Az elvarázsolt hegygerinc/Ördögi "adottságok"

Az elvarázsolt hegygerinc‎‎ 5. Ördögi "adottságok" A Belső Erők működése Azon az őszi napon, amikor Lénárd Domokos megtudta, hogy Janka elköltözött Karakóból, úgy érezte magát, mint akit elárultak. Ennyire sértetten még soha nem érezte magát az életben. Büszkesége valahogy nem engedte meg, hogy csakúgy túltegye magát ezen a szörnyű helyzeten. Jórészt az is zavarta, amikor mindenhol titokban csak arról beszéltek, hogy megölte a feleségét. ― A kurvája miatt. De, hogy "az a kurva" is csak így faképnél hagyja!!! Akiért csakugyan megölte a feleségét. De "bárkiért ezt azért nem tette volna meg" ― próbált érvelni amikor olyan nagyon nem kínozták a lelki gyötrelmei. Mert mindamellett, hogy továbbra is játszotta a hatalmat mindig kézben tartó vezér szerepét, azért az ő lelkén is néha kopogtattak, fel hívva arra a figyelmét, hogy valahol valamit ő is elrontott. Arra számított, hogy "két legyet üt egy csapással" ― Viszont meglehetősen kemény, de nagyon kemény csapással ― Önmaga előtt bizonyítva, hogy Jankát igazából szereti és a másik dolog, pedig az, hogy nem kell folyton gondoskodnia afelől, hogy miként tartja távol Dragót az anyjától. Tudván azt, hogy a fia számára "ártalmas" a mama közelsége. Aztán idővel, amikor a gyerek kiheveri az anyja elvesztését, akkor majd nevelhet belőle tetszés szerinti férfiembert. És nem utolsó sorban teljesen (hivatalosan) megkaphatja magának Jankát. Azonban a valóság is azt tükrözte, amit a lelkén kopogtató szellemek hangoztattak: Hogy valamit tényleg elrontott. Mert ugyanis Jankát végleg elvesztette… És a fiát is! Azzal a különbséggel, hogy a nőt mind fizikai - mind lelki értelemben, a fiút, pedig csak lelkileg, mert fizikailag még ott volt mellette és kiélhette a hatalom gyakorlását felette. Már amennyire elégedett volt e hatalom gyakorlással. Mert hosszas bosszankodások árán kényszerült megállapítania azt, hogy hiába, hogy ő az apa, ő az erősebb, a fiú magában hord egy valamiféle rejtett képességet, amely még az erőt is felülmúlja. Legalábbis az ő erejét. Természetesen itt nem fizikai erőről van szó, mert azzal Domokos nagyon sokszor próbálkozott, de nem ért el abszolút semmit. Lénárd Domokos soha nem tapasztalhatta azt a kimondott harmonikus apa-fiú viszonyt, de a történek után keserves kínok közt érezte, hogy fia milyen kimondottan hatalmas gyűlölettel van iránta. És, hogy mindenképp nagyon sokat változott. Addig sem volt az a "normális" gyerek, aki másokkal közösen játszott, barátkozott, társaságba illeszkedett, egyedül csak Jankát fogadta barátjául, de amint az anyját elvesztette, mintha egyszeribe mindenkit hibáztatott volna ezért. Apja bármennyire is hozzá volt szokva az irányításhoz, parancsoláshoz, a fiára még sem tudott hatni semmiképp. Különféle módszerekkel próbálkozott, de mindig csak eredménytelenül. Próbálta szép szóval is de a gyerek magas fokú gyűlölete végett semmire se ment. Aztán amikor elfogyott a türelme, könyörtelenül el-el verte. Viszont a gyerek annyira képes volt tűrni a fizikai fájdalmakat, hogy az apja egy idő után egyszer csak beleborzongott abba, amit észre vette, hogy a fia valósággal egy fajta örömet lel abban, ha kínozva van. Ilyent akkor tapasztalt legelőre, amikor azért verte el kegyetlenül a gyereket, hogy "kérjen bocsánatot tőle". És Lénárd Domokos fájdalommal tapasztalta meg, hogy miként fajulhat a szeretet és szerelem gyűlöletté. Mert Jankát gyűlölte és egy adott pillanatban még a fiát is. Érezte, amint kicsúszik a hatalom a kezéből. Születési adottságai révén bármilyen magabiztos ember volt, e sok kegyetlenül érintett tapasztalatok után bizony ő is megtérdelt. Bárhogyan próbálta be beszélni magának, hogy mit, miért tett, lélekben mégsem tudott megnyugodni. Bármiképp vágyódott a tiszta szeretetre és arra, hogy emberhez illően felnevelhesse a fiát valahol érezte, hogy egy egész életre szóló irtózatot kell cipelnie ezentúl. Viszont, ha visszapörgethette volna az eseményeket akkor is akadályként érezte volna felesége jelenlétét, mert Jankát nagyon szerette, azonban azt a borzalmas dolgot, amelyet oly hirtelen valamiféle furcsa nyomás alatt tett, olyat nem merne megtenni többet soha az életben. Csontjainak velejéig hatoló borzongás fut át rajta mindig, amikor csak vissza gondol arra zavaros pillanatra, amely mintha nem is ezen a világon és nem is vele történt volna meg. Mindent elkövetett, hogy valamiképp felejteni tudjon, de nagyon nehezen ment. Bele vetett magát a munkába és további kreativitási képességei révén valamelyest úgy érezte, hogy visszabillent az egyensúlya. … Dragó édesanyja elvesztésével valamiképp szembe találkozott a halál fogalmával. Lelki szemeivel látta maga előtt és valahogy nem találta annyira félelmetesnek és irtózatosnak, mint ahogyan szoktak róla beszélni általában. Az édesanyja képe mindig előtte lebegett és semmi nehézség nélkül kommunikált is vele. Nem a szó-szoros értelemben "beszélgetett el vele", hanem állandóan "tudott róla" és tudta azt is, hogy nem létezik semmiféle elmúlás. Semmi de semmi nem képes, hogy megszűnjön létezni, csak valamerre átváltozik. Valahová. Valaminek. (?) És ha mégis úgy érezzük, hogy valami, vagy valaki elveszett, kor az csupán azt jelenti, hogy csak mi nem vagyunk képesek azt látni! A fájdalommal és a kényelmetlen helyzetekkel kapcsolatosan felfedezte azt, hogy bármiről legyen is szó, semmi sem tarthat örökké. A dolgok rendje az, hogy egy dolog elkezdődik, aztán véget ér és nyomban kezdődik egy másik… és aztán egy újabb másik. És az egész élet így működik. A fájdalom is csak egy bizonyos időt