világi gondoktól megfáradt szívekre.

Krisztus a békesség üzenetével küldi követőit a világba. Aki a megszentelt élet csöndes, öntudatlanul áldásos hatásával Krisztus szeretetét tanúsítja, aki szavával és viselkedésével arra vezet másokat, hogy elvessék a bűnt, és Istennek adják át szívüket, az békességszerző.

A békességszerzők azért is boldogok, mert ők Isten fiainak mondatnak. Békés lelkületük a mennyel való kapcsolatukat bizonyítja. Az Üdvözítő édes légköre veszi körül őket. Életük jó illata, jellemük szépsége nyilvánvalóvá teszi a világ előtt, hogy ők Isten gyermekei. Az emberek meglátják és elismerik, hogy Jézus Krisztussal voltak. „Mindaz, aki szeret, az Istentől született.” (I. Jn. 4:7) „Akiben pedig nincs a Krisztus Lelke, az nem az övé”, másrészt „akiket Isten Lelke vezérel, azok Istennek fiai” (Rm. 8:9, 14).

„És a Jákóbnak maradéka olyan lészen a sok nép között, mint az Úrtól való harmat, mint a zápor a fűnek, mely nem emberben reménykedik, és nem bízik embernek fiaiban.” (Mik. 5:7)

„Boldogok, akik háborúságot szenvednek az igazságért: mert övék a mennyeknek országa” (Mt. 5:10)

Jézus Krisztus nem kecsegteti követőit világi dicsőség és gazdagság reményével, sem próbáktól mentes élettel. Hanem azt a kiváltságot tárja eléjük, hogy a Mesterrel együtt járhatják a lemondás és a szégyen ösvényeit, mivel a világ nem ismeri őket.

Aki az elveszett világ megmentéséért jött, arra Isten és ember ellenségeinek egyesült seregei támadtak. Könyörtelen szövetségbe tömörülve, gonosz emberek és gonosz angyalok álltak csatasorba a béke fejedelme ellen. Habár minden szava, minden tette isteni szánakozást lehelt, a világtól való különbözősége a legkeserűbb ellenségeskedést váltotta ki. Mivel nem hagyta jóvá, hogy az emberek szabad folyást engedve indulataiknak, gyakorolják gonosz szenvedélyeiket, ezért a legádázabb ellenségeskedést váltotta ki. Így van ez mindenkivel, aki istenfélő életet akar élni a Jézus Krisztusban. Kibékíthetetlen harc folyik a szentség és a bűn, szeretet és gyűlölködés, igazság és hamisság között. Amikor valaki Krisztus szeretetét s a szentség szépségét tanúsítja, elhódítja Sátán országának alattvalóit. Ezzel ellenállásra ingerli a gonoszság fejedelmét. Üldözés és gyalázat vár a Krisztus lelkületével átitatott emberre. Az üldözés módja korról korra változik ugyan, de az elv, a lelkület, mely kiváltja a zaklatást, ugyanaz, amely Ábeltől kezdve lemészárolta az Úr választottait.

Amikor az emberek Istennel akarnak összhangra jutni, tapasztalni fogják, hogy a kereszt gyalázata egyáltalán nem szűnt meg. Fejedelemségek, hatalmasságok és égi magasságok gonosz szellemei állnak csatasorba a menny törvényének engedelmességgel hódolók ellen. Azért távol álljon tőlünk, hogy ez szomorúságot okozzon nekünk. Az üldözés szerezzen örömet Krisztus tanítványainak, hiszen ez bizonyítja, hogy ők Mesterük lábnyomát követik.

Igaz, hogy az Úr nem ígért fölmentést a próbák alól, hanem sokkal jobbat ígérve ezt mondta: „Élteden át tartson erőd.” (V. Móz. 33:25) „Elég neked az én kegyelmem; mert az én erőm erőtlenség által végeztetik el.” (II. Kor. 12:9) Ha tüzes kemencén kell átmenned Jézusért, az Úr ugyanúgy melletted lesz, amint a három hű ifjú mellett is ott állt Babilon tüzes kemencéjében. Akik szeretik Megváltójukat, mindenkor örvendezni fognak, ha megosztják Urukkal a megaláztatást és gyalázatot. Az Urunk iránt szívünkben égő szeretet édessé teszi az érte elviselt szenvedést.

Sátán minden korszakban üldözte Isten népét. Megkínoztatta, kivégeztette őket, a halálban mégis hódítókká váltak. Tántoríthatatlan hitükkel a Sátánnál hatalmasabbat, Istent nyilatkoztatták ki. Az ördög megkínozhatta, megölhette a testet, de a Krisztus által Istenben elrejtett életet még érinteni sem tudta. Börtönbe tudott zárni bár, de nem tudta megkötözni a lelket. Isten gyermekei a homályon túl a dicsőségre tudtak tekinteni, s így szóltak: „Mert azt tartom, hogy amiket most szenvedünk, nem hasonlíthatók ahhoz a dicsőséghez, mely nékünk megjelentetik.” (Rm. 8:18) „Mert a mi pillanatnyi könnyű szenvedésünk igen-igen nagy örök dicsőséget szerez nekünk.” (II. Kor. 4:17)

A próbák és üldözés által Isten dicsősége és jelleme mutatkozik meg választottaiban. A világ gyűlöli és üldözi Isten egyházát. Ez az egyház Krisztus iskolájában nyer nevelést, fegyelmezést. Tagjai a föld keskeny ösvényein járnak, a szenvedés kemencéje tisztogatja őket. Súlyos küzdelmeken át követik Krisztust, elviselik a lemondást, súlyos csalódásokban van részük; fájdalmas tapasztalatuk megtanítja őket a bűnös lelkiismeret gyötrelmére és a bűn nyomorúságos következményeire. Ezért iszonyattal tekintenek a bűnre. Mivel kiveszik részüket Krisztus szenvedéseiből, Krisztus dicsőségében való részesedés vár rájuk. A próféta is szent látomásban szemlélte Isten népének diadalát: „És láték úgymint üvegtengert tűzzel elegyítve; és azokat, akik diadalmasok a fenevadon és az ő képén, bélyegén és az ő nevének számán, látám állani az üvegtenger mellett, akiknek kezében valának az Isten hárfái. És éneklik vala Mózesnek, az Isten szolgájának énekét és a Báránynak énekét, ezt mondván: Nagyok és csodálatosak a Te dolgaid, mindenható Úr Isten; igazságosak és igazak a Te utaid, óh szentek királya.” (Jel. 15:2–3) „Ezek azok, akik jöttek a nagy nyomorúságból, és megmosták és megfehérítették ruháikat a Bárány vérében. Ezért vannak az Isten királyi széke előtt; és szolgálnak néki éjjel és nappal az Ő templomában; és aki a királyi székben ül, kiterjeszti sátorát felettük.” (Jel. 7:14–15)

„Boldogok vagytok, ha szidalmaznak titeket… énérettem” (Mt. 5:11)

Sátán, bukását követően, folyton félrevezette az embereket. Hamis megvilágításba helyezte Istent. Eszközein át ma is hazugságokat halmoz fel Isten gyermekeiről. Az Üdvözítő mondja: „A te gyalázóidnak gyalázásai hullanak reám.” (Zsolt. 69:10) Az effajta gyalázkodások Jézus Krisztus tanítványaira is hullanak.

Sohasem fordult elő, hogy az emberek közt kíméletlenebbül szóltak volna meg valakit, mint Krisztust. Gúnyolták, csúfolták Őt, mivel tántoríthatatlanul engedelmeskedett Isten szent törvényének. Ok nélkül bár, mégis gyűlölték, Ő azonban nyugodtan állt ellenségei előtt, kijelentve, hogy a keresztények örök öröksége a kigúnyolás. Tanáccsal látta el követőit, miként fogadják a rosszakarat nyilait; lelkükre kötötte, hogy ne csüggedjenek el a zaklatások miatt.

Bár a rágalmazás beszennyezi a hírnevet, a jellemen mégsem tud foltot ejteni. A jellem Isten őrizete alatt áll. Amíg nem járulunk hozzá, hogy vétkezzünk, addig nincs emberi, sem sátáni hatalom, amely beszennyezhetné lelkünket. Akinek szíve Istenben marad meg, az a legfájdalmasabb próbák óráján, a legcsüggesztőbb környezetben is olyan lesz, mint a jólétben volt, amikor Isten világossága és kegyelme nyugodott meg rajta. Félremagyarázhatják, meghamisíthatják szavait, indítékait, tetteit, mégsem bánkódik, mivel komolyabb ügyei forognak kockán. Mózes példájára elviseli a zaklatást, mint aki látja a láthatatlant, mint aki nem a láthatókra, hanem a láthatatlanra tekint.

Krisztus jól tud mindent, amit az emberek félreértenek és félremagyaráznak. Gyermekei nyugodtan, türelemmel, bizakodva várhatnak. Nem számít, milyen rosszindulat és megvetés éri őket, hiszen nincs titok, mely napvilágra ne jönne. Akik tisztelik Istent, azoknak tisztességet fog szerezni emberek és angyalok előtt.

„Ha szidalmaznak és háborgatnak titeket… örüljetek és örvendezzetek” (Mt. 5:11–12) – tanácsolta Jézus. Hallgatói figyelmét a prófétákra terelte, akik az Úr nevében szóltak és példát mutattak a szenvedésre és türelemre. Ádám gyermekei közül Ábel, az első keresztény, vértanúként halt meg. Énok Istennel járt, s a világ nem ismerte őt. Noét mint vakbuzgót gúnyolták. „Mások pedig megcsúfoltatások és megostoroztatások próbáját állták ki, sőt még bilincseket és börtönt is; mások kínpadra vonattak, visszautasítván a szabadulást, hogy becsesebb feltámadásban részesüljenek.” (Zsid. 11:36, 35)

Habár Isten választott hírnökeit minden korban megvetették és üldözték, szenvedéseik által mégis Isten ismerete terjedt. Krisztus minden tanítványa álljon ebbe a sorba, annak tudatában, hogy az ellenség mit sem tehet az igazság ellen, hanem csakis az igazság javára. Isten komolyan gondolja, hogy az igazság előtérbe kerüljön, vizsgálódás és beszéd tárgya legyen, még ha megvetést tanúsítanak is iránta. Föl kell rázni az embereket. Minden vita, minden gyalázkodás, minden erőlködés, hogy korlátozzák a lelkiismeret szabadságát, Isten eszközévé válik, hogy felébressze a máskülönben szunnyadozók gondolkodását.

Hányszor látjuk ezt az eredményt Isten küldötteinek történelmében! Amikor a nemes, ékesszóló Istvánt a főtanács sugallatára halálra kövezték, nem tettek kárt az evangélium üzenetének ügyében. A mennyei fény, mely megdicsőítette arcát, az isteni irgalmasság, melyet haldoklóként imájában kifejezett, mint a meggyőzés hegyes nyila hatott Saulra, az elvakult farizeusra, aki tanúja volt a jelenetnek. Saul, az üldöző farizeus ezúton lett választott edénnyé, hogy Krisztus nevét hordozza a pogányok, az uralkodók és a zsidó nép előtt. Az idős Pál sokkal később írta római börtönéből: „Némelyek versengésből prédikálják Krisztust… azt hívén, hogy fogságom nyomorúságait így megnövelik… csakhogy minden módon, akár színből, akár szívből a Krisztus prédikáltatik.” (Fil. 1:16, 18) Pál bebörtönzése következtében szerteszét hirdették Isten örömhírét, annyira, hogy még a császár palotájában is lelkeket nyertek meg Krisztusnak. Sátán azon erőlködése ellenére, hogy elpusztítsa az örömüzenetet, Isten szavának romolhatatlan, örökké megmaradó magja egyre hull az emberek szívébe. Krisztus gyermekeinek gyalázása és üldöztetése által is Isten neve dicsőül meg, és lelkeket mentenek meg.

Nagy azok jutalma a mennyben, akik bár üldöztetésen és gyaláztatáson át, mégis Krisztus tanúi maradtak. Míg az emberek földi dolgok után futnak, Jézus a mennyei jutalomra tereli figyelmüket. A jutalom nemcsak a jövő ígérete, hiszen már itt is részesülünk benne. Az ősi időkben az Úr megjelent Ábrahámnak és így szólt: „Én pajzsod vagyok tenéked, a te jutalmad felette igen bőséges.” (I. Móz. 15:1) Ez a jutalma Krisztus minden követőjének. Az Úr, Immánuel, „velünk az Isten”, Ő az, akiben van „a bölcsességnek és ismeretnek minden kincse elrejtve… mert Őbenne lakozik az istenségnek egész teljessége testileg” (Kol. 2:3, 9). Amilyen mértékben feltárul előtte szívünk, olyan mértékben válunk hasonlóvá Őhozzá. Tapasztalhatjuk szeretetét és mindenhatóságát, birtokolhatjuk, felfoghatjuk Krisztus kikutathatatlan gazdagságát, hogy „mi a szélessége, hosszúsága, mélysége és magassága az Isten jóvoltának, és megismerjétek Krisztus minden ismeretet felülhaladó szeretetét, hogy ekképpen beteljesedjetek az Istennek egész teljességéig” (Ef. 3:18–19), „ez az Úr szolgáinak öröksége, és az ő igazságuk, mely tőlem van, így szól az Úr” (Ésa. 54:17).

Ez az öröm töltötte be Pál és Silás szívét, amikor a filippi börtönben imádkoztak, majd Isten dicséretét zengték éjfélkor. Krisztus ott volt mellettük, s az Ő jelenléte a mennyei udvarok dicsőségével ragyogta be a homályt. Pál, látva az örömüzenet terjedését, bilincseiről megfeledkezve írta: „Én ennek örülök, sőt örülni is fogok.” (Fil. 1:18) Krisztus szavai visszhangoztak Pál üzenetében, melyet a filippi gyülekezetnek üldöztetése közepette küldött: „Örüljetek az Úrban mindenkor, ismét mondom, örüljetek!” (Fil. 4:4)

„Ti vagytok a földnek sói” (Mt. 5:13)

A sót tartósító, romlástól megóvó tulajdonságaiért értékelik. Amikor Isten sónak nevezi gyermekeit, arra akar tanítani, hogy azért tette őket kegyelmének részeseivé, hogy eszközül szolgáljanak mások megmentésére. Isten, amikor az egész világ előtt népet választott, nem csupán fiainak és lányainak akarta fogadni őket, hanem hogy általuk a világ is elfogadja az üdvösséget hozó kegyelmet. Amikor az Úr kiválasztotta Ábrahámot, nemcsak Isten bensőséges barátjává, hanem azon kiváltságok közvetítőjévé akarta tenni, melyekben részesíteni szerette volna a nemzeteket. Jézus Krisztus a tanítványaiért elmondott utolsó imájában ezt mondta: „És én őérettök odaszentelem magamat, hogy ők is megszenteltekké legyenek az igazságban.” (Jn. 17:19) Hasonlóképpen az igazság által megszentelődött keresztényeknek olyan tulajdonságaik lesznek, melyek megóvják a világot a teljes erkölcsi romlástól.

A sót össze kell keverni azzal, amibe teszik, át kell járnia az anyagot, melyhez hozzáadják. Így személyes érintkezés és barátkozás által lehet elérnünk az embereket az evangélium megszentelő erejével. Az Úr nem nagy csoportokban, hanem egyénenként ment meg embereket. A személyes befolyás hatalmat jelent. Közel kell hát húzódnunk azokhoz, akiknek áldására szeretnénk lenni.

A só íze a keresztény életerejét, Jézus szívünkben élő szeretetét, valamint Krisztus egész életünket átható szentségét jelenti. Jézus szeretete szétáradó, kezdeményező. Ha az Ő szeretete él bennünk, másokra is áradni fog tőlünk: közel húzódunk az emberekhez, míg önzetlen szeretetünk meg nem olvasztja szívüket. A valódi hívők új erőt adnak azoknak, akikért fáradoznak. Ez nem emberi erő, hanem a Szentlélek ereje végzi el az átalakító munkát.

Jézus komoly figyelmeztetést fűzött hasonlatához: „Ha pedig a só megízetlenül, mivel sózzák meg? Nem jó azután semmire, hanem hogy kidobják és eltapossák az emberek.” (Mt. 5:13)

Krisztus hallgatósága láthatta az ösvényre kidobott, ízét vesztett, így értéktelenné vált sót. Ez a kép nagyon ráillett a farizeusokra és vallásuk társadalomra tett hatására. Mindazok életére jellemző ez, akiktől eltávozott Isten kegyelmének ereje, és akik kihűltté, Krisztus nélkülivé váltak. Bármi is a hitvallásuk, az emberek és angyalok szemében üresek, élettelenek, visszataszítóak. Róluk mondja Krisztus: „Vajha hideg volnál, vagy hév. Így, mivel lágymeleg vagy, sem hideg, sem hév, kivetlek téged az én számból.” (Jel. 3:15–16)

Krisztusba mint személyes Megváltóba vetett hit nélkül lehetetlen áldásos benyomást tennünk a kételkedő világra. Nem tudjuk átadni másoknak azt, amivel magunk sem rendelkezünk. Csak Krisztus iránti odaadásunkkal és megszentelődésünkkel arányban tudunk az emberiség áldására és fölemelésére lenni. Ha nincs tényleges szolgálat, sem valódi szeretet, ha nincs valóságos lelki életünk, akkor másokat segítő erővel sem rendelkezünk. Ha nincs kapcsolatunk a mennyel, Krisztus illata sincs az életünkben. Hacsak a Szentlélek föl nem tud használni minket olyan eszközökként, akiken át az igazságot hirdetheti a világnak, amint az Jézusban van, akkor olyanok vagyunk, mint az ízét veszített, értéktelen só. Krisztus kegyességének hiányával azt bizonyítjuk a világnak, hogy nincs megszentelő ereje az igazságnak, melyben állítólag hiszünk. Így, ami befolyásunkat illeti, hatástalanná tesszük Isten igéjét: „Ha embereknek vagy angyaloknak nyelvén szólok is, szeretet pedig nincsen énbennem, olyanná lettem, mint a zengő érc vagy pengő cimbalom. És ha jövendőt tudok is mondani, és minden titkot és minden tudományt ismerek is; és ha egész hitem van is, úgyannyira, hogy hegyeket mozdíthatok ki helyükről, szeretet pedig nincsen énbennem, semmi vagyok. És ha vagyonomat mind felétetem is, és ha testemet tűzre adom is, szeretet pedig nincs énbennem, semmi hasznom abból.” (I. Kor. 13:1–3)

A szívünket betöltő szeretet biztosan kiárad másokra, nem azért, mert kedveznek nekünk, hanem mert a szeretet cselekedetünk rugója. A szeretet jobbá teszi a jellemet, igazgatja, javítja ösztönzéseinket, lecsillapítja az ellenségeskedést, nemesíti hajlamainkat. A szeretet olyan tágas, mint a mindenség, és az angyalok tevékenységével áll összhangban. Ha ezt ápoljuk szívünkben, megédesíti egész életünket, és áldást áraszt a körülöttünk levőkre is. Ez, csakis ez tehet bennünket a föld sójává.

„Ti vagytok a világ világossága” (Mt. 5:14)

Jézus érdekessé tette tanításait. Azzal ragadta meg hallgatói figyelmét, hogy gyakran közvetlenül a természet világából kölcsönzött szemléltető, találó képeket. Az emberek ezen a reggelen is már korán összegyűltek, hogy hallgassák Őt. A tündöklő nap, amint a kéklő égbolton egyre magasabbra hágott, elűzte a völgyekben és a szakadékokban lappangó árnyakat. A keleti égbolt dicsősége szavai kiejtésekor még nem halványult el. Verőfény árasztotta el ragyogással a földet; a tó sima tükre visszaverte az aranyló fényt és visszatükrözte a rózsás pírban égő hajnali fellegeket. Minden bimbó, minden virág és zöldellő ág harmattól csillogott. A természet mosolygott az új nap áldó hatása alatt. A madarak édesen daloltak a fákon. Az Üdvözítő végigtekintett a sokaságon, majd a felkelő napra pillantva így szólt tanítványaihoz: „Ti vagytok a világ világossága.” Amint a nap egyre jobban fénylik, eloszlatva az éjszaka árnyait, s életre ébresztve a világot, Krisztus követőinek ugyanúgy kell előrehaladniuk szeretetküldetésükben, szétárasztva a menny világosságát a tévelygés és a bűn sötétjében veszteglőknek.

A hajnal tündöklő fényében élesen kidomborodtak a környező halmokon épült városok és falvak, csak még vonzóbbá varázsolva a látványt. Jézus rájuk mutatva mondta: „Nem rejtethetik el a hegyen épített város.” (Mt. 5:14) Majd hozzáfűzte: „Gyertyát sem azért gyújtanak, hogy a véka alá, hanem hogy a gyertyatartóba tegyék, és fényljék mindazoknak, akik a házban vannak.” (Mt. 5:15) Jézus hallgatói többségükben földművesek és halászok voltak, akiknek egyszerű lakása egyetlen helyiségből állt, ahol a tartóról egyetlen mécses világított a ház valamennyi lakójának. Ezért mondta Jézus: „Úgy fényljék a ti világosságtok az emberek előtt, hogy lássák a ti jó cselekedeteiteket, és dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat.” (Mt. 5:16)

Csakis az a fény ragyog a bukott emberiségre, mely Krisztustól árad. Az Üdvözítő az egyedüli fényforrás, mely be tudja világítani a bűnben veszteglő világ sötétjét. Krisztusról íródott: „Őbenne vala az élet, és az élet vala az emberek világossága.” (Jn. 1:4) Krisztus életének befogadása által a tanítványok a világosság hordozóivá válnak. Az teszi őket a világ világosságává, ha Krisztus lakik lelkükben, ha az Ő szeretete nyilvánul meg jellemükben.

Az emberiségnek nincs világossága önmagában. Jézustól távol olyanok, mint a meg nem gyújtott gyertya; mint a nap nélküli hold. A világosság egyetlen sugarával sem rendelkezünk, hogy a sötét világban ragyogtathatnánk. Amikor az igazságosság napja felé fordulunk, amikor Jézus Krisztussal lépünk kapcsolatba, akkor egész lelkünk ragyog az isteni jelenlét fényességétől.

Krisztus követőinek többre kell jutni egy fénysugárnál, mely az embereknek világít. Ők a világ világossága. Jézus minden róla nevezett tanítványának mondja: „Ti nekem adtátok magatokat, én meg a világnak adlak titeket, mint képviselőimet.” Amint az Atya elküldte Őt a világra, úgy küld Ő is bennünket a világba. Amint Krisztus az Atya kinyilatkoztatásának eszköze, úgy kell nekünk is Jézus Krisztus örömüzenetének eszközévé válnunk. Bár Megváltónk a világosság fő forrása, mégse feledjétek el, ti keresztények, hogy Krisztus embereken át nyilatkozik meg. Isten embereken át adományozza, osztja áldásait. Krisztus maga is mint Emberfia jött a világra. Az isteni természettől átitatott embernek kellett megérintenie az emberiséget. Krisztus gyülekezete, a Mester minden egyes tanítványa a menny kijelölt eszköze, hogy Istent nyilatkoztassa ki az embereknek. A dicsőség angyalai várják, hogy általad juttassák el a menny világosságát és erejét a pusztulásra kész lelkeknek. Az ember ne mulassza el, hogy eleget tegyen kiszabott kötelességének. Mert másként riasztó mértékben megfosztjuk a világot a Szentlélek megígért áldásos hatásától!

Jézus mégsem azt mondta tanítványainak, hogy magukban tündököljenek, ők próbáljanak világítani, hanem hogy hagyják fényleni világosságukat. Ha Krisztus él szívünkben, lehetetlen eltitkolnunk jelenlétét. Ha azok, akik Jézus Krisztus követőinek mondják magukat, nem a világ világosságai, akkor elhagyta őket az éltető erő. Ha nincs továbbadható világosságunk, ennek az az oka, hogy nincs kapcsolatunk a világosság forrásával.

Minden egyes korban Krisztus bennük levő Lelke tette Isten gyermekeit az emberek világosságává. Egyiptomban József volt a világosság hordozója. Erkölcsi tisztaságával, jóakaratával és fiúi szeretetével Jézust képviselte a bálványimádó nemzet közepette. Amikor az izraeliták útban voltak Egyiptomból az ígéret földjére, a köztük levő igaz szívűek világosságul szolgáltak a körülöttük élő nemzetek számára. Isten általuk nyilatkoztatta ki magát a világnak. Babilonban Dánieltől és társaitól, Perzsiában pedig Márdokeustól a világosság fényes sugarai ragyogtak szét a két királyi udvar sötétjébe. Így Krisztus tanítványainak az a hivatásuk, hogy a világosság hordozói legyenek a menny felé vezető úton. Kiváltságuk kinyilatkoztatni az Atya irgalmasságát és jóságát az Isten félreértésének sötétjébe burkolózott világnak. Jó cselekedeteik a mennyei Atya dicsőítésére késztetik az embereket; hiszen így derül ki, hogy van Isten a mindenség trónján, akinek jelleme mind dicséretre, mind követésre méltó. A szívünkben izzó szeretet, az életünkben megmutatkozó krisztusi békés nyugalom mintegy mennybe való bepillantás a világiak számára, hogy értékelni tudják Isten országának csodálatos voltát.

Ez vezeti rá az embereket, hogy elhiggyék „az Istennek irántunk való szeretetét” (I. Jn. 4:16), így a bűnös és romlott szíveket Isten meg tudja tisztítani, át tudja alakítani, mert „a bűntől megőrizhet, és az Ő dicsősége elé állíthat feddhetetlenségben, nagy örömmel” (Júd. 24).

Az Üdvözítő megállapítása, hogy „Ti vagyok a világ világossága”, arra is mutat, hogy Isten világméretű küldetést bízott követőire. Krisztus idején az önzés, a kevélység és mások megvetése válaszfalat emelt a szent iratok őrzői és a földkerekség többi nemzete közé. Az Üdvözítő azért jött, hogy változtasson ezen az állapoton. Az Ő ajkáról hallott szavak egészen mások voltak, mint amit a papoktól és tanítóktól hallottak az emberek. Krisztus ledönti a válaszfalat, az énszeretetet, az elválasztó nemzeti előítéletet, a más nemzetek lenézését – ehelyett az egész emberiséget átölelő szeretetet hirdeti. Kiemeli az embereket az önzésük által írt szűk körből, megszüntet minden területi elválasztó vonalat, a társadalom minden mesterséges megkülönböztetését. Nem tesz különbséget a szomszéd és idegen, a barát és ellenség között. Arra tanít, hogy minden ínséges lélekre mint testvérünkre, a világra pedig mint munkaterületünkre tekintsünk.

Amint a nap sugarai behatolnak a föld legtávolibb sarkaiba, úgy Isten terve szerint az örömüzenet világosságának minden emberre ki kell terjednie. Ha Krisztus egyháza betöltené az Úr szándékát, akkor világosságot árasztana a sötétségben veszteglőkre. Az egy helyre csoportosulás, a felelősség és keresztviselés alóli kibújás helyett az egyház tagjai szétszóródnának az országban és Krisztus világosságát hagynák ragyogni életükből. Úgy fáradoznának az emberek üdvösségén, amint Krisztus fáradozott. Akkor országának örömhírét gyorsan eljuttatnák az egész világra.

Így kell megvalósulnia Isten szándékának, melyre Ő Ábrahámtól napjainkig elhívta népét. Ezt mondja: „És megáldalak téged… és áldás leszel.” (I. Móz. 12:2) Jézus az ősi időkben az örömhírt akkori hírnökén át intézte népéhez: „Kelj fel, világosodjál, mert eljött világosságod, és az Úr dicsősége rajtad feltámadt!” (Ésa. 60:1) A Hegyi beszédben csupán számunkra, az utolsó időben élők részére ismételte el utasítását. Ha feltámad lelkeden az Úr dicsősége, ha annak szépségét szemléled, aki tízezer közül is kitetszik, s akinek szépsége tökéletes, ha lelked sugárzóvá vált dicsőségének jelenlététől, akkor a Mester számodra küldi e szavakat. Álltál-e már Jézussal a megdicsőülés hegyén? Lenn a lapályon a Sátán rabságában tartott lelkek vesztegelnek, a hit és ima szavára várva, hogy Jézus szabaddá tegye őket.

