Heraldikai lexikon/Andrássy Gyula

Ifjabbik csíkszentkirályi és krasznahorkai gróf Andrássy Gyula (Tőketerebes, 1860. június 30. – Budapest, 1929. június 11.) magyar politikus, belügyminiszter, jogi szakíró, pártvezető, az utolsó osztrák-magyar külügyminiszter,id. Andrássy Gyula miniszterelnök fia. Államtudománnyal és történelemmel is foglalkozott.

Életpályája

Gyermekkora

Miután édesapja az Osztrák - Magyar Monarchia külügyminisztere lett 1871-ben, a család Bécsben, a Ballhausplatzon élt. A fiatal Andrássy Gyula nem járt iskolába, mindvégig magántanuló volt. A szünidőt együtt töltötték pl. Tiszadobon. Apja külügyminiszteri megbizatásának lejárta után többet foglalkozott gyermekeivel, külpolitikai nézeteivel is megismertette őket. Ifj. Andrássy Gyula pályája is a külügyek területén keződött: 1883-ban apja beajánlotta a konstantinápolyi követségre, ahol először fogalmazóhelyettes,1884-ben - dilpomáciai vizsgájának letétele után - Berlinben követségi attasé lett. Közben jogot hallgatott a berlini egyetemen; Eduard Gneist volt a tanára. Mindezek alapján a nemzeti liberális eszmék híve lett.

Poltikai pályafutása 1906 előtt

1886-ban elhagyta a diplomáciai pályát és a Szabadelvű Párt tagjaként bekapcsolódott a belpolitikai életbe. Az első Wekerle-kormányban - Tisza Lajos utódaként - 1894. június 10-étől 1895. január 15-éig a király személye körüli miniszter volt. 1898-ban rövid időre, majd 1904-ben, Tisza Istvánnak a parlamenti ellenzék letörésére irányuló erőszakos politikája miatt ("zsebkendőszavazás") ismételten kilépett a Szabadelvű Pártból, és a szövetkezett ellenzékhez csatlakozott. Hevesen támadta a Fejérváry-kormányt. Az 1905-ben alakult, 67-es alapokon álló Országos Alkotmánypárt vezére lett.

Belügyminiszterként

A második Wekerle-kormányban 1906. április 8-ától 1910. január 17-éig belügyminiszter; üldözte a munkásság és parasztság mozgalmait, ellenezte az általános választójogot, a reakciós plurális választójog bevezetését szorgalmazta. Az ő idején történt a csernovai tragédia.

A Monarchia felbomlásáig

Lemondása után pártját is feloszlatta, s pártonkívüliként a Tisza-kormány parlamenti ellenzékének egyik vezetője lett. 1913-ban újból megszervezte az Alkotmánypártot. 1918. október 11-én Svájcban diplomáciai tárgyalásokat folytatott. Ez év október 24-étől október 30-áig az Osztrák–Magyar Monarchia utolsó közös külügyminisztere volt. 1919-ben a bécsi ellenforradalmi Antibolsevista Comité egyik vezetője. 1919 után hazatért.

Legitimista politikusként

1920. januárjában pártonkívüli programmal képviselőnek választották, 1921. februárjában elvállalta a Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártjanak elnökségét. Részt vett a második királypuccsban IV. Károly király oldalán, emiatt Tatán elfogták, és néhány hétig vizsgálati fogságban tartották. Kiszabadulása után a Friedrich-féle Keresztény Nemzeti Párthoz csatlakozott, legitimista oldalról támadta a Bethlen-kormány politikáját.