tarthat. Csak azt az időt kell kibírni ameddig "működik". És ehhez különféle "praktikákkal" annyira hozzá szoktatta magát, hogy néha még szórakoztatónak is találta, ha netalán fájdalmat okoztak neki, vagy kínozták. Viszont nagyon szeretett bosszút állni is. Valóságos "eledelként" fogadott minden "jó alkalmat" a bosszúállásra, megtorlásra. Mert már "olyan szintre jutott", hogy részletezni és minősíteni is tudta az ilyesmiket. Egészen hátborzongató dolgokat talált ki, amelyek főként lelkileg rúgnak vissza az "illetékesekre" ― de főképp az apjára ― és mindig ott, arra a pontra, amely a legsebezhetőbb. Ugyanis annak ellenére, hogy nagyon sok verést kapott az apjától, tisztában volt azzal, hogy mit jelent egy gyermek a szülőnek. Függetlenül, hogy egyet értenek-e, vagy sem. Egy alkalommal, amikor az apja meg akarta verni, elfutott. Nem félelemből, mert nem félt a fájdalomtól. Volt az udvarukon egy mély kút, amelyet már rég nem használtak, de még ott ette a rozsda a vedret a láncon és ki tudja lehetett volna-e vizet meríteni vele. Dragó, amint a házból kiszaladt, még egy túrát tett az udvaron, hogy valamiképp az apja beérhesse, aztán lefékezett a kút mellett, kihúzta a biztosító szeget ami a vedret tartotta és szabályszerűen bele ugrott a rozsdás vederbe. Lénárd Domokosban egyszerre meghűlt a vér, amint a fiát látta, vagy inkább csak hallotta lefelé csörömpölni a vederrel a kút fenekébe. Azzal volt szerencséje, hogy nem "hétköznapi ember lévén", volt lélekjelenete ahhoz, hogy erős kezével elkapja a láncot, amely szörnyen belevágott a tenyerébe, de ő ezzel mit sem törődve csak egyre szorította és fékezte, mert a fia élete forgott kockán… Aztán voltak alkalmak, amikor hosszan-tartóbbra sikerültek az effajta "visszacsapások". Olyan is volt és nem feltétlenül csak akkor, amikor az apja meg akarta verni, hogy egyszerűen elment az erdőbe és nem ment haza. Elbújt és semmi élelem nélkül addig ült ott, amíg az apja csaknem mindent és mindenkit mozgósítva félholtan meg nem találta. Az volt a szerencse, hogy akkor még nem ment messzire az erdőbe. Akkor. Mert, ahogy nőtt, egyre többet járkált az erdőben ― függetlenül attól, hogy az apja mit engedélyezett és mit nem ― nagyon jól ráérzett az erdő "titkaira". Kitűnően tájékozódott és ismert a gerincen minden helyet. Kapcsolatba került a hegyben legeltető pásztorokkal, akik ha másként nem is, de hallásból ismerték Lénárd Domokosnak a "fekete bárány" fiát és kíváncsian szemlélgették ezt a különleges "csodagyereket". Mert olyan képességekkel rendelkezett, amitől sokaknak a hátán végigfutott a hideg, amikor olyan dolgokat hallottak a gyerek szájából, amire ők maguk is csak titokban gondoltak. Valamiképpen kiolvasta az emberek szándékait. Éppen ezért nem bízott senkiben. Hisz' nap, mint nap tapasztalhatta, hogy mennyire próbálják az emberek egymást félrevezetni. Annál több simogatást kapott magától az erdőtől. Mert kész simogatásként hatottak rá a természeti jelenségek mindeden apró rezdülései. Az Édesanya áldott kezeinek vibráló energiáját szívta magába mindig, amikor egymagában messze be barangolt az erdőbe. Hallotta a fák sóhaját, a völgyek morajlását és a büszke hegyek messzeségbe való életkiáltását. Érzékelt minden természetbeli hangot és tudta, hogy mindezek csakis az Isten dicsőségét kiáltják, amelyre a lent élő emberek soha nem képesek figyelni. Az Anyaföld végtelen szeretete mindig olyan bizalommal töltötte el, hogy bármikor érvényesíteni tudta magát ott az erdőben. Nem félt semmitől, hisz' nem is volt egyáltalán amitől, amikor mindent, amivel csak összetalálkozott, saját Anyjának tekintett, a Földanyának. Minden apró jelenségben felismerte az elmúlást és az újjászületést és ezért egyáltalán nem aggódott. Nem félt a hidegtől, az éhségtől, szomjúságtól, mert mindig és minden alkalomkor megoldódtak az effajta problémái. Ha szállás kellett, a maga hozzáértésével boldogult, ha megéhesedett, kapott ezt, azt, gombát, gyümölcsöt és ― és legtöbbször a legeltető pásztoroktól egy-egy darabka túrót, vagy puliszkát. ― És egyáltalán nem volt igényes. Megfelelőképpen bírta az étlenséget is, ha rákényszerült és kevéssel beérte. Gyerek volt még, de semmiképp nem engedte meg magának, hogy a kényelem eluralkodjon fölötte. Lénárd Domokos hotelfőnök csaknem beleőrült a fia folytonos "eltávozásaiba". Valamiképp, még az nyugtatta, hogy már annyit érett az esze a hülye kölyöknek, hogy legalább táplálkozik valamit az erdőben, nem úgy mint régebb, amikor néha még kórházi kezelésre is szorult egy-egy "túra" után. Módszerváltás Körülbelül két éven keresztül csak kínlódott, aztán amikor a Dragó már 12 éves volt, "bedobta a törülközőt". Rájött, hogy nem tud uralkodni a fiún. Legalábbis azokkal a módszerekkel, amelyeket már próbált. Már huzamosabb ideje élt párkapcsolatban élt egy nővel ― akit távolról sem tudott annyira szeretni mint annak idején Jankát ― és arra gondolt, hogy megpróbálja a nőt bevinni a családba, hátha valamit eredményezne pozitív értelemben. Mégis csak egy női lélek és hátha sikerülne kissé "megszelídítenie" azt a fiút. Dragó, épp úgy mint annak idején tudott az apjának a Jankával való kapcsolatáról, épp úgy ismerte Hajnit is ― így hívták az "új" nőt ― csak épp azzal a különbséggel, hogy Jankát előre nagyon szerette, Hajnit pedig teljesen ellenszenvesnek találta. Azonban érzéseiből soha nem mutatott ki semmit. Hiába próbálta faggatni az apja, nem nyilvánított ki semmi fajta érzést. Hajni Noémi halála után való évben került Karakóba és mivel végzettsége is volt körülbelül egy fél év leforgása alatt Tímár Ferenc helyébe lépett, mint vendéglőfőnök(nő). 