Ne csupán magunk szemléljük Jézus dicsőségét, hanem hirdessük is hangos szóval az Úr tökéletességét! Ésaiás nemcsak csodálta, hanem hirdette is Krisztus tökéletességét. Dávid szíve elmélkedés közben áttüzesedett, kénytelen volt szólni róla. Amint Isten csodálatos szeretetéről gondolkodott, nem tehetett mást, csak beszélt, beszélt arról, amit látott, amit érzett. Aki hit által szemlélheti a megváltás csodálatos tervét, Isten egyszülött Fiának szépséges, vonzó jellemét, hogyan állhatná meg, hogy maga is ne szóljon róla? Ki tudna elgondolkodni a mérhetetlen szeretetről, amely Krisztus halálával a Golgota keresztjén megnyilvánult – hogy ne kelljen elvesznünk, hanem örökké élhessünk –, ki tudná szemlélni ezt anélkül, hogy maga is ne zengené az Üdvözítő dicsőségének magasztalását?

„Hajlékában mindene azt mondja: dicső!” (Zsolt. 29:9) Isten templomában mindenki az Ő dicsőségéről zeng. Izráel édes hangú dalnoka így magasztalta Őt hárfáján: „A Te méltóságod dicső fényéről és csodálatos dolgaidról elmélkedem. Rettenetes voltod hatalmát beszélik, és én a Te nagyságos dolgaidat hirdetem.” (Zsolt. 145:5–6)

Magasra kell emelnünk Jézus Krisztus keresztjét az emberek fölött, hogy a kereszt kösse le gondolataikat. Akkor majd át- meg áthatja lelküket a közvetlenül Istentől jövő hatalom. A Mesterért végzett tényleges fáradozásra összpontosítják erejüket. A munkások a világosság fénysugarait küldik a világnak, ők lesznek a világ megvilágosításának hatalmas eszközei.

Krisztus elfogad – nagy örömmel – eszközül minden embert, aki átadja magát neki. Az embert Istennel kapcsolja öszsze, hogy hirdetni tudja a világnak a testet öltött szeretet titkait. Erről szóljatok, erről imádkozzatok, erről is énekeljetek! Hirdessétek szerte az Úr dicsőségének üzenetét, és törekedjetek előre, a mennyei Jeruzsálem felé.

A türelmesen elhordozott próbák, a hálás szívvel fogadott áldások, az erős lélekkel kiállt kísértések, a szokásként gyakorolt szelídség, jóság, irgalmasság és segítőkészség – ezek a jellemből előragyogó fénysugarak, ellentétben az önző szív sötétségével, melybe sohasem ragyogott be az élet világossága.

A törvény szelleme

„Nem jöttem, hogy eltöröljem, hanem inkább, hogy betöltsem” (Mt. 5:17)

A Sínai-hegyen Krisztus mennydörgések és villámlások között hirdette ki a törvényt. Isten dicsősége megemésztő tűzként nyugodott meg a csúcson, s a hegy rengett az Úr jelenlététől. Izrael seregei földre borulva, félelemmel vegyes tisztelettel hallgatták a törvény szent előírásait. Milyen ellentéte ennek a Hegyi beszéd jelenete! A nyári ég alatt, ahol csak madárdal törte meg a csöndet, Jézus bemutatta tanítványai előtt országának elveit. Itt a szeretet hangján szólt a néphez, mégis a Sínai-hegyen meghirdetett törvény elveit fejtette ki előttük.

Amikor az Úr kihirdette Izraelnek a törvényt, mivel a hosszú egyiptomi rabszolgaság megrontotta őket, hatalmával és fenségével volt kénytelen megrázó benyomást tenni rájuk. Ennek ellenére az Úr akkor is a túláradó szeretet ugyanilyen Istenének jelentette ki magát.

„Az Úr a Sínai-hegyről jött,¤n¤ És Szeirből támadt fel nékik;¤n¤ Párán hegyéről ragyogott elő,¤n¤ Tízezer szent közül jelent meg,¤n¤ Jobbja felől tüzes törvény vala számukra.¤n¤ Bizony szereti Ő a népeket!¤n¤ Mind kezednél vannak az Ő szentjei,¤n¤ Odaszegődnek a Te lábaidhoz, és hallgatják¤n¤ a Te beszédeidet!”

(V. Móz. 33:2–3)

Az Úr csodálatos szavakkal nyilatkoztatta ki dicsőségét Mózesnek. Ez a nyilatkozat egyik legbecsesebb örökségünk lett: „Az Úr, az Úr irgalmas és kegyelmes Isten, késedelmes a haragra, nagy irgalmasságú és igazságú. Aki irgalmas marad ezeríziglen, megbocsát hamisságot, vétket és bűnt.” (II. Móz. 34:6–7)

A Sínai-hegyen kinyilatkoztatott törvény a szeretet elvének, a menny törvényének földi meghirdetése volt. Az Üdvözítő rendelte el, Ő hirdette ki, akinek hatalma össze tudja hangolni az emberek szívét a törvény elveivel. Isten, amikor Izrael lelkére kötötte: „És szent emberek legyetek énelőttem” (II. Móz. 22:31), a törvény célját hirdette ki.

Sajnos, Izrael nem ismerte fel a törvény lelki jellegét, így látszatengedelmességük gyakran csak a külsőségek és szertartások betartása volt, ahelyett, hogy a szeretet hatalmának adták volna át szívüket. Amikor Jézus jellemével és tevékenységével Isten szent, jóságos, atyai vonásait szemléltette, egyúttal a nem szívből fakadó, szertartásos engedelmesség értéktelenségét is kifejtette. A korabeli vallásos vezetők nem értették meg, ezért el sem fogadták szavait. Véleményük szerint Jézus túl könnyen vette a törvény követelményeit; s amikor az Istentől elrendelt istentiszteletek lényegi igazságát tárta eléjük, a vezetők, csak a külsőre tekintve, a törvény eltörlésének szándékával vádolták.

Krisztus bár nyugodtan, mégis olyan komolyan és hatalommal szólt, hogy szava megérintette a nép szívét. A holt hagyományok és a vallásos tanítók előírásainak megismétlését várták tőle is, de hiába. „Álmélkodik vala a sokaság az Ő tanításán: Mert úgy tanítja vala őket, mint akinek hatalma van, és nem úgy, mint az írástudók.” (Mt. 3:28–29) A farizeusok észrevették a roppant különbséget tanító módszereik s Krisztus módszere között. Látták, hogy az igazság fensége, tisztasága és szépsége mély és gyöngéd áldásos hatásával sokak értelmét megragadta. Az Üdvözítő isteni szeretete és gyöngédsége Őhozzá vonta az emberek szívét. A vallásos tanítók látták, hogy Jézus igehirdetése semmivé teszi tanításukat. Attól féltek, hogy ha engedik, Jézus teljesen elhódítja tőlük a népet. Ezért ellenséges érzülettel jártak a nyomában, remélve, hogy ürügyet találnak, hogy a sokságot ellene fordítsák, így alkalmat adjanak a főtanácsnak elítélni és halálra adni Őt.

Jézust sasszemmel figyelő kémek vették körül a hegyen; s amint kifejtette a szentség elveit, a farizeusok körbesuttogták, hogy tanításai ellenkeznek Isten ősi, Sínai-hegyen adott utasításaival. Pedig az Üdvözítő egyetlen szót sem szólt, hogy megingassa a Mózesen át adott vallást és rendeléseket, hiszen az isteni világosság minden egyes, Mózesen át közölt sugara Krisztustól eredt. Igaz, manapság is sokan azt mondják, hogy Krisztus a törvény eltörléséért jött. Félreérthetetlen kijelentése azonban eloszlatja ezt a tévhitet: „Ne gondoljátok, hogy jöttem a törvénynek vagy a prófétáknak eltörlésére.” (Mt. 5:17)

Az ember Teremtője, a Törvényadó jelenti ki, hogy nem szándéka eltörölni a törvény utasításait. A természetben – a napsugárban táncoló porszemtől a magasságban keringő világokig – minden Isten törvényének alávetett. Világának rendje és összhangja az ezen törvények iránti engedelmességtől függ. Ugyanígy minden értelmes lény életét a szentség csodálatos elvének kell irányítania. A világmindenség jóléte is az ezekhez az elvekhez való igazodáson múlik. Isten törvénye már a világ teremtése előtt létezett. Az angyalokat a törvény elvei igazgatják, s ahhoz, hogy földünk összhangra jusson a mennyel, az embernek is engedelmeskednie kell az isteni rendelkezésnek. Az Édenben Krisztus az ember elé tárta a törvény utasításait, „mikor együtt örvendezének a hajnalcsillagok, és Istennek minden fiai vigadozának” (Jób 38:7). Krisztus földi küldetése nem a törvény eltörlése volt, hanem hogy kegyelme által visszavezesse az embert a törvény iránti engedelmességre.

János, a szeretett tanítvány, aki a hegyen hallgatta Jézus szavait, jóval később a Szentlélek ihletésére a törvényről mint örök kötelességről írt. Azt mondja: „Valaki a bűnt cselekszi, az a törvénytelenséget is cselekszi; a bűn pedig a törvénytelenség.” (I. Jn. 3:4) Kijelenti, hogy a törvény, amelyről beszél, „előttetek volt kezdettől fogva” (I. Jn. 2:7), tehát arról a törvényről van szó, mely már a teremtéskor létezett, s amelyet Isten a Sínai-hegyen csupán megújított.

A törvényről szólva Jézus azt mondja: „Nem jöttem, hogy eltöröljem, hanem inkább, hogy betöltsem.” (Mt. 5:17) Ugyanolyan értelemben használja itt a „betöltés” szót, mint amikor Keresztelő Jánosnak mondta, hogy így kell nekünk minden igazságot betöltenünk, vagyis eleget tennünk a törvény követelményeinek. Példát mutatni az Isten akaratához való tökéletes igazodásra.

Krisztus küldetése volt naggyá és dicsőségessé tenni a törvényt. Rá kellett mutatnia a törvény lelki jellegére, szemléltetnie kellett mélyenszántó elveit, és félreérthetetlenné tennie örök érvényét.

Krisztus jellemének isteni szépsége mellett a legnemesebb, leggyöngédebb ember is halvány árnyék csupán. Salamon az ihletés lelke által írja róla, hogy az Úr „tízezer közül is kitetszik… és Ő mindenestől fogva kívánatos” (Én. én. 5:10, 16). Dávid szent látomásban látva Őt, így írt: „Szebb, szebb vagy az ember fiainál.” (Zsolt. 45:3) Jézus az Atya személyének tökéletes mása, dicsőségének tündöklése, az önmegtagadó Üdvözítő, földi szeretetzarándoklatán mindvégig Isten törvényének élő képviselője volt. Az Ő életében vált nyilvánvalóvá, hogy mennyei szeretet és krisztusi elvek képezik az igaz élet örök törvényének alapját.

„Míg az ég és a föld elmúlik, a törvényből egy jóta vagy egyetlen pontocska el nem múlik, amíg minden be nem teljesedik” (Mt. 5:18) – mondta Jézus. Az isteni rendelkezések iránti engedelmességgel Krisztus bizonyságot tett a törvény változhatatlanságáról. Bebizonyította, hogy kegyelme ereje által Ádám leszármazottai tökéletesen engedelmeskedni tudnának a törvénynek. Ott a hegyen jelentette ki, hogy a törvényből a legparányibb pont sem múlik el, míg minden be nem teljesedik; minden, ami a megváltás tervét érinti. Jézus nem mondja, hogy valaha is eltörli a törvényt, hanem a távoli eseményekre irányítva tekintetünket kijelenti, hogy amíg azokhoz el nem érkezünk, a törvény megőrzi tekintélyét – úgyhogy senki sem föltételezheti, hogy Krisztus küldetése a törvény eltörlése lett volna. Míg csak ég és föld fennáll, Isten szent törvényeinek elvei mindvégig megmaradnak. Igazságossága „mint Isten hegyei” (Zsolt. 36:7) megmaradnak, az áldás patakjait indítva útjukra, hogy felfrissítsék a földet.

Mivel az Úr törvénye tökéletes – s ezért változhatatlan –, a bűnös ember számára lehetetlen a maga erejéből eleget tenni a törvény követelményeinek. Jézus ezért jött el Megváltóként. Az Ő küldetése, hogy az isteni természet részeseivé téve összehangoljon bennünket a menny törvényeinek elveivel. Amikor elhagyjuk bűneinket, és Krisztust Üdvözítőnknek fogadjuk el, akkor „megdicsőítjük a törvényt”.

Az újszövetség ígérete ez: „Adom az én törvényemet a szíveikbe, és az ő elméjükbe írom be azokat.” (Zsid. 10:16) Krisztus az Isten Báránya, aki elveszi a világ bűnét. Az Őrá mutató jelképrendszernek Krisztus halálakor meg kellett szűnnie. Ezzel szemben isteni jellemének a Tízparancsolatban bemutatott elvei oly változhatatlanok, mint Isten örök trónja. Egyetlen parancsolatot sem törölt el, egyetlen pont vagy vessző sem változott meg. Az Édenben közölt elvek a helyreállított paradicsomban is érvényben lesznek. Amikor Éden kertje újra a földön fog virulni, mindenki engedelmeskedik majd Isten törvényének.

„Uram, örökké megmarad a Te igéd.” (Zsolt. 119:89) „Minden Ő végzése tökéletes. Megingathatatlanok örökké és mindvégig; hívségből és egyenességből származottak.” (Zsolt. 111:7–8) „Régtől fogva tudom a Te bizonyságaid felől, hogy azokat örökké állandókká tetted.” (Zsolt. 119:152)

„Valaki azért csak egyet is megront e legkisebb parancsolatok közül és úgy tanítja az embereket, a mennyek országában a legkisebb lészen” (Mt. 5:19)

Nem lesz helye a mennyben annak, akiről az ige szól. Mert aki szándékosan megszeg egy parancsolatot, az egyiket sem tartja meg lélekben és igazságban. „Mert ha valaki az egész törvényt megtartja is, de vét egy ellen, az egésznek megrontásában bűnös.” (Jak. 2:10)

Nem az engedetlenség tettének nagysága képezi a bűnt, hanem az, ha akár a legkisebb mértékben is Isten kifejezett akaratától tért el valaki. Mert ez azt bizonyítja, hogy lelkének a bűnnel van közössége. A valóságban még mindig megtagadja Istent, még mindig lázadozik kormányának törvénye ellen.

Ha az embernek szabad lenne eltávolodni az Úr közelségéből és önállóan megszabni a kötelesség mértékét, akkor sokféle mérték jönne létre, hogy megfeleljen a sokféleképpen gondolkodó embereknek. Ezzel kivennék a kormányzást az Úr kezéből, s az emberek akaratát tennék legfőbbé. Az Isten magas és szent akaratát – teremtményei iránti szeretetszándékát – pedig megvetnék és meggyaláznák.

Amikor az emberek a maguk útját választják, Istennel helyezkednek szembe. Nem lesz helyük Isten országában, mivel ellenséges viszonyban állnak a menny elveivel. Amikor semmibe veszik Isten akaratát, akkor a Sátán – Isten és az ember ellensége – oldalára helyezkednek. Az ember nem egyetlen, nem számos, hanem minden egyes ige szerint él, mely Isten szájából származik. Egyetlen szót sem vehetünk semmibe, bármilyen jelentéktelennek tűnik is előttünk. Egyetlen parancsolat sincs a törvényben, mely ne az ember javát és boldogságát szolgálná, mind ebben, mind az eljövendő életben. Az Isten törvénye iránti engedelmesség által az embert mintegy várfal, kőfal veszi körül, mely visszatartja őt a gonoszkodástól. Ha valaki egyetlen ponton is ledönti ezt az Isten által állított korlátot, az a kőfalnak azt a képességét pusztítja el, hogy megvédje őt. Hiszen így utat nyitott, melyen az ellenség be tud hatolni, hogy pusztítson, tönkretegyen.

Amikor ősszüleink vették a bátorságot, hogy bár csak egyetlen ponton is, de semmibe vegyék Isten akaratát, azzal a nyomorúság zsilipjeit nyitották meg a világra. Aki követi példájukat, hasonló következményeket fog aratni. A törvény minden utasításának alapzata Isten szeretete, s aki eltávolodik Isten parancsolataitól, az tulajdon boldogtalanságának és romlásának vet ágyat.

„Hogyha a ti igazságotok nem több az írástudók és farizeusok igazságánál, semmiképpen sem mehettek be a mennyek országába” (Mt. 5:20)

Az írástudók és farizeusok, vagyis a kor vallásos vezetői nem csupán Krisztust vádolták bűnnel, hanem a tanítványokat is, amiért figyelmen kívül hagyták a vallás tanítóinak szertartásait és szabályait. A tanítványokat gyakran megzavarta és nyugtalanította ez, hiszen azok vádolták őket, akiket eddig mint a vallás tanítóit tiszteltek. Jézus leleplezte a vallásos vezetők ámításait. Azt hirdette, hogy teljesen értéktelen a farizeusok által oly nagyra tartott „szentség”. A zsidó nép azt állította magáról, hogy különleges, hűséges nép, akiket Isten kedvezéseiben részesített. Krisztus viszont úgy ecsetelte vallásukat, mint amelyből hiányzik a megmentő hit. Az istenfélelem minden tettetése, emberi kitalálásaik és szertartásaik, sőt még a törvény külső követelményeinek teljesítése, mellyel dicsekedtek, sem elegendő, hogy szentté tegye őket. Nem voltak tiszta szívűek, nemesek, sem krisztusi jelleműek.

A törvényeskedő vallás nem tudja összhangba hozni Istennel a lelket. A farizeusok zord, merev óhitűsége, melyből hiányzott a megtört szív, a gyöngédség vagy szeretet, csupán a megütközés köve volt a bűnösök számára. Olyanok voltak, mint az ízét vesztett só, hiszen a befolyásuknak nem volt ereje megóvni a világot a romlottságtól. Az egyedül igaz hit szeretetből munkálkodik és megtisztítja a lelket. Ez a szeretet kovászként áthatja, átalakítja a jellemet.

Krisztus kortársainak a próféták tanításaiból mindezt meg kellett volna érteni. Az emberi lélek fohásza, hogy megigazulást, vagyis bocsánatot találjon Istennél, már több száz évvel azelőtt kifejezésre jutott és választ kapott Mikeás próféta szavaiban: „Mivel menjek eleibe az Úrnak? Hajlongjak-é a magasságos Istennek? Égőáldozatokkal menjek-é elébe, esztendős borjúkkal?! Kedvét leli-é az Úr ezernyi kosokban vagy tízezernyi olajpatakokban? Elsőszülöttemet adjam-é vétkemért, vagy méhem gyümölcsét lelkemnek bűnéért?! Megjelentette néked, óh ember, mi légyen a jó és mit kíván az Úr tetőled! Csak azt, hogy igazságot cselekedj, szeresd az irgalmasságot és hogy alázatosan járj a te Isteneddel.” (Mik. 6:6–8)

A farizeusi szellem legbelső lényegére Hóseás próféta mutatott rá: „Buja szőlőtő az Izráel, amely termi az ő gyümölcseit.” (Hós. 10:1) Isten állítólagos szolgálatában a zsidók valójában énjüket szolgálták. A törvényt saját elképzeléseik szerint, saját erejükből, saját önző hasznukra tartották meg. Igazságosságuk ennek gyümölcse volt. Ezért nem is lehetett jobb náluk. Szentté válásra való törekvésükben, a tisztátalanból – magukból – akartak kihozni szent dolgot. Isten törvénye szent; tökéletes, amint Ő is tökéletes. A törvény Isten szentségét tárja az ember elé. Az ember számára lehetetlen a maga erejéből megtartani a törvényt – hiszen az ember természete romlott, nyomorék, torz, mindenestől eltérő az Isten jellemétől. Az önző szív cselekedetei tisztátalanok, mivel „mint megfertőztetett ruha minden mi igazságunk” (Ésa. 64:5).

Bár a törvény szent, a zsidók, mivel a maguk erejéből törekedtek megtartani azt, nem tudtak eljutni az életszentségre. Krisztus tanítványainak másféle életszentségre kell eljutniuk, ha be akarnak jutni a mennyek országába. Isten az Ő Fiában a törvény tökéletes megszentelődését ajánlja föl. Ha teljesen megnyitnák szívüket Krisztus befogadására, magának Istennek az élete, szeretete élne bennük, az Ő mására alakítva őket. Így Isten ingyen ajándéka által annak a megszentelődésnek lennének birtokában, melyet a törvény követel. A vallásos vezetők azonban elvetették Krisztust, „mert az Isten igazságát nem ismervén, és az ő tulajdon igazságukat igyekezvén érvényesíteni, az Isten igazságának nem engedelmeskedtek” (Rm. 10:3).

Jézus tovább fejtegette a törvény kérdését, hogy megmutassa hallgatóinak, mit jelent megtartani Isten parancsait; hogy a törvény megtartása nem más, mint Krisztus jellemének bennünk való létrehozása. Őbenne Isten jelent meg előttük.

„Aki haragszik az ő atyjafiára, méltó az ítéletre” (Mt. 5:22)

Mózes által hirdette meg az Úr: „Ne gyűlöld a te atyádfiát szívedben… Bosszúálló ne légy és haragot ne tarts a te néped fiai ellen, hanem szeressed felebarátodat, mint magadat.” (III. Móz. 19:17–18) Krisztus ugyanazokat az igazságokat fejtette ki, amelyeket a próféták hirdettek, de amelyeket a szív keménysége és a bűn szeretete elhomályosított.

Az Üdvözítő világossá tette hallgatói előtt, hogy míg másokat nyilvánítanak törvényszegőnek, ők maguk ugyanolyan bűnösök, mivel rosszakaratot és gyűlöletet táplálnak magukban.

A tó túlsó partján terült el Básán tartomány, elhagyatott vidék, melynek vad szurdokaiban és erdős halmain sok gonosztevő lappangott. Az ott elkövetett útonállások és gyilkosságok híre friss volt az emberek emlékezetében, ezért sokan nagy hangon elítélték e gonoszságok elkövetőit; pedig maguk is indulatosak, féktelenek, civakodók voltak, s a legkeserűbb gyűlöletet táplálták római elnyomóik ellen. Azt is megengedhetőnek tartották, hogy gyűlöljenek és megvessenek minden más népet, sőt azokat a honfitársaikat is, akik nem mindenben alkalmazkodtak elképzeléseikhez. Mindezzel a „Ne ölj” (II. Móz. 20:13) parancsolatát szegték meg.

A gyűlölet és bosszúállás szelleme a Sátántól ered, ez vitte rá őt Isten Fiának megölésére. Aki rosszindulatot táplál magában, ugyanezt a szellemet melengeti, melynek halál lesz a gyümölcse. A bosszúálló gondolatban úgy rejtőzik a gonosz cselekedet, mint növény a magban. „Aki gyűlöli az ő atyjafiát, mind embergyilkos az: és tudjátok, hogy egy embergyilkosnak sincs örök élete, ami megmaradhatna őbenne.” (I. Jn. 3:15)

„Aki pedig azt mondja atyjafiának: ráka, méltó a főtörvényszékre.” (Mt. 5:22) Isten odaajándékozta Fiát megváltásunkért. Ezzel bebizonyította, hogy minden embert értékesnek tart. Ezért nem engedélyezi, hogy megvetően szóljunk másokról. A körülöttünk levőkben hibákat és gyöngeségeket fogunk észrevenni, Isten mégis tulajdonának tekint minden lelket, mivel Ő teremtette valamennyit. Sőt kétszeresen, mivel Krisztus vére vásárolta meg őket. Valamennyiüket a maga mására teremtette, ezért még a legzüllöttebb emberrel is tisztelettel és gyöngéden kell bánnunk. Isten felelősnek tart minket akár egyetlen megvető szóért is, melyet olyan lélek ellen ejtünk ki, akiért Jézus Krisztus az életét adta.

„Mert kicsoda különböztet meg téged? Mid van ugyanis, amit nem kaptál volna?” (I. Kor. 4:7) „Te kicsoda vagy, hogy kárhoztatod a más szolgáját? Az ő tulajdon urának áll vagy esik.” (Rm. 14:4)

„Aki pedig azt mondja: bolond, méltó a gyehenna tüzére.” (Mt. 5:22) Az ószövetség idején a bolond szót a hitehagyóra vagy a magát gonoszságra adó emberre használták. Jézus azt mondja, hogy ha valaki hitehagyónak vagy Istent megvetőnek pecsételi meg testvérét, ezzel ugyanilyen kárhoztatásra, ítéletre méltónak bizonyítja magát.

Maga Krisztus, amikor az ördöggel vetélkedett Mózes teste fölött, „nem mert arra káromló ítéletet mondani” (Júd. 9). Ha ezt tette volna, akkor Sátán területére lép, hiszen a vádaskodás az ördög fegyvere. A Szentírás az ember vádolójának nevezi őt. Jézus Sátán egyetlen fegyverét sem volt hajlandó igénybe venni. Ezekkel a szavakkal szegült hát szembe vele: „Dorgáljon meg téged az Úr!” (Júd. 9)

Ezzel is példát mutatott nekünk. Amikor Krisztus ellenségeivel érintkezünk, ne vágjunk vissza a bosszú szellemében, sem a maró vádaskodás látszatát keltve. Aki Isten szószólójaként áll, ne ejtsen ki olyan szót, amilyet a mennyei Fenség nem vett ajkára, amikor Sátánnal vitázott. Hagyjuk Istenre az ítélkezést.

„Békélj meg a te atyádfiával” (Mt. 5:24)

Isten szeretete több a vétektől való puszta tartózkodásnál. Cselekvő, tettre kész elv ez, buzgó, élő forrás, mely szakadatlanul árad, hogy mások áldására legyen. Ha Krisztus szeretete él bennünk, nemhogy gyűlöletet nem melengetünk embertársaink iránt, hanem minden úton igyekszünk szeretetet tanúsítani irántuk.

Jézus mondta: „Azért ha a te ajándékodat az oltárra viszed és ott megemlékezel arról, hogy a te atyádfiának valami panasza van ellened: hagyd ott az oltár előtt ajándékodat, és menj el, előbb békélj meg a te atyádfiával, és azután eljövén, vidd fel az ajándékodat” (Mt. 5:23). Az áldozati ajándékok azt a hitet fejezték ki, hogy az ajándékot hozó ember – Krisztus áldozatán keresztül – Isten szeretetében és kegyelmében részesülhet. Ámde puszta bohózat, ha olyan ember fejezi ki az Isten megbocsátó szeretetébe vetett hitét, aki engesztelhetetlen lelkületet tűr meg magában.

Amikor állítólag Istent szolgáljuk, de megbántjuk testvérünket vagy ártunk neki, akkor hamisan képviseljük Isten jellemét, ezért be kell vallanunk viselkedésünk helytelenségét, elismernünk, hogy bűnt követtünk el. Vétkünk miatt lehetetlen összhangban állni Istennel. Lehet, hogy ez a testvér már súlyosabban bántalmazott minket, mint mi őt, ez mégsem csökkenti felelősségünket. Ha Isten elé járulva eszünkbe jut, hogy valakinek panasza van ellenünk, hagyjuk ott könyörgésünk, hálaadásunk ajándékát vagy önkéntes adományunkat, keressük föl testvérünket, akivel rendezetlen ügyünk van, alázatosan valljuk meg bűnünket, kérjük bocsánatát.