25 - 30 év körüli meglehetősen csinos nő volt, de ezen a téren Jankával semmiképp nem vehette volna fel a versenyt. Viszont volt benne egy fajta kedvesség, ami a csinossága mellett még népszerűbbé varázsolta. Mindamellett, hogy a kedvesség csakúgy magától jövően beletartozott az alaptermészetébe, mégis kissé izgatottan nyilvánult meg a Dragóval való kapcsolódásban. Ősz volt, kezdődött az iskola és Lénárd Domokos a fiát városi iskolába íratta be. Mivel általában Hajninak több ideje volt, legtöbbször ő vitte és hozta a gyermeket az iskolából. Az ilyen alkalmakkor várt volna el némi "feloldozást" a fiútól. Egyáltalán nem kívánt az anyja helyébe lépni, de nagyon szerette volna, ha azért sikerülne összebarátkozniuk. Nem az a természet volt, aki csak úgy képes volt elviselni azt a közömbösséget, amit Dragótól kapott. Mivel a fiú nem mutatott ki érzelmeket, egyáltalán nem tudta hányadán áll vele. Nem panaszkodott, de nagyon rosszul esett az, hogy ő mindig próbál közeledni és semmi eredmény. De a szó értelmében semmi. Mert se jó se rossz. Semmi. A fiú mintha egyáltalán számba sem venné. Az apja is próbálta ― immár szép szóval ― megmagyarázni, hogy bizony csak előnyök származnának abból, ha kicsit kedvesebb tudna lenni Hajnihoz, de a fiú nem szólt semmit. Az iskolában, mivel új fiú volt és csendes, próbáltak kifogni rajta. Viszont csak csendes volt és nem engedelmes. A harciasabbak közül amint ezt látták, oda fajultak a dolgok, hogy mivel többen is voltak, hát elpáholták. Dragó mindezt szó nélkül tűrte, aztán jól megjegyezve alkalomadtán visszafizetett nekik épp úgy, ahogyan kell. És mindig sikeresen, mert ő olyasmit nem ismert, mint például a lovagiasság, vagy sportszerűség, vagy irgalom. Általában mindig olyankor támadott, főleg a nála erősebbeket, amikor egyáltalán nem is számítottak rá. Jobban mondva, amikor senki sem számított rá. Tetteinek következménye egyáltalán nem érdekelte. Meg is nyúzhatták utána, legalább volt amin aztán újra bosszút állni. Egy idő után már féltek is ártani neki, mert már előre féltek a megtorlástól. Volt olyan eset is, amikor a egyszerre többen voltak kint a táblánál és épp felelés közben a nagy vonalzóval ütötte fejbe az egyik "vétkest". Vagy miután az áldozat már mindenről megfeledkezett egyszerűen oda ment hozzá és azt kérdezte tőle, hogy ki mer-e állni az ablak külső párkányára, mire a hősködő típusú gyerek ki is állott. Aztán Dragó semmi gondolkozás nélkül letaszította az emeletről. Ennek az esetnek aztán komoly következményei lettek, mert a gyerek nagyon megsérült, úgy, hogy még az iskolai évet is meg kellett ismételnie a kórházi kezelések miatt. Ebből kifolyólag Dragót elvonóintézetbe, vagy javító-intézetbe akarták tenni, de Lénárd Domokos, befolyásos ember volt és mint mindent, hát ezt az ügyet is elintézte, de továbbra csakis neki nyúlt a nyaka. És mivel rá jött, hogy sehogy sem tudja fiát kordában tartani, ahhoz folyamodott, hogy egy "nevelőt" fogadott fel melléje. Harminc éves lehetett, de lehetett több is, csak nem mutatta a korát. Boldi Eleknek hívták és tulajdonképpen mint testőr, úgy volt kiképezve, de az igazgató, nevelőként alkalmazta. Kisportolt erős edzett férfi volt és megfelelően jártas volt a karatéban is. Úgy hogy ez a nevelő bizony nem egy akármilyen könnyűszerrel átverhető valaki volt. Dragót különösen nem nyűgözte le sem Boldi Elek testőr-nevelő-karatebajnok személye, sem a "tudománya". Hiába nyomta Boldi a szöveget egész nap, amely saját életfilozófiájáról szólt, a fiú rá sem hederített. De ez a Boldi türelmes ember volt és nem adta fel egykönnyen a reményt. Mivel informált volt a Dragó "harci stílusával" kapcsolatosan, hát azzal kapcsolatosan közelítette meg a fiút. Mivel egész nap együtt voltak ― nem lehet tudni, hogy a Boldi fizetését illetően Lénárd mennyit áldozhatott a fiáért ― Dragó lecsúszott a szabadon való bóklászásokról. A "program" meglehetősen lezser volt, de hogy unalmas se legyen ― főleg a Boldi számára, hát "agyon kellett ütni" valamiképp az időt. Ami eleinte abból állt, hogy videó filmeket néztek, mégpedig "nevelő hatású" harcművészetekkel kapcsolatos filmeket. Amelyek aztán magukba foglaltak különböző szamurájokról és nindzsákról szóló filmeket is. Miközben sok ilyen filmet megnéztek, Boldi egyfolytában tanulmányozta a fiút. Mi az, ami jobban felkelti a figyelmét és mi az ami nem. Mit tart helyénvalónak és mit nem. Mi kelt benne ellenszenvet, gyűlöletet, vagy szimpátiát, együttérzést… Mindezeket jól, de jól megfigyelte Boldi mester. ― Melyiket tartod nagyobb harcosnak? ― kérdezte a fiút egyik film után ― A szamurájt, vagy a nindzsát? ― A nindzsát. ― felelte semmi gondolkozás nélkül a fiú. ― És miért? ― kérdezte Boldi. ― Azért, mert ha nem erősebb, akkor legalább okosabb. ― mondta határozottan a fiú. ― De a szamuráj becsületesebb és tisztességesebb. Nem? ― Éppen ezért nem tudja legyőzni a nindzsát! ― mosolyodott el a fiú. ― Hogy lenne mindig a nindzsa az erősebb! ― tromfolta le Boldi. ― A filmekben lehet akár melyik az erősebb. ― állapította meg Dragó fölényesen. ― Ha majd kiérdemled, akkor egy igazi, valós harcot nézünk meg. ― mondta bíztatólag Boldi ― Ott megállapíthatod, hogy a nindzsa, vagy a szamuráj harcol-e jobban! ― Rendes harc…? ― képedt el a fiú. ― Majd meglátod. ― mondta Boldi, majd hozzátette ― Ha csakugyan kiérdemled! ― Mivel? ― kérdezte a gyerek. És Boldi boldogan mosolygott magában, hogy már ekkorát haladt ezzel a különös gyerekkel. Aztán a továbbiakban Boldi nagyon óvatosan neki fogott, hogy a harcok valódi jelentőségét érdekeltté tegye Dragó előtt. És nem győzött csodálkozni azon, hogy a fiú milyen hamar felfogta, hogy egy valódi harcban az ember elsősorban önmagát kell tudja legyőzni. Aztán, amikor arra is rá jött, hogy mekkora belső erővel rendelkezik, elhatározta, hogy komolyan kezd foglalkozni a gyerekkel. És neki is látott ennek. Annak függvényében próbált adagolni különböző nehézségi fokozatokat, miszerint a fiú érdeklődést mutatott a jelentőségük iránt. Ez egyelőre kissé vontatottan indult, de néhány hét elteltével már Dragó annyira belejött a dolgokba, hogy a legszívesebben mindig azzal foglalkozott volna. De mivel Boldi nagyon jól tudta, hogy mikor, miből mennyi az elég, hát olyankor egy-egy erdei túrát tartva "pihenőt tartottak". Így ment ez heteken, hónapokon keresztül, amikor már egy év elteltével Dragó megkérdezte mesterét, hogy mi is lesz azzal a "rendes harc" nézésével. ― Én érzem, hogy Boldi bácsi elégedett velem és mégis megfeledkezett egy ígéretéről! ― Egyáltalán nem feledkeztem meg semmiről, csak neked még fogalmad sincs arról, hogy milyen problémákkal járnak az olyan fajta harcok. A tavaly a kiérdemlést emlegettem. Most hozzáteszek még annyit, hogy türelem! Türelemmel is sok mindent ki lehet érdemelni! A rendes harc Mivel Boldi elég jól megismerte a Dragó karakterét, jól tudta, hogy az adott szó nála milyen sokat jelent. És azt is hogy rászolgált arra, hogy beváltsa ígéretét. A nyár vége felé került sor arra, hogy elvigye egy karate versenyre az egyik közeli városba, ahol Dragó legalább 25 - 30 meccset láthatott. ― Na mit szólsz hozzá? ― kérdezte hazafelé Boldi a fiút. ― Nem voltak igazi harcok. ― állapította meg komolyan Dragó. ― De hát nem üthetik agyon egymást! Nem ellenségek, hanem csak ellenfelek. ― De a múltkor azt tetszett mondani, hogy rendes harcot nézünk. ― mondta Dragó kissé elégedetlenül. ― Majd el jön annak is az ideje ― nyugtatta meg Boldi. ― Csak ki kell érdemeljem, úgy-e? ― hangsúlyozta a gyerek és mosolygott hamiskásan. És nem telt bele két hét és "ki is volt már érdemelve". Azaz adódott a lehetőség rá, hogy "igazi" nem is harcot, hanem bunyót nézzenek. Igaz, hogy ez már jelentősebb összegbe került, mint a karate verseny, de Boldi nem sajnálta a pénzt. (Hisz' ha így nem, akkor úgy, de felhajtsa majd a Dragó apjától). A "rendezvény" egyik nagyvárosban volt megtartva, de egyáltalán nem olyan nagy reklámmal és pompával, mint a karate bajnokságon. Sőt! Nagyon is eldugott körülmények közt egy elhagyatott gyár épület raktárhelyiségében. És annyira titokzatos és csendes volt minden ott a környéken, hogy Dragó már azt hitte, hogy elhalasztották az egész mulatságot. ― Várd ki a végét! ― mondta halkan Boldi ― Ez nem hivatalosan megy! A valódi bunyó az törvényellenes. Amint ott álldogáltak, lassan-lassan szállingózni kezdtek az emberek. Többnyire kissé elhagyatott külsejű marcona kinézetű emberek, de akadtak olyanok is, akik haszonleső szemeikkel kissé izgatottan jobbra-balra tekintgettek és azt sem bánták volna, ha már túl lennének az egész bulin. közben rutinszerű jelbeszédekkel néha még kommunikáltak egymással. Ugyanis még nem voltak befejezve a fogadások, még az utolsó pillanatban is engedélyezett volt a változtatás. Boldi egy kis rácsos ajtóhoz vezette Dragót és javasolta, hogy "tartsa a helyét" aztán pillanatok alatt megtelt a helyiség csak ilyen szedett-vedett emberekkel. Voltak olyan jól öltözött úriemberfélék is, de azok egy hosszú emeleti lelátóféleségről néztek lefelé. Az esetleges túl lerövidült meccsekre számítva ― ami gyakran fordult elő ― több párharcot szerveztek, hisz' ennyi ember, nemcsak a győztest ünnepelni jött, hanem bunyót látni is, amelyért nem csekély összeget fizettek le. Az első párharc egy szőke kemény kötésű fiú és egy kissé ronda kinézetű cigány között volt. A harc elején, hogy minél érdekesebbé varázsolódjon ez a kimondottan szórakoztató jellegű "összejövetel", nagy hanggal szerre megdicsérték mindkét "versenyzőt" ismertetve eddigi pályafutásaik eredményét. A szőke fiú valamilyen karatéban jeleskedett és itt-ott különböző bajnokságokat is megnyert. A rusnya cigányról mindössze csak annyit mondtak, hogy "sittes". Tehát valahol a börtön falai közt tanulhatott "csatázni." Amint a harc megkezdődött, Dragó feszült figyelemmel kísérte minden mozdulatukat. De nem azzal az átlagos kíváncsisággal, hogy "na, most melyik nyer?", hanem jól megfigyelte a viselkedésüket is, hogy mit várhatnak el egymástól. A karate bajnok mozdulataiból mintha olyasmit állapított volna meg, hogy az kissé jobban rákoncentrál arra, hogy mit is várhat el a másiktól. Az egész meccs lefolyása egyáltalán nem volt olyan látványos, mint a filmeken, de ez Dragót nem lepte meg. A harc végkimenetele, már néhány másodpercen belől eldőlt, de ennek ellenére még sem fejeződött be olyan hamar, aminek a közönség különösen örvendett. Azzal kezdődött, hogy a cigány fiú egy adott pillanatban egyik lábát magasba lendítve támadás indítást színlelt és ennek következtében a másik egy meglehetősen gyors védekező állást vett fel, mivel és valahová a fej környékére várta a rúgást. Azonban abból a bizonyos láblendítésből nem egy fejre való rúgás alakult ki, hanem egyszerűen lecsapott a karatés sípcsontjára. De teljes erővel. A szőke fiúnak a fájdalomtól eltorzult az arca és felnyögött. Egy másodperc töredékre kizökkent a ritmusból és ez épp elég volt ahhoz, hogy a cigány bepótoljon egy újabb rúgással. Szintén arra a helyre. Ez aztán már több volt a soknál a szőke fiúnak. Amint a fájdalmával volt elfoglalva már abszolút nem védekezett és ezt a másik kíméletlenül ki is használta. Leütötte és nem feltétlenül szükséges részletezni, hogy