Ha kárt okoztunk testvérünknek, vagy megcsaltuk őt, fizessünk kárpótlást. Ha akaratlanul hamis tanúságot tettünk ellene, ha megmásítva idéztük szavait, ha bármi módon ártottunk hírnevének, menjünk el azokhoz, akikkel testvérünkről beszélgettünk, s vonjuk vissza bántó, elferdítő állításainkat, hazugságainkat.

Ha két testvér a köztük támadt nehézséget nem teregeti mások elé, hanem őszintén, nyíltan, a krisztusi szeretet szellemében megbeszélik egymással, mennyi rosszat elfedezhetnének ezzel! A keserűség hány gyökerét irthatnák ki, ahelyett, hogy beszennyezik magukat. Krisztus követői milyen szorosan, milyen gyöngéden egyesülhetnének a szeretetben!

„Valaki asszonyra tekint gonosz kívánságnak okáért, immár paráználkodott azzal az ő szívében” (Mt. 5:28)

A zsidók büszkélkedtek erkölcsösségükkel, másrészt rémülettel tekintettek a pogányok érzéki szokásaira. A római tisztek jelenléte örökös botránkozás volt a nép számára, mivel az idegenekkel a pogány szokások áradata, erkölcstelenség, erkölcsi züllés áramlott be. A római tisztviselők szeretőikkel látogatták a felvonulásokat és a sétányokat. A tó csöndjét is gyakran szilaj jókedv, duhajkodás zaja törte meg, amint a kirándulóhajók tovasiklottak a csöndes vízen. A nép azt várta Jézustól, hogy szigorúan ítéli el ezeket. Mennyire megdöbbentek hát, mikor az ő szívük gonoszságát leplezte le!

Jézus azt mondta, hogy ha titkon is, de szeretjük és melengetjük a gonosz, erkölcstelen gondolatokat, ez azt bizonyítja, hogy még mindig a bűn uralkodik a szívünkben. A lélek még mindig a bűn rabszolgaságában sínylődik. Aki örömöt lel a tisztátalan jelenetekben, aki megtűri magában a gonosz gondolatot, aki kéjvágyó pillantást enged meg magának, az majd a nyílt bűnben, a tényleges elkövetésben ismerheti föl a lelkében rejtegetett gonoszság valódi természetét. A bűn szégyenterhe és szívet tépő nyomorúság lesz a sorsa. A kísértés alatt valaki talán súlyos bűnbe esik, mégsem ez az időszak termi meg a nyilvánvalóvá vált gonoszságot. A kísértés csupán napvilágra hozza, ami már azelőtt is a szívében lappangott. „Minden féltett dolognál jobban őrizd meg szívedet, mert abból indul ki minden élet.” (Péld. 4:23)

„És ha a te jobb kezed botránkoztat meg téged, vágd le azt és vesd el magadtól” (Mt. 5:30)

Az ember még a kezétől is kész lenne megválni, hogy megakadályozza egy halálos betegség elharapózását, nehogy belepusztuljon. Mennyivel inkább legyünk készek megválni attól, ami lelki életünket veszélyezteti!

Az örömüzenettel az Úr a Sátán által lealjasított, lezüllesztett és rabszolgaságba döntött lelkeket vált meg, hogy ezentúl Isten fiai dicső szabadságának örvendezzenek. Célja nem csupán a bűn elkerülhetetlen következményétől, a szenvedéstől megmenteni bennünket, hanem magától a bűntől is. A romlott és eltorzult lelket akarja megtisztítani, átalakítani, hogy Urunk és Istenünk szépségébe öltözhessen, s Isten Fiának képmására alakuljon át. „Amiket szem nem látott, fül nem hallott és embernek szíve meg se gondolt, amiket Isten készített az Őt szeretőknek.” (I. Kor. 2:9) Csak az örökkévalóságban válik nyilvánvalóvá az a dicső sors, melyben az Isten képmására visszaállított ember részesülhet.

E hatalmas cél eléréséhez le kell mondanunk arról, ami lelkünk bukását okozza. A bűn az akaratunkon keresztül tart bilincsben minket. Akaratunk átadását ábrázolja az Úr a szem kivájásának, kezünk levágásának példájával. Gyakran úgy tűnik előttünk, hogy akaratunk Istennek való átadásával abba egyezünk bele, hogy nyomorékon, csonkán éljük le életünket. Mégis jobb, mondja Jézus, ha énünket csonkítjuk meg és önzésünket nyomorítjuk meg, s így életre jutunk. Amit mi szerencsétlenségnek tartunk, az jólétünk kapuja.

Isten az élet forrása, s nekünk csak annyiban lehet életünk, amennyiben Ővele vagyunk közösségben. Istentől elszakadva ideig-óráig létezhetünk bár, mégsem rendelkezünk élettel. „A bujálkodó pedig élvén megholt.” (I. Tim. 5:6) Csakis akkor lehetséges, hogy az Úr életet adjon nekünk, ha Istennek adjuk át akaratunkat. Csakis akkor tudjuk e rejtett bűnöket legyőzni, amelyekre most rámutatott, ha a magunk átadása által Krisztus életét fogadjuk el. Szívetekbe temethetitek bűneiteket, elrejthetitek az emberek szeme elől, ám az a kérdés, hogyan fogtok megállni Isten jelenlétében?

Ha ragaszkodtok önző, önfejű énetekhez, ha nem vagytok hajlandók átadni azt az Istennek, akkor a halált választjátok. A bűn számára az Úr megemésztő tűz. Ha a bűnt választjátok, s nem vagytok hajlandók elszakadni a bűntől, Isten jelenléte, mivel megemészti a bűnt, a bűnnel együtt titeket is megsemmisít.

Áldozathozatalt követel, ha Istennek adjuk át magunkat. Ez azonban csupán alantasabb dolgaink feláldozása a magasztosabbért, a testi feláldozása a lelkiért, a mulandó feláldozása az örökkévalóért. Istennek nem szándéka, hogy megsemmisítse akaratunkat, hiszen szándékát csakis az akarat segítségével tudjuk megvalósítani. Neki kell átadnunk akaratunkat, hogy azután visszakapjuk, de már megtisztítva, kifinomítva, és a szeretet által úgy Istenhez kötve, hogy az Úr keresztül tudja áramoltatni rajtunk a szeretet és az erő hatalmas árjait. Bármilyen keserűnek és fájdalmasnak tűnik is ez az átadás a csökönyös, konok szív előtt, mégis áldás lesz számára: „jobb tenéked.”

Amíg Jákób nem borult rokkant csípővel, magatehetetlenül a szövetség angyalának keblére, addig nem ismerte a hit győzelmét. Csakis akkor nyerte el az „Isten győztes harcosa” címet, amit az Izrael név jelent, amikor már sántítva járt. Ézsau fegyveresei csak akkor álltak meg előtte tisztelettel. Majd később a fáraó – ősi királyok büszke sarja – áldására szomjazva hajolt meg előtte. Üdvösségünk fejedelme, Jézus is szenvedések által vált tökéletessé, a hit fiai így „felerősödtek a betegségből… megszalasztották az idegenek táborait” (Zsid. 11:34). Így „még a sánták is zsákmányt vetnek” (Ésa. 33:23), „olyan lesz köztük a legalábbvaló, mint Dávid, a Dávid háza… mint az Úrnak angyala” (Zak. 12:8).

„Szabad-é az embernek az ő feleségét akármi okért elbocsátani?” (Mt. 5:31–32, vö. Mt. 19:3)

Jézus Krisztus korában a férj a legjelentéktelenebb vétségért elbocsáthatta a feleségét, az asszony pedig újra férjhez mehetett. Ez a szokás nagy nyomorúsághoz és bűnhöz vezetett. A Hegyi beszédben Jézus világosan kijelentette, hogy csakis a házassági erkölcshöz való hűtlenség miatt szabad feloldozni a házasság kötelékét. „Valaki elbocsátja feleségét, paráznaság okán kívül, paráznává teszi azt; és aki elbocsátott asszonyt vesz el, paráználkodik.” (Mt. 5:32)

Amikor a farizeusok később megkérdezték Jézust a válás törvényességéről, az Úr a házasság intézményére terelte figyelmüket, amint azt Isten a teremtéskor elrendelte. „Mózes a ti szívetek keménysége miatt engedte volt meg néktek, hogy feleségeiteket elbocsássátok; de kezdettől fogva nem így volt.” (Mt. 19:8) Jézus Éden áldott, boldog napjaira hívta fel figyelmüket, amikor Isten mindent „igen jó”-nak jelentett ki. Az Úr akkor vezette be a szombatünneplést, akkor alapozta meg a házasságot Isten dicsőségére és az emberiség áldására. Akkor hirdette ki a házasság törvényét Ádám gyermekei számára, amikor házasságban kapcsolta össze a szent pár kezét, mondván: „Annakokáért elhagyja a férfiú az ő atyját és az ő anyját, és ragaszkodik feleségéhez: és lesznek egy testté” (I. Móz. 2:24), így jelentve be a házasság törvényét Ádám utódai számára, egészen az idők végéig. Amit az örökkévaló Atya jónak jelentett ki, az a legmagasztosabb áldás és legmagasabb növekedés törvénye az ember számára.

Akár Isten minden más megőrzendő ajándékát, a házasságot is megrontotta a bűn. Az evangélium célja viszont visszaállítani a házasság tisztaságát és szépségét. Mind az ó-, mind az újszövetségben az Úr a házastársi kapcsolatot használja a Krisztus és népe között fennálló gyöngéd és szent kapcsolat szemléltetésére, akiket a Golgota árán váltott meg. Ezt mondja: „Ne félj… mert férjed a te Teremtőd, seregeknek Ura az Ő neve, és megváltód Izraelnek Szentje.” (Ésa. 54:4–5) „Térjetek meg, szófogadatlan fiak, azt mondja az Úr, mert én férjetekké lettem néktek.” (Jer. 3:14) Az Énekek énekében fölcsendül a menyasszony hangja: „Az én szerelmesem az enyém, és én az övé.” (Én. én. 2:16) A vőlegény pedig, aki „tízezer közül is kitetszik”, és aki „mindenestől fogva kívánatos”, így szól: „Mindenestől szép vagy, én mátkám, és semmi szeplő nincs benned.” (Én. én. 5:10, 16; 4:7)

A későbbi korban Pál apostol az efézusiaknak írta, hogy az Úr a férjet tette a feleség fejévé, hogy a családban védelmező, irányadó, összefogó kapocs legyen, amely egymáshoz köti a család tagjait, amint Jézus Krisztus is az egyház feje, és testének megmentője. Ezért mondja: „De miképpen az egyház engedelmes a Krisztusnak, azonképpen az asszonyok is engedelmesek legyenek férjüknek mindenben. Ti férfiak, szeressétek a feleségeteket, miképpen a Krisztus is szerette az egyházat, és önmagát adta azért, hogy megszentelje, megtisztítván a víznek fürdőjével az ige által, hogy majd önmaga elébe állítsa dicsőségben az egyházat, úgy, hogy azon ne legyen szeplő, vagy sömörgözés, vagy valami afféle; hanem hogy legyen szent és feddhetetlen.” (Ef. 5:24–28)

Csakis Krisztus kegyelme teheti a házasság intézményét Isten terve szerint az emberiség áldásának és fölemelésének eszközévé. A földi család egysége, békéje és szeretete által a mennyei családot képviselheti.

Krisztus napjaihoz hasonlóan a társadalom állapota ma is szomorú árnyéka csupán e szent kapcsolat mennyei elgondolásának. Ennek dacára Krisztus örömüzenete vigaszt kínál még ott is, ahol a felek valódi társ és örömök helyett keserűséget és csalódást találtak. A Szentlélek által adományozott türelem és gyöngédség megédesíti a keserű sorsot. A szív, amelyben Krisztus lakik, annyira elégedett lesz az Ő szeretetével, hogy nem emészti a vágy, hogy sajnáltassa magát, önmagára terelve a figyelmet. Ha lelkünket Istennek adjuk át, az Úr eléri, amire az ember képtelen. Kegyelme által a valamikor közönyös, elidegenedett szívek a földinél szilárdabb, tartósabb kötelékkel kapcsolódhatnak össze. Olyan szeretet arany kötelékével, mely elvisel bármilyen próbát.

„Én pedig azt mondom néktek: Teljességgel ne esküdjetek” (Mt. 5:34)

Ne esküdjünk „se az égre, mert az az Istennek királyi széke; se a földre, mert az az Ő lábainak zsámolya; se Jeruzsálemre, mert a nagy Királynak városa; se a te fejedre ne esküdjél, mert egyetlen hajszálat sem tehetsz fehérré vagy feketévé” (Mt. 5:34–36).

Minden Istentől származik. Semmink sincs, amit ne tőle kaptunk volna. Sőt, semmink sincs, amit ne Krisztus vére vásárolt volna meg számunkra. Amiben részesülünk, minden a kereszt pecsétjét viseli magán. Az Úr mindent olyan véren vásárolt meg, amelynek értéke kimondhatatlan, mivel ez a vér Isten életét jelenti. Ezért semmi sincs, amire jogunk lenne esküdni, adott szavunk teljesítését szavatolni.

A zsidók megértették, hogy a harmadik parancsolat tiltja Isten nevének tiszteletlen említését. Másrészt megengedettnek tartották, hogy másra esküdjenek. Mindennapos volt közöttük az esküdözés. Bár Mózesen át Isten megtiltotta nekik a hamis esküt, mégis sokféle módot találtak, hogy kibújjanak az eskü által magukra vett kötelezettség alól. Nem féltek megengedni maguknak azt, ami valójában szentségtörés volt. A hamis eskütől sem riadtak vissza, ha a törvény ügyes kijátszása által titokban maradhatott.

Jézus helytelenítette ezeket a szokásokat. Szokásos esküdözéseiket Isten parancsa megszegésének nyilvánította. Viszont nem tiltotta meg a törvény által kívánt eskütételt, melyben Istent hívják meg ünnepélyesen, hogy legyen tanúja: ami elhangzik, az a teljes igazság. A főtanács előtti kihallgatásán Jézus nem tagadta meg, hogy eskü alatt tegyen tanúságot. Amikor a főpap így szólt hozzá: „Az élő Istenre kényszerítelek téged, hogy mondd meg nékünk, ha te vagy-é a Krisztus, az Istennek fia?” Jézus azt felelte: „Te mondád.” (Mt. 26:63–64) Ha Jézus a Hegyi beszédben elítélte volna a törvény előtti eskütételt, akkor kihallgatásakor megfeddte volna a főpapot, ezzel szerezve érvényt tanításának.

Sokan nem riadnak vissza embertársaik félrevezetésétől, annak ellenére, hogy Isten Lelke tanította és meggyőzte őket, hogy félelmetes dolog hazudni alkotójuk előtt. Amikor eskü elé állítják őket, tudomásul kell venniük, hogy nem csupán emberek, hanem Isten jelenlétében tesznek tanúbizonyságot. Hogyha hamis tanúságot tesznek, annak teszik, aki olvas a szívükben, és ismeri a pontos tényállást. Azoknak a félelmetes büntetéseknek az emlékezete, melyek olykor a hamis esküt követték, visszariaszthatja őket.

Az a keresztény, aki mindenkor Isten jelenlétében él, következetesen esküt tehet, tudva, hogy minden gondolata nyilvánvaló az Isten előtt. Amikor a törvény előtt megkövetelik tőle, akkor helyénvaló, hogy Istenre mint tanúra hivatkozzon, mert amit kimond, az a valóság, és csakis a valóság.

Az Úr ezután az esküt fölöslegessé tevő elvet fektette le. Azt tanítja, hogy a kikerekítéstől, kiszínezéstől, megrövidítéstől mentes igazság legyen szavaink, beszédünk vasszabálya. „Legyen a ti beszédetek: Úgy, úgy; nem, nem; ami pedig ezeken felül van, az a gonosztól van.” (Mt. 5:37)

Ez a krisztusi utasítás elveti az istenkáromlással határos esküket. Elítéli a félrevezető bókokat, az igazság előli kitérést, a hízelgő kifejezéseket, a túlzást, a mai társas és üzleti ügyekben szokásos félrevezetést. Jézus szavai azt tanítják, hogy aki másnak akar látszani, mint ami, vagy akinek a szava nem szívének tényleges gondolatát közli, azt nem lehet becsületesnek neveznünk.

Ha tiszteletben tartanánk Krisztus eme szavait, az megakadályozna minket a rosszakaratú gyanúsításban vagy a rideg gáncsoskodásban. Hiszen amikor a másik ember cselekedeteire és indítékaira teszünk megjegyzéseket, ki lehetne bizonyos, hogy a pontos igazságot mondja? Gyakran előfordul, hogy büszkeség, indulatosság, személyes neheztelés színezi a másokra tett benyomást. Egyetlen pillantásunk, szavunk, sőt hangunk színezete is része lehet a hazugságnak. Még a tényeket is úgy mondhatjuk el, hogy hazug, hamis benyomást teszünk, pedig ami az igazságon „felül van, a gonosztól van”.

Amit a keresztények tesznek, legyen átlátszó, mint a napsugár. Az igazság Istentől van; a hazugság és a hamisság ezernyi megnyilvánulása pedig az ördögtől. Aki bármi módon eltávolodik az igazmondástól, az a gonosz hatalmába juttatja magát. Igaz, hogy nem mindig könnyű a pontos igazságot szólnunk. Nem számolhatunk be az igazságról, ha nem ismerjük. Milyen gyakran előfordul, hogy előítélet, hiányos ismeret, helytelen mérlegelés akadályozza annak helyes megítélését, amiről szó van. Nem tudjuk az igazságot szólni, csak ha értelmünket mindenkor az irányítja, aki maga az igazság.

Krisztus Pál apostolon át erre utasít minket: „A ti beszédetek mindenkor kellemetes legyen.” (Kol. 4:6). „Semmi rothadt beszéd a ti szátokból ki ne származzék, hanem csak amely hasznos a szükséges építésre, hogy áldásos legyen a hallgatóknak.” (Ef. 4:29) A Szentírás szerint Krisztus szavai elítélik a hamiskodó élcelődést, a léha, üres fecsegést, az erkölcstelenségre hajló társalgást. Megköveteli, hogy szavaink ne csupán igazak, de erkölcsileg is tiszták legyenek.

Akik Krisztustól tanulnak, azoknak nem lesz közösségük „a sötétségnek gyümölcstelen cselekedeteivel” (Ef. 5:11). Beszédükben csakúgy, mint életükben, őszinték, egyenesek, igazak lesznek, hiszen az azokkal való közösségre készülődnek, akiknek „álnokság sem találtatott szájában” (Ésa. 53:9).

„Ne álljatok ellene a gonosznak, hanem aki arcul üt téged jobb felől, fordítsd felé a másik orcádat is” (Mt. 5:39)

A római katonákkal való érintkezések alkalmával a zsidókkal gyakran megalázó esetek fordultak elő. Júdea és Galilea különböző pontjain helyőrségek állomásoztak, elnyomott állapotára emlékeztetve a népet. A zsidók keserű lélekkel hallották a harsonák hangját, s látták fölsorakozni a katonákat a római sasok alatt, amint hatalmuk e jelének adóztak hódolattal. Gyakori volt az összeütközés a lakosság és a katonák közt, s ezek az összeütközések felszították a nép gyűlöletét. Gyakran előfordult, hogy amikor a római tisztviselők katonai kísérettel helységről helységre siettek, kényszerítették a mezőn dolgozó zsidó földműveseket, hogy terheket vigyenek föl a domboldalakon, vagy más szolgálatokat teljesítsenek. Ez megfelelt a római törvényeknek és szokásoknak, és a szembeszegülés ellenséges és kegyetlen bánásmódot váltott ki a rómaiakból. A nép szívében egyre növekedett a vágy, hogy lerázzák a római igát. Különösen a vakmerő és nyers galileaiak közt harapózott el a lázadás szelleme. Kapernaum határ menti város volt, ezért helyőrség állomásozott benne. Miközben Jézus Krisztus tanította a népet, a mellettük elvonuló római katonák emlékeztették hallgatóit Izrael megalázott helyzetére. A nép vágyakozva nézett Krisztusra, remélve, hogy Ő hivatott véget vetni Róma uralmának.

Jézus szomorúan tekintett hallgatóira. Fölismerte bennük a bosszúállás szellemét, amely az arcokra is rányomta bélyegét. Tudta, milyen keserűen vágynak hatalom után, hogy lerázzák elnyomóikat. Szomorúan intette őket: „Ne álljatok ellene a gonosznak, hanem aki arcul üt téged jobb felől, fordítsd felé a másik orcádat is.”

Minden szava csupán az ószövetségi tanítások felújítása volt. Igaz, hogy a „szemet szemért, fogat fogért” szabály ott állt Mózes törvényében, ez azonban polgári törvény volt. Senkinek sem volt joga, hogy bosszút álljon saját magáért, hiszen ismerték az Úr utasítását: „Ne mondd: bosszút állok rajta!” (Péld. 20:22) „Ne mondd ezt: amiképpen cselekedett énvelem, úgy cselekszem ővele.” (Péld. 24:29) „Ha éhezik, aki téged gyűlöl, adj enni néki kenyeret; és ha szomjúhozik, adj néki inni vizet.” (Péld. 25:21) „Mikor elesik a te ellenséged: ne örülj; és mikor megütközik, ne vigadjon a te szíved.” (Péld. 24:17)

Jézus egész élete ezen elv megtestesülése volt. Megváltónk azért hagyta el mennyei otthonát, hogy elhozza ellenségeinek az élet kenyerét. Bár a bölcsőtől a sírig rágalmazták és zaklatták, ez mégis a megbocsátó szeretet szavait váltotta ki belőle. Ésaiás prófétán át mondja: „Hátamat odaadám a verőknek, és orcámat a szaggatóknak, képemet nem fedeztem be a gyalázás és köpdösés előtt.” (Ésa. 50:6) „Kínoztatott, pedig alázatos volt, és száját nem nyitotta meg, mint bárány, mely mészárszékre vitetik, és mint juh, mely megnémul az őt nyírók előtt; és száját nem nyitotta meg!” (Ésa. 53:7) A Golgota keresztjéről hallatszott gyilkosaiért mondott imája és a haldokló latorhoz intézett reménységüzenete.

Krisztust az Atya jelenléte vette körül. Így semmi sem érte Őt, csak amit a végtelen szeretet a világ áldására megengedett. Az volt számára – s ez a mi számunkra is – a vigasz forrása. Akit Krisztus szelleme itatott át, az Krisztusban él. Az őt ért csapás a Megváltóra hull, aki jelenlétével veszi körül. Bármi éri, nincs szükség arra, hogy ellenálljon a gonosznak, mert Krisztus a védelme. Csakis Urunk hozzájárulásával érheti bármi, és „tudjuk pedig, hogy azoknak, akik Istent szeretik, minden javukra van, mint akik az Ő végzése szerint hivatalosak” (Rm. 8:28).

„Aki törvénykezni akar veled és elvenni a te alsó ruhádat, engedd oda néki a felsőt is. És aki téged egy mérföld útra kényszerít, menj el vele kettőre.” (Mt. 5:40–41)

Jézus meghagyta követőinek, hogy ne szegüljenek szembe a hatósági közegekkel. Inkább többet tegyenek, mint amenynyit elvárnak tőlük. Lehetőség szerint tegyenek eleget minden kötelezettségnek, még ha az ország törvényeinél többet követelnek is tőlük. A Mózes által adott törvény kíméletes bánásmódot ír elő a szegények iránt. Amikor egy szegény ember zálogba vagy adóssága biztosítékául odaadta ruháját, a hitelező nem léphetett be a szegény ember hajlékába, hanem az utcán kellett megvárnia, hogy a zálogot kihozzák. Napszálltakor mindenképpen vissza kellett adni a zálogot. Krisztus napjaiban alig vették figyelembe e rendelkezéseket. Jézus arra tanította tanítványait, hogy vessék alá magukat a törvényszék döntésének, ha többet kíván is tőlük, mint amit Mózes törvénye előír. Még ha ruházatuk egy részét követelné is, engedelmeskedjenek. Sőt, a hitelezőnek meg kell adni, ami jár neki, s ha kell, többet is adni, mint amennyi elkobzására a bíróság felhatalmazta. „Aki törvénykezni akar veled s elvenni a te alsó ruhádat, engedd oda néki a felsőt is.” Ha a római futárok egy mérföldre kényszerítenek, menjél el kettőre.

Jézus hozzáfűzte: „Aki tőled kér, adj néki; s aki tőled kölcsön akar kérni, el ne fordulj attól.” (Mt. 5:42) Az Úr Mózesen át is ugyanezt tanította: „Ha mégis szegénnyé lesz valaki a te atyádfiai közül valamelyikben a te kapuid közül a földeden, amelyet az Úr, a te Istened ád néked: ne keményítsd meg a szívedet, be se zárjad kezedet a te szegény atyádfia előtt. Hanem örömest nyisd meg kezedet néki, és örömest adj kölcsön néki, amennyi elég az ő szükségére, ami nélkül szűkölködik.” (V. Móz. 15:7–8) Ez a szöveg világossá teszi az Üdvözítő szavait. Nem azt tanítja, hogy válogatás nélkül adjunk mindenkinek, aki alamizsnát kér tőlünk. „Adj néki, ami nélkül szűkölködik.” Ez pedig inkább ajándék, mintsem kölcsön legyen; mert „adjatok kölcsönt, semmit érte nem várván” (Lk. 6:35).

„Szeressétek ellenségeiteket” (Mt. 5:44)

Az Üdvözítő tanítása, hogy „ne álljatok ellene a gonosznak”, kemény beszéd volt a bosszúálló természetű zsidóknak. Morgolódtak is maguk közt. Jézus azonban még ennél is erősebb kijelentéseket tett:

„Hallottátok, hogy megmondatott: Szeresd felebarátodat és gyűlöld ellenségedet. Én pedig azt mondom néktek: Szeressétek ellenségeiteket, áldjátok azokat, akik titeket átkoznak, jót tegyetek azokkal, akik titeket gyűlölnek, és imádkozzatok azokért, akik háborgatnak és kergetnek titeket. Hogy legyetek a ti mennyei Atyátoknak fiai.” (Mt. 5:43–45)

Ez volt a szelleme annak a törvénynek, melyet a rabbik félremagyaráztak mint hideg, rideg követelmények gyűjteményét. Jobbnak tartották magukat más embereknél, s mivel izraelitának születtek, jogosultnak gondolták magukat Isten kedvezésére. Jézus ellenben a megbocsátó szeretet szellemére mutatott: ez bizonyítaná, hogy magasztosabb indítékok késztetik őket, mint a megvetett vámszedőket és bűnösöket.

Jézus most új néven nevezte a mindenség uralkodóját: „mi Atyánk”. Meg akarta értetni velük, hogy Isten szíve gyöngéden vágyik utánuk. Azt tanította, hogy Isten minden elveszett lélekért aggódik, hogy „amilyen könyörülő az Atya a fiakhoz, olyan könyörülő az Úr az Őt félők iránt” (Zsolt. 103:13). Az összes vallás közt egyedül a Biblia vallása alkot ilyen fogalmat Istenről. A pogány vallások arra tanítják az embereket, hogy a legfelsőbb lényt inkább rettegniük kell, mintsem szeretniük. Rosszakaratú istenségnek tenkinteni inkább, akit áldozatokkal kell kiengesztelni, mintsem olyan apának, aki szeretetének ajándékait árasztja gyermekeire. Még Izrael népe is annyira elvakulttá vált a próféták Istenről szóló értékes tanításaival szemben, hogy Isten atyai szeretetének kinyilatkoztatása új gondolat volt számukra. Új ajándék ez a világnak.