mit művelt el ott azzal szegény fiúval. És a bíró nem állította le! ― Mert nem is volt bíró! A harcosok maguk döntötték el, hogy meddig tart a küzdelem. Viszont a fiúnak még ideje sem volt felmérni, hogy mi fog történni. És, amikor megtörtént, akkor már nem volt aki. Volt ugyan egy megnevezett személy, aki ezt kellett volna figyelje, de a közönség kedvéért, kissé lassabban hozta tudtára a cigánynak, hogy már győzött. Dragónak a látvány óriási élmény volt és ezen Boldi sem csodálkozott egyáltalán. A második küzdelem eléggé "lerövidültnek" bizonyult. Egy nagytestű meglehetősen durva kinézetű vörös ember és egy középtermetű barna kemény izomzatú sebhelyes arcú és a másiknál nem kevésbé durva kinézetű férfi küzdelme volt. Már az első összecsapásnál egybefonódtak, ugyanis a vörösnek külön stílusa volt a közelharc és a különböző szorongatási módszerek. A sebhelyes viszont egyáltalán nem lepődött meg azon, hogy ellenfele megfogta. Nem próbált szabadulni, vagy eltaszítani magától a másikat. Egykönnyen nem is lehetett követni, hogy tulajdonképpen mi történik köztük, minként folyik a küzdelem, mert a barna hihetetlen gyorsasággal hol egyik, hol a másik térdével rúgott fel a nagytestűre, amíg az kissé meg nem bomlott, aztán hirtelen erőteljesen hátraugrott és közben mindkét kézzel keményen fogva tartotta a másik jobb kezét. Amint a nagy-ember egy töredékmásodpercre kissé meghajlottan kinyújtott karral került szembe vele, a sebhelyes pedig hirtelen a levegőbe ugorva szabályszerűen a földhöz csapta magát és amint földet ért nyomban olyan forgásba lendült, akárcsak egy krokodil, amikor megragadja áldozatát. És egy-két gyors fordulat éppen elég volt ahhoz, hogy a másiknak teljes egészében kicsavarja a karját. Sokan előre azt hitték, hogy a vörös ütötte a földhöz a másikat és csak akkor csodálkoztak egy nagyot, amikor az fájdalmában elbődítette magát. Dragónak ez a meccs is nagyon tetszett és kezdte egyre jobban érezni magát. A harmadik küzdelem azonban már meglehetősen hosszas volt, eldurvult ordítozások közt folyt le és nagyon tetszett a közönségnek. Viszont Dragónak egyáltalán nem. A két ellenfél ― vagyis inkább ellenség ― nagyon energikusan csapott össze, mind a ketten már az első másodpercekben győzni akartak. Addig ütötték, csépelték egymást, míg vérbe habarodva jóformán már mozogni is alig tudtak, annyira kifáradtak, hogy Dragó megállapította, hogy így elgyengülten bármelyiküket le tudná győzni. ― Elhallgass te kölyök! ― szólt rá csaknem ijedten Boldi ― Nehogy meghallja valaki, mert még a végén be dobnak téged is a lyukba! ― Miért? ― kérdezte nyugodtan Dragó ― Ha egyszer biztos vagyok abban, hogy megverném?! ― Nézzed csak tovább! Ne álmodozz! ― utasította rendre a fiút. A harc aztán véget ért, de hogy melyikük győzött, azt nem volt könnyű eldönteni, mert ugyanis az egyik végül is feladta, de ebben a pillanatban esett össze a másik. Kis zavarodás következett, senki sem tudta eldönteni, hogy ki a győztes, ami nagyon is döntő jelentőségű volt, hisz' komoly összegek szerepeltek a fogadási listákon. A melyik rosszul lett, az még nem jött helyre és vitatkozni kezdtek az emberek. Ekkor egy különös jelenet történt. A tömegből, onnan Dragóék mellől ki tört egy kis szeplős guvadt szemű ember és egy kiálló párkányra állva elordította magát: ― Egy gyerek itt eldönti, hogy ki a győztes! ― kiáltotta és lefelé mutatott ahol Dragó állt. Sokan tanácstalanul nézelődni kezdtek arra, ahol Boldi és Dragó álltak. Boldiban egyből meghűlt a vér. Elfehéredett és ideges mozdulattal el akarta hallgattatni a kiabáló embert. De az számba sem vette, akkora lendületben volt. ― Bátor gyerek! A kimerült harcossal ki mer állni! ― kiáltotta Dragóra nézve ― Így van-e fiú? ― kérdezte bíztatólag. ― Ha a fiú győz, akkor a másik nyert, ha nem akkor ez! ― hangzott a javaslat. A nagy tömegből egyre többen próbálták jobban szemügyre venni, hogy miről is, kiről is van szó. Boldi rémülten taszigálódni kezdett és valamerre ki akart szabadulni a gyerekkel a sok ember közül. ― A gyerek nem áll ki senkivel!! ― ordította és Dragót magával ragadva menekült tovább. ― Engedjenek ki! Elmegyünk! Viszont Dragó megvetette a lábát. ― Álljunk meg Boldi bácsi! ― mondta higgadtan a fiú ― Meg tudom verni a pasast! A körülöttük lévők közt akik ezt hallották, egyesek kacagtak, mások meg csodálkoztak. Aztán a duvadt szemű kihasználta a lehetőséget és előbbi javaslatához híven ragaszkodva ismét ordítozni kezdett, ezúttal már úgy, mintha Dragó "edzője" lenne és "képességeit" nagyon jól ismerné… Aztán nem győzte dicsérni, hogy milyen csodagyerek döntheti el a harc kimenetelét. Eközben már körbevették őket és Dragót mustrállgatva már a fogadásokat kezdtek emlegetni. Boldi úgy meg volt ijedve, hogy saját hangjának nem tudta értelmét venni. A közelében állókkal próbált kapcsolatot teremteni és megmagyarázni nekik, hogy mekkora nagy tévedésről van szó. Még azt is kiabálni kezdte, hogy a gyerek nem beszámítható, nem épeszű szegény (és lehetett ebben némileg igaza). De egyáltalán nem ment semmire. Aztán egyszer csak azt vette észre, hogy Dragó már bent is van a porondon. ― Gyorsan, gyorsan ! ― kiabáltak sürgetően már többen is ― Ne tudja regenerálni magát! A tömegben, ― főleg a felhevült és meglehetősen alacsony szintű gondolkozású tömegben, ― nem létezik olyan, mint felelősségtudat. Felelni valamiért. (pl. egy gyerek épségéért, vagy életéért). A tömegben nem felel senki semmiért! Azért történhetnek olyan brutalitások, amelyeket az emberek egyenként sosem tennének meg. Ilyenkor a tettekért nem az egyén a felelős, hanem a tömeg. Az elvadult