A zsidók véleménye szerint Isten csak azokat szereti, akik szolgálnak neki; akik eleget tettek a vallásos tanítók kívánalmainak, a világ többi része pedig Isten helytelenítése, Isten átka alatt áll. Nem úgy van, mondta Jézus: az egész világ, mind a jók, mind a gonoszok Isten szeretetének napsütésében élnek. Ezt az igazságot megtanulhatták volna a természetből, hiszen Isten „felhozza napját mind a gonoszokra, mind a jókra, és esőt ad mind az igazaknak, mind a hamisaknak” (Mt. 5:45).

A Föld nem a benne rejlő erővel kering a Nap körül. Isten irányítja a bolygókat, s tartja azokat kijelölt helyükön, szabályos keringésükben. A nyár és tél, vetés és aratás, nappal és éjszaka Isten hatalma által követik rendben egymást. A növényzet az Ő szavára növekszik, fejlődik. A fák ágai az Ő szavára rügyeznek ki, s a virágok az Ő szavára nyílnak. Minden jó, amiben részesülünk: a fény, a csapadék, a táplálék, életünk minden perce a szeretet ajándéka.

Amikor még szeretet nélkül valók, méltatlanok, gyűlöltek és gyűlölködők voltunk, mennyei Atyánk megkönyörült rajtunk. „De mikor a mi megtartó Istenünk jóvolta és az emberekhez való szeretete megjelent, nem az igazságnak cselekedeteiből, amelyeket mi cselekedtünk, hanem az Ő irgalmasságából tartott meg minket.” (Tit. 3:4–5) Ha befogadjuk Isten szeretetét, jóságossá és gyöngéddé tesz minket, nemcsak a kedvünkre valók, hanem a leghibásabb, legtévelygőbb, legbűnösebb emberek iránt is.

Azok Isten gyermekei, akik isteni természetének részesei. Nem földi rang, születés, nemzetiség vagy vallásos előjog bizonyítja, hogy Isten családjának tagjai vagyunk, hanem az egész emberiséget magába foglaló szeretet. Még a bűnösök is, akik nem zárkóztak el teljesen Isten Lelke elől, fogékonyak a szeretetre. Bár gyűlölségre gyűlölködéssel felelhetnek, a szeretetet szeretettel viszonozzák. Egyedül Isten lelkülete viszonozza szeretettel a gyűlöletet. Szeretettel kell viseltetünk a hálátlanok iránt, jót tennünk azokkal, akiktől semmi viszonzást nem várunk. Ez a mennyei uralkodó pecsétje. A Magasságos gyermekei ezzel a biztos jellel igazolják küldetésüket.

„Legyetek azért tökéletesek, miként a ti mennyei Atyátok tökéletes” (Mt. 5:48)

Az „azért” szócska az előbb elhangzottakra való hivatkozás. Jézus az imént Isten kifogyhatatlan irgalmasságát és szeretetét ecsetelte, ezért felszólította hallgatóit, hogy legyenek tökéletesek. Mivel mennyei Atyánk „jóltevő a háládatlanokkal és gonoszokkal”, mivel lehajolt, hogy fölemeljen minket, ezért – mondta Jézus – jellemünkben váljunk olyanná, mint Ő, álljunk szeplőtlenül emberek és angyalok előtt.

A kegyelem időszakában élünk. Az örök élet feltételei tehát ma is ugyanazok, mint az Édenben voltak: tökéletes életszentség, összhang Istennel, valamint az isteni törvények elveihez való tökéletes alkalmazkodás. Az ószövetség a jellem ugyanazon mértékét szabja meg, mint az új. Ezt a mértéket nem lehetetlen elérnünk. Minden Isten által adott parancs, minden utasítás egyúttal a lehető legbiztosabb ígéretet rejti magában. Isten gondoskodott arról, hogy Őhozzá hasonlóvá válhassunk, s ezt az átalakulást el is fogja végezni mindenkiben, aki a saját romlott akaratát nem szegezi szembe az Övével, s ezzel nem akadályozza kegyelmének munkálkodását.

Isten kimondhatatlan szeretettel ragaszkodik hozzánk. Amint megértünk valamennyit Isten minden értelmet felülmúló szeretetének hosszúságából, szélességéből, mélységéből és magasságából (Ef. 3:18), szeretetünk fölébred iránta. Krisztus vonzó jellemének kinyilatkoztatására, és arra, hogy már akkor szeretett minket, amikor még bűnösök voltunk, a konok szív meglágyul, lecsillapodik, a bűnös megváltozik, és a menny gyermekévé válik. Isten nem alkalmaz kényszert. A szeretetet használja eszközül, hogy kiűzze a szívből a bűnt, így változtatja a kevélységet alázattá, az ellenségeskedést és hitetlenséget pedig szeretetté és hitté.

Krisztus kortársai fárasztó igyekezettel, a maguk erejéből próbáltak eljutni a tökéletességre, de eredménytelenül. Krisztus már megmondta nekik, hogy saját igazságukkal nem juthatnak be a mennybe. Most azt az életszentséget ecseteli, mellyel azok rendelkeznek majd, akik eljuthatnak az örök életre. A Hegyi beszédben Jézus Krisztus előírja az igazságosság, vagyis a szentség gyümölcseit. Most pedig egyetlen mondatban a szentség forrását és mikéntjét is közli. Legyetek tökéletesek, amint Isten is tökéletes. Mennyei Atyátokban ismerjétek fel az Isten kormánya alapjait képező elvek megtestesülését.

Isten a szeretet. Akár a sugarak a napból, szeretet, világosság és öröm árad tőle minden teremtményére. Természetéből fakad, hogy adjon. Lénye az önzetlen szeretet kiáradása.

Dicsősége: gyermekei java, öröme: gyöngéd atyai volta.

Szívünkre köti, hogy legyünk hozzá hasonlóan tökéletesek. Környezetünk számára legyünk a világosság és áldás forrása, amint Ő is az a mindenség számára. Bár önmagunkban semmink sincs, mégis Isten szeretete ragyog ránk, s nekünk az Ő tündöklését kell visszatükröznünk. A tőle kölcsönzött jósággal jók lehetünk, tökéletesek a magunk területén.

Jézus így szólt: „Legyetek azért tökéletesek, miként a ti menynyei Atyátok tökéletes.” Ha Isten gyermekei vagyunk, természetének is részeseivé válunk. Hozzá hasonlók leszünk. Minden gyermek az atyja élete által él. Ha Isten gyermekei vagyunk, ha az Ő Lelkétől születtünk, mi is Isten élete által élünk. Krisztusban „lakozik az istenségnek egész teljessége testileg” (Kol. 2:9). „Hogy a Jézus élete is látható legyen a mi halandó testünkben.” (II. Kor. 4:11) Ez az élet ugyanazt a jellemet, ugyanazokat a cselekedeteket fogja létrehozni, amelyeket Krisztusban termett. Ezáltal Isten törvényével összhangban állunk majd, hiszen „az Úr törvénye tökéletes, megeleveníti a lelket” (Zsolt. 19:8). Szeretet által „a törvény igazsága beteljesüljön bennünk, kik nem test szerint járunk, hanem lélek szerint” (Rm. 8:4).

Igaz istentisztelet

Alamizsna, jótékonyság

„Vigyázzatok, hogy alamizsnátokat ne osztogassátok az emberek előtt, hogy lássanak titeket” (Mt. 6:1)

Krisztus a lejtőn elmondott beszédében azokról az elvekről szólt, melyek az Ő életében megvalósultak, de amelyeket az emberek nem értettek meg. Sehogy sem értették, hogy akinek ilyen hatalma van, miért nem használja arra, amit ők a legfőbb jónak tekintettek. Lelkületük, indítékaik, módszereik ellentétben álltak Jézus Krisztus lelkületével. Állították ugyan, hogy féltik a törvény becsületét, fő céljuk mégis önmaguk felmagasztalása volt, s Krisztus most azt hirdette nekik, hogy az önmagát szerető ember törvényszegő.

Minden korszakban farizeusi elvek jellemezték az embereket. Az ember természete, lelkülete farizeusi. Minden időben érvényes az Üdvözítő tanítása, mellyel az Isten és a vallás tanítóinak lelkülete és módszerei közti ellentétet ecsetelte.

Jézus napjaiban a farizeusok azért próbálták kiérdemelni a menny kedvezését, hogy biztosítsák maguknak a világi megtiszteltetést és jólétet, amit ők az erény jutalmának tartottak. Ugyanakkor a nép előtt látványosan jótékonykodtak, hogy magukra tereljék a figyelmet, hogy szentnek tartsák őket.

Krisztus elítélte ezt a külső látszatot. Kijelentette, hogy Isten nem ismer el ilyen szolgálatot, és a nép csodálata az egyedüli jutalom, melyben az ilyenek valaha is részesülni fognak.

„Te pedig amikor alamizsnát osztogatsz, ne tudja a bal kezed, mit cselekszik a jobb kezed; hogy a te alamizsnád titkon legyen; és Atyád, aki titkon néz, megfizet néked nyilván.” (Mt. 6:3–4)

Ezzel Jézus nem azt tanította, hogy a szeretet cselekedeteinek minden esetben titokban kell maradniuk. Pál apostol nem hallgatta el a macedón keresztények nagylelkű önfeláldozását, hanem megemlítette azt a kegyelmet, melyet Krisztus munkált bennük. Példájuk másokat is ugyanarra a lelkületre késztetett. A korinthusi gyülekezet felől is a következőket írta: „a ti buzgóságtok sokakat magával ragadt” (II. Kor. 9:2).

Krisztus szavai világossá teszik, hogy a jó cselekedeteknek ne az legyen a céljuk, hogy idelent arassunk dicséretet és megbecsülést. A valódi istenfélelem sohasem késztet nyilvános kérkedésre. A dicséretre áhítozók csak névleg keresztények.

Krisztus követői ne magukat dicsőítsék jótetteikkel, hanem Istent, akinek kegyelme és ereje által cselekedtek. Jó cselekedet a Szentlélek által végezhető, s a Szentlélek nem a részesülőt, hanem az adományozót készteti Isten magasztalására. Akiben Krisztus világossága ragyog, annak ajka Isten iránti hálaadásra és dicséretre nyílik. Nem a kötelességteljesítések, jótettek, lemondások válnak a beszéd vagy gondolat tárgyává, hanem Jézus magasztalása mindenért. Krisztus legyen mindenben minden számunkra.

Adakozzunk őszinte szívvel, ne közszemlére állítva jó cselekedeteinket, hanem a szenvedők iránti szánakozástól és szeretettől indíttatva. A menny az őszinte szándékot, a szívbeli igaz szeretetet értékeli. Akinek szeretete őszinte, odaadása teljes szívből fakad, Isten azt Ofir aranyánál értékesebbnek tartja.

Ne a jutalom foglalkoztasson minket, hanem a szolgálat. Az ilyen szellemben végzett szeretetmunka elnyeri jutalmát. „A te Atyád, aki titkon néz, megfizet néked nyilván.” Igaz, hogy maga Isten a legfőbb jutalom, mely minden mást magában foglal, lelkünk csak úgy fogadja be Őt és örvendezik neki, amint hozzá hasonul jellemünk. Csak hasonló értékeli a hasonlót. Amennyire átadjuk magunkat Istennek, hogy az emberiséget szolgáljuk, olyan mértékben részesülünk Isten ajándékában.

Senki sem árasztja szívéből és életéből Isten áldásának folyamát anélkül, hogy maga is gazdag jutalomban ne részesülne. Azok a lankák és síkok, melyek mederként szolgálnak a hegyi pataknak, hogy elérje a tengert, nem veszítenek, hanem ezerszeresen kapják vissza, amit adnak. Hiszen a patak, mely csobogva-dalolva csörgedezik tova, az élet és a gyümölcsözés ajándékát hagyja maga után. A patak partján zöldebb a pázsit, lombosabbak a fák, szebbek a virágok. Amikor a perzselő nyári hőségben kiég a föld, a folyó mentén akkor is zöldell a lomb, s a síkság, mely kitárta keblét, hogy a tengerbe juttassa a hegyek kincsét, frissességbe és szépségbe öltözik, bizonyságul a jutalomnak, melyben Isten kegyelme részesíti azokat, akik eszközül adják át magukat ahhoz, hogy az áldás a világra áradhasson.

Ilyen áldásban részesülnek a szegények iránt irgalmas emberek. Ésaiás próféta mondja: „Nem az-é, hogy az éhezőnek megszegd kenyeredet, és a szegény bujdosókat házadba bevigyed, ha meztelent látsz, felruházzad, és tested előtt el ne rejtsd magadat? Akkor felhasad, mint a hajnal, a te világosságod, és meggyógyulásod gyorsan kivirágzik… És vezérel téged az Úr szüntelen, megelégíti lelkedet nagy szárazságban is… olyan leszel, mint a megöntözött kert, és mint vízforrás, amelynek vize el nem fogy.” (Ésa. 58:7–11)

Isten kétszeresen megáldja a jótékonyságot. Míg az ínségesnek adományozó ember mások áldására van, ő maga nagyobb mértékben részesül áldásban. Jézus Krisztus kegyelme olyan jellemvonásokat fejleszt ki lelkében, melyek az önzés ellentétei. Olyan vonásokat, amelyek megnemesítik, megfinomítják, számára is gazdaggá teszik az életet. A titkon végzett szeretetteljes cselekedetek egymáshoz kötik a szíveket, s közelebb vonják azokat Isten szívéhez, akitől minden nagylelkű ösztönzés kiindul. Az apró figyelmességek, a szeretet és önfeláldozás kicsiny tettei, melyek olyan finoman áradnak az életből, mint az illat a virágból, az élet áldásának és boldogságának jelentős részei. Végezetül pedig megértjük, hogy énünk mások javára és mások boldogságáért való megtagadását, bármily szerény és mellőzött is itt, a menny a dicsőség királyával való egység jegyének ismeri el, aki bár gazdag volt, értünk szegény lett.

A szívélyes cselekedeteket titkon végezhetik el, a jót cselekvő ember jellemében megtermett gyümölcsöket mégsem lehet elrejteni. Ha, mint Krisztus követői, teljes szívből fáradozunk az emberekért, szívünk szeretettel forr össze Isten szívével és a Lélekkel, s Ő a lelkünkön munkálkodva bensőnket összhangba hozza az isteni gondolatokkal.

Isten megnöveli azok talentumait, akik bölcsen használják a rájuk bízott ajándékokat. Az Úr örömmel fogadja szeretett Fiában hívő népének szolgálatát, melyet az Ő kegyelme és ereje által végeznek. Akik jó cselekedetek végzésével törekszenek a keresztény jellem kifejlesztésére, azok az eljövendő világban aratják le, amit itt elvetettek. A földön elkezdett folyamat magasztosabb, szentebb örök életben fog kiteljesedni.

Ne légy olyan, mint a képmutatók

„És amikor imádkozol, ne légy olyan, mint a képmutatók” (Mt. 6:5)

A farizeusok kijelölt órákban imádkoztak. Gyakran az utcán vagy a piacon, fennhangon mondták el betanult imáikat. Az ilyen, maguk dicsőségére elmondott imákat Jézus szigorúan elítélte. Nem a nyilvános imát rótta meg, hiszen Ő maga is imádkozott tanítványaival a sokaság jelenlétében, viszont azt tanítja, hogy a magánimát ne tegyük nyilvánossá. A személyes, titkos áhítat alkalmával elmondott imáink csakis az imát meghallgató Isten fülébe jussanak el, az ilyen kérések ne üssék meg kíváncsi emberek fülét.

„Te pedig, amikor imádkozol, menj be a te belső szobádba.” (Mt. 6:6) Keress, találj helyet titkos imáid számára. Jézus alkalmas helyeket választott magának, ahol együtt lehetett Istennel, s nekünk is erre kell törekednünk. Gyakran vonuljunk félre valahova, bármilyen szerény helyre, ahol egyedül lehetünk Istennel.

„Ajtódat bezárva, imádkozzál a te Atyádhoz, aki titkon van.” (Mt. 6:6) Jézus neve által a gyermek bizalmával és bizonyosságával léphetünk Isten jelenlétébe. Semmi szükség arra, hogy ember játssza a közbenjáró szerepét. Jézuson keresztül kitárhatjuk szívünket Istennek, mint olyan valakinek, aki ismer és szeret minket.

Az ima rejtett helyén, ahol csak Isten szeme láthat, az Ő füle hallhat, elmondhatjuk legrejtettebb kívánságainkat és vágyainkat a végtelen irgalom Atyja előtt. Akkor a lélek csöndességében és csillapultságában az a hang, mely minden esetben meghallja az ember ínségének kiáltását, szólni fog szívünkhöz.

„Igen irgalmas az Úr és könyörületes.” (Jak. 5:11) El nem múló szeretettel várakozik, hogy hallja tévelygő gyermekeinek bűnvallomását, és elfogadja bűnbánatukat. Úgy várja hálánkat, mint az anya szeretett gyermekétől a felismerő mosolyt. Azt akarja, hogy megértsük, szíve milyen mélyen és gyöngéden vágyakozik utánunk. Hív bennünket, hogy próbáinkkal forduljunk együttérzéséhez, bánatunkkal rokonszenvéhez, sebeinkkel gyógyításához, hitványságunkkal tökéletességéhez. Aki hozzá fordult, még soha nem csalatkozott. „Akik Őreá néznek, azok felvidulnak, és arcuk meg nem pirul.” (Zsolt. 34:6)

Akik keresik Istent, akik titkon az Úr elé tárják szükségleteiket, és segítségért esedeznek, nem könyörögnek hiába. „Atyád, aki titkon néz, megfizet néked nyilván.” (Mt. 6:4) Amint Krisztust tesszük mindennapos kísérő társunkká, tapasztalni fogjuk, hogy a láthatatlan világ hatalmasságai vesznek körös-körül; Jézus csodálása által az Ő képmására változunk el. Szemléletünk alakul át. Jellemünk szelídebbé, lágyabbá válik, megfinomul s egyre nemesedik majd a mennyei ország számára. Az Úrral való érintkezésünk és közösségünk biztos gyümölcse a megnövekedett istenfélelem, erkölcsi tisztaság és buzgóság lesz. Imáink egyre tartalmasabbá válnak. Isteni nevelésben részesülünk, s ez meglátszik szorgalmas, becsületes életünkön.

Aki naponként buzgó esedezéssel Istenhez folyamodik segítségért, támogatásért, annak nemes vágyai lesznek és világos fogalmai az igazságról és kötelességről. Magasztosabb célokat lát, és egyre szomjazza, éhezi majd az igazságot, vagyis a megszentelt életet. Isten a vele való kapcsolat által alkalmassá tesz, hogy a körülöttünk levőknek szerteárasszuk a szívünkben uralkodó világosságot, békét és nyugalmat. Imából merített, szívós igyekezettel párosult erő készíti fel értelmünket a mindennapi kötelességek teljesítésére. Egyúttal bármilyen körülmények között békességben őrzi meg lelkünket.

Ha közelebb húzódunk Istenhez, Ő majd érte szóló, nevét magasztaló szavakat helyez ajkunkra. Az angyalok énekéből tanít dallamra. Minden tettünkből a bennünk élő Üdvözítő világossága és szeretete fog előragyogni. Külső bajok nem fenyegetik az olyan életet, amelyet az Isten Fiában való hitben élünk.

Ne legyetek sok beszédűek

„És amikor imádkoztok, ne legyetek sok beszédűek, mint a pogányok” (Mt. 6:7)

A pogányok bűnöket elfedező érdemszerzésnek tekintették imáikat. Ezért minél hosszabbra nyúlt az ima, annál több volt benne az érdem. Ha a saját erőfeszítéseinkből tudnánk szentté válni, akkor lenne alapja az örvendezésnek és dicsekvésnek. Az imáról alkotott ilyen felfogás az önmegváltás elvének gyakorlati megnyilvánulása. Erre az elvre alapul minden hamis vallásos rendszer. Jézus vallásos kortársai, a farizeusok, átvették az imának ezt a pogány felfogását; ámde ez a felfogás közel sem halt ki napjainkban, még a hitvalló keresztények közt sem. A berögződött, szokásos szavak ismételgetése, amikor a szív nem érzi át, hogy Istenre van szüksége, ugyanaz, mint a pogányok hiábavaló imaismételgetése.

Az ima nem a bűn levezeklése; magában az imában nincs erő, sem érdem. Az összes ékes kifejezés sem ér fel akár egyetlen megszentelt sóvárgással. A legékesszólóbb könyörgés is üres szócséplés csupán, ha nem a szív tényleges gondolatainak ad hangot. Másfelől a hő vágyból fakadó ima a lélek őszinte szükségleteit fejezi ki, ahogy földi barátunkat kérnénk meg szívességre, bízva-elvárva, hogy eleget tesz kérésünknek. Isten nem vár el tőlünk kenetteljes hízelgéseket, de a bűnének és magatehetetlenségének tudatától megtört szív hangtalan kiáltása igenis utat talál az irgalmasság Atyjához.

Ha böjtöltök..

„Amikor pedig böjtöltök, ne legyen komor a nézésetek, mint a képmutatóké” (Mt. 6:16)

Az a böjt, melyre Isten szava tanít, több a puszta formaságnál. Nem csupán eledeltől való tartózkodásból, zsákruha viseléséből, hamu fejünkre hintéséből áll. Aki bűnei fölötti bánatában valóban böjtöl, az sohasem akarja magára terelni a figyelmet.

Az Isten által javasolt böjt célja nem a test megbüntetése a lélek bűnéért, hanem segít fölismernünk a bűn súlyos voltát, segít megaláznunk szívünket Isten előtt, és elfogadnunk megbocsátó kegyelmét. Ez volt Isten panasza ősi népe ellen: „Szíveteket szaggassátok meg, ne ruháitokat, úgy térjetek meg az Úrhoz, a ti Istenetekhez.” (Jóel 2:13)

A vezeklés mit sem segít rajtunk, ha azzal áltatjuk magunkat, hogy cselekedeteinkkel ki tudnánk érdemelni a szentek örökségében való részvételt. Amikor megkérdezték Jézust: „Mit csináljunk, hogy az Isten dolgait cselekedjük?”, ezt felelte: „Az az Isten dolga, hogy higgyetek abban, akit Ő küldött.” (Jn. 6:28–29) A megtérés azt jelenti, hogy az önzéstől Krisztushoz fordulunk; s amikor befogadjuk Krisztust, hogy hit által Ő élhessen bennünk, akkor majd megteremjük a jó cselekedeteket.

Jézus így szólt: „Te pedig amikor böjtölsz, kend meg a fejedet, és orcádat mosd meg; hogy ne az emberek lássák böjtölésedet, hanem a te Atyád, aki titkon van.” (Mt. 6:17–18) Amit Isten dicsőségére teszünk, tegyük jókedvvel, ne pedig szomorkodva. Krisztus vallásában nincs semmi komorság. Ha a keresztények szomorú ábrázattal élnek, mintha csalódtak volna Urukban, ezzel hamisan képviselik Isten jellemét, és érveket adnak ellenségeinek. Bár állíthatják, hogy Isten az Atyjuk, komorságukkal, levertségükkel az elárvultak benyomását teszik a világra.

Krisztus azt kívánja, hogy vonzónak tüntessük fel szolgálatát, amint valójában az is. A lemondást és a titkos szívpróbákat részvétteljes Megváltónk előtt tárjuk föl. Hagyjuk terheinket a kereszt lábánál, s Isten szeretetének örvendezve folytassuk utunkat, hiszen Ő előbb szeretett minket. Az emberek talán sohasem tudják, mi folyik lelkünk és Isten között, a Lélek a szívünkben elvégzett munkája mégis nyilvánvaló lesz, hiszen „aki titkon néz, megfizet neked nyilván” (Mt. 6:4).

Ne gyűjtsetek kincset a Földön

„Ne gyűjtsetek magatoknak kincseket a Földön” (Mt. 6:19)

A földön összeharácsolt kincs nem maradandó. Tolvajok törnek be és lopják el, moly és rozsda emészti, tűz és fergeteg sodorja el tulajdonotokat. Ahol a kincsetek, ott lesz a szívetek is. A földön gyűjtött kincsek lekötik gondolataitokat, a menynyeieket pedig kirekesztik.

A Jézus korában uralkodó szenvedély a pénz szerelme volt. Az emberek lelkében világiasság bitorolta az Istent és a vallást megillető helyet. Ez a helyzet ma is. A földi gazdagság mohó kívánása elbűvölő hatást gyakorol a lelkünkre, aminek következménye az emberek nemességének és emberiességének megrontása, míg csak kárhozatba nem fulladnak. Sátán szolgálata tele van gonddal, aggodalommal, kimerítő munkával, s a fáradozással összegyűjtött kincs csak ideig-óráig birtokolható.

Jézus Krisztus azt mondta: „Gyűjtsetek magatoknak kincseket a mennyben, ahol sem a rozsda, sem a moly meg nem emészti, és ahol a tolvajok ki nem ássák, sem el nem lopják. Mert ahol van a ti kincsetek, ott van a ti szívetek is.” (Mt. 6:20–21)

Az utasítás az, hogy „gyűjtsetek magatoknak kincseket a mennyben”, s ez a javunkat szolgálja. Egyedül ez valóban a miénk. A mennyben gyűjtött kincs romolhatatlan. Sem tűz, sem árvíz el nem pusztíthatja, tolvaj el nem lophatja, moly és rozsda meg nem emésztheti, hiszen Isten ügyel rá.

Krisztus azt a kincset tartja mindennél értékesebbnek, amely „az Ő öröksége dicsőségének gazdagsága a szentek között” (Ef. 1:18). Krisztus ékköveinek, külön kincseinek nevezi tanítványait. Ezt mondja: „Mint koronakövek ragyognak az Ő földén.” (Zak. 9:16) „Drágábbá teszem az embert a színaranynál, és a férfit Ofir kincsaranyánál.” (Ésa. 13:12) Krisztus tisztaságában és tökéletességében úgy tekinti népét, mint minden szenvedésének, megaláztatásának és szeretetének jutalmát, dicsőségének teljességét. Ő a csodálatos középpont, akitől a dicsőség sugarai szerteáradnak.

Előjogunk csatlakozni hozzá a megváltás dicső munkájában, majd pedig hogy megosszuk vele a halála és szenvedése által kivívott csodálatos kincseket. Pál apostol írta a thesszalonikai keresztényeknek: „Mert kicsoda a mi reménységünk, örömünk és dicsekvésünk koronája? Avagy nem azok lesztek-é ti is a mi Uruk, Jézus Krisztus előtt, az Ő eljövetelekor? Bizony ti vagytok a mi dicsőségünk és örömünk.” (I. Thessz. 2:19–20) Krisztus utasított, hogy törekedjünk megszerezni e kincseket. A jellem az élet legfőbb aratása. Minden szó vagy cselekedet, mely Krisztus kegyelme által valaki lelkét arra készteti, hogy kezét a menny felé nyújtsa, a keresztény jellem kialakulását elősegítő minden törekvés kincsgyűjtés a mennyben.

„Ahol van a ti kincsetek, ott van a ti szívetek is.” A mások javára végzett munkánk számunkra is áldásul szolgál. Aki pénzt vagy időt szentel az evangélium örömüzenetének terjesztésére, az javaival és imáival támogatja a lélekmentést. Szeretete ezzel is kinyúlik az emberek felé s Isten iránti mélyebb odaadásra serkenti, hogy az Úr a legnagyobb mértékben áldássá tegye őt.

A végső napon, amikor a földi gazdagság elhamvad, aki a mennyben gyűjtött kincset, látni fogja életének eredményét. Ha engedelmeskedünk Krisztus szavainak, akkor majd, ha a nagy fehér trón köré gyülekezünk, azokat látjuk ott, akik a mi közreműködésünkkel üdvözültek. Megtudjuk, hogy ők pedig másokat, s azok megint másokat mentettek meg, népes csoportot hoztak a nyugalom földjére, hogy ott most Jézus lábához tegyék koronájukat, s az örökkévalóság meg nem szűnő korszakain át magasztalják Őt. Krisztus munkásai milyen örömmel tekintenek majd az üdvözültekre, akik az Üdvözítő dicsőségének részesei lettek! Milyen becses is lesz a menny azoknak, akik hűségesen munkálkodtak a lélekmentésben!

„Annakokáért, ha feltámadtatok a Krisztussal, az odafelvalókat keressétek, ahol a Krisztus van, az Istennek jobbján ülvén.” (Kol. 3:1)

Ha a szemed tiszta

„Ha azért a te szemed tiszta, a te egész tested világos lesz” (Mt. 6:22)

Az Üdvözítő szavai erős céltudatosságra, teljes szívből fakadó odaadásra utalnak feltételként. Aki őszintén, állhatatosan törekszik megismerni az igazságot és engedelmeskedni annak, bármibe kerüljön is, az el fogja nyerni az isteni megvilágosodást. Az igazi megszentelődés akkor kezdődik, amikor a bűnnel való bárminemű megalkuvás véget ér, s a szív együtt mondja Pál apostollal: „Azokat, amelyek hátam mögött vannak, elfelejtvén, azoknak pedig, amelyek előttem vannak, nékik dőlvén, célegyenest igyekszem az Istennek a Krisztus Jézusban onnét felülről való elhívása jutalmára.” (Fil. 3:14) „Sőt annakfelette most is kárnak ítélek mindent az én Uram, Jézus Krisztus ismeretének gazdagsága miatt: akiért mindent kárba veszni hagytam és szemétnek ítélek, hogy a Krisztust megnyerjem.” (Fil. 3:8)

De amikor önszeretet vakítja el az embert, akkor csak sötétség veszi körül. „Ha pedig a te szemed gonosz, a te egész tested sötét lesz.” (Mt. 6:23) Ez a félelmetes sötétség burkolta konok hitetlenségbe Krisztus kortársait, ez tette lehetetlenné számukra, hogy nagyra értékeljék annak jellemét és küldetését, aki őket bűneiktől megmenteni jött.

A kísértés előtti behódolás azzal kezdődik, ha megengedjük gondolatainknak az ingadozást, s ingadozik Isten iránti bizalmunk. Ha vonakodunk teljesen Istennek átadni magunkat, akkor sötétségben vagyunk, s akkor is, amikor visszatartunk valamit, ajtót hagyunk nyitva, melyen a gonosz behatolhat, hogy kísértéseivel rossz útra tereljen bennünket. Jól tudja: ha hagyjuk, hogy megzavarja látásunkat, hogy a hit szeme ne lássa Istent, akkor már nem lesz védelmünk a bűn ellen.

Valamely bűnös kívánság felülkerekedése a lélek megtévesztettségét bizonyítja. Minden egyes ilyen kívánság bűnös kielégítése egyre inkább elidegenít bennünket Istentől. Amikor a gonosz által választott ösvényt követjük, akkor a gonoszság fellegei körülvesznek bennünket, s ilyenkor minden lépésünk csak még sűrűbb sötétségbe vezet, csak még jobban növeli szívünk vakságát.

Ugyanazt a törvényt találjuk a lélek világában, mint a természetben. Aki a sötétségben él, végül is megvakul. Éjfélinél sötétebb feketeség zárja körül, s számára a legtündöklőbb verőfény sem tud világosságot hozni. Az ilyen ember „a sötétségben jár, és nem tudja, hová megy, mert a sötétség megvakította az ő szemeit” (I. Jn. 2:11). Ha valaki makacsul megmarad a gonoszság melengetése mellett, ha szántszándékkal semmibe veszi az isteni szeretet kérlelését, akkor elveszti a jó iránti szeretetét, Isten utáni vágyát, sőt azt a képességet is, hogy befogadja a mennyei fényt. A kegyelem hívása még mindig szeretetteljes, a világosság még mindig olyan fényesen ragyog, mint mikor először virradt a bűnös lelkére; de a hang süket fület, a világosság vak szemet talál.

Isten senkit sem hagy el végleg, senkit sem ad át a saját útjának, amíg bármi reménység van üdvösségére. Az ember fordul el Istentől, nem pedig Isten az embertől. Mennyei Atyánk kérlelésekkel, figyelmeztetésekkel és szánakozása bizonyítékaival követ minket, míg csak a további lehetőségnyújtás, a további előjogok teljesen hiábavalók. A felelősség a bűnösön nyugszik. Aki ma ellenáll Isten Lelkének, legközelebb még erőteljesebben szegül szembe a világossággal. Az ellenszegülés egyre erősebb, míg végül a világosság nem tesz rá többé benyomást, a legkisebb mértékben sem enged Isten Lelkének. Akkor már „a benned levő világosság sötétség”. Maga az ismert igazság is annyira megromlott benne, hogy csak növeli a lélek vakságát.

Nem szolgálhattok két úrnak

„Senki sem szolgálhat két úrnak” (Mt. 6:24)

Krisztus nem azt mondja, hogy az ember nem hajlandó, vagy nem fog, hanem nem tud két Úrnak szolgálni. Isten és a világ mostani fejedelmének akarata közt nincs egyetértés. A világ pontosan ott lépi át a határt, s ott elégíti ki bűnös módon önző kívánságait, ahol a keresztényt már figyelmezteti a lelkiismerete, hogy kerülje el, tagadja meg magát, torpanjon meg. Az elválasztó vonal egyik oldalán a magát megtagadó Krisztus követője áll, másikon a bűnös kívánságoknak engedő világ szerelmese, aki boldogan, cinkosként hódol a divatnak, komolytalan, felületes dolgokba merül, s tiltott élvezetek után fut. A keresztény nem lépheti át ezt a vonalat.

Senki sem foglalhat el semleges álláspontot. Nincs közbeeső csoport, amely sem Istent nem szolgálja, sem a megszentelt élet ellenségét. Krisztusnak élnie kell emberi eszközeiben, neki kell fáradoznia képességeiken, és cselekednie erejük által. Akaratukat elengedhetetlenül Isten akarata alá kell vetniük; együtt kell munkálkodniuk Szentlelkével. Akkor már nem ők élnek többé, hanem Krisztus él bennük. Aki nem teljesen adja át magát Istennek, az más hatalom ellenőrzése alatt áll, más hangra hallgat, Isten és ember ellenségére, akinek a sugallatai mindenestől más jellegűek. A felemás szolgálat Sátán oldalára állítja az embert, a sötétség seregeinek szövetségeseként. Amikor Sátánnal szövetkeznek azok, akik Jézus katonáinak vallják magukat, Krisztus ellenségének bizonyulnak. Elárulják szent megbízatásukat. Összekötő kapcsot képeznek Sátán és az igazi, hűséges harcosok között úgy, hogy segítségükkel az ellenség állandóan azon fáradozik, hogy elhódítsa Krisztus munkatársainak szívét.

A gonoszság leghatalmasabb erődje nem a kicsapongó vagy az elzüllött kivetett, hanem a máskülönben erényesnek, tiszteletreméltónak és nemesnek tűnő élet, melyben csupán egyetlen bűnt melengetnek, egyetlen gonoszságba merülnek. A titkon a mélység legszélén reszkető, roppant kísértéssel viaskodó lélek számára az ilyen rossz példamutatás a leghatalmasabb csábítás a bűnre. Akit Isten az élet, az igazság és becsület legmagasztosabb fogalmaival áldott meg, de mégis szántszándékkal áthágja Isten szent törvényének valamelyik parancsát, az az ember bűnre való csábítássá züllesztette Isten nemes ajándékait. Lángész, tehetség, nyájasság, még bőkezű, nagylelkű cselekedetek is a Sátán eszközei lehetnek, hogy másokat is a romlás mélységébe sodorjanak, mind ezt, mind az eljövendő életet illetően.

„Ne szeressétek a világot, se azokat, amik a világban vannak. Ha valaki a világot szereti, nincs meg abban az Atya szeretete. Mert mindaz, ami a világban van, a test kívánsága és a szemek kívánsága és az élet kérkedése, nem az Atyától van, hanem a világból.” (I. Jn. 2:15–16)

Ne aggodalmaskodjatok

„Ne aggodalmaskodjatok” (Mt. 6:25)

Aki életet adományozott nektek, jól tudja, hogy az élet fenntartásához táplálékra van szükségetek. Aki a testet teremtette, gondoskodik ruházatotokról is. Aki a nagyobb ajándékot adta, az ajándék teljességéhez szükséges dolgokat is megadja.

Jézus Krisztus a madarakra hívta fel hallgatói figyelmét, amint aggodalmaktól mentesen zengik dicsőítő éneküket, pedig „nem vetnek, nem aratnak, sem csűrbe nem takarnak; és a ti mennyei Atyátok eltartja azokat”. Majd fölteszi a kérdést: „Nem sokkal különbek vagytok-é azoknál?” (Mt. 6:26)

Nem hull le veréb Isten tudta nélkül,¤n¤lélek sem roskad le,¤n¤csak ha Jézus tudja, hisz Ő velünk van,¤n¤bárhol vagyunk is.¤n¤Megjegyez minden keserűen sírt könnyet,¤n¤és soha el nem hagyja a benne bízó lelket.

A domboldal és a környező mezők tele voltak színpompás virággal. Jézus rájuk, harmatos frissességükre mutatott, és így szólt: „Vegyétek eszetekbe a mező liliomait, mi módon növekednek.” (Mt. 6:28) A növények és virágok kecses alakját és finom színárnyalatait lemásolhatja az emberi tehetség, de milyen érintés tudna életet adni akár egyetlen virágnak vagy fűszálnak? Minden út menti virág annak a hatalomnak köszönheti létét, amely a magasság csillagvilágait az űrbe függesztette. A teremtett világon az élet egyetlen lüktetése áramlik át Isten nagy szívéből. Az Ő keze gazdagabb ruhákba öltözteti a mezők liliomait, mint amilyenek földi királyokat valaha is ékesítettek. „Ha pedig a mezőnek füvét, amely ma van, és holnap kemencébe vettetik, így ruházza az Isten; nem sokkal inkább-é titeket, ti kicsinyhitűek?” (Mt. 6:30)

Aki a virágokat alkotta, és aki a madárnak éneket adott, azt mondja: „Vegyétek eszetekbe a mező liliomait… Tekintsetek az égi madarakra!” A természet szépségéből többet megtanulhatunk Isten bölcsességéről, mint amennyit a tudósok tudnak. A liliom szirmára Isten üzenetet írt számunkra, olyan nyelven, melyet csak a szív tud olvasni, amint lassan elfeledkezik a bizalmatlanságról, az önzésről, az aggódásról. Isten miért adta volna a dalos madarakat, a hamvas bimbókat, ha nem atyai szívének túlcsorduló szeretetéből, hogy dicsőbbé, örömtelibbé tegye életünk ösvényét? A virágok és madarak nem szükségesek a puszta léthez. Csakhogy Isten nem elégedett meg csupán a létről való gondoskodással, hanem szépséggel töltötte be a földet, a levegőt, az égboltot, hogy szeretetét hirdesse. Minden teremtett alkotás szépsége pillanatkép az Atya tündöklő dicsőségéről. Ha Isten ilyen végtelen gondot fordított a természet alkotásaira, hogy boldogságunkat, örömünket szolgálja, kétségbe vonható-e, hogy az Úr megadja a szükséges áldásokat?

„Vegyétek eszetekbe a mező liliomait.” Minden virág, mely megnyitja szirmait a napsugár előtt, a csillagokat is igazgató hatalmas törvényeknek engedelmeskedik. Milyen mesterkéletlen, milyen szépséggel teljes, milyen édes az életük! A virágokon át Isten a krisztusi jellem szépségére hívja fel figyelmünket. Aki ilyen szépséggel ruházta fel a virágokat, még sokkal inkább arra vágyik, hogy Krisztus jellemének szépségébe öltözzék a lelkünk.

„Vegyétek eszetekbe a mező liliomait, mi módon növekednek.” A sötét, hideg földből vagy a folyó iszapjából kikelve, a növények milyen szépségesen, milyen illatozva virulnak. A liliom közönséges, barna hagymáját látva ki álmodna a benne rejtőző szépségről? Ám amikor a hagymában elrejtett élet az Úr hívására az esőben, napsütésben kitárul, az emberek elálmélkodnak a kecsesség és szépség láttán. Ugyanígy fog Isten élete kibontakozni minden emberi lélekben, aki átadja magát Isten kegyelme munkálkodásának. Ez a kegyelem, akár az eső és a napfény, ingyenesen, mindenkire áldást hozva jön. Isten szava teremti a virágokat. Ugyanaz az isteni szó termi meg bennünk is a szentség gyümölcseit.

Isten törvénye a szeretet törvénye. Az Úr a természet szépségével vett körül bennünket, hogy megtanuljunk ne csupán magunkkal törődni, ne csak dolgozni, hanem Krisztus szeretetével tegyük boldoggá, örömtelivé, széppé az életet; s miként a virágok, mi is szeretetszolgálattal örvendeztessük meg mások életét.

Apák és anyák, hadd tanuljanak gyermekeitek a virágoktól! Vigyétek ki őket a kertbe, mezőre, lombos fák alá, s tanítsátok meg nekik Isten szeretetének üzenetét kiolvasni a természetből. Az Istenre vonatkozó gondolatokat fűzzétek össze a madarakkal, virágokkal, fákkal. Vezessétek rá gyermekeiteket, hogy minden kellemes és szép alkotásban Isten irántuk való szeretetének kifejezését ismerjék fel. Szépségével tegyétek vonzóvá előttük vallásotokat. A szeretet törvénye legyen ajkatokon.

Értessétek meg gyermekeitekkel, hogy Isten túláradó szeretete által ki lehet javítani, Isten természetével lehet összhangra hozni hibás természetüket. Tanítsátok őket, hogy Isten a virágok bájos szépségéhez hasonlóvá kívánja tenni az ő életüket is. Amint az illatos virágokat érintik, mondjátok el nekik, hogy a virágok alkotója minden virágnál szépségesebb. Szívük szeretetének szálai ezúton Isten köré fonódnak. Ő lesz mindennapi társuk és meghitt barátjuk, aki szebb mindenkinél. Így életük az Ő tiszta, ártatlan képmására alakul majd át.

Keressétek először Isten országát

„Keressétek először Isten országát” (Mt. 6:33)

Krisztus hallgatói mindig türelmetlenül várták, hogy az Úr bejelenti földi országának megalapítását. Miközben Jézus kitárta előttük a menny kincseit, sokuk legfőbb gondja az volt, hogy a vele való kapcsolat miként javíthatna földi kilátásaikon? Jézus most rámutatott, hogy azért olyanok, mint a pogány nemzetek, mert a földiekkel törődnek a legjobban, s úgy élnek, mintha nem lenne Isten, aki gyöngéden őrködik teremtményei fölött.

„Mert mindezeket a világi pogányok kérdezik – mondta Jézus –, a ti Atyátok pedig jól tudja, hogy néktek szükségetek van ezekre.” (Lk.12:30) „Keressétek először Isten országát és az Ő igazságát; és ezek mind megadatnak néktek.” (Mt. 6:33) Azért jöttem, hogy hirdessem nektek a szeretet, az igaz élet, a békesség országát. Tárjátok ki szíveteket, hogy befogadjátok ez országot, s tegyétek legfőbb ügyetekké szolgálatát. Bár ez lelki ország, mégse rettegjetek, hogy az Úr nem gondoskodik életszükségleteitekről. Ha Isten szolgálatára szentelitek magatokat, az gondoskodik majd szükségleteitekről, akié minden hatalom mennyen és földön.

Jézus nem ment fel minket a szorgalmas munka alól, hanem arra tanít, hogy Őt tegyük meg elsővé, utolsóvá, s mindenben a legfontosabbá. Ne kezdjünk olyan vállalkozásba, ne végezzünk olyan munkát, ne keressünk olyan örömöket, melyek akadályoznának, hogy az Ő jelleme, igazságossága, szentsége alakuljon ki bennünk. Bármit teszünk is, végezzük lelkiismeretesen, mintegy az Úrnak.

Jézus az Ő földi életével az életet, minden részletével, tiszteletreméltóvá, fennköltté tette, mivel az Isten dicsőségét tartotta legfontosabbnak, s mindent az Atya akaratának alávetve tett. Ha követjük példáját, akkor megígéri, hogy megadja nekünk szükségleteinket, legyen bár részünk nyomor vagy gazdagság, betegség vagy egészség, együgyűség vagy jó szellemi képesség – kegyelmének ígérete szerint minden élethelyzetben gondoskodik rólunk.

Isten örökkévaló karja öleli át a segítségért hozzá forduló lelket, legyen bár mégoly gyönge is. A kincsek halmai elpusztulnak majd, de az Istenért élő lélek örökre megmarad. „A világ elmúlik, és annak kívánsága is; de aki az Isten akaratát cselekszi, megmarad mindörökké.” (I. Jn. 2:17) Isten városa megnyitja aranykapuit, s befogadja azt, aki a földön megtanulta, hogy a veszteségek és a szerencsétlenségek közepette is Istenre támaszkodjék irányításért, megnyugvásért és reménységért. Angyalok éneke köszönti ott őt, s az élet fája számára termi gyümölcseit. „Mert a hegyek eltávoznak és a halmok megrendülnek; de az én irgalmasságom tőled el nem távozik, és békességem szövetsége meg nem rendül, így szól könyörülő Urad.” (Ésa. 54:10)

Elég minden napnak a maga baja

„Ne aggodalmaskodjatok tehát a holnap felől… Elég minden napnak a maga baja” (Mt. 6:34)

Ha Istennek adod át magadat, hogy az Ő munkáját végezd, nincs okod aggodalmaskodni a holnap felől. Akinek szolgája vagy, kezdettől fogva ismeri a véget. A holnap előtted rejtett eseményei nyilvánvalók a Mindenható előtt.

Amikor magunk vesszük kezünkbe ügyeink igazgatását, és a saját bölcsességünkre támaszkodunk, olyan terhet veszünk magunkra, melyet nem Isten hárít ránk, s amelyet az Ő segítsége nélkül próbálunk hordozni. Azt a felelősséget vállaljuk magunkra, mely Istené, vagyis magunkat állítjuk Isten helyébe. Méltán aggódhatunk, méltán várhatunk veszélyt és veszteséget, hiszen ezek így biztosan elérnek minket. Amikor viszont valóban elhisszük, hogy Isten szeret bennünket, és jót akar tenni velünk, nem aggódunk többé a jövőnkért, s úgy megbízunk Istenben, miként a gyermek megbízik szüleiben. Akkor a bajaink és gyötrelmeink elmúlnak, hiszen akaratunkat Isten akarata magába fogadja.

Krisztus nem ígérte, hogy ma ad nekünk erőt a holnap terheinek hordozásához. Így szólt: „Elég néked az én kegyelmem.” Ahogy mannát adott a pusztában, ma is naponta kiárasztja kegyelmét, s megadja napi szükségleteinket. Akár Izrael seregei a vándorlás idején, mi is reggelről reggelre megtalálhatjuk a mennyei táplálékot.

Egyedül a mai nap a miénk. Ezen a napon kell Istennek élnünk. Erre az egy napra helyezzük Krisztus kezébe komoly, lelkiismeretes szolgálattal minden szándékunkat, minden tervünket. Vessük rá gondjainkat, hiszen Ő gondot visel rólunk. „Mert én tudom az én gondolataimat, amelyeket felőletek gondolok, azt mondja az Úr; békességnek és nem háborúságnak gondolata, hogy kívánatos véget adjak néktek.” (Jer. 29:11) „Megtérve és megnyugodva megmaradhattatok volna; csöndességben és reménységben erősségtek lett volna.” (Ésa. 30:15)

Ha keresed az Urat, ha mindennap újonnan megtérsz, ha lelki választásod által szabad és boldog leszel Istenben, s szívbeli örömmel telten meghallod és követed Isten kegyelmes hívását, hogy jöjj hozzá, s amikor Krisztus igáját – az engedelmesség és szolgálat igáját – viseled, akkor minden panaszod megszűnik, minden nehézségedtől megszabadít, minden aggasztó gondot és kérdést, mellyel most szembe találod magad, megold számodra.

Az Úr imája

„Így imádkozzatok...” (Mt. 6:9/a)

Megváltónk kétszer mondta el az Úr imáját: első ízben a Hegyi beszédben a sokaságnak, majd néhány hónappal később ismét, csak a tanítványoknak. A tanítványok rövid ideig távol voltak Uruktól, s amikor visszatértek, imába merülve találták Őt. Jézus látszólag nem vette észre jelenlétüket, s hangosan tovább imádkozott. Arcát mennyei fény ragyogta be. Mintha a láthatatlan Isten jelenlétében lenne, szavaiban pedig erő, hatalom volt, mint annak a szavaiban, aki Istennel beszél.

Krisztus imája mélyen megérintette a tanítványok szívét. Jézussal együtt járva felfigyeltek rá, hogy Üdvözítőnk milyen gyakran tölt hosszú órákat Atyjával való közösségben. Napjait a körülötte sürgő sokaság szolgálatával és a rabbik veszedelmes álokoskodásainak leleplezésével töltötte. Ez a szakadatlan túlfeszítettség teljesen kimerítette Őt, olyannyira, hogy anyja és a tanítványok is attól tartottak, mindez az életébe kerül majd. Mégis, amikor a kimerítő napokat követő, imában eltöltött órák után visszatért, észrevették, hogy arcán béke ül, és érezték, hogy felfrissült. Reggelről reggelre, az Istennel töltött idő után visszatérve magával hozta az emberek számára a menny világosságát. A tanítványok idő múltával felismerték, hogy Krisztus szavainak és cselekedeteinek ereje az ima óráival függ össze. Most, amint könyörgését hallgatták, szívük csodálattal és alázattal telt meg. Amikor Jézus befejezte imáját, a tanítványok szükségletüket mélységesen átérezve kiáltottak fel: „Urunk, taníts minket imádkozni!”

Jézus nem tanította őket új imára. Azt ismételte el nekik, amire már előbb is tanította őket, mintha csak azt mondta volna: „Meg kell értenetek, amit már elmondtam. Mély jelentőségű, még nem értitek.”

Az Üdvözítő mégsem korlátozza imáinkat csupán ezekre a szavakra. Ő, aki egy az emberiséggel, olyan egyszerű szavakkal mondja el eszményi imáját, hogy a kisgyermek is felfoghatja, mégis olyan tartalmas, hogy a szavak jelentőségét a legkiválóbb elmék sem tudják teljesen megérteni. Az Úr arra tanít, hogy hálaadással járuljunk Isten elé, tárjuk eléje kéréseinket, valljuk be bűneinket, s kérjük kegyelmét ígéretei szerint.

„Ti azért így imádkozzatok: Mi Atyánk…” (Mt. 6:9/a)

Jézus arra tanít, hogy mi is Atyánknak nevezzük Istent, az Ő Atyját. Nem szégyell testvéreinek hívni bennünket. Megváltónk szíve olyan készséges, annyira vágyik rá, hogy befogadhasson minket Isten családjába, hogy már az Istenhez közelítésünk első szavaiba belefűzi a mennyhez fűződő kapcsolatunk biztosítékát: „Mi Atyánk…”

Így jelenti ki a csodálatos igazságot, amely annyira bátorító és megnyugtató: Isten minket is úgy szeret, mint Fiát. Krisztus így imádkozott a tanítványaiért: „És szeretted őket, amiként engem szerettél.” (Jn. 17:23)

A világot, amelyet Sátán a magáénak mond s amely fölött kegyetlen kényúrként uralkodik, Isten Fia szeretetével veszi körül, s egyetlen fontos lépéssel ismét Isten uralma alá helyezi. Az el nem bukott világok megszámlálhatatlan serege dicsőítő énekeket zengett Istennek és a Báránynak, amikor ezt a győzelmet kivívta. Örvendeztek, hogy a bukott emberiség előtt megnyílt az üdvösség útja, s hogy az Úr megváltja a földet a bűn átkától. Mennyivel inkább örvendezniük kell azoknak, akik ebben a csodálatos szeretetben részesülnek!

Hogyan kételkedhetünk, hogyan veszíthetjük el bizonyosságunkat, hogyan is érezhetjük hát, hogy árvák vagyunk? Jézus a törvényszegők javára vette magára az emberi természetet, azért lett hozzánk hasonló, hogy mi majd örök békének és biztonságnak örvendezhessünk. Védőügyvédünk van a mennyben, s aki személyes Üdvözítőjének fogadja el Őt, nem marad árván, hogy saját maga hordozza bűnei terhét.

„Szeretteim, most Isten gyermekei vagyunk.” „Ha pedig gyermekek, örökösök is; örökösei Istennek, örököstársai pedig Krisztusnak; ha ugyan Ővele együtt szenvedünk, hogy Vele együtt is dicsőüljünk meg.” „Még nem lett nyilvánvalóvá, hogy mivé leszünk. De tudjuk, hogy ha nyilvánvaló lesz, hasonlóvá leszünk Őhozzá, mert meg fogjuk látni, amint van.” (I. Jn. 3:2; Rm. 8:17)

Az Istenhez közeledés első lépése, hogy megismerjük Istent, higgyünk szeretetében, hiszen szeretetének vonzereje késztet bennünket arra, hogy Őhozzá jöjjünk.

Isten szeretetének megértése vezet arra, hogy hátat fordítsunk az önzésnek. Amikor Istent Atyánknak szólítjuk, elismerjük, hogy minden gyermeke testvérünk, valamennyien az emberiség része, egyazon család tagjai vagyunk. Kéréseinkbe ugyanúgy bele kell foglalni felebarátainkat, mint önmagunkat. Aki csak saját magának keresi az áldást, az nem imádkozik helyesen.

A mindenható Isten – mondta Jézus – abban az előjogban részesít, hogy Atyánknak szólíthatjuk, közeledhetünk hozzá. Értsünk meg mindent, amit ez magába foglal. Földi szülő soha nem kérlelte úgy tévelygő gyermekét, mint az kérlel téged, aki alkotott is. Soha szeretetteljes emberi gondoskodás nem hívogatta ilyen gyöngéden a bűnét megbánó embert. Isten ott lakik minden családban, hall minden kiejtett szót. Figyel minden elhangzó imára, átéli minden lélek bánatát, csalódásait. Ismeri a bánásmódot, amelyben apánkat, anyánkat, testvérünket, barátunkat és szomszédunkat részesítjük. Gondol szükségleteinkre, és szeretete, irgalmassága, kegyelme szakadatlanul árad, hogy betöltse ezeket.

Másrészt ha Atyánknak nevezzük Istent, ezzel gyermekeinek ismerjük el magunkat, akiket az Ő bölcsességének kell irányítania. Neki kell engedelmeskednünk hát mindenben, tudva, hogy Isten szeretete soha meg nem változik. Az Ő tervét kell elfogadnunk életünkre. Mint Isten gyermekei úgy fogunk őrködni Isten becsülete, jelleme, családja, munkája fölött, mint saját legfőbb célkitűzéseink fölött. Örömünk telik abban, hogy ápoljuk és tiszteletben tartjuk az Atyához és családja minden egyes tagjához fűző kapcsolatunkat. Örömmel elvégzünk bármilyen munkát, legyen az akármilyen szerény, amely Isten dicsőségére lehet, vagy embertársaink jólétét mozdítja elő.