tömeg. Márpedig abban a helyzetben amint lélekszakadva végigordítozott két meglehetősen brutális és embertelen küzdelmet, nem csoda, hogy teljes felelősségtudat nélkül dőlt el, hogy "a fiú döntse el , hogy melyik győzött!" Amint a "küzdelem" elkezdődött, észrevevődött, hogy kissé hosszúra nyúltak az egyezkedések, mert lábon maradt harcos kezdett kissé életmagra kapni. Nagyon össze volt verve és meglehetősen gyengén állott a lábán, de nem ez jelenthette az előnyt a Dragó számára, hanem maga a meglepetés, ami úrrá lett rajta. Hiába volt egy testi-lelki durva harcos, egyszerűen nem tudta elhinni, hogy tulajdonképpen mi is történik körülötte. Pszichikailag nagyon össze lehetett zavarodva. Dragó pedig épp ezt a gyengesége használta ki és egy kimondottan jól kivitelezett here rúgással be rúgott a fickó lába közé, akit meglehetősen váratlanul ért épp egy ilyen támadás. Feljajdult és a fájdalomtól kissé összehúzta magát, de ezzel még nem volt vége a dolognak. Ugyanis Dragó nem számított arra, hogy ilyen esetben az elővigyázatosság kedvéért bizony használnak ilyen-olyan védőfelszereléseket és a here védőt semmiképpen nem szokták kihagyni. De ettől eltekintve a rúgás nagyon jól sikerült, mert a látszólagos hatására felhördült a tömeg, De azért mégsem annyira, hogy egy dörzsölt harcos, még ha sebesülten és holt fáradtan is, de egy bármilyen 13 éves "csodagyereket" ne volna képes ártalmatlanná tenni. Hisz' mekkora szégyen volna annyi ember előtt…? És még az is milyen sokat jelent, hogy ki kerül ki győztesnek!! A harcos Dragó felé kapott, a gyerek úgy ahogy Bolditól tanulta védekezni próbált és el is ért annyit, hogy első mozdultra kicsúszott a keze közül, de már a másodikra nem tudott elmenekülni. Kapott egy akkora pofont, hogy elterült a földön, mint egy béka. A pasas szét nézett és fogalma sem volt, mitévő legyen. Dragó próbálta össze szedni magát a földön és halvány jelét sem mutatta, hogy feladta volna. ― Ami a meccs előtt meg volt neki magyarázva! ― Ellenfele vértől, izzadtságtól ázottan kimeredt szemekkel nézelődött tovább és nem tapasztalva semmi jelét annak, hogy igenis ezennel őt nyilvánították volna győztesnek, bizony nagy volt a tét, hát megindult a földön mocorgó fiú felé. Ekkor, ami történt minden nagyon hamar történt. Egy férfi ugrott be a küzdőtérre és egy gyakorlott mozdulattal kipenderítette a gyerekhez közeledő férfit. A második harc győztese volt. – A sebhelyes férfi. De aztán nagy volt a meglepetés ám! Mindenki felhördül, kiabálni kezdtek az emberek, többen körbevették a férfit, aki Dragó védelmére kelt. Aztán többen el is estek körülötte és a férfi csaknem önkívületbe esett úgy ordított, mint egy állat. Mint egy vadállat! És akik a közelében voltak vissza is húzódtak. Szitkozódás, káromkodás hallatszott mindenünnen. De a jelenet meglehetősen észhez térítette valamennyiüket. ― Mindannyian alávalóak és barmok vagyunk!! ― ordította ― De mindennek van egy határa!!! A kölyök itt többet nem küzd! Olyan határozottan kiáltotta mindezeket, hogy senki sem ellenkezett vele. Aztán kis idő múlva csak vitába eredtek az előző küzdelem végkimeneteléről, meg a pártfogónak a belépőjéről, meg a fogadásokról. A nagy kavarodásban közben magához tért a "győztes" is és aztán sütötték ki, hogy tovább folytassák a küzdelmet. Dragó is közben egészen magához tért, Boldi csaknem megverte úgy fel volt hevülve. ― A maga fia? ― szólt oda hozzuk a sebhelyes férfi. Boldi felnézett rá. ― Nem! ― felelte gondterhelten, majd alig hallhatóan mintha csak magának mondaná ― Sajnos. ― Hová valósi vagy? ― kérdezte a férfi a gyereket. És a gyerek amint megadta a feleletet, a férfinek, az mintha egyből megmerevedett volna. Majd hosszasan nézte a fiút, aztán megkérdezte, hogy hívják. ― Akarod, hogy még találkozzunk? ― kérdezte csaknem gyanakodva aztán. Dragó mélyen a szemébe nézett és felelte: ― Igen! Akarom! A férfi alig észrevehetően bólintott, mintha azt mondta volna, hogy "Majd az életben még találkozunk!" Azzal megfordult és lassan elvegyült a tömegben. Aztán hazafelé menet, amikor már Boldi haragja is lelohadt, Dragó megkérdezte tőle ― Boldi bácsi ismeri azt az embert? Boldi barátságosan a fiú vállára tette a kezét és mosolyogva mondta: ― Különösen szerencsés napon születtél te gyermek! Ha ettől az embertől tanulhatsz, bizony komoly harcos válhat belőled! ― De ki az? Hogy hívják ezt az embert? ― Damjanek. ― felelte Boldi ― Nagyon közismert és kemény harcos… Közösségben Egy bizonyos idő elteltével, Dragó apja valamiképpen tudomást szerzett az ő tudta nélkül szervezett kiruccanásukért és Boldi Elektől meglehetősen rossz néven vette, hogy egyetlen fiát még "áldozatnak" is kitette abban a kimondatlanul veszélyes környezetben. Ennek aztán az lett a következménye, hogy amint Dragó újból iskolába került, Boldit már nem alkalmazta nevelőként. Nagyrészt erre nem is lett volna szükség, mivel ott az iskola bentlakásában külön pedagógiai szakképesítéssel rendelkező nevelők tevékenykedtek. Azonban pályafutásuk során bizonyára egyikük sem találkozott még a Dragó karakteréből adódó meglehetősen különös következményekkel járó esetekkel. Ugyanis bizonyos okokból kifolyólag Dragó ismét egy új környezetbe került, ahol már megfelelő felkészültséggel várták "az új fiút" aki már ismert volt különleges stílusáról. Lénárd Domokos meglehetősen több reményeket fűzött e változtatáshoz, mivel az új helyen sokkal keményebben, katonásabban bántak a növendékekkel, mint általában a más iskolákban. Viszont ez a hír a Dragó számára egyáltalán nem okozott semmi fajta szorongást. Az első napokban, hetekben nagyon csendesen viselkedett, még azt is hagyta, hogy néha ugrassák, gúnyolódjanak vele és nem azért, mert félt volna, hanem egyszerűen így látta jónak. Így tetszett neki. Mindig szeretett óvatosnak lenni. Környezetében minden lehető apró felszín alatti dolgot megfelelőképpen ki puhatolni, melyek által némi hatalomra is sikerül szert tenni, aztán a megfelelő időben jöhet a szórakozás! Amely kimondottan nagy élvezetet jelentett számára. Még abban az esetben is, ha a dolog azzal végződött, hogy utána megbüntették, vagy esetleg elverték. A bentlakásban természetesen voltak nagyobbak is, akik bizonyos hatalmat gyakoroltak a kisebbek felett. Cipőt takaríttattak velük, ágyat vettettek, személyes dolgaikat intézését rájuk ruházták… és a kisebbek mindezt íratlan szabályként teljesítették is és epekedve várták, amikor majd ők kerülnek hatalomra, csupán csak azzal, hogy ők lesznek akkor a "nagyobbak." Ezen a téren Dragó egyáltalán nem volt kimondottan alkalmazkodó típus. Meglehetősen rövid időn belől meg tapasztalta, hogy az ilyen különféle szívességeket a nagyobbak egyáltalán nem viszonozzák, sőt, még elégedetlenkednek és durváskodnak is mindazok ellenére, hogy méltóképpen ki vannak szolgálva. De mindez csak kimondottan egy észrevétel volt számra és különösképpen nem is fogadkozott, hogy ezentúl mit és hogyan fog csinálni. Az történt, hogy amikor az egyik alkalommal egy flegmatikus utasítást kapott, Dragó rá sem hederített. Ennek az lett aztán az eredménye, hogy a nálánál jóval nagyobb és erősebb fiú megverte. Ez egyáltalán nem volt újdonság számára. Megtörtént, megkapta a magáét…aztán még eljön az "ő ideje is"! Azonban csak kimondottan az ő számára nem volt újdonság, ami történt, mert úgy a nagyobbak, mint a kisebbek meglehetősen csodálkoztak a történteken. (De ők nem a verésen, hanem Dragónak a viselkedésén.) A nagyobbaké egy féle haraggal és elégedetlenséggel vegyült csodálkozás volt, a kisebbekében pedig egy fajta tiszteletet ébresztő csodálat bujkált. És ez aztán még jobban felfokozódott, amikor "el jött a Dragó ideje." "Módszereiről" halvány információ már szivárgott be a bentlakásba, de ezekről vagy megfeledkeztek, vagy egyáltalán nem is vették komolyan. Viszont csak akkor ámultak el igazán, amikor egy az egyben szembe is találkoztak velük. Főképp az a fiú amelyik Dragót elverte. Tulajdonképpen nem történt különösebb dolog ― legalábbis a Dragó számára ― csak épp annyi, hogy amikor úgy adódott, hogy a fiúval csak ketten voltak a mosdóban, egy óvatlan pillanatban, Dragó letámadta és úgy össze verte, hogy az másnap még az iskolába sem tudott menni. Annak ellenére, hogy a történteket Dragó nem számította közhírré tenni, mégis minden kitudódott, beleértve az incidens okát is. Ehhez hasonló eset még egyszer, kétszer megismétlődött, de aztán a nagyobbak is kezdték másképpen venni a Dragóhoz való viszonyulásukat. Ha mégis netalán bizonyos probléma adódott, rettenetesen idegesítő és fárasztó volt számukra mindig résen lenni amikor Dragó épp feltűnt a közelükben. Ezt a lelkiállapotot Dragó hamarosan ki is érezte belőlük, amely óriási élvezetet nyújtott számára. Éppen ezért, ha valaki fel került a "fekete listára" azt nagyon sokáig csak stresszben tartotta az effajta állapotokkal és majd csak nagyon későre, amikor a másik már azt hitte, hogy minden feledésbe merült, csak akkor lépett akcióba. Mert ugyanis ő sose felejtett. Sem amikor jót tettek vele, sem amikor rosszat. Mind a kettőt kellőképpen viszonozta. Éppen ezért voltak barátai is. Főképp a gyengébbek, kitaszítottabbak közül. A vitézebbek között is ― akik valamiképp felkerültek a listára ― akadtak olyanok, akik már nem bírtak mindig állandó készenléti állapotban lenni és úgy intézték a dolgokat, hogy "békét kötöttek" Dragóval. Viszont az effajta békekötések addig tartottak, amíg újból nem került sor valamilyen fajta ellenkezésre. Akkor Dragó mindig "kamatostól" fizetett vissza. Nem félt egyáltalán senkitől. És magát sem féltette, ha netalán bizonyos kényelmetlen helyzetek megélésére kényszerült. Volt a bentlakásban egy nevelő, aki különlegesen híres volt az egyéni módszereiről. Egyik módszere csupán annyiból állt, hogy a megbüntetett gyereknek a fal mellett kellett állnia magasba tartott karokkal. Ez a különös módszer napirenden volt és abban nyújtott neki élvezetet, hogy amikor a gyerek keze elfáradt és a falhoz ért, vagy lejjebb ereszkedett, egy pálcával jókat sózva rá ismét felnyújtani kényszerítette. Egészen addig, amíg a gyerek már nem bírta tovább és azután, mivel "nem fogadott szót" hát aztán jól elverte. Ettől az "emelt karos-pálcás" módszertől bizony minden gyerek nagyon félt, mert mindig nagyon, de nagyon rosszul végződött. Annak ellenére, hogy már javában benne voltak az iskolai évben, Dragóra még nem volt alkalmazva ez az "emelt karos-pálcás" módszer. Egy nap amikor valamiképp "kikövetelte magának", hát lett volna alkalma mindazt megtapasztalni amiről társai utólag mindig olyan borzalommal szoktak mesélni, de Dragó egyszerűen "nem vállalta" végrehajtani a nevelőtől "kapott utasításokat." A férfi épp elégé feldühödve ordítozott neki, de a fiú csak nyugodtan állt előtte és mélyen a szemébe nézett, de annyira erősen, hogy az folyton csak kapkodta tekintetét hol ide, hol oda és képtelenségnek érezte, hogy vissza nézzen a gyerek "megbabonázó" szemébe. Ez a jelentéktelennek tűnő jelenet Dragónak határtalan élvezetet eredményezett, a nevelőnek viszont agy apró lépésekben felívelő zavarodottságot. Ennek eredményeként durván bele markolt a fiú válla felett a kabátjába és maga elé rántva egyenesen előre nyújtott karral taszítani kezdte