„Ki vagy a mennyekben…” – Krisztus felszólít, hogy tekintsük Atyánknak azt, „aki az égben van, s amit akar, mind megcselekszi”. Az Ő oltalmában biztonságban vagyunk. „Amikor félnem kellene is, én bízom Tebenned.” (Zsolt. 115:3; 56:4)

„Szenteltessék meg a Te neved…” (Mt. 6:9/b)

Isten nevének megszentelése megköveteli, hogy a legfőbb lényhez intézett szavakat tiszteletteljesen ejtsük ki. „Szent és rettenetes az Ő neve.” (Zsolt. 111:9) Soha, semmilyen körülmények között ne ejtsük ki könnyelműen az istenség címeit és megnevezéseit. Amikor imádkozunk, a magasságos Isten fogadótermébe lépünk, szent félelemmel és tisztelettel kell hát eléje járulnunk. Az Úr jelenlétében az angyalok befedik arcukat. A kérubok és a tündöklő, szent szeráfok mély hódolattal közelítik meg trónját. Mennyivel inkább kell tehát nekünk – halandó, bűnös lényeknek – tiszteletteljesen járulnunk az Úr, a mi Alkotónk elé!

Az Úr nevének megszentelése azonban ennél sokkal többet jelent. Mi is, akár Jézus kortársai, külsőleg a legmélyebb tiszteletet tanúsíthatjuk Isten iránt, közben mégis minduntalan megszentségteleníthetjük nevét. Az Úr neve „irgalmas és kegyelmes Isten, késedelmes a haragra, nagy irgalmasságú és igazságú… aki megbocsát hamisságot, vétket és bűnt” (II. Móz. 34:5–6). Krisztus egyházáról írva van: „így hívják majd őt: Az Úr a mi igazságunk.” (Jer. 33:16) Ezt a nevet adják Krisztus minden követőjének, ez a név Isten gyermekeinek öröksége, hiszen a családtagokat az apa nevéről nevezik. Jeremiás próféta Izrael súlyos nyomorgattatásának és megpróbáltatásának idején így esedezett: „Mi a Te nevedről neveztetünk, ne hagyj el minket!” (Jer. 14:9)

Ezt a nevet szentnek tartják a mennyei angyalok és az el nem bukott világok lakói. Amikor így imádkozol: „Szenteltessék meg a Te neved”, akkor azt kéred, hogy a mi világunkban, benned szenteltessék meg. Isten a gyermekének ismer el téged emberek és angyalok előtt. Esedezz hát, hogy ne hozz szégyent arra a szent, szép névre, amelyről neveztetsz (lásd: Jak. 2:7). Isten az Ő képviselőjeként küld el a világba. Minden cselekedeteddel Isten nevét kell hirdetned. Ez a kérésed, az Atya nevének megszentelése arra szólít, hogy az Ő jellemével rendelkezz. Csakis akkor tudod megszentelni Isten nevét, ha életeddel, jellemeddel pontosan Isten életét és jellemét képviseled. Ezt csakis Krisztus kegyelmének és igazságosságának, isteni jellemének elfogadása által tudod elérni.

„Jöjjön el a Te országod!” (Mt. 6:10/a)

Isten az Atyánk, aki úgy szeret minket, mint gyermekeit, s így is gondoskodik rólunk, s Ő egyúttal a mindenség mindenható uralkodója is. Országának jóléte nekünk is szívügyünk, s ennek az országnak a felépítésén kell fáradoznunk.

Krisztus tanítványai a dicsőség országának közeli eljövete-lét várták, Ő azonban, amikor ezt az imát adta nekik, arra tanította őket, hogy Isten országát, az új földet nem abban az időben alapítja meg, hanem imádkozniuk kell eljöveteléért. A kérés azonban megnyugtatás is volt számukra. Bár a tanítványok nem akkor láthatták meg a dicsőség országa eljövetelét, ez az ima mégis azt bizonyítja, hogy Isten országa a megfelelő időben bizonyosan elérkezik.

Isten kegyelmének országa most épül, amint nap nap után bűnnel és lázadással teli szívek hódolnak be a szeretet uralkodásának. Ám a dicsőség országának teljes megalapítása csak Krisztus második eljövetelével következik be. „Az ország pedig és a hatalom, és az egész ég alatt levő országok nagysága átadatik a magasságos egek szentei népének.” (Dn. 7:27) Akkor veszik örökbe a világ megalapítása óta számukra elkészített országot, Krisztus akkor kezdi el uralkodását.

A mennyei kapuk akkor ismét feltárulnak, s Üdvözítőnk tízezerszer tízezer és ezerszer ezer szenttel mint királyok Királya és uralkodók Ura jön el. Ekkor az „Úr lesz az egész föld királya” (Zak. 14:9). Azon a napon egy Úr lesz és a neve is egy. „Isten sátora az emberekkel lesz… velük lakozik s ők az Ő népe lesznek, és maga Isten lesz velük és lesz Istenük.” (Jel. 21:3)

Jézus azt mondta, hogy eljövetele előtt „Isten országának ez az evangéliuma hirdettetik az egész világon bizonyságul minden népnek” (Mt. 24:14). Isten országa addig nem jön el, amíg Isten kegyelmének örömüzenete el nem jut az egész világra. Ezért amikor Istennek adjuk át magunkat, és más embereket is megnyerünk Krisztus számára, siettetjük Isten országának eljövetelét. Csakis azok esedeznek szívből Isten országa eljöve-teléért, akik Isten szolgálatának szentelik magukat, s így szólnak: „Itt vagyok én, küldj el engem” (Ésa. 6:8), „megnyitni a vakok szemét, hogy a sötétségből világosságra, a Sátánnak hatalmából az Istenhez térjenek, hogy bűneiknek bocsánatot és a megszenteltek között osztályrészt nyerjenek” (Ap. csel. 26:18).

„Legyen meg a Te akaratod, mint a mennyben, úgy a földön is!” (Mt. 6:10/b)

Isten akarata szent törvényében jut kifejezésre. A törvény elvei a mennyország elvei. Az angyalok sem juthatnak el magasabb ismeretre, mint Isten akaratának ismeretére, s az Ő akaratának cselekvése a legmagasztosabb szolgálat, amelyre képességeiket használhatják.

A mennyben azonban a szolgálattevés nem a kényszer szellemében folyik. Amíg Sátán fel nem lázadt az Úr törvénye ellen, a törvény létezése csaknem ismeretlen gondolat volt az angyalok előtt. Az angyalok nem mint szolgák, hanem mint fiak végzik szolgálatukat. Tökéletes közöttük az egység, az engedelmesség nem teher számukra, Isten iránti szeretetük örömtelivé emeli szolgálatukat. Ugyanígy visszhangoznak a szavak abban, akiben Krisztus él a dicsőség reménységeként: „Hogy teljesítsem a Te akaratodat, ezt kedvelem, én Istenem, a Te törvényed keblem közepette van.” (Zsolt. 40:9)

Aki azt kéri, hogy „legyen meg a Te akaratod, mint a mennyben, úgy a földön is”, azért imádkozik, hogy a földön érjen véget a gonoszság uralma, Isten örökre törölje el a bűnt, és állítsa fel az igazságosság, a szentség országát. Akkor a föld is, mint a menny, beteljesedik „jóban való teljes gyönyörűséggel” (II. Thessz. 1:11).

„A mi mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma” (Mt. 6:11)

Az Úr imájának első részében Jézus Isten nevét, országát és akaratát illetően tanít minket arra, hogy az Úr nevét illesse dicsőség, Isten alapítsa meg országát, s akarata érvényesüljön. Amikor így legfőbb ügyünkké tettük Isten szolgálatát, akkor már bizalommal kérhetjük, hogy töltse be szükségleteinket. Ha lemondtunk önzésünkről, s Krisztusnak adtuk át magunkat, akkor Isten családjának tagjai lettünk, és az Atya házában minden a mienk is lett. Isten egész kincsesháza nyitva áll előttünk, mind a jelenlegi, mind az eljövendő. Az angyalok szolgálata, Isten Lelkének ajándéka, szolgáinak fáradozása – mindez bennünket is illet. A világ, s ami a világon van – amennyiben javunkra válik –, mind a miénk. Még a gonoszok áskálódása is áldásunkra lesz, mert az is a menny számára nevel. „Ha Krisztuséi vagytok, úgy minden a tiétek.” (I. Kor. 3:23, 21)

Igaz, hogy most mint kiskorú gyermekek élünk, akiket még nem iktattak be örökségükbe. Isten nem bízza ránk birtokunkat, nehogy a Sátán bennünket megbűvöljön, ahogy Édenben az első emberpárt megcsalta. Krisztus megőrzi örökségünket, hogy a pusztító ne férhessen hozzá. Akár a gyermek, mindennap megkapjuk, amire aznap szükségünk van. Naponta kérnünk kell: „A mi mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma!” Ne nyugtalankodjunk, ha valami nem elegendő holnapra is, hiszen miénk az ígéret: „Nem hagylak el és nem feledkezem meg rólad.” Dávid is arról tesz bizonyságot: „Gyermek voltam, meg is vénhedtem, de nem láttam, hogy elhagyottá lett volna az igaz, magzata pedig kenyérkéregetővé.” (Zsolt. 37:25) Isten, aki elküldte a hollót Kérit patakjához, hogy Illést táplálja, egyetlen hűséges, önfeláldozó gyermekéről sem feledkezik meg soha. Aki igazságban jár, arról mondja az Írás: „Kenyerét megkapja, vize el nem fogy.” „Nem szégyenülnek meg a veszedelmes időben és jóllaknak az éhség napjaiban.” „Aki az Ő tulajdon fiának nem kedvezett, hanem Őt mindnyájunkért odaadta, mi módon ne ajándékozna vele együtt mindent minékünk?” (Ésa. 33:16; Zsolt. 37:19; Rm. 8:32) Aki könnyített özvegy anyjának gondjain, segített neki gondoskodni a názáreti családról, ma is együtt érez minden anya igyekezetével, hogy élelemmel lássa el gyermekeit. Akinek megesett a szíve a sokaságon, amikor mindenki elbágyadt s elgyengült, ma is szánakozik az ínséget látó szegényeken. Keze áldólag nyúlik ki feléjük, s még a tanítványainak adott imában is arra tanít, hogy emlékezzünk meg a szegényekről.

Hiszen amikor így imádkozunk: „A mi mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma”, nem csupán magunknak, másoknak is kérünk. Egyúttal azt is elismerjük, hogy amiben Isten részesít bennünket, nem egyedül a miénk. Isten azért ad kölcsön, hogy táplálni tudjuk az éhezőket. Az Úr jóságában gondoskodott a szegényekről. Ezt mondja: „Mikor ebédet vagy vacsorát készítesz, ne hívd barátaidat, se testvéreidet, se rokonaidat, se gazdag szomszédaidat… Hanem amikor lakomát készítesz, hívd a szegényeket, csonkabonkákat, sántákat és vakokat. És boldog leszel; mivelhogy nem fizethetik vissza néked; mert majd visszafizetik néked az igazak feltámadásakor.” (Lk. 14:12–14)

„Az Isten pedig hatalmas arra, hogy rátok árassza minden kegyelmét; hogy mindenben mindenkor teljes elégségtek lévén, minden jótéteményre bőségben legyetek.” „Aki szűken vet, szűken is arat; és aki bőven vet, bőven is arat.” (II. Kor. 9:8, 6)

A mindennapi kenyérért elmondott könyörgés nem csupán a testi táplálék kérését foglalja magában, hanem a lelki kenyérért is imádkozunk, amely örök életet ad lelkünknek. Jézus utasítása ez: „Munkálkodjatok ne az eledelért, amely elvész, hanem az eledelért, amely megmarad az örök életre.” Így szól az Úr: „Én vagyok amaz élő kenyér, amely a mennyből szállott alá; ha valaki eszik e kenyérből, él örökké.” (Jn. 6:27, 51) Megváltónk az élet kenyere, s az Ő szeretetét szemlélve, lelkünkbe befogadva táplálkozunk a mennyből alászállt kenyérből.

Jézus Krisztust a szavain keresztül fogadjuk be. Segítségül a Szentlelket kaptuk, hogy értelmünk előtt megnyissa Krisztus szavát, s bevésse szívünkbe az ige igazságait. Imádkozzunk mindennap, hogy amikor olvassuk az igét, Isten küldje el Szentlelkét, hogy nyilatkoztassa ki előttünk az igazságot, amely megerősíti lelkünket aznapra.

Isten a mi javunkat szem előtt tartva rendelte el, hogy naponta imádkozzunk a testi és lelki áldásokért. Azt akarja, hogy megértsük: szüntelen gondoskodásra van szükségünk, s Ő azon munkálkodik, hogy mindennapos közösségre vonjon bennünket magához. Ez a Krisztussal való közösség – amelyet imával és az ige csodálatos, drága igazságainak tanulmányozásával tartunk fönn – mint éhezőket táplál bennünket, s mint szomjazókat felüdít az élet vizéből.

„És bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek!” (Mt. 6:12)

Jézus azt tanítja, hogy csak úgy nyerhetünk Istentől bocsánatot, ahogyan mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek. Isten szeretete Őhozzá vonz bennünket, s ha ez a szeretet megérinti szívünket, bennünk is szeretetet ébreszt testvéreink iránt.

Az Úr imájának befejezése után hozzáfűzte: „Mert ha megbocsátjátok az embereknek az ő vétkeiket, megbocsát nektek is a ti mennyei Atyátok. Ha pedig meg nem bocsátjátok az embereknek az ő vétkeiket, a ti mennyei Atyátok sem bocsátja meg a ti vétkeiteket.” (Mt. 6:14–15) Aki nem bocsát meg, azt az utat zárja el, amelyen ő is kegyelmet nyerhetne Istentől. Ne gondoljuk, hogy ha az ellenünk vétkezők nem vallják be bűnüket, jogunk lenne megvonni tőlük bocsánatunkat. Igaz, hogy kötelességük volna bűnbánattal és bűnvallomással alázni meg szívüket; nekünk azonban akár bevallják hibájukat, akár nem, mindenképpen a szánakozó irgalmasság szellemével kell viseltetnünk az ellenünk vétkezők iránt. Bármilyen súlyosan bántalmaztak is minket, mégse melengessünk neheztelést, mégse sajnálgassuk magunkat sérelmeink miatt, hanem ahogyan reméljük, hogy Isten elleni vétkeink bocsánatot nyernek, úgy bocsássunk meg mindent mindenkinek, bármit is vétett ellenünk.

Ám a megbocsátásnak sokkal szélesebb körű jelentése is van ennél. Amikor Isten megígéri, hogy nagylelkűen megbocsát, mintha ígéretének jelentése meghaladna mindent, amit megérthetünk, még azt is hozzáteszi: „Mert nem az én gondolataim a ti gondolataitok, és nem a ti útjaitok az én útjaim, így szól az Úr. Mert amint magasabbak az egek a földnél, akképpen az én útjaim útjaitoknál és az én gondolataim a ti gondolataitoknál.” (Ésa. 55:7–9) Isten megbocsátása nem csupán a büntetést engedi el, hanem a bűntől is megszabadít bennünket. Az Üdvözítő szeretet kiáradása átalakítja a szívet. Dávidnak helyes fogalma volt a megbocsátásról, amikor így esedezett: „Tiszta szívet teremts bennem, óh Isten, és az erős lelket újítsd meg bennem!” (Zsolt. 51:12) Máshol pedig ezt írja: „Amilyen messze van a napkelet a napnyugattól, olyan messzire veti el tőlünk a mi vétkeinket.” (Zsolt. 103:12)

Krisztusban Isten önmagát adta oda bűneinkért. Krisztus szenvedte el a kegyetlen halált a kereszten. Ő, az igaz, hordozta értünk, gonoszokért, a bűn terheit, hogy ki tudja nyilatkoztatni nekünk szeretetét, s ezáltal magához tudjon vonzani bennünket. Ezt üzeni nekünk: „Legyetek pedig egymáshoz jóságosak, irgalmasok, megengedvén egymásnak, miképpen az Isten is a Krisztusban megbocsátott nektek” (Ef. 4:32). Lakozzék hát Krisztus, az isteni élet bennetek! Általatok is nyilatkozzék meg a mennyben született szeretet, amely reményt ébreszt a reményvesztettben, és mennyei békét áraszt a bűntől lesújtott szívbe. Amint Istenhez közeledünk, Ő azt a feltételt szabja, hogy mivel irgalmasságot nyertünk Tőle, adjuk át magunkat Urunk irgalmasságának hirdetésére.

Egyvalamire van elengedhetetlenül szükségünk: hogy elnyerjük s továbbadjuk Isten megbocsátó szeretetét – megismerjük és elhiggyük Isten irántunk való szeretetét. Az ősellenség mindenképpen azon mesterkedik, hogy ne ismerjük fel Isten szeretetét. Arra a gondolatra késztet, hogy hibáink és vétkeink súlyossága miatt az Úr egyrészt nem veszi figyelembe imáinkat, másrészt nem áld és nem ment meg minket. Valóban csak gyöngeséget látunk magunkban, és semmit, ami Isten kegyelmébe ajánlana bennünket. Sátán is azt sugalmazza nekünk, hogy hiába minden, nem tudjuk kiküszöbölni jellemhibáinkat. Amikor Istenhez próbálunk folyamodni, ezt súgja fülünkbe: Nincs értelme imádkoznod, hát nem elkövetted ezt a gonoszságot? Hát nem vétkeztél Isten ellen, nem megsértetted lelkiismeretedet? Mégis azt felelhetjük az ellenségnek, hogy „Jézus Krisztusnak, az Ő Fiának vére megtisztít minket minden bűntől” (I. Jn. 1:7). Amikor azt gondoljuk, hogy ha vétkezünk, Isten nem hallgatná meg imánkat, akkor érkezett el igazán az imádkozás ideje. Lehet, hogy pirul az arcunk, lehet, hogy mély megalázottságérzés tölt el bennünket. Ennek ellenére is imádkozzunk, s higgyünk. „Igaz beszéd ez és teljes elfogadásra méltó, hogy Krisztus Jézus azért jött e világra, hogy megtartsa a bűnösöket, akik közül első vagyok én.” (I. Tim. 1:15) Bűneink bocsánata, Istennel való megbékélésünk nem cselekedeteink jutalma, nem azért nyerjük el, mert a bűnös érdemre tesz szert, hanem ajándék, amelynek Krisztus igazságossága az alapja.

Ne igyekezzünk a bűn mentegetésével kisebbíteni vétkeinket, bűnösségünket, hanem fogadjuk el Isten bűnszemléletét, azt, hogy a bűn súlyosan megterhel. Egyedül a Golgota fényénél érthetjük meg a bűn borzalmas súlyát. Ha magunknak kellene hordoznunk bűneinket, megsemmisülnénk a teher alatt. A bűntelen Isten Fia vállalja át mindezt helyettünk – bár mi érdemlünk büntetést, Ő hordja vétkeinket. „Ha megvalljuk bűneinket, hű és igaz, hogy megbocsássa bűneinket és megtisztítson minket minden hamisságtól.” (I. Jn. 1:9) Dicsőséges, csodálatos igazság ez! Egyfelől Isten következetesen megtartja törvényét, másfelől igaznak tudja nyilvánítani a Jézusban hívő embert. „Kicsoda olyan Isten, mint Te, aki megbocsátja a bűnt és elengedi öröksége maradékának vétkét? Nem tartja meg haragját örökké, mert gyönyörködik az irgalmasságban.” (Mik. 7:18)

„És ne vígy minket kísértésbe, de szabadíts meg minket a gonosztól!” (Mt. 6:13/a)

A kísértés nem más, mint bűnre csábítás. Nem Istentől ered, hanem Sátántól és szívünk gonoszságából. „Az Isten gonoszsággal nem kísérthető, Ő maga pedig senkit sem kísért.” (Jak. 1:13)

Sátán törekszik kísértésbe vinni minket, hogy a jellemünkben levő gonoszság kiderüljön az emberek és angyalok előtt, s így magáénak követelhessen bennünket. Zakariás jelképes jövendölésében Sátán az Úr angyala mellett állva vádolja Józsuát, aki szennyes ruhában áll előttük. Ez az eset világítja meg, miként viselkedik Sátán azokkal szemben, akiket Krisztus magához akar vonni. Előbb bűnre csábít, azután pedig mint Isten szeretetére méltatlanokat vádol bennünket a mindenség előtt. Az Úr azonban így szólt Sátánhoz: „Dorgáljon meg téged az Úr, te Sátán; dorgáljon meg az Úr, aki magáévá fogadja Jeruzsálemet. Avagy nem tűzből kikapott üszök-é ez?” Józsuához pedig így szólt: „Lásd! Levettem rólad a te álnokságodat és ünnepi ruhákba öltöztetlek téged.” (Zak. 3:1–5)

A szeretettel teljes Isten igyekszik kifejleszteni bennünk az Ő Lelkének drága ajándékait. Megengedi hát, hogy akadályokba ütközzünk, zaklatások és nehézségek érjenek minket, de nem átokként, hanem a legnagyobb áldásként. Minden kísértés, amelynek ellenálltunk, minden bátran elviselt próba új tapasztalattal gazdagít, s elősegíti jellemünk építését. Aki isteni erővel ellenáll a kísértésnek, az az ég és föld előtt Krisztus kegyelme hatékonyságát nyilatkoztatja ki.

Bár nem szabad megrémülnünk a próbáktól, ha mégoly súlyosak is, mégis esedezzünk, hogy Isten ne engedjen meg olyan erős próbákat, amelyek gonosz szívünk kívánságai által elsodornának bennünket. Amikor Krisztus imájával könyörgünk, akkor Isten irányításának engedjük át magunkat, s kérjük, hogy biztos ösvényeken vezessen. Ha imánk szívből fakad, akkor utána nem indulunk el a magunk választotta, helytelen úton, hanem megvárjuk, hogy Isten vezessen, amikor így szól hozzánk: „Ez az út, ezen járjatok.” (Ésa. 30:21)

Veszélyes a Sátán sugallta előnyöket mérlegelnünk. A bűn szégyent és szerencsétlenséget jelent minden bűnbe esett léleknek. Vakít és félrevezet a bűn, és behízelgő, ámító káprázatokkal csalogat. Ha Sátán területére merészkedünk, nincs biztosíték, amely megvédene minket a hatalmától. Amennyiben lehetséges, zárjunk el minden ösvényt, amelyen át a kísértő megközelíthetne bennünket.

Az ima: „Ne vígy minket a kísértésbe” – már magában véve is ígéret. Ha elkötelezzük magunkat Istennek, ha Őrá bízzuk magunkat, miénk az ígéret, hogy „nem hagy titeket feljebb kísérteni, mint elszenvedhetitek; sőt a kísértéssel egyetemben a kimenekedést is megadja majd, hogy elszenvedhessétek” (I. Kor. 10:13).

A bűn ellen egyedüli védelem, ha Krisztus igazságosságába, szent voltába vetett hit által Ő lakik a szívünkben. A kísértéseknek azért van hatalma felettünk, mert önzés él a szívünkben. De amikor Isten nagy szeretetét szemléljük, az önzést undorítónak látjuk, s már kívánjuk kiűzni a szívünkből. Amikor a Szentlélek dicsőíti előttünk Krisztus áldozatát, szívünk meglágyul és lecsillapodik, a kísértések erejüket veszítik, és Krisztus kegyelme átalakítja jellemünket.

Krisztus soha nem hagy el, hiszen az életét adta értünk. Az ember elhagyhatja Krisztust, legyőzhetik a kísértések, de az Üdvözítő sohasem fordul el azoktól, akiknek a megváltásáért életével fizetett. Ha megnyílhatna a szemünk, embereket látnánk görnyedni súlyos terhek alatt – akár a nehéz rakománytól roskadozó szekerek – bánattól gyötörten, a csüggedés miatt készen a halálra. Látnánk az angyalokat is: segítségül sietnek a megkísértettekhez, akik mintegy a szakadék szélén tántorognak. Az angyalok elűzik a gonoszok seregét, és szilárd alapokra helyezik a megkísértetteket. A két csoport közti harc éppoly valóságos, mint két evilági hadsereg csatája. A lelki küzdelmek kimenetelétől emberek örök sorsa függ.

Ránk is vonatkoznak a Péterhez intézett szavak: „Ímé a Sátán kikért titeket, hogy megrostáljon, mint a búzát; de én imádkoztam érted, hogy el ne fogyatkozzék a hited.” (Lk. 22:31–32) Hála Istennek, Ő nem hagy magunkra. Aki „úgy szerette e világot, hogy az Ő egyszülött Fiát adta, hogy valaki hisz Őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen” (Jn. 3:16), nem hagy magunkra az Isten és az ember ellenségével vívott csatában. „Adok néktek hatalmat, hogy a kígyókon és skorpiókon tapodjatok és az ellenségnek minden erején; és semmi nem árthat néktek.” (Lk. 10:19)

Éljetek Krisztussal összeköttetésben, Ő majd szilárdan megtart titeket szent kezével, amely soha el nem enged. Ismerjétek meg és higgyétek el az Isten irántunk való szeretetét, akkor biztonságban lesztek, akkor éltek. Ez a szeretet olyan erőd, amelyet Sátán semmiféle ámítása, semmilyen rohama nem tud bevenni. „Erős torony az Úrnak neve, ahhoz folyamodik az igaz és bátorságos lesz.” (Pld. 18:10)

„Tiéd az ország és a hatalom és a dicsőség” (Mt. 6:13/b)

Az Úr imájának utolsó mondata, akárcsak az első, az Atyára mutat, akié minden hatalom, s aki mindenki fölött áll. Az Üdvözítő látta a tanítványokra váró éveket, melyek nem olyanok lesznek, amilyenekről ők álmodoztak, nem földi jólétben és megtiszteltetésben telnek majd, hanem emberi gyűlölettől és sátáni dühtől viharos, sötét idők várnak rájuk. A nemzeti viszály és romlás közepette a tanítványok lépéseit veszélyek kísérik, s gyakran elfogja majd őket a félelem. Jézus tudta, hogy tanítványai látni fogják a jeruzsálemi templom romjait, az istentisztelet megszűnését, Izrael népének szétszóratását, mint hajóroncsét az elhagyatott parton. Az Üdvözítő így szólt követőihez: „Hallanotok kell majd háborúkról és háborúk híreiről. Mert nemzet támad nemzet ellen és ország ország ellen, s lesznek éhségek és döghalálok és földindulások mindenfelé. Mindez pedig a sok nyomorúságnak kezdete.” (Mt. 24:6–8) Jézus követői mégse tartsanak attól, hogy reménységük hiábavaló, vagy hogy Isten magára hagyta a világot. A hatalom és dicsőség csakis Őt illeti, akinek csodálatraméltó szándékai feltartóztathatatlanul haladnak előre beteljesedésük felé. A mindennapi szükségleteinkért elmondott imával Krisztus arra tanít, hogy felülemelkedve a gonosz birodalmán és hatalmán, Urunkra tekintsünk, akinek uralkodása mindenekfölött való, aki Atyánk és örök barátunk.

Jeruzsálem pusztulása annak a végső romlásnak volt az előképe, amely később maga alá temeti a világot. A város pusztulásával részben beteljesedett jövendölések közvetlenül vonatkoznak az utolsó napokra is. Ma is nagy horderejű, komoly események előtt állunk, olyan válság küszöbén, amilyet sohasem látott a világ. Számunkra ugyanúgy, mint az első tanítványok számára, biztatóan csendül a megnyugtató szó, hogy Isten uralkodik mindenekfelett. A rövidesen bekövetkező események sor- és időrendje Alkotónk kezében nyugszik. A menny Ura a saját hatáskörében tartja mind a nemzetek sorsát, mind egyházának ügyét. Az isteni tanító azt üzeni a terve megvalósításában közreműködő minden emberi eszköznek, amit egykor Círus királynak mondott: „Felöveztelek téged, bár nem ismertél.” (Ésa. 45:5)

Ezékiel próféta látomásában kezet látott az angyalok szárnya alatt (Ezék. 1:8). Ez arra tanítja Isten szolgáit, hogy Isten hatalma teszi eredményessé őket. Akiket az Úr a hírnökeiként alkalmaz, ne gondolják, hogy Isten munkája tőlük függ, rajtuk múlik. A felelősség terhe nincs véges, halandó lényekre helyezve. Aki sohasem szunnyad, Ő munkálkodik terve véghezvitelén. Ő viszi előre munkáját, hiúsítja meg az istentelenek szándékait, zavarja össze az Isten népe ellen gonoszságot forralók tanácsát. Aki mindenható uralkodó, aki a seregek Ura, Ő uralkodik a kérubok közt, s őrködik ma is gyermekei fölött viszontagságaik közepette. Aki az egeken uralkodik, Ő a mi megváltónk. Ő mér le minden próbát, őrködik a kemence tüzén, amelyben mindenkinek meg kell próbáltatnia. Amikor a királyok erősségeit megdönti, amikor legyőzi ellenségeit, népe akkor is biztonságban lakozik kezében.

„Óh Uram, tied a nagyság, hatalom, dicsőség, örökkévalóság és méltóság, sőt minden, valami a mennyben és a földön van, tied… a Te kezedben van mind az erősség, mind a birodalom; a Te kezedben van mindeneknek felmagasztalása és megerősíttetése.” (I. Krón. 29:11–12)

Bírálat helyett mutass jó példát!

„Ne ítéljetek, hogy ne ítéltessetek!” (Mt. 7:1)

Annak erőltetése, hogy a saját cselekedeteinkkel érdemeljük ki az üdvösséget, oda vezet, hogy az emberek emberi követelményeket állítanak fel védelemként a bűn ellen. Mivel látják, hogy nem tudják betartani a törvényt, szabályokat alkotnak, hogy ezúton szorítsák magukat engedelmességre. Így azonban Istenről önmagunkra tereljük gondolatainkat, Isten szeretete kihal a szívünkből, ezzel együtt kivész belőlünk az emberek iránti szeretet is. Az emberek által kitalált módszerek és követelmények sokasága oda vezet, hogy ítéletet mondjunk azok felett, akik nem ütik meg ezt az emberi mértéket. Az önző, szűkkeblű gáncsoskodás légköre elfojtja a nemes, nagylelkű érzületeket, s arra vezet, hogy énközpontú bírákká, kicsinyes kémekké süllyedjünk.

A farizeusok ilyen csoportot alkottak. Istentiszteleteikről hazatérve nem alázkodtak meg gyöngeségük tudatában, nem voltak hálásak Istentől nyert csodálatos kiváltságaikért. Lelkük kevélységgel telt el, s ez volt a fő gondolatuk: „Az érzéseim, az ismereteim, az elgondolásaim.” Amit ők elértek, azt tartották mérvadónak, e szerint ítéltek meg mindenkit. Önhittségük palástjába öltözve a bírói székbe kapaszkodtak föl, hogy ítélkezzenek.

A népet is javarészt ez a szellem hatotta át. Lelkiismereti kérdésekbe avatkoztak, olyan ügyekben ítélkeztek egymás fölött, amelyek csakis Istenre és az illető lélekre tartoztak. Erre a szellemre, erre a viselkedésre mondta Jézus, hogy „ne ítéljetek, hogy ne ítéltessetek” (Mt. 7:1). Vagyis ne tegyétek meg magatokat mérvadónak. Ne állítsátok mértékül mások elé véleményeteket, a kötelességről alkotott felfogásotokat, Szentírás-magyarázatotokat. Szívetekben se ítéljetek meg senkit, ha nem üti meg az általatok felállított mércét. Ne bírálgassátok az embereket, rossz indítékokat tulajdonítva nekik, ítéletet mondva felettük.

„Azért idő előtt semmit se ítéljetek, míg el nem jő az Úr, aki egyrészt világra hozza a sötétség titkait, másrészt megjelenti a szívek tanácsait.” (I. Kor. 4:5) Hiszen mi nem tudunk olvasni az emberek szívében. Gyöngeségekkel lévén tele, nincs jogunk mások fölött ítélkezni. Véges ember csak a külső látszatból tud következtetni. Egyedül arra bízták az ember feletti ítélkezést, aki jól ismeri a tettek titkos rugóit és aki gyöngéden, irgalmassággal telten mond ítéletet.

„Annakokáért menthetetlen vagy óh ember, bárki légy, aki ítélsz: mert amiben mást megítélsz, önmagadat kárhoztatod; mivel ugyanazokat műveled te, aki ítélsz.” (Rm. 2:1) Ezért aki másokat ítél meg vagy gáncsol, valójában önmagát kárhoztatja, Isten pedig igazságosnak mondja ezt a maguk fölött kimondott ítéletet.

„Miért nézed a szálkát, amely a te atyádfia szemében van?” (Mt. 7:3)

„Mivel ugyanazokat műveled te, aki ítélsz” – még ez a mondat sem mutatja meg a nagyságát annak a bűnnek, amikor valaki veszi a bátorságot, hogy gáncsolja és elítélje testvérét. Jézus ezt mondta: „Miért nézed pedig a szálkát, amely a te atyádfia szemében van, a gerendát pedig, amely a te szemedben van, nem veszed észre?” (Mt. 7:3)

Szavai olyan embert írnak le, aki gyorsan észreveszi másokban a hibát. Amikor úgy véli, hogy valakinek a jellemében vagy életmódjában valami kivetnivalót fedezett fel, nagy lendülettel igyekszik arra rámutatni. Jézus azonban kijelenti, hogy az ilyen keresztényietlen foglalatossággal kifejlesztett jellemvonás a megbírált ember hibáihoz képest olyan, mint a szálka a gerendához mérten. A türelem és a szeretet hiánya viszi arra az embert, hogy heggyé fújja fel a porszemet. Akik sohasem tapasztalták meg a Krisztusnak való teljes átadás alázatos szívűségét, azok nem is gyakorolják életükben a Megváltó szeretetének lágyító hatását. Rosszul képviselik az evangélium örömüzenetének gyengéd, előzékeny szellemét, így drága lelkeket sebeznek meg, akikért pedig Krisztus az életét adta. Megváltónk hasonlata szerint aki odáig süllyed, hogy a bírálat szellemét képviseli, súlyosabb bűnt követ el, mint az, akit vádol, mert bűnét önhittséggel tetőzi be.

Krisztus a jellem egyedüli igaz mértéke. Aki tehát önmagát teszi meg mérvadónak, az saját magát emeli Krisztus helyébe. Az Atya a Fiúra bízott minden ítélkezést (Jn. 5:22), ezért aki mások indítékai fölött merészel ítélkezni, az Isten Fiának előjogát bitorolja. Ezek a bírák és gáncsoskodók az Antikrisztus oldalára helyezkednek, „aki ellene veti és fölébe emeli magát mindannak, ami Istennek vagy istentiszteletre méltónak mondatik, annyira, hogy maga ül be mint Isten az Isten templomába, Isten gyanánt mutogatva magát” (II. Thessz. 2:4).

A legsúlyosabb következményekkel járó bűn az a rideg, elítélő, engesztelhetetlen lelkület, amely a farizeusokat jellemezte. Amikor a vallásos életből hiányzik a szeretet, akkor Jézus hiányzik belőle. Krisztus jelenlétének napsugarait lázas tevékenység vagy buzgólkodás sem tudja pótolni. Rendkívüli éleslátással rendelkezhetünk ahhoz, hogy felismerjük mások hibáit, ám aki ebbe a lelkületbe merül, annak Jézus azt üzeni: „Képmutató, vesd ki előbb a gerendát a te szemedből, és akkor gondolj arra, hogy kivessed a szálkát a te atyádfiának szeméből.” (Mt. 7:5) Aki maga követ el helytelenségeket, az gyanúsít mást ugyanezekkel. Azzal próbálja elrejteni vagy mentegetni a szívében rejtőző gonoszságot, hogy vádaskodva mutogat másra. Hiszen az ember bűn által ismerte meg a rosszat. Az első emberpár, alighogy bűnbe esett, máris egymást vádolta. Az emberi természet azonnal erre adja magát, amikor nem Krisztus kegyelme vezeti.

Amikor az emberek ebbe a vádaskodó szellembe merülnek, nem elégszenek meg azzal, hogy rámutassanak arra, amit testvérükben hibának vélnek. Ha enyhébb módszerek nem használnak, hogy rávegyék testvéreiket: azt tegyék, amit ők tartanak helyénvalónak, akkor erőszakhoz folyamodnak. Amennyire csak hatalmukban áll, kényszerítik az embereket, hogy az ő felfogásuk szerint viselkedjenek. Ezt tették a zsidók Krisztus napjaiban, s ezt teszi az egyház azóta is mindenkor, ha kihalt belőle Jézus Krisztus kegyelme. Ha kiveszett a szeretet hatalma, az egyház az állam erős karja segítségével kényszerítette másokra hittételeit, szerzett érvényt rendelkezéseinek. Ez a titka minden vallásos törvényhozásnak; ez minden üldözés titka is, Ábel napjaitól mind a mai napig.

Krisztus nem kényszeríti, hanem vonzza magához az embereket. A Krisztus által alkalmazott egyedüli késztetés a szeretet. Amikor az egyház világi hatalom támogatását keresi, nyilvánvaló, hogy nélkülözi Krisztus erejét – az isteni szeretet késztetését.

A baj gyökerét az egyház tagjaiban találjuk, ezért a gyógyulást a tagok szívében kell elkezdeni. Jézus Krisztus felszólítja a vádaskodót, hogy előbb a saját szeméből vesse ki a gerendát, előbb saját gáncsoskodó szellemét ítélje el, mielőtt másokat próbálna javítgatni. Hiszen „nem jó fa az, amely romlott gyümölcsöt terem; és nem romlott fa az, amely jó gyümölcsöt terem” (Lk. 6:43). A vádaskodásnak ez a szelleme romlott gyümölcs. A fa romlottságát bizonyítja, nem segít rajtatok, ha önhittek vagytok. A szíveteknek kell megváltoznia, mielőtt másokat intenétek; hiszen a „szív teljességéből szól a száj” (Mt. 12:34).

Amikor az életben válság köszönt be, s inteni, figyelmeztetni akartok, csak akkor lehet jó hatású a szavatok, ha jó példával jártok elöl és megfelelő a lelkületetek. Nektek kell jónak lennetek, mielőtt jót tudnátok tenni. Addig nem tudtok áldásos hatást gyakorolni másokra, amíg tulajdon szíveteket meg nem aláztátok, meg nem finomítottátok, s Krisztus kegyelme által gyöngéddé nem tettétek. Amikor ez a változás végbemegy bennetek, akkor már olyan természetes lesz, hogy mások áldására legyetek, mint a csipkebokornak az illatos virág vagy a szőlőnek a gyümölcstermés.

Ha Krisztus bennetek a dicsőség reménysége, akkor nem akartok másokat szemmel tartani csak azért, hogy leleplezzétek őket. Vádaskodás helyett a segítségükre siettek, a mentés lesz a célotok. Ha tévelygőkhöz szóltok, vegyétek szívetekre az utasítást: „Ügyelj magadra, hogy meg ne kísértessél te magad is.” (Gal. 6:1) Jusson eszetekbe, hogy ti is sokszor eltévelyedtetek, s ha egyszer letértetek, milyen keservesen nehéz volt viszszajutni a helyes útra. Így nem taszítjátok még nagyobb sötétségbe testvéreteket, hanem irgalommal teli szívvel figyelmeztetitek őt a fenyegető veszedelemre.

Aki gyakran tekint föl a Golgota keresztjére, tudva, hogy az ő bűnei juttatták oda az Üdvözítőt, az sohasem próbálja mások bűnével vetni össze a saját vétkeit. Már nem kapaszkodik föl a bíró székébe, hogy testvére ellen emeljen vádat. Nem lehet, nem is lesz vádaskodás, sem önhittség azokban, akik a Golgota keresztjének árnyékában járnak.

Míg csak azt nem érzed, hogy le tudsz mondani tekintélyedről, sőt életedről azért, hogy megmentsd tévelygő testvéredet, addig nem vetted ki a szemedből a gerendát, s nem vagy alkalmas segítség senki számára. Gáncsoskodással, szemrehányással még senkit sem térítettek vissza a helytelen ösvényről. Elűzni viszont sokakat elűztek már így Krisztustól, sok embert kergettek el, mert szívüket elzárták jobb meggyőződésük elől. A gyengéd lelkület, a finom, megnyerő viselkedés megmentheti a tévelygőt, és bűnök sokaságát fedezheti el. Ha Krisztus jelleme nyilatkozik meg benned, ez átalakító erővel érinti majd környezetedet. Krisztus legyen észlelhető benned naponta, Ő majd kinyilatkoztatja igéjének teremtő erejét – azt a gyöngéd, kérlelő, mégis hatalmasan áldásos hatást, hogy Urunk és Istenünk szépséges képmására teremtse újjá mások lelkét.

„Ne adjátok azt, ami szent, az ebeknek” (Mt. 7:6)

Jézus itt olyan emberekről beszél, akik nem vágynak kimenekülni a bűn rabszolgaságából. Mivel elmerülnek abban, ami romlott és alávaló, természetük annyira elzüllik, hogy ragaszkodnak a gonoszsághoz, nem hajlandók megválni tőle. Krisztus szolgái ne hagyják, hogy akadályozzák őket azok, akik az örömüzenetet csak vita és nevetség tárgyává tennék.

Másrészt azonban az Üdvözítő sohasem haladt el valaki mellett, aki kész volt befogadni a drága mennyei igazságokat, bármilyen bűnbe merült is az ember. A vámszedőkhöz és utcanőkhöz intézett szavai új élet kezdetét jelentették. Mária Magdaléna, akiből hét ördögöt űzött ki, utolsóként maradt ott Jézus sírjánál, majd ő volt az első, akit az Üdvözítő a feltámadás hajnalán köszöntött. Saul, az evangélium egyik legádázabb ellensége Pállá, Krisztus odaadó szolgájává változott. A gyűlölet és megvetés, sőt a bűntények és züllöttség mögött olyan lélek rejtőzködhet, akit az Úr kegyelme megmenthet, hogy drágagyöngyként ragyogjon Jézus Krisztus koronájában.

„Kérjetek és adatik néktek, keressetek és találtok, zörgessetek és megnyittatik” (Mt. 7:7)

Az Úr háromszor ismétli el ezt az ígéretet, nehogy kételkedésnek, félreértésnek vagy félremagyarázásnak adjon helyet. Azt szeretné, ha az Istent kereső emberek úgy hinnének benne, mint akinek minden lehetséges. Ezért hozzáfűzi: „Mert aki kér, mind kap; és aki keres, talál; és a zörgetőnek megnyittatik.” (Mt. 7:8)

Az Úr nem szab feltételeket, csak azt, hogy éhezz könyörületére, kívánd tanácsát s vágyakozz szeretetére. „Kérjetek!” – mondja. Kérésetek bizonyítja, hogy ismeritek ínségeteket, s ha hittel kértek, meg is kapjátok, amit kértek. Az Úr szavát adta, s Ő még sohasem szegte meg ígéretét. Ha igaz alázattal közeledsz Istenhez, nem elbizakodottság, ha igényt tartasz ígéretére. Amikor a szükséges áldásokat kéred, hogy Krisztus hasonlatosságára tökéletesíthesd jellemedet, ha az ígéretnek megfelelően kérsz, akkor teljesíti kérésedet. Bűnös voltod tudata már elég alap, hogy kegyelemért és irgalomért esedezz. Az Istenhez való közeledésnek nem a szentség az előfeltétele, hanem a vágyakozás arra, hogy megtisztítson minden bűntől, megszabadítson minden gonoszságtól. Kimondhatatlan nagy szükségletünkre, ínségünkre, teljesen tehetetlen állapotunkra hivatkozhatunk, amely Krisztus megmentő hatalmát szükségessé teszi számunkra.

„Keressetek!” Ne csak Isten áldására, hanem magára Istenre is áhítozzatok. Ismerjétek meg Őt és legyetek békességben. Keressetek, és találtok. Isten keres titeket, s Lelkének vonzása a vágyatok is, hogy Őhozzá jöjjetek. Engedjetek ennek a vonzásnak! Krisztus Isten elé tárja a megkísértett, eltévelyedett, hűtlen ember ügyét. Mindenkor igyekszik fölemelni minket, hogy közösségbe vonjon magával. „Hogyha Őt keresed, megtalálod.” (I. Krón. 28:9)

„Zörgessetek!” Külön meghívásra folyamodunk Istenhez, s Ő szívesen fogad bennünket. Az első tanítványok nem elégedtek meg azzal, hogy az útszélen futtában szót váltsanak Vele, hanem megkérdezték: „Rabbi, hol lakol?… Elmenének és megláták, hol lakik; és nála maradának azon a napon.” (Jn. 1:39–40) Isten minket is bensőségesebb közösségre hív. „Aki a Felséges rejtekében lakozik, a Mindenható árnyékában nyugoszik az.” (Zsolt. 91:1) Akik Isten áldására áhítoznak, zörgessenek a kegyelem ajtaján, majd szilárd meggyőződéssel várjanak, így szólva: Uram, megígérted, hogy aki kér, mind kap, aki keres, talál, s a zörgetőnek kitárod a kaput.

Jézus végigtekintett a szavai hallására összegyűlt embereken, szíve vágyott rá, hogy a sokaság értékelni tudja Isten irgalmasságát és szeretetét. Nagy szükségletüknek, valamint Isten adakozókészségének szemléltetésére éhes gyermeket hozott fel példaként: „Avagy ki az az ember közületek, aki ha az ő fia kenyeret kér tőle, követ ad neki?” (Mt. 7:9) A szülők gyengéd szeretetére hivatkozik, majd így folytatja: „Ha azért ti gonosz létetekre tudtok a fiaitoknak jó ajándékokat adni, mennyivel inkább ád a ti mennyei Atyátok jókat azoknak, akik kérnek tőle!” (Mt. 7:11) Egyetlen apai szív sem tudna elfordulni éhes, kenyeret kérő fiától. El tudjátok-e képzelni az apát, aki azzal okoz fájdalmat gyermekének, hogy előbb fölkelti reményeit, csak hogy azután csalódást okozzon neki? Hogy előbb ízletes, tápláló ételt ígérne, majd pedig követ adna neki? S ki tételezhetné föl, hogy Urunk nem válaszol gyermekei kérésére?

„Ha azért ti gonosz létetekre tudtok a fiaitoknak jó ajándékokat adni, mennyivel inkább ád a ti mennyei Atyátok Szentlelket azoknak, akik tőle kérik.” (Lk. 11:13) A Szentlélek Istenünk helyettese, a legnagyobb ajándék. Ez az adomány „minden jó ajándékot” magában foglal, maga a Teremtő sem tud fontosabbat, jobbat nyújtani. Amikor kérjük az Urat, hogy szánja meg elesettségünket, és Szentlelke által vezéreljen minket, az Úr nem fordít hátat imánknak. Még a szülő is elfordulhat éhes gyermekétől, Isten azonban soha el nem utasítja a szükséget látó, hozzá vágyakozó szív kiáltását. Milyen csodálatos gyöngédséggel ecseteli az Atya szeretetét! Akik a sötétség napjaiban úgy érzik, hogy Isten nem gondol rájuk, azok számára ez az Atya szívének üzenete: „És szól Sion: Elhagyott az Úr engem és rólam elfeledkezett az Úr. Hát elfeledkezhetik-e az anya gyermekéről, hogy ne könyörüljön méhe fián? És ha elfeledkeznének is ezek: én terólad el nem feledkezem. Ímé az én markaimba metszettelek fel téged.” (Ésa. 49:14–16)

Isten igéjének összes ígérete alapul szolgálhat imánkhoz. Bármilyen lelki áldásra van szükségünk, előjogunk, hogy Jézus nevében kérjük. Gyermeki közvetlenséggel, pontosan mondjuk ki, mire van szükségünk. Beszámolhatunk az Úrnak földi ügyeinkről, kérhetjük tőle mindennapi kenyerünket és ruházatunkat csakúgy, mint az élet kenyerét és Krisztus igazságosságának, isteni jellemének palástját. Mennyei Atyánk tudja, hogy mindezekre szükségünk van, azért felszólít, hogy Tőle kérjük ezeket. Minden áldást Jézus nevében kapunk, hiszen Isten éppen azáltal akarja Fia nevét megdicsőíteni, hogy gondoskodik szükségleteinkről ingyen és bőkezűen.

Mégse feledjük, hogy ha Istenhez mint Atyánkhoz fordulunk, ezzel elismerjük, hogy az Ő gyermekei vagyunk. Nem csupán megbízunk jóságában, hanem mindenben engedelmeskedünk is akaratának, tudva, hogy változatlan, változhatatlan a szeretete. Adjátok át magatokat munkája végzésére! Akiket felszólított, hogy elsősorban keressék Isten országát és az Ő igazságosságát, isteni jellemét, azoknak adta Jézus az ígéretet: „Kérjetek és adatik nektek!”

Akié minden hatalom mennyen és földön, annak ajándékai Isten gyermekei számára állnak készen. Olyan drága ajándékok, amelyek a Megváltó vérének súlyos áldozata árán válhatnak tulajdonunkká; olyan ajándékok, amelyek a szív legmélyebb vágyódását is betöltik. Ennek örvendezhetnek azok, akik kisgyermekként fordulnak Istenhez. Tekintsétek Isten ígéreteit a tulajdonotoknak, hivatkozzatok rájuk mint Isten adott szavára, így Ő teljes örömet áraszt rátok.

„Amit akartok azért, hogy az emberek veletek cselekedjenek, mindazt ti is úgy cselekedjétek azokkal!” (Mt. 7:12)

Jézus biztosított bennünket az Atya szeretetéről, és azt is megparancsolta, hogy szeressük egymást – egyetlen átfogó elv által rendezve az emberi közösség összes kapcsolatát.

Krisztus kortársait az foglalkoztatta, hogy mi illeti meg őket, mihez van joguk. Aggodalmaikat, gondolataikat arra összpontosították, hogy biztosítsák maguknak mindazt, amiről úgy gondolták, őket megillető tekintély, tisztelet és szolgálat. Ezzel szemben Jézus Krisztus azt tanította: ne az legyen a legfőbb gondunk, hogy mi jár nekünk, mi illet bennünket, hanem az, hogy mennyit adhatunk. Pontosan annyival tartozunk másoknak, mint amennyivel – szerintünk – ők tartoznak nekünk.

Képzeljük magunkat az emberek helyébe! Képzeljük magunkat érzelmeikbe, nehézségeikbe, csalódásaikba, örömeikbe és szomorúságaikba! Ezekkel azonosítsuk magunkat, és azt tegyük másokkal, amit szeretnénk, ha ők tennének velünk. Ez a becsületesség tényleges mértéke, s nem más, mint a törvény – „Szeresd… felebarátodat, mint magadat” (Lk. 10:27) – más szavakkal való megfogalmazása. A próféták tanításainak öszszegzése, a menny egyik elve ez, s mindenkiben kifejlődik, aki alkalmassá válik a menny szent közösségére.

Ez az aranyszabály az igazi előzékenység alapelve. Legpontosabban Jézus életében és jellemében láthatjuk megvalósulását. Üdvözítőnk mindennapi élete során a szelídség és a szépség tündöklő sugarai ragyogtak mindenkire. Milyen jóakarat áradt már a jelenlétéből is! Isten gyermekeiben is ugyanez a szellem nyilvánul meg; akikben Krisztus lakozik, azokat isteni légkör övezi. Ártatlanságuk fehér öltözete az Úr kertjének illatát árasztja. Arcuk Isten arcáról érkező fénytől ragyog, bevilágítva az ösvényt a botladozó, megfáradt láb előtt.

Akinek helyes fogalma van a tökéletes jellemről, nem mulasztja el, hogy Jézus részvétével és gyöngédségével viseltessen az emberek iránt. A kegyelem hatására meglágyul a szív, megnemesednek, megtisztulnak az érzelmek, és mennyei kifinomultságot és pontos fogalmakat kapunk arról, miként viselkedjünk az adott körülmények között, hogy az valóban áldásos legyen.

Ám az aranyszabálynak még ennél is mélyebb jelentősége van. Akik Isten sokrétű kegyelmében részesültek, úgy továbbítsák az Úr áldásait a tudatlanságban és sötétségben veszteglőknek, ahogyan ők is szeretnék kapni, ha azoknak az embereknek a helyében lennének. Pál apostol azt mondja: „Mind a görögöknek, mind a barbároknak, mind a bölcseknek, mind a tudatlanoknak köteles vagyok.” (Rm. 1:14) Amennyivel többet ismertél meg Isten szeretetéből, amennyivel többet kaptál kegyelmének gazdag ajándékaiból, annyival vagy elkötelezettje a legelsötétültebb, legzüllöttebb embernek, hogy ezekben az ajándékokban részesítsd.

Ugyanez érvényes a földi élet javaira. Ha többel rendelkezünk, mint embertársaink, a többlettel arányban tesz adóssá a kevésbé szerencsések iránt. Ha gazdagok vagy jómódúak vagyunk, ünnepélyes kötelezettségünk gondoskodni a szenvedő betegről, özvegyről, apátlanról úgy, ahogy mi is szeretnénk, ha fordított helyzetben ők gondoskodnának rólunk.

Ez az aranyszabály azt az igazságot is tanítja, amelyet Jézus máskor így hozott a tudomásunkra: „Amilyen mértékkel mértek, olyannal mérnek majd néktek is.” (Mt. 7:2) Akár jót, akár rosszat cselekszünk másokkal, ugyanazt kaphatjuk, és sok esetben ugyanazt is kapjuk vissza. Ha földi vagy másféle segélyben részesítünk másokat, ínségünk idején gyakran négyszeresen kapjuk ezt vissza Isten kincstárából. Ettől eltekintve is, már ebben az életben visszakapunk minden ajándékot Isten szeretetének teljesebb áradásával, hiszen ez a menny dicsősége. Azonban gonosz cselekedeteink is visszahárulnak ránk. Aki gyors a kárhoztatásra, gyors a csüggesztésre, annak a saját életében kell áthaladnia azokon a területeken, amelyeken ő vezetett át másokat, s át fogja érezni azt a gyötrelmet, amelyet mások éreztek ridegsége, részvétlensége miatt.

Isten szeretete rendelte ezt így. Mert Ő azt akarja, hogy megutáljuk szívünk keménységét, s tárjuk ki szívünket, hogy Jézus lakozzék benne. Így a gonoszból jót hoz ki, s ami átoknak tűnt, áldássá válhat.

Ez a szabály a kereszténység alapvető elve; ami ennél kevesebb, az ámítás. Az olyan vallás, amely kevésre becsüli az embereket – akiket pedig Krisztus annyira értékesnek tartott, hogy az életét adta értük –, az a vallás, amely az emberi szükségletek, szenvedések vagy jogok elhanyagolásához vezet: hamis. Ha a szegények, a szenvedők és bűnösök jogaiba gázolunk, azzal Krisztus árulói vagyunk. A kereszténység azért erőtlen és hatástalan a világban, mert bár sokan elismerik Krisztus nevét, életükkel mégis megtagadják a jellemét. Az Úr nevét így káromlás éri.

Az apostoli egyházról írták, amikor a feltámadt Krisztus dicsősége ragyogott rájuk: „Senki semmi marháját nem mondta magáénak.” „Mert szűkölködő sem vala őközöttük senki.” „És az apostolok nagy erővel tesznek vala bizonyságot az Úr Jézus feltámadásáról; és nagy kegyelem vala mindnyájukon.” „És mindennap egy akarattal kitartva a templomban, és megtörve házanként a kenyeret, részesednek vala eledelben, örömmel és tiszta szívvel, dicsérve Istent, és az egész nép előtt kedvességet találva. Az Úr pedig minden napon szaporítja vala a gyülekezetet üdvözülőkkel.” (Ap. csel. 4:32, 34, 33; 2:46–47)

Átkutathatjuk az eget és a földet, mégsem találunk határozottabban kinyilatkoztatott igazságot, mint hogy a részvétünkre és segítségünkre szorulókon segítenünk kell. Ez a Krisztusban rejlő igazság. Amikor a Krisztus nevét viselők gyakorolni fogják az aranyszabály elveit, akkor majd ugyanaz az erő és hatalom kíséri az örömüzenetet, amely az apostolok napjaiban volt a segítségükre.