a teremből kifelé. Amint így haladtak a fal mellett, már majdnem az ajtóhoz értek, a meglehetősen szoros helyen egy magas üveg oldalú szekrény állta útjukat. Amint lassan kifelé haladtak az osztályteremből, közvetlenül az üvegszekrény előtt Dragó kissé ellenkezett, de az erős előrenyújtott kar eléfelé nyomta. Amikor pontosan az üvegszekrény kikerülésére került volna sor, Dragó az addig hátrafelé feszített vállával egy pillanatra épp az ablak üveg előtt lefékezett, az erős kar viszont továbbra is előre nyomta. Ekkor egy hirtelen mozdulattal az ablaküveg irányába rántotta, aminek eredményeként nagy csörömpöléssel mindketten bezuhantak a szekrénybe és alaposan össze vágták magukat. De annyira, hogy pillanatok alatt minden csupa vér lett, a nevelő az alkarján még az ütőeret is elvágta és sürgősen mentőért kellett telefonálni. Mindkettőjüket be kellett szállítani a kórházba. A történteket nem lehetett kimondottan a Dragó számlájára írni, de mindamellett, hogy a nevelő titkos módszereiről közismert volt, azért már Dragót is annyira megismerték, hogy nem kimondottan a "véletlennek" minősítették ezt az incidenst. A nevelő aztán bizonyos ideig betegszabadságon volt és azután az esetleges további bonyolódásokat megelőzően áthelyezték egy másik iskolához. A Dragó további pályafutásához kapcsolódó másik meglehetősen jelentős esemény épp akkor zajlott le, amikor közeledett a nagyvakáció. Sport ünnepélyre készültek és a gyerekeket arra ösztönözték, hogy ki-ki a maga indíttatása szerint vegye ki a részét bizonyos sportjátékokban. Dragó, a sportok közül, ami egyszer nem a testi harchoz kapcsolódott, azt egyet sem szeretett. A tornatanár viszont látta a benne rejlő erőt és rávette, hogy egy 4 - 5 kilométeres terepfutáson vegyen részt. Természetesen az eredmények, helyezések nagyon fontosak voltak minden iskola számára. Éppen ezért győzte meg Dragót, mert nagyon is esélyesnek tartotta. A terepfutásban sokan, sokféle iskoláktól vettek részt és kihangsúlyozottan meg volt a bizonyos iskolák közti rivalizálás. Dragót a versenyláz annyira felpörgette, hogy egészen kedvet kapott a szaladáshoz és el is határozta, hogy minden képességét beleadja ebbe a versenybe. Lehettek úgy negyvenen, amikor elindultak, aztán ebből egyre fogytak és szertültek, amint a cél felé közeledtek. Egyik iskolából még "hivatásos" atléták is részt vettek, akiket az edző-tornatanáruk irányított a mezőny széléről. Csaknem önkívületben ordítozott nekik, hogy minden erőt és lejátszotta a mezőny szélén, hogy milyen módon kell feltétlenül megnyerni ezt a versenyt. Dragóban a torna tanára nem csalatkozott, mivel elhatározása szerint komolyan tartotta az iramot és ott volt csaknem a "hivatásos atléták" nyomában. Ahogy a cél felé közeledtek, egy nagy ívet kellett megkerülniük és épp akkor tört a mezőny élére. Amint a drukkoló edző-tornatanár ezt észrevette, nyomban a céltól nem messze fekvő kissé eldugott bokros kanyarulatnál úgy helyezkedett el egészen közel a kijelölt pályához, hogy amikor Dragó ― elsőként ― a kanyart bevette, megfelelő szakértelemmel be akasztott neki. Dragó a lábán egy jókora rúgást érzett és elvágódott a földön és közben a háta mögött loholó "atléták" tovább szaladtak. Meglepődve kapta fel a fejét, vérszomjas pillantással viszonozta a "közreműködést" és nyomban felugrott és továbbszaladt a többi után. Mivel már nem volt több mint száz méter a kijelölt célig, Dragónak már nem maradt ideje, hogy behozza a veszteséget. Legalábbis ott a versenyen. Pillanatok alatt nagyon okosan felmérte azt, hogy bizony nem a bentlakásban van, ahol kénye-kedve szerint csakúgy halasztgathatja a megtorlást. Itt az idő sürget! Ki tudja, hogy még fog-e találkozni egyáltalán azzal az alávaló alakkal? Hogy látták, vagy nem látták a szabálytalankodást, azzal nem sokat törődött, még csak meg sem említette, hogy mi történt. Akkor rá egészen más feladat várt. A tanár úr bizonyára elégedett volt növendékei sikerével és azzal is, hogy milyen "zökkenőmentesen" sikerült közreműködnie ennek a sikernek az érdekében. Különböző gratulációk közepette épp fényképezéshez tettek némi előkészületeket, amikor egyszer csak megjelent Dragó. Az ott állók nagy csodálkozására épp a tanár és a fényképező között állt meg. A tanár idegesen intett a kezével, hogy álljon már félre onnan. A fiú egészen nyugodt volt, nem látszott ki belőle semmiféle indulat, vagy hevesség. Mivel nem mozdult, a tanár egy lépést tett feléje, viszont Dragó nem várta meg, hogy egészen oda érjen hozzá. Ugyanazt a módszert használta, amit csaknem egy éve a küzdőtér közepén, a hivatásos harcossal szemben. De itt már sokkal tökéletesebb volt a rúgás hatása. Egy okból azért, mert a tanár úr nem volt hivatásos harcos és ami a leglényegesebb: nem viselt herevédő felszerelést sem. Ugyanis amint reggel öltözködött, bizonyára nem számított arra, hogy a nap folyamán egy aljassága miatt éppen tökön fogják majd rúgni. Az új iskolában is Dragónak egy év leforgása alatt annyira felgyülemlettek a kihágásai, hogy figyelembe véve a más iskolákban is elkövetett csodával határos dolgait, külön a kiskorúak ügyeivel foglalkozó bizottságot hívtak össze és bizonyos megbeszélések után egyöntetűen az állapították meg, hogy a fiú közveszélyes és feltétlenül elkülönítő helyre kell vinni. Ami nem más, mint a javítóintézet. Itt, főleg az utolsó ügyével kapcsolatosan Lénárd papának nem volt kellő hatalma, hogy ez esetben megvédje a fiát, mert az edző-tanár úrnak több befolyása volt, mint neki. ◄--- Előző lap: 4. Ahol már nem hallatszik az Erdő Éneke                 ---► Következő lap: 6. Élet az erdőben