„Szoros az a kapu és keskeny az az út, amely az életre visz” (Mt. 7:14)

Krisztus idején a júdeaiak többnyire halmokra épült, fallal körülvett városokban éltek. Meredek, sziklás ösvények vezettek a kapukhoz, amelyeket napszálltakor bezártak. A hazafelé igyekvő utasoknak sietniük kellett az emelkedőn, hogy az éj leszállta előtt odaérjenek. Aki ráérősen bandukolt, az a városon kívül tölthette az éjszakát.

Ez a keskeny, meredek út, amely hazavezetett, találó hasonlatul szolgált Krisztusnak a keresztény életút szemléltetésére. Az ösvény, amelyet kijelöltem számotokra – mondja az Úr –, keskeny. A kapu, melyen be kell lépnetek, szűk. Nehéz bejutni rajta, hiszen az előbb említett aranyszabály kizár mindennemű büszkeséget, minden haszonleső önzést. Igaz, van szélesebb út, de az a veszedelemre visz. Ha fel akartok kapaszkodni a lelki élet ösvényén, akkor folyton emelkedőn kell haladnotok, hiszen ez az út felfelé vezet. Azonkívül kevés barátotok lesz, hiszen a sokaság a lefelé vezető utat választja.

Az egész emberiség kényelmesen járhatja a halálba vezető utat, minden világiasságával, önzésével, kevélységével, becstelenségével, erkölcsi romlásával. Ott tágas tér nyílik minden emberi vélekedés, tanítás és hittétel számára, bő alkalom kínálkozik a hajlamok követésére, az önszeretet parancsolta tettekre. A pusztulásba vezető utat keresni sem kell, hiszen tágas az a kapu és széles az az út, amelynek halál a vége.

Az életre vezető út ezzel szemben keskeny, a kapuja szűk. Ha ragaszkodtok bármelyik bűnötökhöz, ez az ösvény túl keskeny számotokra. Ha az Úr útjára akartok lépni, fel kell adnotok saját útjaitokat, akaratotokat, rossz szokásaitokat, cselekedeteiteket. Aki Krisztust akarja szolgálni, nem követheti a világ nézeteit, nem tarthatja magát a világ mértékéhez. A mennybe vezető ösvényen nem fér el rang és gazdagság. Túl szoros a nagyravágyásnak, túl meredek és rögös a kényelemszeretőknek. Fárasztó igyekezet, türelem, önfeláldozás, szégyen, nyomorúság, a bűnösök szembeszegülése volt Jézus Krisztus sorsa, és ez lesz a mi sorsunk is, ha Isten országába szeretnénk jutni.

Mégsem következik mindebből, hogy a fölfelé haladó ösvény nehéz, vagy a lefelé vezető út könnyű. A halálba vezető úton fájdalmakat és büntetéseket találni, bánatok és csalódások érnek. Figyelmeztetések is, hogy ne menjünk tovább, mert Isten szeretete megnehezíti a jó szót megvető, önfejű embernek, hogy a pusztulásba merüljön. Igaz, hogy a Sátán ösvénye vonzónak tűnik, ez azonban tévedés. A gonoszság útja tele van lelkiismeret-furdalással és emésztő gondokkal. A világi becsvágyás követése vonzónak tűnhet, a vége azonban fájdalom és bánat. Az önző tervek hazug ígéretekkel kecsegtethetnek, az élvezet reménységét kínálhatják, örömük mégis mérgezett s megkeserítik életünket. A lejtős út kapuja föl lehet virágozva, ösvényét mégis tövisek szegélyezik, a bejáratról sugárzó fény a kétségbeesés sötétjébe fullad. S a lélek, amely ezt az ösvényt követi, az éjszaka homályába száll alá.

„A hitetleneknek útja kemény” (Péld. 13:15), de a bölcsesség „útjai gyönyörűséges utak és minden ösvénye békesség” (Péld. 3:17). A Krisztus iránti engedelmesség minden cselekedete, minden Őérte való lemondás, minden türelemmel viselt próba, minden győzelem a kísértések felett: előrehaladás a végső győzelem felé vezető úton. Ha Krisztust fogadjuk el vezetőnknek, biztonságosan haladhatunk. Még a legnagyobb bűnösnek sem kell eltévednie. Minden reszkető útkereső tiszta és szent fényben járhat. Bár az ösvény keskeny és olyan szent, hogy bűn nem férhet el rajta, mégis mindenki végigjárhatja, s egyetlen kételyekkel vívódó, remegő léleknek sem kell elmondania: „Az Úr nem gondol velem.”

Bár göröngyös az út, meredek az emelkedő, jobbról-balról szakadék tátonghat, csapda lappanghat, s bár akkor is tovább kell haladnunk, amikor elfáradtunk, és lehet, hogy harcolnunk kell, amikor bágyadtság vesz erőt rajtunk, ha elcsüggedünk is reménykednünk kell, mert ha Jézus Krisztus a vezetőnk, végül biztosan elérjük az áhított célt. Maga Krisztus taposta ki előttünk az utat, Ő egyengette el lábunk előtt az ösvényt.

Az örök életre vezető meredek úton mindenütt az öröm kútforrásai fakadnak, hogy felüdítsék a megfáradtat. Akik a bölcsesség útjain járnak, azoknak még a megpróbáltatások közt is túláradó az örömük; hiszen Krisztus, akit lelkük szeret, láthatatlanul bár, de velük jár. Minden lépésnél bizonyosabban érzik majd keze érintését; minden előrehaladásnál a dicsőség tündöklőbb sugarai hullanak ösvényükre a láthatatlan Istentől. Ezért dicsőítő énekük egyre magasabbra és magasabbra szárnyal, hogy Isten trónja előtt az angyalok énekével egyesüljön. „Az igazak ösvénye pedig olyan, mint a hajnal világossága, mely minél tovább halad, annál világosabb lesz, a teljes délig.” (Péld. 4:18)

„Menjetek be a szoros kapun” (Mt. 7:13)

Az elkésett utas nem állhatott meg az úton semmilyen csábítás, szórakozás, időtöltés kedvéért, ha igyekezett, hogy még napszállta előtt elérje a város kapuját. Minden gondolatát a kapun való bejutás kötötte le. A keresztény élet is ugyanilyen erős céltudatosságot követel – ezt tanította Jézus, aki feltárta előttünk a jellem dicsőségét, országa igazi dicsőségét. Bár nem ígér földi birodalmat, a szoros kapun való bejutást mégis a legjobban kell kívánnunk, erre kell a leginkább törekednünk. Az Üdvözítő nem mondja, hogy harcoljunk a világ legnagyobb birodalmának hatalmáért, mégse gondoljuk, hogy nem vár ránk megvívandó csata, kivívandó győzelem. Jézus felszólít bennünket: törekedjünk, küzdjünk, hogy bejussunk lelki országába.

A keresztény élet harc és menetelés. A győzelmet azonban mégsem emberi erővel érhetjük el. A harc mezeje az emberi szív birodalma – a legsúlyosabb küzdelem, amelyet ember valaha is megharcolt, a csata, melyet meg kell vívnunk: az énünk átadása Isten akaratának, szívünk átengedése a szeretet uralkodása számára. A régi, bűnös természet, amely vér és test akaratából született, nem örökölheti Isten országát: az öröklött hajlamokat, rossz szokásainkat mind fel kell adnunk.

Aki eltökélte, hogy bejut ebbe a lelki országba, az meglátja majd, hogy újjá nem született természetének minden hajlama, indulatai és szenvedélyei felsorakoznak ellene a sötétség országa seregének támogatásával. Az önzés és büszkeség bárminek ellenáll, ami azt bizonyítaná, hogy ezek bűnös vonások. Önmagunkban nem tudjuk legyőzni a hatalmas ellenséget, amely bilincseiben tart minket. Egyedül képtelenek vagyunk leküzdeni az uralomra törő gonosz kívánságokat. Csak Isten adhatja meg nekünk a győzelmet. Az Úr azt kívánja tőlünk, hogy uralkodjunk énünk, akaratunk és cselekedeteink fölött. Ámde Isten nem munkálkodhat bennünk hozzájárulásunk és együttműködésünk nélkül. Isten Szentlelke az embernek adott képességeken és tulajdonságokon keresztül dolgozik értünk. Erőfeszítéseinknek csak Istennel együtt munkálkodva van értelmük.

Nem lehet kivívni a győzelmet komoly ima és minden egyes lépésnél való megalázkodás nélkül. Akaratunkat nem kényszeríteni kell, hogy együttműködjék az isteni eszközökkel, hanem önként kell behódolnunk. Ha a lehető legerőteljesebben kényszerítenék rátok Isten Lelkének befolyását, az sem változtatna kereszténnyé, a menny alattvalójává. A Sátán erődje ezzel még nem lenne ledöntve. Nekünk kell akaratunkat Isten oldalára állítanunk. Magunktól nem tudjuk Isten akaratának alávetni céljainkat, kívánságainkat, hajlamainkat, de ha készek vagyunk rá, hogy Ő készségessé tegyen, akkor elvégzi értünk ezt a lelki munkát, s azt is, hogy lerontson „okoskodásokat és minden magaslatot, amely Isten ismerete ellen emeltetett, és foglyul ejtvén minden gondolatot, hogy engedelmeskedjék a Krisztusnak”. Akkor majd „félelemmel és rettegéssel” viszitek véghez üdvösségeteket, „mert Isten az, aki munkálja bennetek mind az akarást, mind a munkálást jókedvéből” (II. Kor. 10:5).

Bár sokakat vonz Krisztus szépsége és a menny dicsősége, sokan mégis visszariadnak a feltételektől, pedig csak ezek által lehet a mienk mindkettő. Sokan járják a széles utat, akik nincsenek teljesen megelégedve a keskeny ösvénnyel. Szeretnének elszakadni a bűn rabszolgaságától, s a maguk erejével igyekeznek szembeszállni bűnös viselkedésükkel. A keskeny út és a szoros kapu felé fordul ugyan a tekintetük, de az önző élvezetek, a világ szeretete, a büszkeség és a megszenteletlen nagyravágyás válaszfalat emel az emberek és Megváltójuk közé. Az akaratukról, szeretetük vagy célkitűzésük tárgyairól való lemondás olyan áldozatot jelent számukra, amely miatt haboznak, ingadoznak, majd vissza is fordulnak. „Sokan… igyekeznek bemenni, és nem mehetnek.” (Lk. 13:24) Szeretnék, óhajtanák a jót, valamelyes erőfeszítést is tesznek, hogy eljussanak hozzá, mégsem választják végül, nincs megállapodott, határozott célkitűzésük, hogy akár mindennek a feláldozása árán is, de szert tegyenek rá.

Egyedüli reményünk a győzelemre, ha Isten akaratával egyesítjük akaratunkat, és óráról órára, napról napra Ővele együttműködve erre törekszünk. Nem tarthatjuk meg énünket, hogy önzése ellenére is belépjünk Isten országába. Ha valaha eljutunk a megszentelődésre, az az énünkről való lemondás és Krisztus gondolkodásának befogadása által lehetséges. Büszkeségünket, önzésünket, önhittségünket elengedhetetlenül meg kell feszítenünk. Hajlandóak vagyunk-e megfizetni a tőlünk elvárt árat, tökéletesen egybehangolni akaratunkat Isten akaratával? Amíg nem vagyunk erre hajlandók, addig Isten kegyelmének átalakító ereje nem tud érvényesülni bennünk.

A hadviselés, amelyet folytatnunk kell, a hit nemes harca, „amire igyekszem is, tusakodván az Ő ereje szerint, amely énbennem hatalmasan munkálkodik” (Kol. 1:29).

Élete nagy válságának órájában Jákob félrevonult imádkozni. Egyetlen, mindent túlszárnyaló szándék töltötte el: hogy jelleme átalakulását keresse. Miközben Istenhez esedezett, kéz – hite szerint ellenséges kéz – érintette meg, akivel azután egész éjjel küzdött életéért. Lelkének célkitűzését azonban még az életét fenyegető veszedelem sem változtatta meg. Amikor ereje már-már végleg elfogyott, az angyal, isteni hatalmát igénybe véve, megérintette őt, s az érintésről felismerte ellenfelét. Ekkor rokkantan, magatehetetlenül az Üdvözítő keblére borult, s áldásáért esedezett. Nem hagyta magát elutasítani, hanem addig könyörgött, míg Krisztus meghallgatta tehetetlen, bűnbánó lelke kérését, az Úr ígérete szerint: „Fogja meg erősségemet, kössön békét velem, békét kössön velem!” (Ésa. 27:5) Jákob eltökélt lélekkel kérlelte: „Nem bocsátlak el téged, míg meg nem áldasz engem.” (I. Móz. 32:26) Az állhatatosságnak ezt a lelkületét az ihlette, aki azon az éjjelen Jákobbal küzdött. Ő adta meg Jákobnak a győzelmet, Ő változtatta Izraelre a nevét, mondván: „Küzdöttél Istennel és emberekkel, és győztél.” (I. Móz. 32:28) Amiért Jákob hiába küzdött és viaskodott a saját erejével, azt átadása és rendíthetetlen hite által végül is elnyerte. „Az a győzedelem, amely legyőzte a világot, a mi hitünk.” (I. Jn. 5:4)

„Őrizkedjetek pedig a hamis prófétáktól” (Mt. 7:15)

A hamis tanításokat hirdető emberek el akarnak terelni bennünket a keskeny ösvényről, a szoros kaputól. Őrizkedjetek tőlük, mert ha báránybőrbe öltöztek is, belül akkor is ragadozó farkasok. Jézus megmutatta, hogyan tudjuk megkülönböztetni a hamis tanítókat az igaziaktól: „Gyümölcseikről ismeritek meg őket.” Ezt mondja az Úr: „Vajon a tövisről szednek-é szőlőt, vagy a bojtorjánról fügét?” (Mt. 7:16)

Nem azt köti a lelkünkre, hogy ékesszólásukról vagy magasztos hitvallásukról ítéljük meg őket, hanem Isten igéje szerint kell véleményt alkotnunk róluk. „A tanításra és a bizonyságtételre hallgassatok. Ha nem ekként szólnak azok, nincs nékik hajnaluk.” (Ésa. 8:20) „Szűnjél meg, fiam, hallgatni az olyan tanítást, mely téged arra visz, hogy a bölcsességnek igéjétől eltévedj.” (Péld. 19:27) Milyen üzenetet hoznak a tanítók? Az Ige alapján kell megpróbálnunk őket. Isten tiszteletére és félelmére vezetnek-e bennünket? Arra vezetnek-e, hogy úgy tanúsítsunk szeretetet Isten iránt, hogy hűek maradunk parancsolataihoz? Ha az emberek nem érzékelik az erkölcsi törvény súlyos voltát, ha könnyen veszik Isten utasításait, ha akár a legkisebbet is megszegik Isten parancsolatai közül s így tanítják az embereket, akkor a menny semmire sem becsüli őket. Ez esetben tudhatjuk, hogy állításaik alaptalanok, s pontosan azt a munkát végzik, amely a sötétség fejedelmétől ered.

Nem mindnyájan Krisztuséi, akik az Ő nevét vallják és címét viselik. Végül is sokakat találnak híjával, akik pedig Jézus nevében tanítottak, ahogyan az Üdvözítő a tudomásunkra hozta: „Sokan mondják majd nékem ama napon: Uram, Uram! Nem a te nevedben prófétáltunk-e, és nem a te nevedben űztünk-é ördögöket, és nem cselekedtünk-é sok hatalmas dolgot a te nevedben? És akkor vallást teszek majd nékik: Sohasem ismertelek titeket; távozzatok tőlem, ti gonosztevők!” (Mt. 7:22–23)

Némelyek azt hiszik, hogy rendben van az életük, miközben tévedésben élnek. Bár Krisztust vallják uruknak, s állítólag az Ő nevében cselekszenek jelentős dolgokat, mégis a gonoszság művelői. „Szerelmeskedő énekként veszik azokat ajkukra, szívük pedig nyereség után jár.” Számukra Isten szava olyan, mint „szerelmeskedő ének, szép hangú s mint valamely jó hegedűs: csak hallgatják beszédidet, de nem cselekszik azokat” (Ezék. 33:31–32).

A tanítványság puszta megvallása teljesen értéktelen. A lelkünket megmentő krisztusi hit nem abból áll, aminek sokan állítják: „Csak higgyetek, higgyetek – mondják –, nem kell megtartanotok a törvényt.” Pedig a hit, amely nem vezet engedelmességre, nem más, mint elbizakodottság. János apostol így szól: „Aki ezt mondja: Ismerem Őt, és az Ő parancsolatait nem tartja meg, hazug az és nincs meg abban az igazság.” (I. Jn. 2:4) Senki ne melengesse azt a gondolatot, hogy a rendkívüli gondviselés vagy csodálatos jelenségek bizonyítékul szolgálnak arra, hogy akár cselekedeteik, akár az általuk hirdetett elgondolások valódiak. Ha emberek félvállról veszik Isten igéjét, és helyette benyomásaikat, érzéseiket és viselkedésüket emelik az isteni mérték fölé, akkor tudhatjuk, hogy nincs bennük világosság.

A tanítványság próbaköve az engedelmesség. A parancsolatok megtartása bebizonyítja szeretetmegnyilvánulásaink őszinteségét. Amikor az általunk elfogadott tanítások kiölik szívünkből a bűnt, megtisztítják lelkünket a szennytől, amikor megteremjük a szentség, a megszentelődés gyümölcseit, akkor bizonyosan tudhatjuk, hogy ez a tanítás Isten igazsága. Amikor jóakarat, szeretet, gyöngédség, együttérzés látszik meg az életünkben, s a helyes cselekedetek öröme ujjong a szívünkben, amikor Krisztust magasztaljuk, nem pedig önmagunkat, akkor bizonyosak lehetünk benne, hogy helyénvaló a hitünk. „Arról tudjuk meg, hogy megismertük Őt, ha az Ő parancsolatait megtartjuk.” (I. Jn. 2:3)

„Nem dőlt össze, mert kősziklára építtetett” (Mt. 7:25)

Krisztus szavai mélyen érintették hallgatóit, az igazság elveinek isteni szépsége vonzotta őket. Komoly figyelmeztetése mint a szíveket vizsgáló Isten hangja érkezett hozzájuk. Beszédével előbbi elgondolásaik és nézeteik gyökerére sújtott. A szavai iránti engedelmesség gondolkodásuk teljes megváltozását jelentené, szembeállítaná, összeütközésbe hozná őket vallásos tanítóikkal. Annak az egész építménynek a ledőlését jelentené, amelyet nemzedékeken át emeltek a rabbik. Ezért, bár Krisztus szavai visszhangot keltettek szívükben, mégis csak kevesen álltak készen arra, hogy életük vezérfonalául fogadják el azokat.

A hegyoldalon Jézus olyan jelképpel fejezte be tanításait, amely megdöbbentő élénkséggel szemléltette annak fontosságát, hogy hallgatói a gyakorlatba ültessék át elhangzott szavait. Az Üdvözítő körül tolongó sokaságból sokan a galileai tenger partján töltötték életüket. Amint Krisztus szavait hallgatva a hegyoldalon ültek, maguk előtt láthatták a völgyeket és szurdokokat, amelyeken át a hegyi patakok utat találtak a tengerbe. A nyár folyamán ezek a patakok gyakran teljesen eltűntek, csupán száraz, poros medret hagyva maguk után. De amikor a télies zivatarok a halmokra törtek, a folyók megvadult, őrjöngő áradatként időről időre elárasztották a völgyeket, és ellenállhatatlan hömpölygésükkel mindent magukkal sodortak. Ilyenkor a szegény földművesek füves síkon emelt kunyhóit gyakran elsodorta az ár. Az ország egyes vidékein a halmok tetején is álltak házak, teljesen a sziklákra épülve, s közülük több az évezred viharait is kibírta. Ezeket a házakat fárasztó munkával, nehézségekkel megküzdve építették. Nem lehetett könnyen elérni őket, elhelyezkedésük is kevésbé vonzónak tűnt tehát, mint a füves sík. Csakhogy ezeket sziklára építették, s a szél, az árvíz, a vihar hiába ostromolta őket.

Akár a sziklára épült házak építői – mondja Jézus –, olyanok lesznek, akik elfogadják szavaimat, akik jellemük és életük alapjává teszik azokat. Századokkal azelőtt írta Ésaiás próféta: „Istenünk beszéde mindörökre megmarad.” (Ésa. 40:8) Péter apostol pedig évekkel a Hegyi beszéd elhangzása után, Ésaiás szavait idézve, hozzáfűzte: „Ez pedig az a beszéd, amely néktek hirdettetett.” (I. Pt. 1:25) Isten szava az egyetlen biztos pont a világunkban, ez az egyedül szilárd alap. „Az ég és a föld elmúlnak, de az én beszédeim semmiképpen el nem múlnak.” (Mt. 24:35)

A törvény nagy horderejű elvei, Isten természete és jelleme testesül meg Krisztus most elmondott szavaiban. Aki ezekre épít, az Krisztusra, az örök sziklára épít. Az ige befogadása által Őt fogadjuk be, s csakis azok építenek Őrá, akik befogadják szavait. „Más fundamentumot senki sem vethet azon kívül, amely vettetett, mely a Jézus Krisztus.” (I. Kor. 3:11) „És nincsen senkiben másban üdvösség: mert nem is adatott az emberek között az ég alatt más név, mely által kellene nékünk megtartatnunk.” (Ap. csel. 4:12) Krisztus az Ige, Isten kinyilatkoztatása, Isten jellemének, törvényének, szeretetének, életének teljes megnyilatkozása az egyedüli alap, amelyre tartósan igaz jellemet lehet építeni.

Azzal építünk Krisztusra, ha engedelmeskedünk szavának. Nem az az igaz ember, aki csupán kedveli az igazságot, hanem aki cselekszi is. A szentség nem elragadtatás érzése, hanem az Istennek való teljes átadás, az Isten előtti teljes fegyverletétel eredménye; a mennyei Atya akaratának cselekvése. Amikor Izrael gyermekei az ígéret földjének határán táboroztak, nem volt elég számukra, hogy tudjanak valamit Kánaánról, vagy a Kánaán énekeit zengjék. Ez önmagában nem szerezte volna meg nekik a kívánatos ország szőlőskertjeit, olajfalugasait. A valóságban csak az teszi az övékké Kánaánt, ha elfoglalják, ha eleget tesznek a feltételeknek, ha Istenbe vetett élő hitet gyakorolnak, magukévá teszik az ígéreteket, miközben engedelmeskednek Isten utasításainak.

A vallás Krisztus szavának cselekvéséből áll. Nem azért, hogy kiérdemeljük Isten jóváhagyását, hanem hálából, mert hiszen teljesen méltatlanul részesültünk szeretete ajándékában. Krisztus az üdvözítésünket nem csupán hitvallásunkra alapozza, hanem igazságos cselekedetekben megnyilvánuló, valóságos hitünkre. Krisztus elvárja követőitől, hogy szavának cselekvői, ne csupán hallgatói legyenek. Tettekkel épül a jellem. „Akiket Isten Lelke vezérel, azok az Isten fiai.” (Rm. 8:14) Nem azok, akiknek szívét a Lélek megérinti, nem azok, akik olykor-olykor engednek a Lélek hatalmának, hanem akiket folyvást Isten Lelke vezérel, azok az Isten fiai.

Krisztus követője szeretnél lenni, s nem tudod, hogyan fogj hozzá? Sötétben vagy, s nem tudod, miként találj a világosságra? Kövesd azt a világosságot, amellyel már rendelkezel! Tökéld el szívedben, hogy engedelmeskedsz annyinak, amennyit már ismersz Isten szavából. Isten ereje, Isten élete rejlik igéjében. Amint hittel befogadod az igét, az Úr erőt kölcsönöz neked, hogy engedelmeskedj. Amint engedelmeskedsz a rendelkezésre álló világosságnak, nagyobb világosságban részesülsz. Isten szavára építesz, jellemed így Krisztus jellemének hasonlatosságára épül majd fel.

Krisztus az igazi alapzat, az élő kő. Az Ő élete árad azokba, akik Őrá építenek. „Ti magatok is, mint élő kövek épüljetek fel lelki házzá.” (I. Pt. 2:5) „Akiben az egész épület szép renddel rakattatván, nevekedik szent templommá az Úrban.” (Ef. 2:21) A kövek eggyé válnak az alappal, mert ugyanaz az élet lakozik mindenekben. Ezt az épületet nem tudja ledönteni a vihar, mert

aki Istennel él egyazon életet,¤n¤az Ővele együtt mindent túlél.

Ezzel szemben minden épület, amelynek nem Isten szava az alapja, romba dől. Ha – mint Jézus vallásos kortársai – emberi elgondolások és vélekedések alapjára, emberek által kigondolt külsőségekre és szertartásokra, vagy bármi más cselekedetre építünk, amelyet az ember el tud végezni Krisztus kegyelme nélkül, az nem más, mint jellemünk épületének futóhomokra építése.

„Ezért így szól az Úr Isten:… A jogosságot mérőkötéllé tevém és az igazságot színelővé, és jég söpri el a hazugság oltalmát és vizek ragadják el a rejteket.” (Ésa. 28:16–17)

Az irgalmasság ma még kérleli a bűnöst. „Élek én, ezt mondja az Úr Isten, hogy nem gyönyörködöm a hitetlen halálában, hanem hogy a hitetlen megtérjen útjáról és éljen. Térjetek meg, térjetek meg gonosz útjaitokról! Hiszen miért halnátok meg?” (Ezék. 33:11) A kérlelő hang ugyanazé, aki szeretett városát látva gyötrődő szívvel kiáltotta: „Jeruzsálem, Jeruzsálem, ki megölöd a prófétákat és megkövezed azokat, akik tehozzád küldetnek, hányszor akartam egybegyűjteni fiaidat, mint a tyúk az ő kis csirkéit a szárnyai alá, és ti nem akartátok! Ímé pusztán hagyatik néktek a ti házatok.” (Lk. 13:34–35) Jeruzsálem városában Jézus az egész világ jelképét látta, amely elutasította és megvetette kegyelmét. Urunk így zokogta el fájdalmát a ti konok szívetekért, tiértetek! Amikor Jézus a könnyeit ontotta a hegyen, Jeruzsálem még megtérhetett volna s elkerülhette volna végveszedelmét. Isten még kegyelmesen várakozott, hogy adományait elfogadják. Ugyanígy Jézus Krisztus még mindig a szeretet hangján szól a szívedhez: „Íme, az ajtó előtt állok és zörgetek, ha valaki meghallja az én szómat és megnyitja az ajtót, bemegyek ahhoz és vele vacsorálok és ő énvelem” (Jel. 3:20), „Ímé itt a kellemetes idő, ímé itt az üdvösség napja” (II. Kor. 6:2).

Ha önmagatokra alapozzátok reményeteket, homokra építetek. De még mindig nincs késő, hogy elmeneküljetek a küszöbön álló pusztulás elől. Mielőtt a vihar kitörne, fussatok a biztos helyre, álljatok a biztos alapzatra! „Így szól az Úr Isten: Íme, Sionban egy követ tettem le, egy próbakövet, drága szegletkövet, erős alappal.” „Térjetek énhozzám, hogy megtartassatok, ti földnek minden határai!” „Ne félj, mert én veled vagyok, ne csüggedj, mert én vagyok Istened; megerősítelek, sőt megsegítlek, és igazságom jobbjával támogatlak.” „Nem vallotok szégyent és gyalázatot soha örökké.” (Ésa. 28:16; 45:22; 41:10; 45:17)